III. ELADJA SÖJTÖRT.

(Söjtör terjedelme. – Deák Klára végrendelete. – Nemes szivek szentséges viaskodása.)

Emlitettem, hogy Söjtört Klára nénje, Oszterhuberné, kapta osztályrészül örökségbe. Ez a birtok e részekből állott:

Az ősi emeletes kastély, körülötte kerttel és melléképületekkel. Ebben lakott Deák Ferencz apja, anyja. Ebben született a haza bölcse is.

Szántóföld 501 hold és 130 négyszögöl.

Kert és rét 97 hold és 368 négyszögöl.

Négy és fél hold szőlő.

Husz hold legelő.

Szép szálas erdő 321 hold 740 négyszögöl.

Ezenkivül a Söjtörhöz tartozó Aszuvölgy dülőben volt 294 hold erdő.

Ime összesen 1238 hold, de magyar hold. Tehát szép nemesi középbirtok. Hozzá a söjtöri hegyvám és kilenczed-szedhetési jog, a kocsmáltatás, mészárszék s egyéb földesuri jogok. Ezek közt a kegyurasági jog is, mely azonban inkább teher volt, mint élvezetes haszon.

Deák Klára 1859-ik évi deczember hó 25-én halt meg 66 éves korában. Halála előtt husz nappal azonban végrendeletet csinált. E végrendelet is tanubizonyság arra, hogy e nemes urasszony szivében mily határtalan szeretett lakott férje iránt is, Ferencz öcscse iránt is.

Gyermekük nem volt, leszármazó örököse tehát nem lehetett. Birtokainak teljes haszonélvezetét kedves férjének biztositotta ennek haláláig. Férje halála után a birtokoknak Deák Ferenczre, az ő szeretett édes jó öcscsére kellett szállniok. Még pedig olyképen, hogy e birtokok felével életében és halála esetére is szabadon rendelkezzék, másik felét azonban Jozéfa nénjének, nemeskéri Kiss Józsefnénak maradékaira forditsa, de hogy a fiuk, lányok és unokák közül kinek mennyit és mily feltétel mellett juttasson: azt szeretett Ferencz öcscsének bölcseségére és szabad, korlátlan elhatározására bizza.

Nagyon megfontolt döntés volt ez a haldokló urnőtől.

Jozéfa nénjétől származott unokaöcscsei és hugai legalább a vagyon tekintetében nem voltak szerencsések. Volt köztük könnyelmü is. Volt, a ki az idők mostohaságával nem tudott megküzdeni. Volt, a ki lángoló hazaszeretete s honfi ábrándokkal terhes lelke a nagy mozgalmakba belesodort 1848-ban is és az ötvenes és hatvanas években is. Ezek közé tartozott az én nemes barátom Nedeczky Pista. Mindenét oda áldozta ő is a közügyekért.

Azért gondolta legjobbnak a hű nagynéne, hogy Ferencz öcscse oszsza fel az örökség felét unokaöcscsei és hugai közt, ugy a hogy érdemlik s ugy, a hogy szükségükön, jóllétükön, boldogulásukon legjobban tud segiteni.

Eszerint hát a söjtöri birtok egyelőre Oszterhuber Józsefé lett volna, a mig él.

Meddig élhetett?

Hetven év körül járhatott már. Elélhetett még tiz évig, elélhetett huszig is. Addig a birtok haszonvételéhez nem jut Deák Ferencz s értékéhez nem jutnak a kis vagyonu unokák.

Csakhogy ezt Deák Ferencz nem számitgatta. Nem is szorult rá, nemes gondolkozása, hű baráti érzése se engedte volna meg a számitgatást. Az ő édes kedves Klára nénjének oly jó férje volt Oszterhuber József, oly boldog volt kezdettől fogva házaséletük, hogy az elhunyt feleségtől az életben maradt férj azt a végrendeletet igazán megérdemelte. Majdnem negyven évet töltöttek együtt, búban-örömben hiven osztozkodva, hogy ha a haldokló asszony a mennyei üdvösséget hagyja férjére: férje azt is igazán megérdemelte volna.

Igy gondolkozott Deák.

De a felfogás nemességében még se tudta felülmulni Oszterhuber Józsefet.

Minő csodálatos rokonság, minő fenséges barátság volt e férfiak között; értsd meg és itéld meg óh mostani kapzsi nemzedék!

A nemes urasszonyt eltemették. Végrendeletével, kivált az első napokban, nem törődtek. Fájdalmuk, veszteségük érzete foglalta el a férjnek is, a testvérnek is a lelkét. A négy Deák-testvér közt egyedül csak Ferencz élt már, a haza bölcse.

1860-ik évi január hó 3-án hirdette ki a biróság a végrendeletet. Ekkor tudták meg annak tartalmát.

Az özvegy férjnek, Oszterhuber Józsefnek lelkében ekkor valami szent ravaszság sarjadozott. Hátha ő nem fogadná el a végrendeletet? Hátha ő nem venné birtokba Söjtört, a Deákok ősi birtokát, a haza bölcsének szülőhelyét? Hátha ő azt egyenesen visszaadná Deák Ferencznek a hű rokonnak, gyermekkora óta legjobb barátjának?

Ime, Deák Jozéfa maradékai zilált anyagi viszonyok közt élnek. Ezeket is oly igazán szerette a megboldogult. S ezek közt csakugyan vannak, a kiknek jól esnék a segitség.

De még maga Deák Ferencz is jó hasznát tudná venni a birtoknak. Nincs rászorulva, igaz. Szerény, de tisztes évjáradékából a maga módja szerint urasan, kényelmesen meg tud élni. De ő végre is közférfiu, a magyar nemzetnek vezére, millió szem néz rá, minden cselekedete nemcsak példabeszéd, hanem követendő példa is lesz nagy időkön keresztül. Ily ember kezében áldás lehet a pénz.

Lassankint megállapodott abban: nem fogadja el a birtokot.

De hát szabad-e azt tenni ő neki? Az ő szerelmes hitvese, a ki már a föld alatt nyugszik, ugy határozta el, hogy övé legyen, a mig él, az a birtok. Nem sérti-e meg, ha másként cselekszik, az ő kedvesének emlékezetét? Megfér-e ez bánatával és kegyeletével?

Még másféle, noha apró nehézséget is látott. Gyöngédségére s jó gazdaeszére mutat ez is. Ha ő lemond ugyanis a végrendeletről: akkor a birtok Deák nyakába szakad, neki kell a pár ezer forintnyi illetéket fizetni. Ámde Deáknak nincs tőkés pénze, adósságot kell csinálnia, a birtokot meg kell terhelnie, ez pedig az ő istenben boldogult kedves Klárijának sehogy se volna tetszésére.

Az illetéket hát kifizette. A zalaegerszegi császári királyi adóhivatalnál 1862-ik évi október hó 28-án 3511. szám alatt van beiktatva a fizetés. Ha ezt maga Deák Ferencz érdemesnek tartotta a följegyzésre, én is érdemesnek tartom arra, hogy megemlitsem.

Deák előtt a ravasz gondolatot nem igen merte a jóbarát előhozni. Az 1860-ik és 1861-ik év nagy izgalmak közt telt el. Országgyülés, vármegyék harczai, Kossuth hatalmas működése a külföldön, a magyar légio hadakozása Olaszországban, Garibaldi hőstettei, alkotmányunknak ujra eltiprása: ezek töltötték be a két esztendőt.

A következő három év nyarát is Puszta-Szent-Lászlón töltötte Deák. Oszterhuber csak ugy messziről példálózgatott arra, hogy milyen jó lenne, ha Deák ülhetne be ujra a söjtöri kastélyba s elfoglalná ujra helyét Zalavármegye uraságai közt. Deák egy-egy adomával ütötte el az ily beszédet.

Senki se ismerte jobban Deákot, mint jó sógora. Érezte a jó sógor, hogy ő bünös gondolatot forgat elméjében. Szentségeset ugyan, de mégis bünöset. Azt a gondolatot, hogy ő ajándékot adjon Deáknak.

Ajándékot Deáknak! Ezt ugyan még eddig meg nem kisértette senki. Holmi emléktárgyat, pipát, aranytollat, az erdélyi nőktől ezüst szobrocskát, a magyar nőktől himzést, a vértanuhalálára siető Batthyánytól órát elfogadott baráti és hazafias emlékül, holmi finom dinnyét, érett gyümölcs korai zsengéjét, faragni való száraz fácskákat is fogadott el. De birtokot, értéket, adományt, jutalmat, kitüntetést?

Bolondság!

Hol az a császár, király, potentát vagy római pápa, a ki Deák Ferenczet ilyesmivel meg merné még kinálni is?

Csakhogy Deák szivében Oszterhuber mindezeknél nagyobb volt és hatalmasabb.

Végre is 1864-ben előállt a jó barát s kereken kijelentette, hogy Söjtörről lemond. Mintha hallanám, a mint ezt érzékenyen, gyöngéden Deák Ferencz előtt előadta.

– Öreg ember vagyok, édes Ferim, túl a hetven esztendőn. Se fiam, se lányom. Vagyonom, istennek hála, elég van. Egy-két esztendő mulva magam is elmegyek édes jó felejthetetlen Klárim után. Rokonaimnak sincs szükségük nagyobb örökségre. Ferkó öcsém veszprémi kanonok s mint tudod, gazdag ember. Ő utána is Miska öcsémre száll az örökség, a ki pedig mindegyikünknél vagyonosabb s neki is csak egy fia van. Minek nekem hát a söjtöri birtok? Legyen az, édes Ferim, a tied. Rád néz az ország szeme. Ime, ez a szülőfölded! Foglald el méltó helyed vármegyénk előkelő birtokosai közt is. Szegény jó Klárinknak is ez volt örökös vágya, óhajtása. S aztán Jozéfa maradékait is segiteni tudod szived szerint. Már e miatt is szent kötelességed abba a birtokba beleülni. Csak ugy lesz a legjobb!

Deák Ferencznek, a bölcsnek könnyen lehetett e nemes ajánlatra válaszolni.

Ő ajándékot, adományt el nem fogadhatott soha senkitől. Még saját legközelebbi édes rokonától s legbensőbb barátjától se.

Gyakorlatibb okai is voltak.

– Lásd édes jó barátom, ha már átvenném is azt a birtokot, átabotában nem gazdálkodhatnám ott; az okos és jövedelmes gazdálkodáshoz pedig nagy beruházás, sok pénz, tekintélyes tőke kell, a mi nekem nincs. Hát adósságot csináljak? Vénségemre én is agyon terheljem magam? Hiszen Kehidát is azért adtam el, hogy ily gondokkal ne kelljen vesződnöm. Azután édes Józsim, sokkal jobban szeretsz te engem, mintsem azt kivánnád vagy csak megengednéd is, hogy én most mezei, falusi gazda legyek, erdőn-mezőn lóssak-fussak; tiszttel, cseléddel, napszámossal zsörtölődjem; elemi csapások, adók, közterhek, biztositások nyakamba szakadjanak; adókkal-vevőkkel, árosokkal-vásárosokkal alkudozzam, pörlekedjem s még ha a szükség parancsolná is, Pestre se mehessek, ország dolgát szabadon se intézhessem. Az én egészségem és megszokott életmódom mellett ez lehetetlen.

Belátta ezt Oszterhuber József is. Eszes, nagy műveltségü, nagy tapasztalásu, bölcs ember volt ő is. De hiába, neki már rögeszméjévé vált, hogy a söjtöri birtok Deák Ferenczet illeti s nem őt. Tovább nem is tanakodott, hanem a mint a szüretet bevégezték, október 12-én 1864-ben egyoldalulag kiállitotta lemondási kötelező nyilatkozatát s azt átadta Deák Ferencznek, mint végrendeleti örökösnek. Csináljon a birtokkal, a mit jónak lát.

De még egyebet is csinált. Elhirdette otthon is s átment Söjtörre, elhirdette ott is, hogy Söjtör kizárólagos ura a mai naptól fogva megint Deák Ferencz. Levélben értesitette testvérjeit is, a szomszédokat s jó barátokat is, a Séllyey, Sümeghy, Festetich, Farkas, Csertán, Dervarics, Hertelendy s többi nemzetségből.

Befejezett cselekménynyel állt Deák Ferencz elé.

Most akadt meg már a haza bölcse. Első pillanatban csakugyan nem tudta, mit csináljon az ősi nagy birtokkal. Édes sógorának s hű barátjának se akart kedvtelenséget csinálni s hálás érző szivvel annak nemes érzését lehetetlen volt rideg visszautasitással megbántani.

Mit csináljon tehát?

Épen jó tiz napba került, mig megtalálta a megoldást. Kemény elhatározással édes sógorát visszaterelte az osztó igazság mezejére.

– Édes Józsim! Én boldogult édes jó Klára néném végső akaratát tiszteletben tartom épen ugy, mint te. Ő ugy rendelte, hogy holtodig te élvezd a birtokot és csak holtod után legyen az enyém. Te még elélhetsz, éltessen is az isten, legalább tiz-tizenöt évig. Most már látom, enyém a birtok, tehát azt tehetem vele, a mit akarok. Jól van. Hát én neked eladom azt a birtokot igaz áron, de a vételárba a te haszonélvezetedet beszámitjuk. Mondd meg őszintén, mit ér ez a birtok most ezen a vidéken?

– Ha az enyém volna, százezer forintért se adnám.

– No jól van. Hát százezer forint az ára. Annak fele ötvenezer forint, ennyit legalább megér a te haszonélvezeti jogod. Ugyanannyit fizetsz nekem is. Inkább tiéd legyen, mint másé. Igy aztán szegény boldogult Klárink végső akarata is teljesül.

Ez elől most már ki nem térhetett Oszterhuber József. Mert csakugyan ez volt már az igazság.

Az örök adásvevési levél 1864. évi október 22-én kelt. Maga Deák készitette. Ez a fenséges szép rokoni és hű baráti versengés egyszerü szavakkal, Deák szavaival, igy van előadva:

»Fen tisztelt sógorom, tekintetes Oszterhuber József ur a haszonélvezettel járó illetéket befizetvén, a javakat haszonélvezeti birásába vette ugyan, azonban boldog emlékü nejének végrendeleti intézkedését méltányolni s viszonozni óhajtván, e folyó évi október hó 12-én kiadott elismerő okiratában a haszonélvezeti jogról örökre lemondott s azon javakat nekem mint illető végrendeleti utóörökösnek birásomba által is bocsátotta, ezeknél fogva azon javakról szabadon rendelkezhetem. Minthogy a birtok kezelése rám nézve nem csak terhes, hanem a gazdálkodást nagyobb beruházások nélkül nem is folytathatnám, de végre boldogult Jozéfa testvérem örökösei javára a birtok fele részéről én is még életemben legjobb belátásom szerint, tettleg intézkedni kivánok s ezt czélszerüen és haszonnal csakis azáltal eszközölhetem, ha a birtokot fel nem darabolva, együtt egy testben elörökösitem s a vételárnak felét Jozefa testvérem örökösei között saját belátásom szerint kirendelem: ezekhez képest, mind azon ősi ingatlan javakat és fundus instructust, melyek boldogult Deák Klára testvéremnek végrendelete és tisztelt sógoromnak lemondása következtében birtokomba jutottak – el- és általadom örökben és megmásithatatlanul tekintetes Oszterhuber József urnak teljes tulajdoni joggal ötvenezer forintért.«

Ime, ez a története annak: miként vált meg utolsó ősi birtokától Deák Ferencz.

Kint a puszta-szent-lászlói csöndes kuriában folyt le e ragyogó szép falusi és egyszerü történet.

Három nemes sziv szentséges viaskodása ez a fölött: melyik tud jobban szeretni.

Melyik sziv volt a nemesebb: el nem lehet dönteni.