I. AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN.
(Születése száz éves fordulóján az Egyetértésben.)
Száz éve született, huszonhét éve halt meg. Két nemzedéknek volt vezére, két izben volt kezében nemzetének sorsa, egész életén át fényt és meleget sugárzott szelleme, örök dicsősége a magyar fajnak, melynek szentelte minden munkáját, fáradalmát.
Születésének századik évfordulóján megemlékezünk róla. Az élemedett kor, a ki az élőt látta s az ifjuság, a ki csak a történetirásból ismeri, kegyeletével egyaránt visszaszáll alakjához s életének változataihoz. S visszaszáll a hazáért végzett nagy tetteinek emlékéhez. A társadalom mingen rétege ünnepli a rég elhunyt hazafit s az ország törvényhatóságai rendre hazafias érzéssel emlegetik nagy nevét.
A szunnyadó nemzet fölébredett már, a mikor hetven év előtt élére állt. Nem ő volt a nagy ébresztő. Nagy Pál, Széchenyi, Wesselényi, Vörösmarty rivallták az alvó fülébe az ébresztő szózatot. De a fölriadt nemzedék kezét ő ragadta meg s ő vezette az eszmék dicsőséges harczának tüzén keresztül mindaddig, mig a jogok biztosságának, a szabadság és függetlenség tiszta, nemes szenvedélyének első vivmányait el nem értük.
Azután a vezetést átengedte Kossuthnak. A kinek lánglelke kitüzte a végczélt s a ki az erejének teljes tudatára jutott nemzetet fegyverbe hivta a végczélnak, az ország történelmi függetlenségének kivivása végett.
A czélt egyelőre el nem értük. Nem a nemzet volt gyönge, hanem két nagy birodalom szövetkezett hatalma volt erősebb ellenünk. Elvesztettük egy időre alkotmányunkat, romba dőlt minden szabadságunk s volt idő, a mikor Magyarország halálának hirét hordozták szét a nagy világban.
De a nemzetnek nem halt ki reménysége és elszántsága. Csak a vérvesztést kellett kihevernie. Harczi törekvéseinek tüzhelyén Kossuth Lajos, békés törekvéseinek tüzhelyén Deák Ferencz tartotta izzón az örök és szent tüzet.
A magyarság világhelyzete ugy alakult, hogy a nemzet Deák Ferencz kezébe adta végzetének kormányrudját. Most már másodszor. S Deák hosszas küzdelmek után elérte azt, hogy a nemzet és uralkodója közt békekötés jött létre s Magyarország és Ausztria közt az egymás mellett való megélhetés nagy államjogi intézményeit meg lehetett alkotni.
Nem örökre, nem véglegesen.
Deák jól tudta, Kossuth egyenesen megmondta, hogy a mű nem örök. Még békességnek se örök. Csak a teljesen kivivott függetlenség lehet örök. Deák pedig szentül meg volt győződve, hogy megfelelő erőgyüjtés nélkül koczkázat lenne a nyilt harcz, az erőgyüjtésre pedig alapot nyujt a kiegyezési mű.
Harminczhat esztendő telt el azóta. A nemzet két nagy vezére, a század két nagy hőse azóta behunyta a szemét örökre. Poraik ott pihennek egymás mellett a temetőben. Poraik közt nincs többé vita, békén nyugosznak az enyészet ölében.
Hát eszméik? Hát törekvésük? Hát örök dicsőségük, a mely most már nem is az övék, hanem nemzetüké?
A négyszáz éves harcz, melyet Kossuth is, Deák is ketté akart vágni, ma is dúl. Ma ugyan csak csendesen s nem harsogva, csak eszmékkel és nem véres fegyverekkel, csak az alkotmánynak s nem a csatáknak mezején. De dúl. Okai s szenvedélyei a harcznak ma is élnek, ma is fennállanak.
De az ünnepi emlékezés napján tegyük félre az e fölött való elmélkedést.
Deák történelmi alakjára művének sorsa nem vethet árnyékot. Ezt az alakot jelleme és egyénisége teszi fönségessé s fajának örökös kincsévé. Szebb, tisztább egyenletesebb, egyszerübb és magasztosabb jellemet nem ismer a nemzetek világtörténete.
A milyen volt első fellépése: olyan volt minden lépése. A mit érzett, a miért lángolt, a mit hirdetett, a miért harczolt első ifju korában; az volt lelkének magas eszménye s küzdésének szent czélja egész életén keresztül s roskadozó agg korában is.
Ős királysági államalkatban köztársasági erények teljessége. Születési jogokat uraló társadalomban a legnemesebb demokrata erkölcs. Méltó jutalomra sóvárgó korszakban tökéletes önzetlenség. Hivalkodó nemzedékek közepette akkora szerénység, melyhez hasonlót csak a remek ókor történetei mutatnak, ha ugyan mutatnak.
Nincs birtokában semmi hatalom, semmi külső erő, semmi vagyon, semmi születési disz, semmi állami vagy intézményi magas állás. S mégis elfogadják vezérnek a nemzet is, a király is, a viaskodó törvényhozások s a hiu kormányok is. Csaknem uralkodó hatalommá teszi őt csupán elméjének ereje s jellemének fönsége.
Jutalom! Deák Ferencznek? Kitől?
A király koldus-szegény vele szemben: azt mondja leghatalmasabb ellenfele: Kossuth Lajos. Még csak gondolni se mert soha senki arra, hogy neki bármily jogos, bármily tiszteletre méltó jutalmat megajánljon. S ez a jellem, ez az erkölcs nála nem elv volt, nem kitüzött czél, nem szerep, nem jól megalakult meggyőződés. Ez ő nála vér volt, természet és egyéniség.
Igy vagy amugy nagyobb-e érdeme: nem vitatom. Hozzá hasonlót alig ismerek, nála nagyobbat nem.
Ezért érdemli meg, hogy nemzete még születése századik esztendejében is melegen ünnepelje.
Példáját követni, erényeit ujra feltámasztani a magyarnak mindig szükséges. Haladó korunk viszontagságaiban minél ritkábbak azok az erények: annál nagyobb szükségünk van rájuk.
Amaz erények nélkül sohase lehet fajunknak igazi vezére. Ha mégis akad, ha az uralkodónak, a törvényhozásnak s a kormányoknak mesterkedése mégis alkot nemzetvezért: csak gépi mű lesz az Deák Ferencz erényei nélkül.
Legyen áldott emléke örökké.
