I.

(Diák-koromban. – A berek. – Viszontagságaink. – Kehidára érünk. – Hogy tanitották a kálvinista gyereket ötven év előtt?)

Valamikor valami semmiséget irtam már Kehidáról. Deák Ferencz emléke által megszentelt föld ez. Mikor Deák Ferencz meghalt, hirlapiró barátaim kérelmére akkor rajzoltam betükbe Kehidáról néhány szállongó jegyzetet. Régen is volt, kevés is volt akkori irásom. Deák emléke többet érdemel s most, a mikor születésének századik éve is elmult már, a nemzet is többet óhajtana. Most hát, a mit tudok, mindent elmondok Kehidáról.

Kétszer láttam a kehidai kastélyt.

Első látogatásom elég különös volt. 1854-ben történt. Pápai diák voltam, fiatal surján gyerek. Társam is volt. Dus János szintén pápai diák. Gyalogszerrel tettük meg az utat. Az apostolok lovain, vagy latinos szóval: per pedes apostolorum, mint a diákszójárás mondja.

Pacsáról kellett volna mennünk Zala-Apátiba s onnan a Zala folyó jobb partján föl Csányba. Ott meg kellett volna néznünk Csányi Lászlónak, a nagy vértanunak egykori uri tanyáját, lelkünkbe kellett volna szednünk helyi emlékének dicső és szomoru hagyományait, s onnan kellett volna átmennünk Kehidára a haza bölcsét meglátni, s nála tisztelkedni. Oda Kehida már csak egy ugrás, alig négy-öt kilométer.

Gyerekember, diákember nem hord magával katonai térképet, nem térkép után szabja meg utja irányát. De nagy gondossággal még csak nem is kérdezősködik az uton, utfélen talált emberektől, hanem a helyett nagy bizton, bátran, találomra nekimegy a – bereknek.

A hogy mi nekimentünk.

Hegyen-völgyön, erdőn-mezön, tüskön-bokron keresztül törtetve, egyszerre csak előttünk állott a Zala-völgye. Valahol Hosszufalu körül, a domb tetejéről jól láttuk a Zala völgyének sürü, fekete erdejét s azon túl nem messze a másik part hegyoldalán egy kis falucska házait.

Egerfa volt az az erdő. Az egerfát mezőföldi létemre is ismertem már, de erdős sürüségben még sohase láttam. Valamint a sötét fekete posztó: ugy terült el, ugy huzódott végig a völgyön. Viznek, vizfolyásnak nyomait se láttuk. Hol van hát itt a Zala-folyam?

Leszálltunk az erdőszélbe. Süpedt lábaink alatt a buja fű. Fényes, juliusi nap volt felettünk, de azért a berek mélye sötétnek látszott, mint az éjszaka.

Odaszóltam társamnak:

– Ezen a berken átmegyünk János. Ezt nekem látnom kell belül is.

– Csakhogy én át nem megyek.

– Nem-e? No hát le a kalappal és a dolmánynyal!

Ez a szó azt jelentette: birkózunk!

Az én Dus János barátom keményfejü falusi gyerek volt Őcsényből vagy honnan való, Tolnavármegyéből. Egy osztálylyal előttem is járt a kollégiumban, egy vagy két évvel idősebb is volt, sehogy se akart nekem, kisebbnek, mindenben szót fogadni, – vitázott és konok volt gyakran.

Ám ha az ember hosszu utra indul; társával békességben kell lenni. Ha pedig nézetük eltér valamiben: akkor se szabad örökösen feleselniök, hanem valamely módon rögtön el kell dönteniök a vitát. Nehogy kedvetlenség, összeveszés s utközban való elválás következzék. Mi hát a döntésnek azt a módját választottuk, hogy birkózunk. A ki győz, annak szava lesz az igaz. A ki fekszik: engedelmeskedni tartozik.

Egy szempillantás alatt ledobáltuk a kalapot, táskát, botot, dolmányt magunkról s szabályos módon összekapaszkodtunk. S ugy vágtam bele János barátomat a térdig érő harmatos fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. Igy döntöttük el másnap azt a kérdést is: vajjon fölmászunk-e Tátika várának magas ormaira?

Nos, hát átmegyünk.

Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megcselekedni.

A berek magas, fekete egerfái sürün álltak egymás mellett. A folyó apadóban volt nyári alacsony vizállással, az ártérben a fák alatt tehát nem volt viz. De az ártér fenekén még se lehetett járnunk. Nem azért ám, mert nyirkos volt s itt-ott az iszap süppedékébe elmerültünk volna. Hanem azért is, mert ez az erdő őserdő volt, mely fejszét még nem látott, embernyomot még nem ismert s azon kivül vizi erdő volt, mely gyökereinek csak hegyével bujt a föld alá, gyökereinek óriási ágazata embermagasságnyira fent volt a levegőben.

Ma a Zala-berke már szabályozva van. A nagy sötét egerfa-erdők eltüntek mind. Nyomukat se találom Kehida és Csány alatt. Zöld mezők, buja kaszálók, itt és amott kákás, gyékényes, csuhus, csádés foltok terülnek el az erdők helyén. Öreg emberek tudják csak, milyen volt hajdan a berek.

Meglehet, mi épen a legvadabb helynek vágtunk neki véletlenül.

Fejünkkel egyenlő magasságban kezdtek a fagyökerek elágazni. A gyökerek alatt bujkálnunk lehetetlen volt. Egyik vastag gyökérágról a másikra ugy kellett átmásznunk, mint a majomnak, vagy a mókusnak, vagy a gébics-madárnak. Csakhogy a majom, mókus, gébics-madár ugrik, szálldos, röpülni tud, mi pedig ezt mind nem tanultuk a pápai kollégiumban. S aztán az elaggott, elrevesült, kidőlt vén fák ott feküdtek előttünk keresztül-kasul a fenéken, a gyökérágakon s az élőfák oldalán. Némelyik ugy tele volt gombával, hogy a szine se látszott. Ha rá léptünk: kettédurrant alattunk s mi estünk, zuhantunk le a fenékre. Az élő fák gyökere körül imitt-amott a megrekedt iszaptól apró sziget támadt. Ezt benőtte a páfrányok, sások napfénynemlátta iszalagok sürü sövénye. Alig tudtunk rajta áttörtetni. Kezünk vérzett, ruhánk szakadozott, Kalapunkat tizszer is elvesztettük, megint megtaláltuk. Utálatos férgek, csuszómászók, kigyók, békák nyüzsögtek a lábunk alatt. Akkora csiborokat sohasem láttam, mint itt. A bögölyök és dongók mindenféle szinben majd kiverték a szemünket. A szunyogok, kérészek és szitakötők százféle faját vertük föl déli pihenőjükből s jöttek ránk, mint a felhő. Vidrák, patkányok, teknősbékák osontak el lábaink alatt. Néhány szarka folyton kisért bennünket a fák tetején s kaczagott fölöttünk szakadatlanul. Bizonyos, hogy ők még nem láttak pápai diákot a berekben.

Végre világosodni kezdett kelet felől. Láttuk, hogy az erdő széléhez közeledünk. Vidámabban törtettünk előre. Az én Dus János barátom is félben kezdte már hagyni a káromkodást.

Pedig nem az erdő széle volt az, a honnan világosodott, hanem az erdő közepe. Ott a Zala-folyó igazi ágya. Eddig csak az ártéren bukdácsoltunk. Most értünk csak a folyóhoz. Mikor békességes indulatban van; akkor megfér nyugodtan az ágyában.

Kiértünk a berekből a napvilágra. A mindenféle illattal terhes sötét, fojtó levegőtől megszabadultunk. Az izzadság folyt rólunk a sok küzködés és famászás után. Olyan jól esett az isten napvilága. Vagy egy ölnyi szélességben száraz gyepes partja volt a folyónak. Pihenni ledőltünk a pázsitra.

Csak azután jutott az én János barátom eszébe, hogy ime most már hát mit csinálunk? A folyón hogy tudunk átmenni? Föl északnak, s lefelé délnek a folyó mindenütt egyenlő széles. Zavaros a vize, de mindenütt fénylik folyásának csikja. Ő uszni nem tud. A vize mély. Gázlónak, malomnak, hidnak, bürünek, zátonynak se föl, se alá semmi nyoma.

Kedve lett volna visszafordulni arra a veszett utra.

– Nem ugy lesz az János! Hanem vagy jösz velem előre szó nélkül, vagy birkózunk megint.

Nem volt kedve birkózni. Hanem e helyett abban állapodtunk meg, hogy levetkőzünk, mintha fürödni akarnánk. Én tudok uszni, tehát először átszállitom a tulsó partra a magam ruháját és utravalóit. Azután átszállitom az övét. Végül átszállitom őt magát.

Igy is lett. A folyó mély vize hét-nyolcz ölnél nem volt szélesebb. Fél kézzel uszni, s fél kézzel a ruhacsomagot szárazon tartani nem volt nagy dolog. Utoljára belemarkoltam János barátom tarkójába s őt is átvonszoltam szerencsésen.

A baloldali berken át csak oly nehéz volt az utunk, mint a tulsó parton. De a berek itt már nem volt olyan széles. A mikor kiértünk, kis falucska állott előttünk északkelet felé.

– Micsod falu ez?

– Szent-György-vár.

Nagy könnyelmüséggel ott se tudakoztuk ki teljes biztonsággal az utat se Keszthely felé, se Kehida felé. Nem vallottuk kárát. Mert a mint egy-két órán át hegyen-völgyön kóboroltunk: egyszer csak egy kopasz domb tetejéről csodálatos szépségü völgy nyilott ki előttünk. Az a völgy a Héviz völgye.

Messze délnek és délkeletnek végtelen mezők ragyogó zöldje tele utakkal, csapásokkal, óriási jegenyék egyenes soraival. Szemközt és észak felé sötét, magas erdők. Fölöttük Rezi büszke vára. Napkelet felé a távolban, Keszthelyen túl a Balaton szőlőkoszoruzta magas partjai.

Lábunk alatt alig egy vagy két száz lépésnyire kis tavacska. Partjain gulya legelész s néhány terebélyes nyárfa álldogál. Lementünk a tó partjára, ott heverészett a gulyás.

– Micsoda tó ez, atyafi?

– Ezt se tudják az urak? Ez a Héviz.

Ma világhirü fürdő, csodája a természetnek. Akkor még ismeretlen pocsolya. De a környék bénái, betegjei, nyomorékjai akkor is ismerték már csodatevő erejét s ünnepnapokon elvánszorogtak oda fürödni. Vittek magukkal enni-innivalót, mert ott bizony nem tanyázott egy teremtett lélek se állandóan.

Fáradtak és éhesek voltunk, mint a farkas. Nem volt már messze az alkonyat se. Valami csárdához igazitott bennünket a gulyás. A Diósi-csárdához. Ott pihentük ki magunkat s hajnalban onnan indultunk Kehidára.

Elfeledtem már, merre és miként ballagtunk Kehida felé. Emlékezetes kalandunk nem történt ez utban, másként nem feledtem volna el. Emlékeztem, hogy Zala-Csányt csak a Zala keleti partjáról láttuk nem nagy távolságból. Kustánynál mentünk át a Zala hidján. Arra is emlékszem, hogy Kustányban nagyon megbámultam egy ódon faragott képet, mely ott állott, a hol az utczára lefordul az út a hid felé. Feszület volt-e, szent volt-e: ezt se tudnám megmondani. De régi volt, kopott, viharverte, mint Petőfi buczkai kőszentje, melyet a Kutyakaparóban énekel meg. Ez a gyönyörü költemény jutott eszünkbe a kustányi szent láttára. De ennek még se volt nyakába kopott tarisznya akasztva, mint a hogy Petőfi látta a buczkai kőszentnél.

Jó fölöstököm-idő volt, a mikor a kehidai kastély bejárójához értünk. Kapuja nem volt a kastély udvarának. Még ma sincs. Mostani uraságai is folytatják a régi jó szokást. Még most se kell a kapusnak csöngetni, ha jóravaló ember a kastély vendégszeretetét akarja élvezni.

Bizonyos szorongó érzés lepett meg, a mikor arra gondoltam, hogy most mindjárt ott kell állanom a nagy ember előtt, a haza bölcse előtt, a ki megmaradt a nagy harczok förgetegéből s a kinek nevét mindenütt ismerik s tisztelettel emlegetik, a merre magyar lakik a föld kerekségén. Pápai professzoraink ugy emlegették mindig, mint isteni csodát, mint valami kijelentést, mint a nemzet gondviselését. S most nekünk eléje kell állanunk, üdvözölnünk kell őt s meg kell mondanunk: miért kerestük föl? Vajjon mit mondjunk hát? Miféle szóval kezdjük beszédünket? Vagy egy szót se szóljunk, hanem kezet csókoljunk neki?

A kálvinista gyereket másként nevelték akkor, mint a milyen a mai általános nevelés. Az isteni félelem s a szülők tisztelete volt a gyereknek fő erkölcse. De azután nyomban következett az öregek, elüljárók és érdemesek tisztelete. Ez az erkölcs is oly fontos volt, mint az isteni félelem. Alázattal, tisztelettel, hódolattal kellett tekinteni minden érdemes emberre. Kalaplevevéssel s szóbeli köszönéssel kellett üdvözölni jó eleve. Utjából ki kellett térni. Eleibe tolakodni nem volt szabad. Szóba állani vele nem lehetett: csak akkor, ha ő ugy akarta. Komolyan, tisztességesen kellett előtte megállani, szeme közé nyugodtan nézni s kérdésére egyszerüen, okosan, igazán felelni. Feleselni, bizonykodni istenért se lett volna szabad. A nagyobb életkort ugy kellett tekinteni, hogy ez már maga is érdem. Az ősz haj, ősz szakáll már méltóság. Isten azért engedte élni az öregeket, mert arra méltóknak tartotta őket. De ha érdemesek nem lettek volna rá: bizonyára nem lettek volna méltók se. Ha gróffal, püspökkel, papi emberrel, egyházi, vagy világi előljáróval, a hatalom tisztségeinek viselőivel találkoztunk: ugy néztük, mint a tüneményt. A hogy ma szokás a király előtt: ugy kellett akkor viselkednünk minden korosabb és érdemesebb ember előtt.

Az pedig nyilvánvaló, hogy a gyereknél mindenki korosabb és érdemesebb. Ám a gyerek vére pezseg; hajtja őt ugrálni, dalolni, játszani, ficzánkolni, mint a macskakölyket vagy a kecskegidát. De érdemes ember jelenléte mindezt megakadályozta. A vásott kölyök szinte irtózott már gyakran minden érdemes, koros, derék embertől. Sokallta a számukat. Bárcsak ne lennének olyan sokan. Kerülte is őket, a mikor és a hol lehetett. Az meg már ugyancsak ritkán jutott eszébe, hogy ő maga keresse fel őket.

A miként mi Deák Ferenczet. A nagyot, a bölcset, a nemzet szeme fényét, s különös dicsőségét. A kinek minden cselekedete virtus és minden szava szentirás. A ki nyomban észreveszi, hogy mi csak tacskók vagyunk, – tudatlan, tanulatlan diákgyerekek, a kiknek szájából minden szó esetlenül jön napvilágra. A ki a mellett még nagy ur is, kastélyban lakik, uradalma van, zsinóros hajduk szolgálják.

Hogy merészkedjünk mi szine elé kerülni.

Tiszteletére jövünk? Ád is ő arra valamit. Hiszen a nádorispán is, a király is megtiszteli őt, a zászlós urak és az egyházi fejedelmek mind szerencséjüknek tartják, ha közelében lehetnek. Mi hát ő neki két pápai diák tisztelgése?

Csány irányából jöttünk a kastély felé. Az utczáról derékszög alatt fordul jobbkéz felé a kastélyhoz vezető feljáró út. Balkéz felé tisztilak, cselédlakások, ólak, csürök, gazdasági műhelyek, egész csoport épület. Gyerekek, ludak, kutyák őgyelegtek az udvarokon. A fordulónál egy kis szabad tér.

Megálltunk azon a téren. Oda támaszkodtunk a park keritéséhez. Föltekintve a dombra, megláttuk a kastély udvarát. Ott fogott el bennünket a szorongó érzés. Vajjon fölmenjünk-e hát? Ne forduljunk-e vissza? Nem illetlenség-e tőlünk oda járulni a nagy ember elé? Dus János barátom még jobban szükölt, mint én. Én se kastélyban növekedtem ugyan, az én apám háza is csak szerény nemesi kuria volt, de rokonaim közt legalább volt néhány, a kinek kastélyban teltek napjai és örömei s a kiknél egyszer-másszor több-kevesebb időt töltöttem. De az én János barátom, ő az őcsényi szegény nótáriusnak vagy kálvinista rektornak volt a fia, ő bizony nem szokott hozzá a kastélyhoz, s aggódva tekintgetett annak udvarára. Ugy érezte magát, mint a pusztai eb, ha városba vetődik. Hová fusson itt, ha megszoritják?

– Ejh, mit akarsz János? Ha már itt vagyunk!

Fogtam a zsebkendőt, letöröltem arczomról a port s leporoltam kalapomat, csizmámat s kabátom elejét és hajtókáját. Éppen eképen cselekedett utánam János barátom is.

Előre!