II.

(A kehidai udvar. – Az öreg szakácsné. – A szobák. – Az oltár. – Az eltünt feszület. – A tüzszerszám régen. – A konyha. – A gazdasági könyvek. – A régi uraság gazdasága.)

Fölballagtunk a dombra a kastély udvarára. A fölvezető út ma is éppen az, a mely akkor volt, csakhogy most sárga apró kavicscsal van behintve, akkor pedig nem ugy volt s most az utat szegélyző keritések nem avultak, hanem ujak, diszesek és föstöttek.

A kastély udvara ugyanaz, de még se olyan.

Az udvaron negyvennyolcz év előtt hét vagy nyolcz szál magas akáczfa zöldelt egy csoportban. Lehettek huszonöt-harmincz évesek, tehát 1825–30 körül ültethette őket Deák Antal. Akkor jött különösen divatba túl a Dunán az akáczok ültetése. Csak az urak hozták divatba. A köznép sokkal később kezdett hozzá. Sőt Kehida vidékén nem is igen kezdett hozzá. Igaz, hogy ott a tölgy, a cser, a bükk, a szil, a hárs, a dió, gesztenye és nyárfa sokkal szebb növésü. Az akáczok alja nem volt gyepes a kastély udvarán, hanem a fák tövénél öt vagy hat törzsök-ülőke volt. A mi azt bizonyitotta, hogy az ispán, a szakácsné, a hajduk és a leányok oda szép időben, estéken és délutánokon ki szoktak telepedni, kivált ha az uraság nem volt otthon s ott pipázással, tereferével töltötték az időt.

Ma az akáczfa-csoport helyén gondosan ápolt gyönyörü virágszőnyeg van üvegházi délszaki virágokkal. A szőnyeg melléke s köröskörül az udvar tiszta kavicsburkolattal bevonva. 1854-ben még a régi kor egyszerüségét, 1903-ban pedig már az ujabb műkertészet izlését mutatta az udvar.

Senkit se találtunk az udvaron.

Egy öreg kutya jött elő valahonnan s szaglálgatott körülöttünk. Valami vizsla és kuvasz keverék-fajta. Néha-néha vakkantott egyet rekedt hangjával, de nem ellenséges indulattal, mert a farkát csóválta. Hanem azért, hogy hirt adjon a kastélybelieknek, hogy ime látogatók jöttek, idegenek, valaki jőjjön ki őket elfogadni.

Meg is értették a szavát. A konyhatáji tornácz ajtajából kinézett egy fiatal paraszt szolgáló leány, de ismét visszaugrott. A másik pillanatban kijött elénk a szakácsné. Éppen a kezefejét törülgette házi vászon szakasztó ruhával. Java idejebeli asszony.

– Mi tetszik az ifju uraknak?

Elmondtuk. Pápai diákok vagyunk. A tekintetes urat akarjuk meglátni és megtisztelni. Semmi más dolgunk nincs. Azután megyünk tovább Tátika várába, Rezi várába. Csobáncz várába, Szigliget várába. Ha már erre járunk, a tekintetes urnál tisztelkednünk kell. Ha ezt nem tesszük: vissza nem mehetünk a kollégiumba. Oda lesz minden becsületünk.

Meghallgatott a jó asszony békés türelemmel.

– Jaj kedves ifju urak, köszönjük a szives jó indulatjukat, a tekintetes ur nagyon örülne ennek, el se eresztené az ifju urakat, de bizony nincs itthon, elment már a mult héten Balatonfüredre, nem is tudjuk, mikor jön haza. Hanem egy-két hét mulva bizonyosan itthon lesz és akkor tessék erre fordulni.

Összenéztünk János barátommal. Nagy kő esett le a szivünkről, de mégis elkedvetlenedtünk, hogy czélunkat el nem érhettük, a haza bölcsét otthonában nem láthattuk.

A jó asszony látta zavarunkat s talán feltünt neki szótlanságunk.

– Tessék ifju urak beljebb kerülni, egy kis fölöstökömmel szivesen szolgálok.

Jól esett a jó asszonynak ez a szives vendégszeretete. Látszott belőle a házi szokás. Kapu, cseléd, házi eb mind szives, mind jóképü a vendéghez. A hogy az uraságtól tanulták.

A fölöstökömöt nem fogadtuk el, de azt megkérdeztem, vajjon nem nézhetjük-e meg a szobákat és a kastély körüli parkot?

Szivesen megmutatott mindent. Közben bevetődött valahonnan a hajdu s a parkban már ő vezetett a kastély körül.

A kastély belső beosztása azóta nem változott. Ma is olyan, mint százötven év előtt volt. Mint a hogy Deák Ferencz használta. Legalább kevés a változás az egyes lakószobák és egyéb helyiségek használatában.

Régi szabásu a kastély. Nem főurak, hanem falusi előkelő nemesek szokott kuriája. Derékszögben hajlott földszintes épület elég magas, de bizony nem tulságosan magas szobákkal, s jó magas zsindelyes tetővel, s a tetőn nagyszámu kéménynyel. A Zala-völgye télen kegyetlenül hideg. Hidegebb a Bakonynál. Az északi szél szabadon süvölt rajta végig Türje felől, Szent-Grót felől. Nincs utjában semmi. De a kehidai kastély egészen utjában van. Szomszédja nincs az épületnek, bizony ott keményen kell télen át füteni a szobákat és csaknem mindan szoba fütőlyuka után kell lenni kéménynek. Tüzelő pedig elég van. Ott az urasági nagy erdő. Fát eladni ugy se lehetett a mult század első felében. Nem volt semmi ára. Mindenkinek volt elég tüzelője. A berek is adott eleget. De azért mégse volt tanácsos magas szobákat épiteni. Télen át folyton didergett volna bennük az ember. A szellőztetés nem adott gondot. A szomszédtalan falusi házak ajtaján, ablakján és falain ugy keresztül jár a szél, mint a nádsövényen. Ugy kiviszi még a pipafüstöt is, hogy az ember a szagát se érzi.

Az épület egyik szárnya kelet-nyugat irányban fekszik. Van rajta a sarokszobával együtt öt szoba.

A szélső szoba jókora nagy helyiség. Két ablakja a falu felé néz. Ez volt Deák Ferencz hálószobája. Megnéztem jól.

Az egyszerü teritős ágy a szoba déli sarkában állott. Fölötte valami szentkép-féle, régi elbarnult föstvény, kerete is sötét. Ezenkivül két nagyobb olajföstvény az ajtó mellett a falhoz támasztva. Ezeket valami ok miatt leakasztották szögjükről. Ugy rémlik előttem, mind a kettő női arczkép volt, a család elhalt tagjait ábrázoló.

Asztal, négy ülőszék a fal mellett, mosdóeszközök, kétajtós ruhaszekrény s egy zsöllyeszék a maguk helyén. Ez a zsöllyeszék alighanem az volt, melyről utóbb nekem Deák Ferencz sokat beszélt, melyet két év előtt, 1852-ben vett Bécsben maga s mely most a Nemzeti Muzeum Deák szobájában van.

Jó nagy kályha a szobának a folyosó felőli sarkában. A kályha kivül fütő.

Ugyan a folyosó felül a szoba szélső sarkában egy fülkeszoba, melyet alkóven néven ismer a világ s melyet a magyar ember túl a Dunán vakszobának nevez, minthogy se ajtaja, se ablakja. Ez a vakszoba a folyosóból van elvéve. Területe 10–12 négyszögméternyi lehet.

Ennek története van.

Ez imádkozó hely. Kis házi kápolna. Ezt a haza bölcsének egykor csodaszép öreganyja, Hertelendy Anna rendezte be imádkozó helynek 1790. körül, a mikor Kehidára ment állandó lakásra. Addig Söjtörön, Kőszegen, Bécsben s egyéb birtokain lakott, de a mikor viharos élete elcsöndesedett: lelke elmerült az áhitatban, oltárt állittatott föl a vakszobában s egy fekete fából készült nagy feszületet is állitott föl a sarokban, rajta a keresztre feszitett üdvözitővel. A hagyomány szerint órákon át szokott itt térdepelni s imádkozni az urasszony.

Ez a feszület most is ott volt.

1803-ban halt meg az urasszony tizennégy nappal előbb, semmint a haza bölcse megszületett. Idősb Deák Ferencz rögtön átment Söjtörről lakni Kehidára. Ő se sokáig élt, de a kis kápolnához, oltárhoz, feszülethez nem nyult. Ugy hagyta változatlanul, a mint édes anyja halálával találta. Apja halálakor a kis Deák Ferencz alig volt hat éves, de Antal bátyja már husz éves volt. Ő vette át a kastélyt és a gazdaságot, de a kápolnát és a feszületet ő se mozditotta ki helyéből. Valamint a haza bölcse se, a ki bátyja halála után 1842-től kezdve volt a kastély ura.

Azonban az oltárt én már 1854-ben nem találtam ott, csak a fából faragott nagy fekete feszületet.

Deák Ferencztől 1854-ben gróf Széchenyi István vette meg Kehidát. A nemes gróf nem jött el döblingi kórházi magányából Kehidát megnézni és átvenni. Még neje se jött el, Seilern grófnő. Tisztekre bizták az átvételt. Csakhamar haszonbérbe adták a birtokot egyik tisztjüknek, Kollár Jánosnak. Az ő kezén már megváltozott a vakszoba is. Deák Ferencz hálószobája is. A hálószobából magtár lett, az imádkozó-hely vallásos fölszereléseinek nyoma se maradt s a nagy fekete feszület is végkép eltünt.

Hova lett: senki se tudja. A mikor Baronyi Benedek és Baronyi Ede barátaim 1871-ben gróf Széchenyi Ödöntől a kehidai birtokot megvették: ők már a feszületet nem találták helyén. És nem találták sehol.

Ma Deák Ferencz egykori hálószobája már nem magtár, hanem megint diszes szoba.

Mellette volt a haza bölcsének fogadó és pipázó szobája. Itt egy nagyobb könyvtár is volt, a mikor ott jártam. Lehetett a szekrényben néhány száz kötet, sok régi kötésü, fakult aranyos diszitéssel. Egyenként megnézni bizony nem volt időm. E szobának két ablakja van a déli oldalon a parkra. Van ebben ősi kandalló is. Fekete kőből, egyszerü diszes mű. A mai tulajdonosok fentartják változatlanul. A régi butordarabokból ma már nincs ott semmi. Bőrrel bevont, kissé fakó, kissé kopott pamlag és székek voltak. Dohánytartó-doboz, néhány pipa. Ekkor már nem pipázott Deák Ferencz, csak szivarozott, de azért még tartott pipákat vendégei számára. 1854-ben még nem volt általános divatban a szivarozás. Otthon és falukon a pipa járta és a csibuk. A czigarettázást még senki se ismerte Magyarországon.

Tűz-szerszámáról hires volt egykor ez a szoba, de az egész lakás is. Gyufa nem volt hajdanában, csak 1848 után kezdett terjedni nálunk. E helyett volt az aczél, kova és tapló. A tapló háromféle volt. A pudva a zsidóbőr és a vadüröm. Túl a Dunán a száritott, morzsolt vadürmöt nem igen használták. Ott volt erdő és az erdőn tapló elég. Legbecsesebb, legjobb, legillatosabb volt a cserfapudva. Kellemes volt a zsidóbőr is. Ebből sapkát is csináltak. A pajkosságok közé tartozott az aczéllal és kovával szikrát ütni a sapkába, mikor az az ember fején volt. Csak akkor vette észre az ember, mikor már égett a sapkája, serczegett a haja. Deák csupán cserfapudvát használt. De ebből aztán sokat tartott készletben. Nem minden dohány volt jól égő. Némely mocsaras földi dohányra, mig egy pipára való kiégett, huzszor is rá kellett gyujtani. A bőbeszédü ember egyebet se csinált, ha pipázni akart, csak örökké csiholt. Vett egy csipetnyi taplót, pudvát, zsidóbőrt, vagy ürmöt, ráfektette kovájára s a kovára aztán nagyot ütött aczéljával. Egy vagy két ütésre már égett a tapló. Mulatságos volt az ügyetlen vagy részeg embert nézni. Vagy a kovát tartotta rosszul, vagy rajta a taplót, vagy rosszul ütött aczéljával, vagy taplója volt nyirkos, meghuzódott, óraszámra csiholt, még se tudott tűzhöz jutni. A körmeit is leverte már, mégse boldogult. Nézőinek kaczagására s pajkos kárörömére.

Deák Ferencz nem szerette sötétben vagy félhomályban a tűzszerszámot keresgélni, se pedig, ha pipája kialudt, a tűzszerszámért ültéből felkelni, olvasmányát vagy társalgását félbeszakitani s a szoba másik sarkába vagy másik szobába ballagni. Ez kényelmetlen is, időpazarlás is. Ugy segitett a dolgon, hogy tartott tűzszerszámot minden lehető helyen. A pipázó szobában ott volt mindkét ablakdeszkán, ott volt a kandallón, ott volt két kis asztalon s ott volt az alacson fiókos szekrényen. Ezt a szokását megtartotta Budapesten is, a szállóbeli lakásán, az Angol Királynéban, csakhogy ekkor már gyufatartók voltak az aczél, kova, tapló helyett.

Kandalló!

Elnéztem hosszan Deák Ferencz kehidai kandallóját 1854-ben is s az idén is. Ha ez a kandalló beszélni tudna! Ha elmondhatná mindazt, a mi dévajság, komoly eszmecsere, családi tanács s nehéz hazafigond nyilatkozott az ő közelében! Ha elénk tárhatná harminczöt év történetét, a két Deák életét. Csányi László rajongásait, Wesselényi Miklós és Beöthy Ödön mennydörgő haragját s Vörösmarty álmodozásait! 1820-tól 1854-ig.

Sokat megőriztek a krónikák s a hagyományok, de még sokkal több elveszett a kandalló történetéből örökre.

Abban az időben már a nagy olajos lámpák voltak divatban uri házaknál. De Kehidán nem láttam lámpát, hanem gyertyatartót sokat. Az összes szobákba tizenegyet olvastam össze. Mindegyik széles tálczáju fenékkel s mindegyiken ott feküdt a fényes aczélkoppantó, vagy a mint túl a Dunán nevezik, a hamvvévő. Pedig akkor már se nem a viaszgyertya, se nem az öntött faggyugyertya volt divatos, hanem a Milly-féle fehér gyertya. Deák sohase kedvelte se az olajos, se később a kőolajos lámpát. Kellemetlen volt előtte a szaga mind a kettőnek. S azután a szeleskezü, hebehurgya eszü cselédek kezén veszélyesnek is tartotta.

A pipázó szoba után jött két egyenlő nagyságu valamivel kisebb szoba. Mindegyiknek egy-egy ablakja nyilik a kertre s külön ajtaja a folyosóra. Ma is épp ugy vannak e szobák, mint hajdan. Deák Ferencz a közeli rokon vendégeket szokta ezekben elszállásolni.

A két vendégszoba után jött az ötödik szoba, a nagy sarokszoba. Ennek déli oldali két ablakja még a parkra nézett, de kelet felé a Zala völgyére is el lehetett ablakjaiból látni, azontul a karmacsi és vindornyafoki hegyekre s még távolabb Rezi várára s a vár körül sötétlő Bakony magas erdeire. Az utolsó urnőnek, Hertelendy Annának ez a sarokszoba volt legkedveltebb szobája nappal. Ez volt a kastély diszterme. Itt volt a falon menyecskekori arczképe is, melyet valamelyik bécsi festő 1770 körül festett. Deák csak akkor használta e szobát, mikor vendégei voltak. Mikor ott jártam itt is volt egy kis könyvtár ujabb magyar művekből. Petőfinek első nagy Emich-féle kiadását itt láttam szépen bekötve egy kis asztalon.

Az ezen túl fekvő helyiségek már mind napkeletre néznek.

Deák idejében e sarokszoba mellett volt a konyha. A mai uraságok ezt ebédlővé alakitották át.

Elég nagy volt a konyha, de nem szerfölötti. Látszott, hogy a kastély legfontosabb része nem a konyha volt. A jó szakácsné ide nem akart engem beereszteni.

– Konyha – konyha. Egyik olyan, mint a másik Mit néznének rajta az ifju urak?

Valódi oka mégis az volt, hogy a konyha tele volt a reggeli rendetlenséggel, s a déli főzéshez való készségekkel. A szakácsné kényes volt konyhája tisztaságára s messze vidéki idegeneknek röstelte rendetlen állapotban megmutatni. Mit szólna a pápai kollégium, ha oda is eljutna az ő hire?

De bizony megnéztem én a konyhát is.

Régi falusi konyha, csaknem olyan, mint az én apám házánál. Megvolt a sütő-kemencze is s a vasfazék számára a kandalló is. A fazekak is csak ugy voltak fölrakva a boltozat alatti deszkára, mint nálunk. Rézedény, vasedény, fényes tepsi, fényes rostély talán több volt s nagyobb is volt, mint a mi házunknál, de például a vaskutya, a nyárs, a pecsenyeforgató a gyuródeszka, sodrófa, a fazékszedő bot, öreg kések, toprok, czifra-metélők, pogácsa- és fánkmetszők, fánkdorongok, kásatolók, kalácsminták, füszerszámtartók, csöbrök, sajtárok, füles-korsók, szájasok csak affélék voltak, mint minálunk. De mégis volt némi különbség. A takaréktüzhelyt az én apám konyhája még nem ismerte. Itt már az is volt, noha kicsiny. Látszott, hogy a konyhának nem főrésze. Az ételek itt is csak ősi magyar módon készültek.

Ezt a konyhát a mai uraságok ebédlővé alakitották át.

Következett a hetedik szoba. Ez volt Deák Antalnak és Deák Ferencznek gazdasági irodaszobája. Itt fogadták az ispánok, molnárok, hajduk jelentéseit este, munka végeztével. Itt adták ki a következő napra szóló rendeleteket. Mit dolgozzanak a cselédek? Mit a jobbágyok, robotosok, napszámosok? Mikor és hol kell kezdeni az aratást, kaszálást, takarodást, gyüjtést, szénahordást, szüretet, cséplést, erdővágást? Lovak, szarvasmarhák, juhnyájak, sertéscsordák dolga itt nyert elintézést. Szántásokat, vetéseket, juh- és marha- és gyapju- és borvásárlásokat itt végezték, a zsidókkal itt folytak a tanácskozások. Itt vezették az irásokat.

A kettős könyvvezetéshez természetesen nem értettek. Az olaszok és németek és amerikaiak efféle tudománya idáig el nem hatolt. Ha volt valaha okos ember a világon, hát Deák Ferencz csak okos ember volt. De a kettős könyvvitel szükségét még se hiszem, hogy be tudta volna látni. A sok számlát, egyenleget és mérleget, a mindenféle »követel«-t és »tartozik«-ot istenért se tudta vagy engedte volna irni, iktatni, firkálni, elkönyvelni.

De azért sok irka-firkával járt a régi gazdaság is akkora birtokon, mint a kehidai.

A cselédek szegődvényét mindig tisztán kellett látni. Tisztek, hajduk, kocsisok, béresek, gulyás, kanász, juhász, kerülő, csősz, szakácsné, vinczellér, szobalányok s effélék mit kapnak esztendei bérül? Mi a fizetésük készpénzben, gabonában, uj csizmában, fejelés csizmában, saruban, bocskorban, kendőben, kötényben, burgonya- és kukoricza- és kenderföldben? Ki mennyit és melyik vásár alkalmával vett ki béréből?

Ennél nagyobb dolog volt a jobbágyak, zsöllérek, bérföldesek, udvartelkesek, házatlan zsöllérek dolgának rendben tartása. Ezek voltak az urbéresek.

Huszonegy családból álltak ötven-hatvan év előtt Deák Ferencz kehidai urbéresei. E családok nevei: Mogyorósi, Szabó, Bognár, Zombor, Mészáros, Pap, Horváth, Varga, Major, Parrag, Német, Szeglet, Árvai, Rajki, Borza, Kator, Pál, Markó, Lukács, Sabjan, Koronczi. De ezek csak a telkes jobbágyok. A bérföldesek és udvartelkesek és mindenféle zsöllérek neveit föl nem jegyeztem. Több volt a jobbágy is, mint a hánynak neveit följegyeztem. Egy-egy családnak több tagja volt önálló jobbágy. Legalább tizenöt vagy husz egész jobbágytelke volt Deák Ferencznek csupán Kehidán. A többi jobbágya Kustányban, Koppányban és Söjtörön lakott. Voltak egésztelkes, féltelkes és negyedtelkes jobbágyok. De valamennyi az emlitett családokból.

Minden jobbágy tartozott fizetni füstpénzt s tartozott szolgálni robotot, gyalog napszámot, igás napszámot, rövid fuvart, hosszu fuvart. Köteles volt ezenkivül tizedet adni, s a vármegye és ország dolgát végezni.

Már most mindenről irást kellett vezetni. Ki mit és mikor fizetett, miként és mikor szolgálta le gyalog napszámait? Hova s mikor ment fuvarba? Tizedeit miként szállitotta be? Mivel van hátralékban? Mit engedett el az uraság? Mit kell még a jövőben neki pótolni? Ugyan efféle számadást kellett vezetni a többi szolgáló népről s annak tartozásairól. A régi világban inkább latin nyelven ismerték nevüket, mint magyar nyelven. Inkvilinusok, szubinkvilinusok, takszálisták, kuriálisták, czenzuálisták, kontraktualisták volt a nevük.

Az uraságéi voltak a mészárszék, a korcsmák, a malmok, a halászat s a vizjog mindenféle faja. Mindenütt más ember, más bérlő, más szerződés s más pénzbeli és természetben való szolgáltatások. Senki se kapott irást arról, a mit fizetett vagy szolgált. De eszébe se jutott követelni. Mit csináljon az irással? Még őrizgesse talán? Hiszen tudja a hajdu, tudja az ispán s be van irva az uraságnál. Az uraság könyvének szentnek kellett lenni. Nem is volt e miatt Kehidán soha semmi panasz.

Szerencsés volt az a jobbágy, a ki hajdu lehetett.

Deák Ferencznek két hajduja volt Kehidán. Az egyik belső hajdu volt, a másik külső. A belsőt szolgálattevő hajdunak, a külsőt parancsoló hajdunak nevezték.

A belső hajdu a kastélyban lakott s az uraság személye körül végezte a belső szolgálatot, a mit ma az inasok, komornyikok szoknak végezni. 1803 óta, a mikor Hertelendy Anna meghalt, nem volt a kehidai kastélynak urasszonya. A két Deák-lányt: Klárit és Jozefát hamar elvitték konty alá. Azután már csak férfiak lakták a kastélyt. Deák Antal is, Deák Ferencz is agglegény maradt. Mind a kettő minden idejét, gondját, figyelmét a gazdaságnak, a vármegyének, a hazának, a közügyeknek szentelte. Gyöngéd női hang édes anyának édes mosolygása, játszó gyerekek vidám kaczagása soha föl nem verte a kastély ódon falainak csöndességét. Csak ha vendégként jöttek a nemes család közeli rokonságának urnői és leánykái. Bizony a két agglegény csak a hajdukat vette maga mellé belső szolgálatra.

A külső hajdu, a parancsoló hajdu is bent lakott, de nem a kastélyban, hanem az a mellett levő kis házak egyikében. Ez rendelte be esténkint munkára a jobbágyokat és zsölléreket, ez adta ki nekik a parancsolatot másnapra, s ez ment ki velük ellenőrizni a munkát: vajjon jól dolgoznak-e s nem henyélik-e át az istenadta dologtévő napot. Ez számolt be esténkint az ispánnak, hogy ki mennyit, hol és miféle munkát végzett.

A hajduknak nem volt ugynevezett rendes fizetésük. Kaptak lakást, élelmezést, dohányt, világitást, fütést, téli és nyári ruhát, uraságit, zsinóros posztóból. Azután elengedték nekik a tizedet, robotot és a hegyvámot. S végre kaptak havonkint három-négy huszast.

Szegény földhöz ragadt jobbágynak uraság volt ez az élet. Vágyakozott is rá mindenki. A ki elnyerhette: annak nagyobb tekintélye, nagyobb becsülete volt a faluban, mint az iskolamesternek, vagy a nótáriusnak. Volt is rá ok. Ha betegje volt a jobbágynak, vagy esküvő, vagy keresztelő, vagy temetés volt a családban: csak a hajdutól kellett egy jó szó az uraságnak s az uraság bőséges adománya menten ott volt a háznál boranb, pénzben, lisztben, zsirban s egyéb szivességekben.

Deák Ferencz utolsó belső hajduja jobbágyai seregéből Rajki János volt. Mikor ott jártam, 1854-ben, még élt. Gyerekészszel nem gondoltam arra, hogy beszélgessek vele s az uraság szokásai felől kikérdezem. Most 1903-ban, a mikor ott jártam, csak lányával, özvegy Szeglet Józsefnével tudtam róla beszélni. Ez is öreg asszony már, hatvanhárom éves. Ez is sokat elfelejtett már, a mit valaha tudott Deák Ferenczről. Nem is csoda. Deák 1854-ben eladta Kehidát. Talán éppen akkor készitették az eladó öröklevelet, a mikor én ott jártam. Azóta negyvennyolcz esztendő mult el. Még életkornak is valami. S azóta kehidai ember nem látta többé otthon Deák Ferenczet. A haza bölcsének ezentul nem Kehida volt otthona.

Azonban egy pillanatra letértem az egyenes utról. Csak azt akartam megmutatni, mennyi mindenféle dolgot kellett végezni a hetedik szobában az irodában.