I.
(Évjáradéka. – A milliomos bankár. – Deák nem „okos“. – Miként gyakorolt protekcziót? – Ruházkodása. – Mikor viselt magyar ruhát? – A krispin. – A Deák szür. – A zsebmetsző.)
Deák Ferencz a kehidai uradalom vételárának egy részét sohase vette föl gróf Széchenyi Istvántól, hanem azt életjáradékra forditotta át.
Az életjáradék szó uj szó. Öregeink nem ismerték, nem is használták. A félszázad előtti gazdasági és pénzügytani irodalom honositotta meg. Magát a jogi intézményt jól ismerte a régebbi kor. »Örökös tartás« volt a neve. Öreg emberek, öreg asszonyok, magános nők és férfiak; különösen agg szüzek gyakran átengedték ingó és ingatlan javaikat valami jó rokonnak azzal a föltétellel, hogy haláluk után a javak a jó rokonra szálljanak, de életükben a jó rokon gondoskodik lakásukról, élelmezésükről, kényelmükről, mindennapi szükségükről. A köznép örökös tartásnak nevezte ezt a jogviszonyt. A latinos világban vitalitium volt a neve. Maga Deák is igy nevezte.
De ő nem természeti szolgálmányokban, hanem készpénzben, még pedig aranyban kötötte ki magának a vitalitiumot, az életjáradékot.
Ugy tudom, a vételárból negyvenezer ezüst forint lett életjáradékra forditva. Gróf Széchenyi István azt a kötelezettséget vállalta magára és maradékaira, hogy Deák Ferencznek élete végéig évenkint hatszáz darab körmöczi aranyat fog fizetni – e czimen a vételárból negyvenezer forint lehajlik – Deák halála után pedig a fizetés kötelezettsége megszünik.
A legnagyobb magyar nem sokáig fizette ezt maga. Alig öt éven át. Ő 1860-ik év tavaszán meghalt s a kötelezettség fiaira háramlott, kik azt pontosan teljesitették Deák Ferencz haláláig, noha Kehidát eladták s az nem maradt birtokukban.
Egy körmöczi arany, ha jól emlékszem, négy és fél ezüst forint volt a mult század elején. Csakhogy az aranynak az osztrák bankjegyekkel s folyó váltópénzekkel szemközt mindig volt ázsiója. Néha igen nagy volt. A mult század ötvenes éveinek vége felé Ausztria hitele kegyetlenül megcsökkent s egy arany helyett bankjegyben hat forintnál is többet kellett fizetni.
Deák Ferencznek volt hát életfogytáig legalább háromezer ezüst forint évi jövedelme.
Kis összeg – ugy látszik.
Bizony kis összeg! Ha a miniszterelnöknek lehet negyvenezer koronája, egy-egy miniszternek huszonnégyezer, s még államtitkárnak s miniszteri tanácsosnak is tizenkétezer koronája évenkint: bizony csekélység Deák Ferencznek hat-hétezer korona!
Hiszen mik azok a miniszterek és államtitkárok Deák Ferenczhez képest? Semmiségek, porszemek, a láthatatlanság parányai.
És még se volt az csekély összeg abban az időben. Hiszen nyolcz ezüst forint jutott belőle minden napra. A megyei alispánnak se volt több fizetése 1800 forintnál s az országgyülési képviselő napidija s lakbére együtt se rugott többre kétezer forintnál esztendőnként.
Vajjon kinek agyában fordult meg először az a gondolat, hogy Deák életjáradékba fektesse a vételár maradék részét?
Azt hiszem, ő maga gondolta ki ezt. Birtokát ő már régebben el akarta adni, 1850 után mindjárt, ha akad vevő: már akkor megkinálta a vevőt azzal, hogy a vételár felét hatos kamat mellett kölcsönkép megtarthatja. Ugy látszik hát, régebben forgott már agyában az a gondolat, hogy ő nem vesződik se birtokkal, se a tőkék kamatoztatásával. A kinek a pénz nem szerelme, a pénzgyüjtés sem természete: annak unalmas foglalkozás a pénzzel, kamattal, tőkével, adósokkal, törvényekkel, ügyvéddel, biróval való bajlódás.
A mai kor a maga vagyonra éhező gondolkozásával alig tud elképzelni olyan embert, mint Deák Ferencz. Hisz ő nem tudott »pénzt csinálni«. Miben állott tehát az ő nagy bölcsesége?
Egy adomát beszélnek temetéséről.
Milliomos budapesti bankár meg akarta nézni ravatalát az Akadémia csarnokában. De már elkésett. Rendőrök, hosszu rudakat tartva kezükben, elzárták a nagy tért. A sokaság százezernyi fővel zsibongott köröskörül. A milliomos bankárt nagy tekintélye, parancsoló szava s vastag aranyóraláncza daczára se eresztették a ravatalhoz.
A milliomos ember dühbe jött, megfordult, áttörtetett a tömegen s hazament nagy dohogva. Otthon kérdik tőle: mit látott, kivel találkozott, milyen a Deák Ferencz ravatala?
– Ejh mit! Majd én nézegetem azt. Hiszen ő csak egy koldus volt!
Bizony igaz ez a milliomos ember eszejárása szerint. Vagyona nem volt, évi jövedelme csak pár ezer forint volt s pénzzel megmérhető örökség nem maradt utána.
Lehetett ő bölcs. Lehetett a nemzetnek bölcse. De okos ember nem volt.
Igy gondolkozik a mai kor száz embere közül kilenczvenkilencz. A századik meg talán sehogy se gondolkozik.
Koronát adott egy hatalmas uralkodónak. Kibékitette a királyt, a ki félre volt vezetve, a magyar nemzettel, a ki el volt keseredve. Alkotott törvényt erős kézzel s teremtett és buktatott minisztereket és kormányzókat tetszése szerint. A kit pártolni akart volna: annak utjain virág nyilik. A kit haragja ér: annak jobb lett volna, ha vakon születik. Uralkodott a törvényhozás fölött s a hatalmas Habsburg, ha valami fölött eltünődött: jó lesz-e, rossz lesz-e, mindig megkérdezte tanácsosától: mit szól a dologhoz Deák Ferencz?
És még se volt semmi vagyona, semmi különös jövedelmi forrása, csak épen a mindennapija!
Hát okos ember az ilyen ember?
Nem volt egy rongyos viczinális vasutja se. Semmiféle banknak nem volt igazgató tanácsosa. Nem járt engedélyek, szabadalmak, gyógyszertárak, italmérések, rendek, rangok, kitüntetések után. Nem fogadott el, nem is kapott jutalmakat, dijakat, közvetitési jutalékokat. Báróságot, grófságot, püspökséget, érsekséget, apátságot, kanonokságot szerezhetett volna száz embernek s nem törődött a százezrekkel és milliókkal, a mit ekként szerezhetett volna magának.
Hatalmának alig volt határa, s a mindennapi szerény kényelemhez mégis alig tudott eljutni.
Hát talán protekcziókat gyakorolt?
Csakugyan gyakorolt. Egy esetről legalább tud a világ.
Volt egy unokatestvére. Szegény asszony volt. Deák Katalin volt a neve; apja testvérjének, Deák Józsefnek egyik leánya. Művelt, derék asszony, de a mostoha sors megfosztotta vagyonától. Segitség kellett neki, – állás, megélhetés, protekczió.
Hol keresne másutt protekcziót, mint a világhirü, hatalmas unokatestvérjénél – Deák Ferencznél?
S Deák Ferencz csakugyan be tudta szerezni az ő kedves rokonát a Nemzeti Szinházhoz páholynyitogató nőnek havonkint járó huszonöt forint fizetésért.
Mert a nemzet vagyonából munka nélkül élvezni nem szabad semmit és többet élvezni se szabad, mint a mennyit a munka ér.
Igy gondolkodott s igy cselekedett.
De azért egyébként is segitette e rokonát rendszeresen. Adott neki más munkát is.
Agglegénynek a fehérnemüjéről is gondoskodnia kell. Deák Ferencz az Angol Királynő vendéglőben lakott s ott a szobaasszonynak kellett volna gondoskodnia a mosásról, vasalásról, varrásról, uj fehérnemü beszerzéséről. Meg is tette volna ezt a szobaasszony jó pénzért szivesen.
De Deák ezzel a tennivalóval Kati hugát bizta meg s gyöngéd lélekkel e czimen adott neki elegendő segitséget. Tisztes munkáért – tisztes munkadijat. Hogy az asszonyban is örökségként meglevő kemény Deák vérnek az ingyen adományért ne legyen oka röstelkedni.
Nem sok dolog volt Deák fehérnemüivel.
Keményitett inggallért és keményitett kézelőt nem viselt soha. A mult század második felében legalább nem. Korábbi időben ingeinek nyakát is, ujjaelejét is vékony fehérszalaggal szokta összekötni, a hogy száz év előtt volt divatban. Később ugyan gombok jöttek a szalag helyére, de vastag, fekete selyem nyakkendője az ingnyakat sohase engedte napvilágra jutni s ingujjának eleje sohase kandikált ki kabátja ujjából.
A ruházkodás gondjai s divatjai általában kevés figyelmét kötötték le. A divatot nem követte soha a ruházkodásban.
Én ezt természetesnek találom.
»Pénz: emberség; – ruha: tisztesség« – igy szól a példabeszéd.
A példabeszédet igaznak találom. A ruházkodási pipere egyidős az emberrel. Az őskor csak ugy ismerte, mint a mai kor. Még sok emlős és madár állat is kényes a piperére. A zsidók ezelőtt háromezer esztendővel hadat izentek azoknak, a kik egy-két öreg zsidó kaftánját megkurtitották s ezzel a zsidó faj divattörvényét lábbal tiporták s azt az egy-két öreg zsidót csuffá tették. Háboru lett belőle, sok vér ömlött ki miatta, mint akár a szép Heléna miatt Ilion ostrománál.
De hát a pénz maga kit tesz emberséges emberré? – A kinek nincs egyebe, mint pénze.
S a ruha egyedül kinek szerez tisztességet? – A kit senki se ismer, vagy a kinek egyébként nincs meg a kellő tisztessége.
Ezért fontos a divatszerü öltözködés. S akár szokásból, akár ösztönből még az okos és mivelt emberek is jobb szemmel néznek a tisztesen öltözködött emberre, mint arra, a ki lazán ruházkodik.
Azonban megengedi a kivételt a társaság. Még az asszonyok is megengedik. A dusgazdagnak, a lángésznek, a nagy művésznek mindenki elnéz mindent. A nagy latin költő szerint a bolondok, a festők és a poéták mindent megtehetnek. A magyar nép eszejárása szerint »urnak, bolondnak minden szabad«. Ki róná azt fel nálunk például egy muzsikusnak, ha furcsán öltözködik? Ki szólná meg azért, ha szemüveget és hosszu lógós hajat visel s ha mikor megy az utczán, orra hegyét az ég felé tartja, mintha valami felülről jövő illatot szimatolna?
De az öltözködés változó divatát nem követni mégis egészen más dolog, mint feltünő furcsasággal öltözködni.
Deák Ferencz mindig és mindenben kerülte a feltünést és furcsaságot. A ruházkodásban is.
Az a nemzedék, melyhez én tartozom, a ruházkodásban két nagy nemzeti irányu fordulatot ért meg. Az egyiket 1848-ban, a másikat 1860-ban. Az utóbbi nagyobb, mélyebb, továbbtartó nemzeti divatot honositott meg.
Ilyen divat kapott lábra 1790-ben. Mária Terézia és József császár uralkodása a túl a dunai mivelt magyarságot majdnem egészen kivetkőztette már a nemzeti viseletből s az elnémetesitő irányt szüntette meg az 1790-iki nemzeti fellángolás.
A nemzeti divat ekkor 1825-ig tartott s Deák ifjukora ebbe még beleesett. Serdülő és ifju korában ő is magyar ruhában járt.
Vajjon milyen volt a megyei mivelt osztály akkori nemzeti viselete?
Van több képünk s van néhány szobrunk is, a mely ezt megmutatja. Csokonai Vitéz Mihály szobra Debreczenben s gróf Festetich György szobra Keszthelyen ezt a viseletet ábrázolja. Ezt ábrázolja Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Károly mellképe is, a mely összegyüjtött irodalmi műveik elején áll.
Kucsma a fejen.
Rövid prémes dolmány a felső testen. Az atillát akkor még nem viselték; mai alakjában még föl se fedezték. A dolmány zsinóros volt, gombja ezüstből. A gombokat többféle diszes alakban készitették.
Zsinóros szűk magyar nadrág. Fekete kordovány csizma, elől boklyóval s hátul kis sarkantyuval.
A ruha szine világoskék, sötétkék, fekete vagy sötétes cserszinü volt. Kisebb birtoku nemesek nagyban viselték a gácsi szürke posztót is.
Deák Ferencz valamint Antal bátyja rendesen fekete posztó-ruhát viselt.
Ez a magyar divat 1825 után lassankint megszünt. Csak ünnepélyes megyei és országos gyülésekre mentek a rendek magyar ruhában s akkor az ősi fringiát is oldalukra kötötték.
Az 1832-iki országgyülés alatt Deák a zsinóros, ezüst gombos, prémes vagy sima dolmányt nem viselte. De az akkor divatos franczia ruhát se viselte.
Kisfaludy Sándor, a költő, még Sümegen is, még hétköznapon is szerette hordani a sárga gombos kék frakkot, szarvasbőrnadrágot és kürtő kalapot. Az efféle ruhát azonban a mult század harminczas és negyvenes éveiben kevesen viselték. Főleg csak azok, a kik egykor katonák s udvari kanczelláriai vagy helytartótanácsi főbb tisztviselők voltak.
A piperés férfit arszlánnak nevezték. Az arszlán párisi divat szerint öltözködött. Kivágott mellény, fodros ingelő, felálló és vasalt ingnyak, hosszu kabát, alól szűkebb pantalló: ez volt az a divat. Az ifjabb főrendek, s a nagy vagyonu fiatalabb követek ezt akarták meghonositani. Ferencz császár is hordta ezt a ruhát. Párisban is, Bécsben is, Pozsonyban is ez volt a magas divat. A kürtő kalap ettől elválhatlan volt.
Deák Ferencz sohase viselt kürtő kalapot, ugynevezett czilindert. S nem követte a párisi divatot se.
1848 előtti ruházkodását Tóth Lőrincz irja le. Erre egyébiránt Madarász József bátyánk is jól emlékezik, a ki már közel hetven év előtt, mint jurátus ott volt az országgyülésen. Bő fekete kabát, fehér mellény s fekete nadrág széles karimáju fekete kalappal: ez volt Deák Ferencz viselete az 1832-iki, 1839-iki és 1847-iki rendi országgyüléseken.
De volt magyar diszruhája is. Egyszerü fekete atilla, fekete mente s egyszerü zsinóros magyar nadrág. Semmi disz, semmi ékszer, semmi forgó. Még kardkötője is fekete zsinór s kucsmáján is csak egyszerü vitézkötés. E ruhát öltötte föl mindig az országos ülésekben s ha 1848 előtt a nádorispánt s ha 1865 után a királyt látogatta meg. Ezt a ruháját a nemzeti muzeumban őrzik. Még miniszter korában is ezt használta, a mikor a királylyal vagy János főherczeggel Bécsben tanácskozott.
Én egyébiránt ebben a ruhájában sohase láttam. Én már őt élete utolsó 27 esztendején át mindig abban a ruhában ismertem, melyet legutóbbi éveiben állandóan viselt. Fekete kabát, végig gombolt fekete mellény, vastag fekete nyakkendő s bő, fekete nadrág s széles karimáju gyürt-mart fekete kalap. Bizonyosan uj volt egykor minden ruhadarab, de azt nem igen lehetett rajtuk észrevenni.
A kabát hajtókái, a mellény s a nadrág térdei rendesen tele voltak több vagy kevesebb szivarhamuval.
Mindig szivarozott. Szivarjai jól hamvadók voltak. A hamu mindig hullott róluk. Szinte önkénytelenül időnként le-leverte magáról kezével a hamut, de azt sohase nézte meg, hogy annak nyoma nem maradt-e meg a ruhán. Természetesen mindig megmaradt, de ezzel aztán ő nem sokat törődött. A fogadó szolgáló személyzete minden reggel tisztára mosta, kefélte, porolta a ruhát, de a tisztaság csak egy-két szivar kiszivásáig tartott.
Azt a szokást, hogy az ember nyáron is karján vigye magával felöltőjét, ha sétára rándul, Deák Ferencz honositotta meg. Ő előtte nem volt ez divat. Igaz, hogy az utazgató angolok valami szőrkelme-féle nagykendőt mindig hurczolnak magukkal, de a magyar ember nem szokott efféléhez. Deák azonban gyakran tapasztalta, hogy estennen néha nagyon lehül a levegő. Otthon is tapasztalta ezt Kehidán a Zala-folyó vizenyős völgyén és itt Budapesten is a Városligetben vagy a budai oldalon fönt a Zugligetben. Ilyenkor jó a felöltő. De napközben a forróság igen nagy, felöltve viselni a felső ruhát önkinzás volna. Az ember tehát balkarjára veszi azt s ugy viszi magával.
Most már ezt százan és ezeren igy csinálják. Általános divattá vált.
Valamint az esernyő-hurczolás is. De ezt már nem Deák Ferencz honositotta meg.
Nyugoti országokban ez régi szokás. Ott gyakori az esőzés. Minden héten esni szokott kétszer, háromszor is. Soha se biztos: mely napon és mely órában szakad le egy futó zápor, vagy egy lanyha eső. Ott hát mindenki magával hordja esernyőjét.
De nálunk?
Nálunk a nyárszakon és az őszön át hetekig, hónapokig nincs egy csöpp eső se. Miért kellene nekünk az esernyőt örökké magunkkal czipelnünk? Magyar ember nem fél az esőtől. Régebben világ csufja lett volna az, a kit esernyő nélkül sohase lehetett volna látni.
Most már másként vagyunk mi is. Perczel Mór hires honvédtábornokunk a bujdosás alatt külföldön ugy megszokta az esernyőt, hogy a mikor hazajött se tette le kezéből soha, s egyszer-másszor csakugyan vette hasznát itthon is. Az ő példája nyomán most már nálunk is örökké esernyővel járnak igen sokan. Mint a nyugati vármegyék svábjai, a kik istentelen nagy esernyőjük nélkül ki nem lépnek a pitvarból. Bucsura, vásárra, lakodalomba, még a szomszédba is magukkal viszik.
Nem hiszem, hogy Deák Ferencz ruházkodása évenkint többet emésztett volna föl háromszáz forintnál. Mióta Kehidát elhagyta s Budapestre költözött, téli ruházkodása se járt nagy költséggel.
Hajdanában falun lakó uri ember téli köntösei emésztették a pénzt. Utazások, nyári s téli látogatások nyitott kocsin történtek. Szélben, hóban, kegyetlen fagyban csikorgó hidegben nehéz ruhákra volt szükség. Fütött vasuti kocsi nem várta az utast sehol. Rossz fülők voltak a kocsmák, csárdák, vendéglők is, még oda is kellett takaró. A bunda természetesen erre is jó volt.
Deák nem volt kényeskedő, könnyen hülő, szellőtől aggódó, náthás, hurutos, fejfájós, csuzos, köszvényes ember. Sokat járt a szabadban, szobatudós szenvedélyei se voltak s bár a vadászgatás gyönyörei után nem sóvárgott s nem is lovagolt: teste meg volt edzve erősen. Gyerek korában sokat futkosott, labdázott, birkózott, izmai hatalmasak voltak.
Téli felöltője krispin volt.
Krispin! Mi a manó ez?
A krispin nem bunda volt, szőrös béléssel nem látták el. Hosszu és bő kabát, posztóval, vékony flanellal, vagy barkhenddel bélelve, ujjakkal és gombokkal ellátva, de azért az ember nem öltötte föl, csak ugy a vállaira vetette – össze se gombolta a mellen vagy a hason, csak ugy kézzel belülről fogta össze, ha hideg volt, vagy keményen fujt a szél. Semmi különös disze nem volt e ruhának, se zsinórja, se vitézkötése, se ezüstje, se nyakbavetője. Vagy fekete, vagy sötétkék, vagy szürke posztó. Kivül-belül elérhetetlen mély zsebjei.
Ilyet viselt Deák 1848 előtt! Ma már ritkán látni effajta felöltőt. Sehogyse tudom, miért nevezték krispinnek. Szent Krispín alakját nem ily gunyában szokják ábrázolni.
Egykor furcsa kalandja volt neki. Tőle magától hallottam.
Pestre kellett jönnie. Egyik barátja, Horváth kamarás megkérte, hozzon el tőle hatezer forintot s adja át elismerő levél mellett valakinek. Szivesen vállalkozott rá. A pénzt bankjegyben jól becsomagolva, jól bekötözve beletette krispinjének zsebébe. Onnan ugyan ki nem esik.
Pestre ér, egyik-másik barátja már várta a fogadóban. Estére jutott el szállására, báró Wesselényi Miklós nyomban belekapaszkodik s viszi a szinházba. Rajta a krispin, nem teszi le magáról a szinházban se, azt meg épen elfeledte, hogy a pénz is benne van.
A zsebmetszők kedves tanyája volt akkor Pest és a német szinház. Mikor az embertömegből kiszabadulnak: észreveszi, hogy baloldalán a pénzcsomagnak semmi nyoma. Belenyul a zsebbe, s ime keze a zseb helyén a szabad levegőre ér. Bizony kikeritették a zsebet a zsebmetszők.
– Kellemetlen dolog volt, igy beszélte Deák. Nemcsak a pénz miatt, a melyet meg kellett téritenem, mert elvesztének én voltam az oka, hatezer forint pedig rám nézve nem volt csekélység. Hanem kellemetlen volt azért, mert akadhatott volna olyan ember is, a ki azt gondolhatta, hogy talán nem is veszett el a pénz, hanem ideig-óráig nekem volt rá szükségem.
Mikor a fogadóba ért, azonnal átadta a krispint a szolgának, hogy jókor reggel vigye a szabóhoz s a kimetszett zsebet varrassa be. Ugy is történt. Mire Deák felöltözött, már ott volt a szolga a megjavitott krispinnel. De vitte egyuttal a pénzcsomagot is s szó nélkül letette az asztalra. Deák csak elbámult. Valósággal ez volt a hatezer forintos csomag. De a szolga meg se várta a kérdést, csak elkezdett fecsegni jóizüen.
– Megint tanultam valamit tekintetes uram. Ha ezentul kimegyek ünneplőre, én se az oldalzsebembe teszem órámat, pénzecskémet, hanem én is leeresztem a bélésbe a felöltőm fenekére. Ha le találok is részegedni: a tolvajok, zsebmetszők ott nem keresik, s ha zsebemet kivágják is, nem találnak semmit. Csuffá lesznek a gazemberek!
Hát bizony Deák Ferencznek is igy menekült meg a pénze. A krispin zsebjének feneke szétnyilt s a csomag lecsuszott a bélésen belül a térdéig. Ott nem találta meg a zsebmetsző.
Ezt a véletlent bölcseségnek találta a szolga. Deák jóizüen nevetett rajta.
Volt egy ruhadarab, melyet Deák-szürnek, utóbb csak Deáknak neveztünk. Hüvös tavaszi és őszi napokra való felöltő. Vastag posztóból készült, térdig érő, ujjatlan, a nyaknál begombolható felső ruha volt ez, 1860-tól kezdve jött divatba, s viseltük vagy tizenöt-husz éven át. Afféle közép állat a köpönyeg és a krispin között.
Azelőtt mi diákok és literátus emberek, mig fiatalok voltunk, a karbonári köpenyeget viseltük tavaszszal és őszszel s ha már elöregedtünk, a krispint. A százrétü galléros köpenyeget a tekintélyes czéhbeli mesterek s vagyonos városi polgárok viselték. A mikor a nemzeti viselet 1860-ban ujra föléledt, a nyalka fiatalságnak nagyon tetszett a kivarrott czifra szür is. Természetesen nem huszonöt fontos szőrposztóból, a hogy a bakonyi kanász viseli.
Deák az ő minden feltünést elkerülő szerény természeténél fogva se karbonári olasz köpönyeget, se százrétü galléros czéhmester köpönyeget, se kivarrott kaczkiás szűrt nem hordhatott. De a krispin is avult alakká vált már, azonban a nemzeti viselethez mégis alkalmazkodnia kellett. Igy gondolta ki szabója azt a felöltőt, melyet azután a közönség Deák-szűrnek nevezett el.
Ma már ezt se viselik. Lassankint eltünik az emlékezetből maga a ruhanév is.
