II.

(Deák étkezése. – Zichy gróf felköszöntője. – Vasuti utazása. – A régi pesti omnibusz. – A tajtékpipa története. – Dohányzó készsége.)

Deák étkezése igazán kevés pénzbe került.

Egészségi állapotáról talán másutt fogok megemlékezni, itt csak azt jegyzem meg, hogy sokat betegeskedett már 1843-ban s 1847-ben is, sőt 1850 után állandóan hitte, hogy valami szervi baja van s nem lesz hosszu életü.

Olyan bölcs léleknek, mint ő, ez nem okozott aggodalmat. Derült kedélye, vidám gondolkozása el nem borult e miatt egyetlen órára se. Hanem igen is gondot okozott neki a hizás, a szivbajtól való aggodalom, minthogy a hizás és a szivbaj, ha együtt van, gyakran évekig terjedő nagy szenvedéseket okoz.

Föltette magában, hogy a hizásnak, a mennyire lehet, elejét veszi.

Nem evett reggelit és nem evett vacsorát huszonhat éven át. Huszonnégy órán át csak egyszer evett naponkint és pedig délben. Étele rendesen két fogásból állott kevés kenyérrel, kevés tésztával. A becsináltat, a paradicsomos csirkét, a teljesen magyar mód szerint készitett főzelékeket különösen szerette. Husféléből mindig elköltött egy férfira való egész adagot.

Nem ivott se bort, se sört, se pálinkafélét, se teát, se kávét. Még ásványvizet is ritkán. Közönséges ivóviz volt minden itala.

E szokásától semmiféle alkalommal el nem tért. A legünnepélyesebb vagy a legvidámabb nyilvános lakoma se zökkentette ki kerékvágásából.

Egyszer a nemzeti kaszinóban volt közlakomán. Szerették volna, ha a felköszöntések közben ő is felszólal. Gróf Zichy Manó megkisértette rábirni.

Derék és kedves ember volt ez a gróf. A függetlenségi harcz alatt honvédezredes, később kissé üldözött is, kissé menekült is. Deáknak határtalan hive, többször képviselő, Deák is nagyon kedvelte.

Gróf Zichy Manó feláll, kezében a serleg s Deákhoz intézi szavait.

– Alkotmányos és nemzeti szokás, ugymond, közlakomán a felköszöntő. A felköszöntő két részből áll. Egyik része az, hogy az ember beszéljen; – másik része pedig az, hogy igyék. Ezt a részét majd ő végzi, ő majd iszik, de végezze a másik részét a nemzet bölcse: Deák. Ő meg beszéljen!

A jó gróf mindig négy nyelven beszélt, noha egyiken se tudott folyékonyan beszélni. Támadt nagy kaczagás. De bizony a felköszöntő mind a két részét neki kellett elvégezni. A nemzet bölcse nem beszélt.

Egyáltalán nem szokott felköszöntőket tartani.

A tartalmas, komoly beszédeket a fehér asztal mellett nem kedvelte. Üres élczelődés pedig nem állott természetében.

Könnyü kiszámitani, mibe került Deák Ferencz étkezése.

Mikor nem voltak országgyülések: 1848-tól 1861-ig és 1861-től 1865-ig, akkor csak hat-hét hónapot töltött Pesten. A téli és tavaszi hónapokat. A forró nyárnak öt-hat hetét Balaton-Füreden s a többi időt egész szüretig Puszta-Szent-Lászlón Klára nénjénél szokta leginkább tölteni. Néhány napra el szokott látogatni egyik másik leányági ifjabb rokonához.

Az Angol Királyné fogadóbeli étkezése havonként alig rugott többre ötven forintnál. Ennyit fizetett havonként szobájáért is. A szolgálat és a borravalók husz-huszonöt forintnyi költséget okoztak. Ennyibe került havonként s átlagosan ruházata s mosása is. Ime mintegy 170 vagy 180 forint kiadás havonként.

Volt pedig életjáradékából legalább 250 forintja, a mai pénz szerint 525 korona. Maradt tehát ugynevezett zsebköltségre havonkint mintegy 150 koronája.

Bizony ez csekély összeg.

Utazására is kellett valamit költenie. A vasut pénzbe került később. Ezer meg ezer semmiféle embernek volt ingyenes, vagy kedvezményes vasuti jegye, de neki nem volt. A miniszter urak harminczhat év óta ingyen utazgatnak a vasutakon. Sokszor családjukat is ingyen kocsikáztatják. Kényelmes kocsik, nagy termes és hálófülkés kocsiszakaszok állanak rendelkezésükre. Deák Ferencznek mindebből nem volt semmije. Ugy utazgatott, mint más közönséges ember. Kiment az állomáshoz a rendes időben, megváltotta jegyét az első osztályra s meghuzta magát a sarokban negyed-ötöd magával.

Hát hiszen adtak volna ő neki termes kocsit is, külön vonatot is, mint a királynak. De megkinálni ilyesmivel nem merte senki. Jól tudták azt, hogy Deák Ferencznek semmit se lehet adni. Ha jó kedvében találják: adomával utasit el minden ajánlatot. Ha rossz kedvében talál lenni: összeszidja az ajánlattevőt, ha kormányelnök is.

Egyszer-kétszer mégis rászedték.

Arczát, alakját jól ismerte minden ember uton-utfélen. Siska kalapját, bozontos szemöldökét, kusza bajuszát, tekintetének oroszlán fönségét a ki egyszer látta, soha el nem felejtette. Ha valamely nagy állomáson hire futamodott, hogy Deák Ferencz a vonaton van: csődület támadt azonnal. Kocsiját körülvették, látni akarta mindenki s ha kocsijának ablakfüggönye nem volt jól lehuzva: harsogó éljenzéssel támadta meg a sokaság.

Ezt nem szerette.

De még kevésbbé szerette azt, hogy a mint fölfedezték: mindenki untató figyelemmel, udvariassággal és előzékenységgel közeledett feléje, mintha ő lett volna a nádorispán vagy a nagy Napoleon. Ha rá akart gyujtani: tűzzel kinálták. Untalan kérdezgették tőle: nem parancsol-e valami üditő italt. Felső ruháját, utazó táskáját kivették kezéből. Szolgálatát mindenki felajánlotta. Bizalmasan nem beszélgethetett senkivel! mindenki ugy ült vagy állt mellette, mintha nyársat nyelt volna. Mint a hadnagy a fővezér közelében: ugy voltak vele az emberek. S ha megsejtették menetelét: főispánok, alispánok, főbirák, polgármesterek siettek hozzá tisztelkedni csak egy pillanatra is.

Mindez terhére volt.

Egyik utjában Székesfehérvárott is, Kanizsán is nagy éljenzéssel fogadták a vasuti állomáson. Mikor visszaérkezett, panaszkodott, hogy nem hagyják nyugodtan utazni. Legközelebbi utazása alkalmával Visontai Kovách Laczi előre értesitette a déli vasut budai igazgatóságát erről. Az igazgatóság nyomban értesitette Deákot, hogy ekkor és ekkor gyorsitott tehervonatot indit, ha Deák kivánja, egy személykocsit akasztanak hozzá s a rendes dij mellett használhatja a kocsit.

– Ez bizony jó lesz!

Nem vette észre a kegyes csalást. Kiment az állomásra. Látta, hogy néhány teherszállitó kocsi után oda van akasztva egy személykocsi. Megváltotta az utazási jegyet s igy azután külön vonaton utazott. S ezt még egyszer megtudták vele cselekedni. De már akkor rájött a csalásra s többé nem tudták a külön vonatra rábirni.

Végre is az utazás nem sok pénzébe került. De itt a fővárosban a bérkocsizás se.

Naponként kirándult a Városligetbe s néha tovább is: Svábhegyre, Zugligetbe vagy Klauzál Gáborhoz Kis-Téténybe. A hova omnibusz járt: oda bizony nem fizetett ő se kétlovas, se egylovas bérkocsit.

Csodálatos omnibuszai voltak egykor Budapestnek. Hosszu, nehéz, födetlen hidasok rossz lovakkal, goromba kocsisokkal. Tél ellen, szél ellen, hideg ellen nem volt bennük menedék. Ha az eső szemetelni kezdett: akkor keresztvasrudakra ponyvát huztak s a jég és eső legalább nem verte ki az ember szemét. A Két pisztoly mellől s a Szénatérről indultak a Városliget felé. Ma ezeket a helyeket Kálvin-térnek és Deák-térnek nevezik. Két ülés a kocsis mellett, hat ülés a kocsi derekában, négy ülés hátul. Állóhely nem volt. Minden ülésnek ára egy hatos volt. Hat pengő krajczár, vagyis a mai számitás szerint 21 fillér. A hátulsó négy ülésen szabad volt dohányozni.

Deák mindig ide ült.

Magánosan ritkán ment a Városligetbe. S kiséretében gyakran voltak nagy urak, kegyelmes urak, milliomos urak is, a kiknek diszes, értékes magánfogataik is voltak.

Hát bizony ha Deák társaságában akartak maradni, kénytelenek voltak omnibuszra ülni s a hatost leszurni. Gyönyörü fogatuk ott ácsorgott vagy ott baktatott a döczögő omnibusz mellett.

Bizony ácsorgott is.

Akkor az omnibusz sohase járt üresen. Megmaradt a régi jó szokás mellett. A mig tele nem volt városligeti utassal: meg nem indult a szentnek se. Neki ugyan nem parancsolt a főkapitány, hogy minden öt, vagy tiz perczben indulni kell. A kinek nem tetszik az omnibusz: menjen gyalog, vagy fiakkeren, vagy lóháton. Vagy üldögéljen otthon s ne parancsolgasson senkinek.

Deák kényelmesen várt a hátulsó ülésen. Hiszen a Városligetbe csak akkor ment, a mikor otthon semmi dolga nem volt. Ha pedig semmi dolga nem volt: utja sietős nem lehetett. Szivarozni pedig ott a hátulsó ülésben is lehetett. Hogy aztán az omnibuszon kofával, hentessel, bugyros zsidóval is összekerült: az épen nem bántotta. Sőt az volt az örvendetes. Hát azok nem épen olyan jóravaló, becsületes emberek, mint a kegyelmes urak?

Végre is, ha kétlovas, vagy egylovas bérkocsira nem tellett: ment omnibuszon. Tisztességes embernek nem szégyen az!

De azért később 1867 után nappal bent a városban mindig kétlovas bérkocsin járt. Hogy az utczán járók-kelők meg ne álljanak s ne bámészkodjanak, a mikor őt látják. Szivesebben ment volna ugyan egylovas fogaton, mert az olcsóbb – de az ő vastag termetével az egylovas bérkocsi keskeny ajtaján nehéz volt bemászni és kimászni.

Több költségébe került a dohányzás. Dohányzásának története van.

Fiatal férfi koráig, még az 1839-iki országgyülésen is mindig pipázott. Otthon cseréppipából vagy könnyü tajtékpipából, de Pozsonyban, Pesten vagy a megyegyüléseken mindig tajtékpipából.

A tajtékpipa magyar találmány. Sőt az én vármegyém hagyományai szerint épen veszprémmegyei ember találmánya. Ezt a hagyományt el kell mondanom.

Volt Veszprémben ezelőtt közel kétszáz esztendővel egy Biró nevü csizmadialegény. Ezermester, furó-faragó szenvedélylyel s világjáró vágyakozással telve. Volt a bujdosó fejedelemnek, Rákóczinak rodostói udvarában egy lelkes kurucz vitéze, valami Fábián nevü, a ki szentül megfogadta, hogy dicsőséges vezérét élve soha el nem hagyja. Azonban Fábián testvérei, rokonai, valami örökségen osztozkodtak, talán össze is koczczantak, szükséges lett volna a bujdosó testvér szándékát megtudni: mit szól a kérdéshez, miként vélekedik az ügyről? A csizmadialegény előállott: ő elmegy napkeletre, Törökországba, a bujdosók tanyájára s fölkeresi s megkérdezi Fábiánt.

Nagy sor ez! Hiszen hónapokig utazhat; hegyen-völgyön, szárazon-vizen százszor elbódulhat: rablók utját állják; pogányok vérét ontják; éhség, kórság, nyomoruság elgyalázza, az emberek nyelvén se tud beszélni, panaszát se érti senki, hogy juthatna ő el messze tengerpartra s hogy jöhetne onnan még ez életben vissza?

De bizony elment ő. Nem riadt vissza semmitől. El is ment, látta is a dicső fejedelmet, beszélt is Fábiánnal, haza is jött, meg is hozta az üzenetet. Beletellett egy esztendő.

De nemcsak az üzenetet hozta meg a csizmadialegény, hanem hozott magával egy darab követ is. Akkora volt a kő, mint egy kosfej. A kőnek nem volt sulya. Olyan könnyü volt, mint a pehely, olyan szine volt, mint a vajnak; olyan követ itthon még senki sem látott. Ott jutott hozzá valahol a Márványtenger körül Európában vagy Ázsiában. Beletette tarisznyájába, s hurczolta magával Veszprémbe. Azért hozta el, hogy itthon elhigyjék szavát. Az a kő legyen tanubizonysága.

Ez a kő pedig volt ama nevezetes tajtékkő, a melyből a szép csibukok és pipák készültek ezentul.

De az első pipát ama Biró nevü csizmadialegény készitette. Ez által lett hiressé és vagyonossá, nem a kaptafa, sámfa és forditófa által. Vésője, esztergája, forgó kereke nem volt még hozzá, csak vékony pengéjü bicskája. Ezzel furta-faragta ki a kőből a pipát. S a legelső pipát rokonának, padányi Biró Mártonnak, a hatalmas veszprémi püspöknek ajándékozta. Kapott érte fejős tehenet borjastul.

Igy szól a hagyomány.

Pipa azelőtt is volt már, hiszen az országban már 1630 óta pipáztak. De addig a pipát cserépből vagy fából készitették. A tajtékpipa csak száz év mulva, 1740 körül jött napvilágra. Sok tajtékpipát mutogatnak az országban szerteszét: ez Rákóczi fejedelemé volt, amaz Bercsényi főgenerális uramé, ez pedig beéri Balogh Ádámé. Jeles családok dicsekednek efféle ereklyékkel, de bizony azok nem az időbeli valóságos ereklyék. Hiszen ama nagy hires hősök és hazafiak mind nem éltek már akkor, a mikor a csizmadialegény az első tajtékpipát kitalálta, kifaragta.

Deák Ferencz is tajtékpipából pipázott 1840-ig.

Volt pedig neki elég.

Már az 1832-ik országgyülés végén szokásba jött s e szokás az 1839-iki országgyülésen is folytatódott, hogy Deáknak minden vármegye adományozzon egy tajtékpipát. A nemzet rendjelet, kitüntetést nem adhatott, a fejedelem pedig lelkes hazafiaknak nem adott. Csak afféle udvari hazafiaknak adott. De ha adott volna is: Deák nem fogadta volna el. Hanem adhattak a vármegyék táblabirói czimet és megtiszteltetést. Ezt csaknem minden vármegye megadta. A vármegyék követei pedig adhattak tajtékpipát.

Adtak is.

Ékes faragásu, ezüst kupaku tajtékpipája több mint negyven darab lett ily módon Deák Ferencznek. Sok pipára a vármegye czimerét, sokra pedig az adományozó követ czimerét faragták. Volt olyan is, melyre mythologiai alakok voltak faragva.

Gróf Széchenyi István s vele néhány főrendi ur divatba hozta a szivarozást. S Deák maga is czélszerübbnek látta 1840 után a pipát szivarral fölcserélni. De azért fölváltva a pipát is használta mindaddig, mig Pestre nem költözött.

Egész dohányzó készsége érdekes volt Kehidán.

Márványdöbözben a dohány. De azonkivül a szoba különböző helyein apró dohányzacskók is, tele dohánynyal. 1848 előtt nem volt gyufa. Aczéllal, kovával és taplóval kellett rágyujtani. A tüzet csiholással kellett csinálni. Aczélt, tűzkövet, taplót Deák csak akkor hordott zsebében, ha utra kelt. Otthon pedig csak akkor, ha kinézett a gazdaságba.

Ám a pipadohánynak az a természete, hogy pipázás közben gyakran kialszik. Némely dohány átkozottul makacs, mint az erkölcsös ló. A tűznek mindig kéznél kell lenni, ha az ember füstölni akar.

Deák Ferencz ugy segitett magán, hogy három nagy szobájában, a hol csak elfért, mindenütt volt aczéla, tűzköve és taplója. Séta vagy beszélgetés közben akárhol aludt ki a pipája, nem kellett a tűzért messze menni, kezeügyében volt a tűzszerszám mindenütt.

Ez a szokása Pesten is megmaradt. Mikor itt lakott, akkor már a gyufa volt használatban. Szobájában itt is mindenüvé helyezett el egy-egy csomag gyufát. Kis asztalon, nagy asztalon, fiókos szekrényen, kályha vállán, ablak könyöklőjén mindenütt ott volt a gyufa.

De a fagyufatartót nem szerette. Csináltatott bádogossal kihuzós tetejü egyszerü gyufatartót bádogból. Ilyenek voltak szobájában. Volt egész sereg. Mikor meghalt, vagy husz darabot találtak. Mikor a szegények javára mindenét elárverezték: ezeket a bádoggyufatartókat is megvették mint Deák-ereklyét tisztes áron. Ő öt krajczárért csináltatta darabját s megvették tiz koronán. Valami száz forint jött be a gyufatartókból.

Deák lassankint elajándékozgatta pipáit, mikor már szivarozás lett a szokása. Mirevaló is a pipa, ha nem használják? Néhányat magam is láttam elajándékozott pipáiból. Van ilyen pipája Nedeczky Pistának is, unokaöcscsének, Jozéfa testvérje unokájának. Egy Deák-pipát 1888-ban adtak el Lugoson nagy pénzen. Ezt Olteánu nagyváradi püspöknek ajándékozta Deák ezelőtt harmincz évvel. A püspök halála után annak rokonaira szállt, a kik aztán eladták. Ez volt azt hiszem Deáknak utolsó pipaajándéka.