UTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM DEÁK FERENCZCZEL.

Az 1873-ik év vége felé volt Deák Ferencz utoljára a képviselőházban. Szivbetegsége s a vele járó bajok, nehéz légzés, vizi betegség annyira sulyosodtak, hogy többé a nyilvánosság előtt meg nem jelent. A következő év még türhető volt rá nézve, de már az 1875-ik évet kinos fájdalmak közt töltötte el.

Mindenki természetesnek találja, hogy én legsulyosabb betegségében is meg szerettem volna időnként látogatni. De nem tettem. Ha különös lelki nagysága kegyesen s jó szivvel fogadott volna is: nem tettem. Nem tartoztam családi belső környezetéhez. A nagy betegnek lehetőleg nyugalom kell. Társasága különben is nagy volt. Nedeczkyék, Széll Kálmánék s rajtuk kivül több rokon és régi benső barát, Visontai Kovách Laczi ugyis állandóan vele voltak, a kormány tagjai is gyakran fölkeresték, nem szorult arra, hogy én is mulattassam. E nélkül pedig szerénytelenségnek is tarthatták volna a látogatást.

Volt különös okom is a tartózkodásra, melyre majd rátérek. 1875-ben volt a régi Pesti Napló huszonötéves politikai napilap. Májusban akartuk ünnepelni fennállásának negyedszázados évfordulóját. Nyilvános lakoma volt az ünneplés egyik módja. Arra meghivtuk a lapnak huszonöt éven át valamikor volt minden munkatársát, a ki még akkor élt. Igazán nagy és szép társaság jött össze. Miniszterek, államférfiak, képviselők, tudós társasági tagok, irók, költők, művészek nagy számmal. Hiszen a félszázad előtti elnyomatás sulyos korszakában e lap volt a nemzet szava. E lap volt Deák Ferencz lapja. E lapba irt minden nagy irónk s e lapban nyilatkozott minden jó magyar egykor.

Deák Ferenczet is meg kellett hivnunk.

Ő is irt a lapba valamikor. Husvéti hires czikke 1865-ben itt jelent meg. Utána nemsokára még néhány nagy vitázó czikket irt a lapnak. Más közleményei is jelentek meg itt korábban, a melyeket nyilvánosságra szánt. Nemcsak a lap érdeke, de az igazság is azt kivánta, hogy őt meghivjuk a lakomára.

Ott lesz az egész kormány is, élén Tisza Kálmánnal. A nagy fuzió kormánya volt ez, mely mögött az egykori Deákpárt és egykori Balközép tömörült. A kormány is megkért bennünket, hogy Deák Ferenczet, ha lehet, birjuk rá a megjelenésre. Hadd lássa a világ, hogy Deák is helyesli az uj kormányt.

Urváry Lajos volt a lap szerkesztője s én voltam politikai főmunkatársa s irányának tolmácsa és vezetője. Sok czikkem Deáknak is nagyon kedvére való volt. Nekünk kellett őt az egész szerkesztőség nevében meghivnunk. Értesitettük tehát őt irásban s megkértük, hogy fogadjon bennünket s kegyesen határozza meg, hogy hol és mikor jelenhetünk meg előtte.

Széll Kálmántól kaptam meg elhatározásáról az értesitést az időre és helyre nézve.

Széll Kálmán akkor az uj kormány pénzügyminisztere volt, de a miniszteri palotába még csak egy év mulva, Deák halála után költözött be.

A hol akkor lakott családjával: az a ház már nem áll. Az Egyetem-téren, ugy gondolom 4. szám alatt volt az a ház s Hadik grófné tulajdona volt. A ház helyén most részben a Kaplony-utcza van, részben uj háromemeletes épület.

Ott lakott Széll s nála lakott Deák Ferencz. Az »Angol Királynő« szállóbeli lakását akkor már végleg elhagyta. Oda mentem tehát Urváryval.

Széll Kálmán és Nedeczky Pista vezettek be Deák Ferenczhez s ott magunkra hagytak.

A szoba az utczára, az egyetemre nézett. Deák karos széken ült a szoba hátulsó részében egy kisebb fajta asztal mellett. Karos székét jól ismertem már. Elmondta annak történetét nekem ő maga Talán valahol le is irtam már azt a történetet.

Rendes szokott fekete öltönyében volt a nagy ember. Bizony nem uj ruha volt az. Hajadon fővel volt s rögtön szemembe tünt, hogy a mióta nem láttam, se haja, se szemöldöke, se bajusza nem őszült, nem is fogyott. Térdein egy szürke vastag kendő volt átvetve, mintha a hüvös levegő ellen kellene védekezésül. Lábai hasonló alaku kendőbe voltak begöngyölve.

Lassu hangon mondta:

– Isten hozott benneteket. Üljetek le.

Balkezének egy kis mozdulatával mutatott a baloldalánál lévő székekre.

Arczán nem látszott a halálos nagy betegségnek semmi különös nyoma. A naptól barna, komor, fönséges arcz a régi volt. Tenyérnyi hosszu szemöldöke nem volt elsimitva, kuszáltan állott. Csak fáradtság látszott arczán.

Várta beszédünket, jövetelünk okának elmondását. Urváry belé is kapott a beszédbe.

De Urváry belga beszédü volt. A belga beszédüség sajátságos idegbaj. Az első szótagot nehezen tudja kimondani. Ha valami különös meghatottság vesz rajta erőt: gyakran perczekig se képes a szót megkezdeni.

Igy járt most Urváry. Szája mozgott, feje is idegesen mozgott, de mondanivalóját megkezdeni nem volt képes.

Deák indulatba jött. Nem tudta vagy nem jutott eszébe Urváry idegbaja. Hangosan rákiáltott:

– Szólj hát, mit akarsz?

S szemei villámlottak.

Én Urváry vállát megérintettem s intettem neki, hogy majd én beszélek. S szóltam is nyomban.

– Kedves uram bátyám! A Pesti Napló negyedszázados évfordulóját ünnepeljük. A lakomára meghivtuk minden egykori munkatársát. Ott lesznek kedves urambátyám táborából mindazok, a kik még élnek. Jőjjön el maga is. Hadd legyen még egyszer együtt a nemzet. Ne legyünk csonkán, vezérünk nélkül.

Röviden és egyszerüen csak ennyit mondtam. Tudtam, a hosszu és czifra beszédet még egészséges korában se szerette.

Haragja rögtön elmult. Komoly és szelid arczczal fordult hozzám s e szavakat mondta:

– Köszönöm szives meghivástokat. Jól esik, hogy megemlékeztetek rólam. Az a lap nehéz időben sok és nagy szolgálatot tett a hazának, megérdemli, hogy multját megbecsüljétek. De lássátok, én nem mehetek. Szivesen mennék, de a betegség nem engedi. Adjátok át szives üdvözletemet azoknak, a kik ott lesznek. Az Isten áldjon meg benneteket.

Azután levette rólam szemeit s az előtte levő kis asztalt nézte egy pillantásig. Rögtön észrevettem azonban, hogy valamire még gondol s valamit még mondani akar s azért se nem szóltam, se föl nem álltam. És csakugyan mondott még valamit.

– Szegény Kemény Zsiga. Derék ember volt, nagyon szerettem. Sokat dolgozott a lapban, mikor kedve volt hozzá. De utóbb nagyon elbetegesedett. Az orvosok megtiltották neki a vacsorázást. Egyszer ugy öt óra tájban délután meglátogattam. Az asztal mellett ül s előtte két nagy szelet rostélyos és két nagy szelet borjupecsenye s boros üveg. »Mit csinálsz Zsiga?« – kérdeztem. »Hát ozsonnázom, – az orvosok megtiltották a vacsorázást, szót kell nekik fogadnom, hát igy járok túl az eszükön.« – Ezt felelte. Nagy kár érte.

Ez volt hozzám utolsó adomája.

Fölséges adoma. Urváry nevetett is rája s magam is erőltettem a mosolygást. Pedig könyemet alig tudtam visszatartani.

Láttam én, éreztem én, hogy a halál ott ólálkodik körülötte. Nagy beteg már ez a nagy ember.

Kezet szoritott velem s még egyszer felém forditotta jóságos arczát. Kijövet a lépcsőn, erőt vett rajtam a fájdalom.

Többé nem jövök hozzá.

Nem akarom látni, hogy az a nagy szellem, az a nagy sziv, az emberi léleknek az a fönséges alkotmánya lassanként miként törik össze a kornak és a betegségnek sulya alatt. Csak dicső, ép alakja éljen az én lelkemben.

Megtartottuk az ünnepi lakomát. Gorove István, a nagy párt elnöke köszöntötte fel a királyt s utána én Deák Ferenczet. Igy rendelte a hivatalos megállapodás.

Sokan azt mondták: szép volt felköszöntőm. Jól emlékszem, hogy rövid volt, mert fájdalmas izgatottság rohant meg a beszéd közben arra a gondolatra, hogy én többé nem látom őt.

Nem is láttam.