I.

(A gyermek ugy fejlődik, mint az élőfa. – A kehidai anyakönyvi följegyzés. – Deák József pap jegyzetei. – Mikor épült a templom? – Ebergényi József pap. – A falu telepitése. – Horváth Zsigmond pap. – Az elsikkasztott forradalom. – A papot földnégyelésre itélik. – Csodálatos menekülése.)

Kehida történetéből csak arra ügyeltem, csak azt az időt vettem különös figyelembe, a mely alatt a Deákok voltak urai. Deák Gábor, idősb Deák Ferencz, Deák Antal és Deák Ferencz.

Se történetbuvár nem vagyok, se Zala vármegye történetirója. Nem is leszek. Én a haza bölcsének egyéniségét kutatom.

Ez az egyéniség a gyermek és ifjukorban fejlődött, miként másé s korán és kereken kiképződött, megalakult és megállapodott, miként igen kevés emberé a világon.

Az egyéniség ugy fejlődik, ugy képződik ki, mint az élőfa. Nagy lesz-e vagy törpe marad, szabályos lesz-e vagy csonka, szabályos méretekben nő-e vagy elmarad, vagy ugrál a növésben, a legmagasabb életkorra képződik-e vagy korán fog elvénülni: mindez ezer körülménytől, ezer esetleges befolyástól függ. Minő a talaja, minő talajának a fekvése, magánosan áll-e vagy sürü társaságban, nem érték-e pusztitó viharok, nem érte-e villám, ifjukorában nem harapdálta-e őz, szarvas vagy legelésző marha, nem fészkelt-e bele féreg, nem rakodott-e rá fagyöngy?

Miként a tölgy: ugy fejlődik az ember.

Apa, anya, ősi vérnek tisztasága. Egészséges és erős csont és izom. Játék, tisztaság, elég alvás, okos étel-ital. A mikor a gyermek föllép az élet szinpadára: ott már egész embersereget talál. A szülők, a rokonok, a cselédek, a munkások, a jó és rossz barátok, a bejárók, a falusiak, pap, tanitó, jegyző, köztisztek, előljárók. A gyermek mindjárt megszeret közülök egy csomót s meg is gyülöl. A kiket megszeret: sziv és lélek nemes-e bennük? A kiket meggyülöl: mi bennük a gyülölet oka s mi a gyermekben? A gyerekagy gyorsan tanul és sokat tanul. Gyorsabban, mint a villám s többet, mint száz pap. Csodálatos lángelme a figyelő gyermek egészséges agya. Az életnek és természetnek millió tünete rajzik előtte és körülötte. Valamennyit látja, figyeli, vizsgálja, érzi. A mi agyunk, élemedett embereké, közönyös lelkeké, kiábrándult bölcselkedőké, kialudt sziveké: minő gyönge és gyámoltalan gépezet ez az erősen figyelő gyermekéhez képest.

A hogy ügyel a gyermek az emberekre: ugy ügyel az állatokra, a fákra, a kövekre, forrásokra, madárfészkekre, távoli hegycsucsokra, omlatag várakra. A mesék, regék, szólások, példák, hagyományok lelkére ülnek s ott megfogamzanak. Tündérvilág alakul a a gyerek lelke köré a hagyományokból s élteti és mozgatja, szinezi és gazdagitja az öregek emlékezete s mesemondása azt a világot.

Milyen volt ez a világ a kis Deák Ferencz körül? Kehida természete, története s hagyományai miből álltak?

Két jegyzetet láttam Kehida történetéről.

Az egyik a plébánia anyakönyvi iratai közt. Czime: Brevis Historia Parochiae Kehida. Anno domini 1858. Magyarul: a kehidai egyház rövid története. Akkor, a mikor ez készült, ha nem csalódom, Rumy József volt a plébános s talán ő készitette e jegyzetet.

A másik jegyzetet Deák József, egykori kehidai plébános készitette. Még beszélek majd e plébánosról később is. Sokáig, majdnem félszázadig legeltette nyáját Kehidán az urnak szőlejében. Egyszerü, jó lélek volt. Deák Antal és Deák Ferencz társaságában benne is föléledt a tudás és kutatás vágya. Nem volt tudós s a hogy a régebbi századok dolgaiban kalandoz: arról szóló jegyzetei semmit se érnek. De az mégis becses némileg, a mit élő öreg emberek beszédeiből s szóbeli hagyományaiból följegyezgetett.

Jegyzeteit nem állitotta össze rendszeresen. Hanem annyira-mennyire összeállitotta 1864-ben Tibortz István, csányi plébános, a kinek irásait átadta. A történetkutatásban ez is kis tudásu jámbor ember volt, nem is sokat érnek az ő följegyzései se, de valamit mégis érnek. Munkájának bezáró szavai igy hangzanak: »kehidai néhai plébános Deák József kézirataiból összeszedegette Tibortz István, m. k. csányi plébános 1864-ben«. Hogy a kéziratokból mit hagyott ki: azt természetesen nem tudhatni.

Nem is fontos dolog, hagyott-e ki valamit. Végre is Kehida történetét, ha valaki részletesen meg akarná irni, a Hertelendy és Deák-családok irataiból s a falu urbariumából tisztán lehet látni. De nekünk erre nincs szükségünk. Én a történetből csak azokat a részleteket érintem, a melyek a gyermek Deák Ferencz figyelmét megragadhatták s gondolkozására hatást gyakorolhattak.

Az egyház anyakönyve 1740-től kezdődik. A község természetesen régibb, mint az anyakönyv. 1700 előtti időben nagyon kevés anyakönyvet vezettek hazánkban. Csak a 18-ik században kezdték a papok a könyvvezetést. A kehidai anyakönyv nyelve 1831-ig latin, attól kezdve magyar. Ez már Deák Ferencz hatása. Antal bátyja nem sokat törődött még az anyakönyv nyelvével is.

A mai templom 158 éves. Az akkori kegyur alapitotta és épitette. Hertelendy Gábor és neje Uzsovits Judit volt az alapitó, Deák Ferencz öreganyai dédapja és dédanyja. Alapkövét 1747. évi junius hó 18-án tették le. Megépült, a hogy a kegyuri templomok szoktak épülni Az épitőanyagot és költséget adta a kegyur, az igás és gyalogos napszámra pedig behajtotta jobbágyait, zsölléreit és hiveit. A templom mellett kellett épiteni paplakot is.

A templom és paplak elkészültével meg kellett alapitani a plébániát is. Az épitések, fölszentelések, alapitások, püspöki jóváhagyások megtörténtek 1755-ig. Ez évben iktatták be az első plébánost Ebergényi Józsefet.

Kisebb vagyonu zalai nemes család fia volt Ebergényi. A család egyik ivadéka Ebergényi László, katonai érdemekért nagy hatalomra jutott már a század elején. Labancz volt, Rákóczi ellen csatázott, utóbb altábornagygyá lett s gazdaggá. Ez alapitotta a vasvármegyei előkelő Ebergényi-ágat. A templomot Békássy Ferencz Imre, szombathelyi plébános és a tőszomszédos kapornaki konvent apátja szentelte be s ő végezte Ebergényi beiktatását is. Ugyanő választotta el akkor Kehidát Csánytól és Koppánytól. Addig ez a három község képezett egy plébániát s Kehidának bizony csak filiális szerep jutott e három-egységben. A kehidai templom Gyümölcsoltó Boldog Asszony tiszteletére áll fen.

De hát az előtt nem volt Kehida?

Volt, de külön plébániája nem volt. Legalább a mohácsi csata óta nem volt. A nép lelki szükségeiről a hatalmas Pálos barátok, ritkábban a kapornaki szerzetesek, néha a kolduló barátok és a remeték gondoskodtak. A Pálos barátoknak a kehidai határban is volt némi részbirtokuk, de volt a szomszédos Barát-Szigeten és Csányban is. Különben mint emlitém, a csányi plébános egyházi gondjai alá is tartozott volna Kehida, mint Csánynak leányegyháza.

Azonban a falu se ott feküdt, a hol most.

A Deák-kastélyt Hertelendy Gábor épitette mostani helyére csaknem egy időben a templommal. A falu fent a dombon volt, a hol most a kehidai szőlők s a Deák-sirbolt feküsznek. Ezek fekvését megrajzoltam más helyütt. A hagyomány szerint a sirbolt kápolnája lett volna 1755 előtt az istentiszteletre szánt hely.

A falu sokkal kisebb volt, mint most.

Emlitettem már, hogy a Hertelendyek kitünő jobbágytartó uraságok voltak. Kehidán eredetileg kevés volt a jobbágy, sok erdő, nagy rétek. Munkáskéz hiányában gyöngén ment a gazdaság, kevés a jövedelem. Hertelendy Gábor tehát az urasági birtokból szivesen hasogatott ki urbéri telkeket, készséggel jelölt ki irtásokat s örömmel alapitott s osztogatott hegyvámos szőlőket. Szaporodott a tized és a hegyvám ily módon s különösen a robot, az igás és a gyalog napszám.

Csak embert kellett fogdosni.

Néptelen volt az ország. De azért mindig voltak bujdosó legények, szökevény jobbágyok, elszegényedett ágilisek, urahagyott urbéresek és zsöllérek. Ezekből Hertelendy Gábor uram összefogdosott annyit, a mennyit tudott. A kehidai uraságnak jó neve volt a tüzhely nélkül való szegénység között. S azután el is lehetett édesgetni, el is lehetett csalogatni más uraság jobbágyát. Ezt ugyan a nemes urak maguk között nem tartották valami dicséretre méltó dolognak, de azért élelmes uraság megcselekedte.

Igy épült, nőtt, szaporodott, gyarapodott a mostani Kehida.

Második plébánosa is – lehet mondani – bujdosó szegény legény volt. A neve: Horváth Zsigmond, Kehidán volt 1763-tól 1776-ig. Ennek nagy története van. A nagy történet egy-két részét legalább röviden érintenem kell.

Hallotta-e nyájas olvasóm hirét a Törő-Pethő-Bujdosóféle zivatarnak? Törő-lázadásnak is nevezik a titkos krónikák. 1848 előtt ennek történetét igazán megirni nem volt szabad. 1848 vagy 1867 óta se irták meg az én tudásom szerint. A nevét hallotta, de igazán nem tud róla semmit se Fessler, se Horváth Mihály, se az Ezredéves történet leirása. Az akadémiáról, egyetemről ne is beszéljünk. Pedig szomoru s nem is jelentéktelen dolog ez fajunk habsburgi történetében. Nagy, sok, derék, jó magyarnak, ezereknek vére omlott ki hiában. Nagy forradalom volt, de elsikkasztották krónikásaink. Deák ismerte s azt is megmondom, honnan? Túl a dunai ember, különös ok és alkalom nélkül nem ismerhette. A Duna-Tisza közén, jászok és nagykunok vidékén sokat tudnak róla, sok mesét is, sok ábrándot is, de Kehidára, az ifju Deák Ferenczhez, el se lehet képzelni, miként jutott el hire. Deák Ferencz beszélt nekem erről. Uj és nagy dologról szólt beszéde, de mindig azt hittem, csak előttem uj az a dolog. Pedig most tudom már, hogy az egész történet még egyáltalán nincs földeritve.

Az a Horváth Zsigmond, a kehidai második plébános tiszamelléki származás volt. 1730 körül születhetett, kemény kálvinista volt, a debreczeni kollegiumban tanult, akkor még nem rég mult a kuruczháboru, még dicsőséges fejedelmünk Rákóczi is élt Rodostóban, az ifju Horváth Zsigmond lelke tele lett kurucz vágygyal, kurucz erkölcscsel.

A jász és nagykun földön nagy eset történt 1753-ban.

A szép asszony, Mária Terézia királyasszony nem volt ám az a jó magyar király, a milyennek a krónikairók mondják. Hazudnak a történetirók mind. Utálta, gyülölte, üldözte, irtotta az a magyarságot szive-lelke mélységéből s egész erejével. Csak azt a magyart szerette, a ki németté vált s legföljebb azt a magyart szenvedhette, a ki »pápistává« lett.

Pápista!

Ma tudjuk, mit jelent ez a szó. Jó katholikust, jó hazafit, jó testvért jelent s ha magyar, jó magyart. Igy értjük, igy tudjuk.

De nem ezt jelentette ám Karaffa, Kollonits és Mária Terézia idejében. A jó római katholikust akkor is szerette és becsülte a magyar, de azért példaszóvá tette a »pápista« szót. Azt értette alatta, a ki labanczczá lett, a némethez szegődött, Bécshez szított, saját véreit elárulta s az udvartól jutalmat és birtokbeli adományt kapott árulásának jutalmául. Volt az ily »pápisták« közt lutheránus is, kálvinista is elég.

A derék jászokat a bécsi urak készpénzért eladták a németeknek. Nagy eset ez. Sok keserves panasz lett ebből. A bajnak még most sincs vége. Pedig maga Deák Ferencz is beleavatkozott már 1868-ban. Természetesen ő is a jászoknak adott igazat.

De hát miért adták el a jászokat idegen országbeli németeknek?

Sok oka van ennek. Jó földjük volt, derék vitéz nép volt, sok pénzt kaptak értük. De a főok mégis az volt, hogy igaz magyarok voltak, nagyobbrészint kemény kálvinisták voltak s Rákóczi fejedelmünkhöz szítottak s nem a bécsi némethez.

Mária Terézia azután azt gondolta, hogy ha már ugy is eladták a jászokat, most már át kell őket tériteni a római egyházba s németté kell őket tenni iziben. Nem kell sokat teketóriázni velük.

Gyilkos, rabló, fosztogató német katonákkal s német jezsuitákkal telerakták a jászok földét. A kálvinista papokat, rektorokat, diákokat elkergették, agyonkinozták vagy rabságra hurczolták; a templomokat, iskolákat, szent alapitványokat elkobozták; még a harangokat is erőszakkal elvették. Jámbor kálvinista hivő magyar lélek, ha a magyarok istenéhez akart fohászkodni, nem hallotta ezen túl az intő jelt. Kálvinista harang könyörgésre buzditó szavát nem hordta ezentul szét az esti szellő a jász pusztákon.

Egyéb ezer baj is volt. Bizony nem türte békén a kemény jász nép ezt az állapotot. Talán lassanként bele törődött volna. Át is tért már s lelkének sebjei behegedtek. A némettől, akinek eladták, meg is váltotta már magát. Bizonyára nem tört volna ki haragjában. Hanem a német katonáknak s a magyarfojtogató jezsuitáknak megfájdult a foguk a nagy-kunokra is. Mező Túr, Túr-Keve, Kis-Uj-Szállás, Hódmező-Vásárhely mind nagy határ, mind isteni jó föld, milyen jó lenne ez a németnek. S azután mind magyar lakja és mind kálvinista eretnek. Eretneksége miatt bele lehet kapczáskodni s vagy áttér és német lesz egyuttal, vagy elveszti birtokát.

Ez a sötét terv készült az alföldi magyarság ellen. Folytatni akarták a jász példát, még rutabbul. A magyarság helyére németet, tótot akartak telepiteni, mint Békésben, Csanádban, Aradban s másfelé is. Ennek a a pokoli tervnek szivárgott el a hire a nagy kunok közé. De már ennek elejét kellett venni. Három derék legény összebeszélt, összeállott, fegyvert fogott s fegyverre hivta a jászokat, Pest vármegye tiszaparti részeit, Heves pusztai népét, sőt még a nagykunokat is. Nagy zenebona, nagy lótás-futás támadt mindenfelé.

A három közül az egyik volt: Törő Pál Mező-Turról; a másik volt: Pethő Ferencz Hódmező-Vásárhelyről; a harmadik volt: Bujdosó György, a ki jász bujdosó volt. Ez volt igaz nevük. Vérségük és maradékaik ma is élnek.

Ezekhez csatlakozott Horváth Zsigmond diák is. Fiatal vére lángra lobbant a sok keserü üldözés láttára. Elkeseredett magyar fajának kinzatásán s ő is odaállt a fölkelők közé. Hatalmas termetét, messze zugó édes hangját, lelkes szónoklatát megkedvelték a fölkelők.

Szomoru vége lett a dolognak. A fölkelés elbukott. Vad katonai erő eltiporta. Budai vérbiróság hozta meg az itéletet. Az itélet egy szót se szólt arról, mi történt valósággal. Egy szóval se emliti, hogy az alföldi magyarságot hitétől, hazájától, birtokától, magyarságától akarták erővel megfosztani s hazátlanná, földönfutóvá tenni. Az itélet ugy szólt, hogy rablók, gyujtogatók, haramiák voltak a fölkelők. Ugy szólt, hogy gonosz pártütők voltak s a haza belső békességének háborgatói. A vezérek egy része csatában veszett el. A többit elfogdosták, eleven tüzön elégették, fölakasztották, karóba huzták vagy fölnégyelték.

Horváth Zsigmond diákot fölnégyelésre itélték.

A fölnégyelés abból állott, hogy erős kecskebakra kaput fektettek. A kapun az elitéltet hasra boritották s odavasalták. A nyakát külön, a két kifeszitett kezét külön s a két kifeszitett lábát külön. Akkor a hóhér először levágta a fejét s azután kétfelé vágta az elitélt embert nehéz bárddal hosszában s mindegyik felét megint keresztben. S a vérző tetemeket azután kezével fölemelte s egyenként megmutatta a birák uraknak, a katonáknak és a szájtátó sokaságnak. Még el is kiáltotta:

– Ez lett jutalma a gonosznak, a ki ő szent felsége a királyné parancsának ellenszegült!

A testrészeket azután más-más városban akasztófára függesztették. Törő Pálét Mező-Túron, Pethő Ferenczét Hódmező-Vásárhelyen. Százakat, ezreket, pusztitottak el a legjobb magyarokból. Ily vérszomjas lélekkel még nem konczolták a magyart soha.

Hát az ilyeneket se szabad elfelejteni, a mikor Mária Terézia kegyes uralkodására gondolunk.

Igy akartak elbánni a diákkal is.

A történet ideje 1753.

Tudni kell, hogy a jász-kunok főkapitánya a nádorispán. De minthogy neki ezer más dolga is van, maga helyett külön főkapitányt szokott alkalmazni. Ekkor zsadányi és török-szent-miklósi Almásy János, Sarkad örökös ura, hétszemélynök volt már nyolcz év óta a jász-kunok főkapitánya. Ennek unokája Almásy Ignácz nyerte 1815-ben a nemzetség ez ágának a grófságot. A másik ág, a generális ága gróffá lett már 1777-ben.

A nádori főkapitánynak jelentik, minő szemrevaló alak, minő derék legény az a diák.

– Hozzátok ide!

Odavitték elébe. Régóta rab már. Láncz a nyakán. Vasak kezén-lábán. Csak ugy görnyedt alatta a padló. Haja csapzott, kusza, a mit még a pribékek ki nem téptek. Ruhája rongy, foszlány, szakadék. Összekinzott kék, zöld, véres teste kikandikál a rongyok közül. Nem is emberhez hasonlit már, hanem tépett vadhoz, melyen tizenkét kopó marakodott. De szeme még lángban ég s fejét egyenesen tartja.

A nádori főkapitány mellett jezsuita a kereszttel, német katonatiszt fegyverben, iródiák hajadon fővel.

– Te vagy az a hires diák?

Mit felelne erre a bolond kérdésre? Csak néz mereven.

– Szánod-e, bánod-e nagy bűnödet?

– Nem szánom, nem bánom, ujra tenném.

– Tudod-e, mi lesz sorsod?

– Tudom. Négyfelé vágnak.

– Áttérsz-e halálod óráján?

– Nem térek át.

– Áttérsz-e kegyelemre?

– Nem térek át.

– Beste fia! Hát apád-anyád?

A diák szempillantásig gondolkodik.

– Mi lesz apámmal, anyámmal?

– Fölakasztják!

A diák szeméből kicsordul a köny.

– Áttérek.

Nosza ugrik oda a jezsuita a kereszttel. Elmondja a szent igéket. Utána motyog a diák valamit. Hangját alig értik, csak a szája mozog. A mikor az olvasót a kezébe nyomja s a feszületet csókra nyujtja, a diák már összeroskadt. Már nem birta a nagy vasakat.

Ezt a jelenetet sokszor elmondta Deák József kehidai plébános az ifju Deák Ferencznek. Pedig Deák József nem ismerte Horváth Zsigmondot, noha az első plébánost Ebergényit jól ismerte. Ebergényi mint öreg ember kanonok vagy mi volt Veszprémben, a mikor ott Deák József ifju szeminárista volt. De Horváth Zsigmond nem csinált titkot esetéből s bizony azt Kehidán és környékén sok ideig mindenki tudta apróra.

Almásy János főkapitány emberséges ember volt. Szót szólt érte a budai vérbiróságnál. Nem engedte akasztófára jutni a diák apját-anyját se. Sőt megkegyelmezett a diáknak is. Leszedette kezéről, lábáról a vasat, ott tartotta kevés ideig udvarában; utóbb ügygyel-bajjal besegitette, beajánlotta a veszprémi szemináriumba. Igy lett a diák tiz év mulva 1763-ban, Hertelendy Gábor uram jóvoltából, Kehidán plébánossá.

Tizenhárom éven át volt ott plébános. Deák Gábor, a haza bölcsének öregapja már jól ismerte. Utána 1776-ban Tóth János lett a harmadik s 1788-ban Liszits József lett a negyedik plébános. Ez tizenkilencz évig, 1807-ig viselte gondját a hivő lelkeknek. Ez már látta a haza bölcsét mint csecsemőt, mint apróságot. Ez már plébánosi utolsó négy évét idősb Deák Ferencz kegyurasága alatt töltötte.