II.

(Deák József pap. – A paraszt Deák-rokonságból való. – Nemes-e a papi ember? – A családi iratok Kehidán. – A pap kikutatja őket. – Hova lettek az irások? – A Pálos barátok régi zárdája. – A régi torony. – Deák Ferencz ábrándozása. – A rokolányi ispán puskapora nem durran. – Az okos kanász.)

Ezután jött Deák József 1807-ben. Idősb Deák Ferencz nevezte ki Kehidára. És pedig mint vér szerint való, noha paraszt rokonát.

A haza bölcsének paraszt véreit másutt fölsoroltam a 18-ik század első háromnegyed részeig, 1770-ig. Ugyanott elmondtam, hogy a nemességszerző Deák Péternek egyenes öreg unokája a haza bölcse.

Két ifjabb testvér nem kapott nemességet: Deák István és Deák János. Az István-ág kihalt öreg unokájában, szintén Deák Istvánban Zsitkóczon. A János-ág Dabronakra költözött vissza s ott telepedett meg véglegesen. Ennek az unokája volt szintén János, dabronaki ágilis s ennek unokája volt Deák József, a ki Veszprémben végezte a hittudományokat s a ki már fiatal korában kehidai plébánossá tudott lenni.

Nemes és nem nemes között vérségi, természetrajzi rokonság lehetett, de magyar közjogi rokonság nem lehetett. A nemes ember tagja volt a szent koronának, a paraszt ember nem volt tagja. A nemes ember után, ha magva szakadt, ha nemes rokona nem volt, a királyi fiskus örökölt, övé lett a birtok, de a nem nemes ember nem örökölhetett, ha mindjárt apja vagy testvérje volt is.

Bolond állapot, de hiába: ez volt az állapot 1848 előtt.

Más kérdés az, hogy nemes emberré lett-e a paraszt, ha pappá lett?

A parasztfiu lehetett kispap, lehetett plébános, kanonok, püspök, lehetett esztergomi érsek is. Ha esztergomi érsekké lett: egyuttal uralkodó fejedelemmé is lett, mert hiszen állásával együtt járt a római szent birodalmi herczegség is. Az európai diplomácziában egyetemesen elismert neve és rangja volt: Princeps Romani Sacri Imperii. Ennélfogva megillette a Serenissime Domine czim, a mi magyarul: ő fensége.

De azért még se lett volna magyar nemes ember?

Az utolsó bocskoros magyar nemes embernek is közjogilag több joga lett volna, mint az esztergomi érseknek, herczeg ő fenségének, a római szentszék született követének s Esztergom vármegye örökös főispánjának, a király főkanczelláriusának s a septemvirális tábla főbirájának?

Ezelőtt száz esztendővel sok vita folyt e fölött.

Bizonyos, hogy a pap sok nemesi jogot gyakorolhatott. Volt például nemesi választó joga. Volt szólási és szavazó joga a vármegye gyülésén. Lehetett köztisztviselő is. De azért nemesi örökséget, ha paraszt volt, nem örökölhetett.

Ez volt az erősebb és hatalmasabb vélemény.

Idősb Deák Ferencz második unokatestvérje volt a kehidai plébános öregapjának. Ez a plébános hát negyedfél unokaöcscse volt, még pedig fiágon. Bizony nem távoli vérrokonság az életben és természetrajz törvényei szerint. De a magyar közjog szerint, ezer esztendős egész világ volt közöttük.

Ez a jó Deák József 1850-ig volt Kehidán plébános. A haza bölcse tehát gyermek és ifjukorát egészen s férfikorának nagy részét is az ő közelében, az ő társaságában töltötte. Akkor se halál vetett véget papságának, hanem megunta már tisztét, lemondott és hazament Dabronakra. Öreg volt már, közelgetett a 80 éves életkorhoz. Volt némi szerzeménye, volt Dabronakon némi öröksége. Odavonult. Pihenni, meghalni, véreinek haló földjébe temetkezni.

Utána már csak két pappal érintkezett Deák Ferencz Kehidán. Az egyik volt Bölcsvölgyi Sándor, a kit 1851-ben elvitt a kolera, a másik volt Lakner Sándor, a kit Deák otthagyott 1854-ben, a mikor Kehidát eladta s örökre elhagyta. A következő plébánost Rumy Józsefet 1855-ben már gróf Széchenyi Istánné nevezte ki.

De térjünk vissza Deák Józsefhez.

Emlitettem már, hogy ő szerény mértékü tudása daczára is, kutató szellemü ember volt s már kegyurai kedvéért is Kehida multját, titkait, hagyományait mindenképen föl akarta deriteni. S nem elégedett meg a hegyek és völgyek vizsgálatával, a külső adatok összegyüjtésével s az öreg emberek és öreg asszonyok meghallgatásával. Fürkésző gondját kiterjesztette még a kegyurakra, még a padlásokra és pinczékre is.

Különösen buzgó volt 1837-ben és 1838-ban.

Ha kegyurai, Antal és Ferencz urak otthon voltak vagy csak egyikök is: alig mult elegyetlen nap, hogy vagy az ebédet, vagy a vacsorát ne a kastélyban költötte volna el. Egyszersmindenkorra meghivták állandó vendégnek egész életére. Megvárták tőle, hogy el ne maradjon. Ha elmaradt, okát kellett adnia, miért maradt el. Természetesen mégis sokszor elmaradt. Neki is jöttek vendégei, látogatói. Ő is eljárt bucsukra, vásárokra, névnapokra, látogatásokra. Csodálatosan szivesek és vendégszeretők a zalai papok. S aztán egyszer-másszor náthás is az ember; nyavalygó, kelletlen, az idő is rossz, esős, szeles, förgeteges.

Az asztal mellett bodor pipafüst közben gyakran firtatta a családi irásukat. Hol vannak azok? Mi lehet azokban? Bizonyosan nagy tömegüek. Bizonyosan sok titok, sok tudnivaló van azokban. Ha ő azokat egyszer megnézhetné, rendbeszedhetné s jó kegyurainak azzal örömöt okozhatna! Mily szivesen megtenné ő azt!

Antal ur bölcs hidegvérrel hallgatta az effélét. Bánja is ő a régi háji-báji iratokat. Folyik ugyan öt-hat mindenféle pöre a kerületi és a királyi táblákon, de az ezekhez szükséges iratok kéznél vannak, ott vannak a tabuláris ügyvédeknél; a nem szükséges iratok pedig ne foglalják a helyet hiába.

Antal ur tudott valamit az irásokról.

Kétféle irásról lehetett szó. Egyik a Deák-nemzetség irásai. Leginkább Tárnokra s az ahhoz tartozó részbirtokokra vonatkozók. Ezekhez József bátyjának, a tárnoki uraságnak volt erősebb joga s ezek az osztálykor neki jutottak.

Másikféle irás a Hertelendy-nemzetség irásai. Öreganyja egy gyerek volt, tehát az ősi irások rá szállottak. De öreganyjának is voltak irásai s különösen missilis levelei, pignoratitius, cartabiancális, quietantiális, liquidationalis, executionalis, régi divisionalis, quartalitialis, metalis, inhibitionalis és a többi levelei s ezeken kivül a vasvármegyei most már más kézre jutott falvakra, pusztákra és szállásokra vonatkozó levelek. – Bizonyosan sok irás. A Hertelendy-féle irások bizonyára a söjtöri és kehidai Deák-ágra szálltak, minthogy a Hertelendy-javak osztálykor ez ágra háramlottak.

De Antal ur emlékezett is, hogy öreganyja halálakor édesapja ez irásokkal sokat bajlódott. Antal ur már akkor 14 éves volt s okos fiu. Arra is emlékezett, hogy édesapja halálakor, a mikor ő már 19 éves legény volt, az összes irásokat rendbeszedték, összecsomagolták s két nagy faszekrénybe zárták. A padláson van is ilyen két nagy szekrény. Bizonyosan ezek a leveles ládák.

Ferencz ur már országos hirü államférfiu volt 1837-ben, ő talán jobban is kegyelte a papot, mint Antal bátyja, hiszen a kezén, ölén nőtt fel. A pap legalább harmincznégy évvel volt idősebb mint ő. Egyszer azután azt mondta neki:

– Tudja mit urambátyám? Ott vannak bizony az irások a padláson két nagy ládában; – majd lehozassuk onnan s aztán, ha fontosabb dolga nem akad, unalomüzésből lapozgassa át őket.

Dehogy várta azt meg a jó pap, hogy valaki lehozza a leveles ládákat a padlásról. Fölment maga a padlásra iziben, vitt magával fogót, kalapácsot, tolvajkulcsokat, poroló seprőt, lekuporodott a szekrények mellé, szétriasztotta az egerek, baglyok és denevérek sokaságát s elkezdte kicserélni, nézegetni s rendezni maga az iratokat. Antal ur és Ferencz ur hiába évődtek vele s hiába kináltak neki segitséget. De bizony ő csak maga végzi azt a munkát. Nem való az tudatlan embernek. Néha ugy tele lett porral, szeméttel, pókhálóval haja, szemöldöke, reverendája: azt hihették, verébfiókák után mászkál a hiuban, a rag alatt, a pajták, szinek, félszerek tetejében.

De hát talált-e valamit? Okult-e az irásokból? Följegyzett-e valamit maga és utódai és kegyurai számára?

Mindezt nem cselekedte.

Se többet, se kevesebbet, csak annyit ir erről naplójában, hogy abból épen semmit se lehet megtudni, a mi érdekelné a nemzetet.

– Hertelendy Gáspárnak fia Hertelendy Gábor, ennek egyetlen lányát Annát elvette Deák Gábor, kiket idővel a szentszék elválasztott. Az asszony Bécsben lakván, sok adósságot csinálván, a sors ugy hozta magával, hogy annak sok hasznos és haszontalan irományai a kehidai kastély padlásán két ládában s azon kivül is hányódtak 1810-től 1825-ig. Ekkor én magam összeszedtem s Tekintetes Deák Ferencz urnak kezébe adtam. S ekkor már 31 éves pap valék Kehidán.

Ime: min akad meg szeme és esze a jó papnak.

Azt följegyzi, hogy a házasokat elválasztották. De már arról, meddig és miként éltek egymással, hány gyerek és mikor született a házasságból, mi volt az elválás valóságos oka, a férj akart-e válni vagy a feleség, teljesen hallgat.

Azok közt az irások közt kétségtelenül igen sok volt a magánlevél. Hertelendy Annának sok levele van birtokomban, melyet másokhoz intézett. Ott a padláson azok voltak, melyeket hozzá intéztek. Lehettek ezekben szerelmi ömlengések is; lehettek fontos vagyoni és családi titkok s egyéb tudnivalók. Ezekből föl lehetne deriteni a válás rejtélyeit is. Mindez a jó pap figyelmét nem vonta magára. Pedig Deák Antal és Deák Ferencz kegyurai voltak s nagy sulyu és tekintélyü megyei urak voltak s Deák Ferencz már 1838-ban országosan ismert és ünnepelt férfiu, a nemzet vezére, a haza bölcse volt s már akkor is nagy történelmi alak. Apjának és anyjának dolga tehát már akkor is némileg közérdekü dolog volt.

De a jó falusi pap mindezzel nem törődött. Eszébe se jutott ilyesvalami.

Pedig azokkal az irásokkal nem is épen kevés ideig bajlódott. Ő maga azt irja, hogy 1825-ig hányódtak azok az irások, a mikor ő összeszedte s kehidai papságának 31-ik évében Deák Ferencznek átadta. Minthogy kehidai pappá 1807-ben lett, tehát 1838-ban adta át azokat. Meg is jegyzi a napot. 1838-ik évi deczember hó 10-én volt az átadás. Ime tizenhárom évig szedte össze s rendezte a »sok hasznos és haszontalan irományokat«. Mégse tudott azok tartamáról semmit.

Mindez apróságot csak azért emlitem itt fel, hogy mindenki lássa, mit ér a mult idők krónikásainak sok följegyzése. Pedig Deák József plébános hamis vagy pártos dolgot ugyan csak nem irt.

Mit csinált Deák Ferencz ezekkel az irásokkal?

Unokaöcscse Nedeczky Pista barátom azt mondja, hogy az ő szemeláttára elégette, mielőtt Kehidáról örökre elköltözött. Elhiszem. De az elégetés csak a mult század ötvenes éveinek valamelyikén történt. Kétségtelennek tartom, hogy Deák figyelemmel olvasgatta édes anyjának iratait. De erről keveset beszélhetett. Legalább egyetlen barátjával se találkoztam, a ki emlékezett volna arról, hogy ő neki beszélt volna róla. Nekem nem beszélt.

A jó pap, mint emlitém, összejárta, nyomozta, átfürkészte Kehida egész környékét ott a közelben, hogy régi várak, régi tornyok, régi uraságok nyomait fölfedezze. Szentül hitte, hogy Kehida hajdan a Kanisay nemzetségé volt IV. Béla király s a tatárjárás óta. Elmondtam már másutt, hogy a Hertelendy–Deák család iratai szerint a Kanisay hatalmas grófok miként és mikor jutottak Kehida felének birtokába.

De a papot különösen megerősitette hitében egy kőlap, melyen a Kanisayak nemesi czimerét találta.

Deák Antal 1820 és 1830 között több gazdasági épületet emelt, a mely most is fennáll még a kastélyhoz vezető bejárás baloldalán. Az épületekhez kő kellett s vagy száz ölnyi követ arról a dülőről hozatott, a hol most a Deák-sirbolt körül a szőlők feküsznek. Ezt a dülőt a pap Örvényesnek nevezi. De Örményesnek, sőt okiratilag Erményesnek is nevezték hajdan. Az épülethez szükséges kő itt régi tornyok és épületek omladékaiból került.

A Deák Antal által hordott kövek közt volt ama czimeres kőlap.

A czimer csakugyan a Kanisay nemzetségé. Egyszerü paizs mezejében kerekre kiterjesztett sasszárny sasköröm tetejében. Irás is volt a kövön: anno domini, de az évszám le volt törve. Bizonyos, hogy Kehida északi szomszédságában Pálos barátok laktak. Bizonyos, hogy Kanisay György 1405-ben e barátok számára az örményesi zárdát épitette. Bizonyos, hogy ez az Örményes a pap szerint a kehidai szőlők táján feküdt. A Kanisay czimeres követ tehát Deák Antal könnyen hozathatta a zárda omladékaiból. Ebből azonban a Kanisayak korábbi kehidai birtoklása épen nem következik.

Deák Antal mint serdülő ifju azt a szőlőhegyet még puszta helynek, erdős, csalitos dülőnek találta. Elhatározta kiirtását, kitisztitását s részint irtásként, részint hegyvámos szőlőnek 171 holdat kiosztott. Maga a jó pap is kiirtatott négy holdat, de azután benn törött a bicskája, elfogyott az aprópénze s elpárolgott szőlőalapitási kedve, eladta négy holdját.

A zárda tornyát még látta, még ismerte fiatalabb pap korában Deák József. Magas torony, részben faragott kőből épitve, büszkén nézett le a Zala völgyére s azon át Gyülevész község dombjaira s dombokon és erdőkön át épen napkelet felé a méltóságos Rezivár magas falaira. Egykor ragyogó tornyok, ma sötét, kopár omladékok.

Ha a jó pap szavát elhisszük – s miért ne hinnők el – még a Pálosok zárdájának, templomának s tornyának pusztulását is tisztán látjuk.

A zárda és templom uratlanná lett 1790 körül. A hogy József császár s kalapos magyar király a Pálosok szerzetét megszüntette: a mindenféle birtokok, erdők, mezők, templomok, zárdák, malmok átvételét a kincstár 1790 körül befejezte. A Kehida körüli birtokok a tüskevári, veszprémvármegyei Pálosok tulajdonai voltak. E birtokokat is a tanulmányi alaphoz csatolták s a rokolányi uradalom rész birtokai gyanánt vették közös kincstári gazdaság alá.

Az épületeknek nem volt lakójuk. Baglyok és denevérek ütöttek bennük tanyát. Csalit, erdő, tüskebozót kezdte őket körülvenni. De a baglyok és denevérek se birhatták sokáig békén. Az emberek kizavarták őket onnan. A vidék ott a Zala közelében özönvizi áradás maradványa, lősz, homok, márga; – köve nincs. A kik épitkezni akarnak, könnyen rávethetik szemüket az omladozó uratlan nagy zárdaépületekre.

A mikor a szent-péter-uri templomot épitették, ehhez épen jó volt a zárda köve. El is hordtak belőle annyit, a mennyi kellett. Senki se kérte senkitől, nem is vette számba senki. Nem is lett miatta viszálykodás.

Azután egyes magánemberek kezdték bontogatni, széthordani. Zala-Koppányban tehetős ur volt Vajda Zsigmond. Nagy pinczét akart épiteni. Nekiálltak szekerei a zárdának s hordták kövét. Példáját követte Novák Szent-Grótról. Ő is a régi falakból bányászott. Emlitettem már, hogy Deák Antal is elszállittatott belőle vagy száz ölnyi követ. Volt a rossz uton vagy ötszáz szekérrel. A mikor pedig a hegyvámos szőlőterületet kiosztotta: minden hegyvámos onnan hordta pinczéjéhez, sajtóházához a téglát, követ. 1819-ben maga a kehidai pap, Deák József is ebből épittetett pinczét a maga szőlejében. Meg is jegyzi, hogy 80 forintjába került a pincze, sajtóház, a mesterember, az igás és gyalog napszám, szóval az egész épités.

1824-ben még büszkén állt a torony. A templomot és zárdát már elhordták mellőle. Azok helyén már a páfrányok, bangiták, szömörczék, fagyal, kökény, kecskerágó, törpe ihar-bokrok sürüsége élte világát. A tornyot se alulról, se felülről nem merték megkezdeni az emberek. Fönt nagyon magas volt; alant pedig, ha megbontják, hátha agyonüt mindenkit. Pedig az ajtók, ablakok, párkányok, gót diszitések gyönyörü faragott köveire ugyancsak ásitott mindenki. A torony tetején, ugy irja a pap, luczfenyők nőttek, üregeiben pedig vércsék költöttek. De bizony egyebek is. A zárdából kivert baglyok és bőregerek is ott ütöttek tanyát.

– A meredek tornyot bámulva nézegettük. Méregettük szemünkkel annak az idővel daczoló izmosságát. Csodálkoztunk, a mikor az örökidőre megalapitott falakat ásóval, kapával, likvágóval, feszitő-vasakkal s mindenféle kőfejtő szerszámokkal dultuk, téptük, szaggattuk e vadon erdőben. Még a gonoszt is szent borzadással lepte meg akaratja ellen az isteni hely.

Igy sóhajt fel a jó falusi pap az ő együgyü jegyzeteiben.

Ehhez a toronyhoz sokszor ellátogatott az ifju Deák Ferencz is, tizenöt-tizenhat éves korában. A mikor poéta volt és rhetor az iskolában s a mikor otthon töltötte a nyári szünidőt. A mikor vágy és sejtés és magasztos ábrándok érzete lepi meg az ifju lelkét. A mikor föltámad benne az alkotás ösztöne, sarjadozni kezd a költészet istensége s a mikor nevet, alakot, életet óhajtana teremteni ama gondolatok és érzések számára, a melyeket alig ismer s a melyek ébren is, álmában is ott rajzanak agya és szive körül.

Ilyenkor az ifju elandalog. Bebarangolja a berket és a virágos mezőket. Belemélyed Almás felé a Kehida-patak partjain a bükkös erdő sötét rengetegébe. Hatalmas szálfák, örökös árnyék alattuk s puha lágy haraszt. Teljes csönd és némaság. A szél is csak a fák sudarát éri s csak ott a magasban mozgatja a fényes, aranyos falevelet. Ha a rigó nem kurjantana néha s ha a fakuszó nem kopogtatná olykor a fa oldalát: akár szentegyházban érezné magát az andalgó lélek.

A pap többször elvezette ifju kegyurát, Deák Ferenczet a Pálosok elhagyott tornyához. Természetesen örökké beszélt, örökké magyarázott a fiatal tanulónak. Kik voltak azok a Pálosok? Mikor keletkeztek a mi hazánkban? Nem is voltak másutt, csak minálunk. Ur volt, nemes volt valamennyi. A Deák-családnak is több rokona köztük. A bécsi udvar megirigyelte a nagy uraságot. Száz milliója volt a szerzetnek aranyban, ezüstben. Elragadozták tőle mind. A Pálosokat sohase tudták rábirni, hogy németté tegye a népet. Ezért haragudtak rájuk a jezsuiták. A bécsi udvar most is a jezsuitákra hallgat s nem a magyarokra. Majd megtudja ezt az ifju kegyuraság is, ha felnő.

Igy beszélt a jó pap.

Csodálatosak ezek a zalavármegyei plébánosok ma is. Van bennük buzgóság, van még felekezetesség is. De ezen túl és e mellett oly erős magyarok, oly jó kurucz erkölcsüek, oly szilárd hazafiak, oly jókedvü, vendégszerető, nyilt szivü igaz férfiak, a milyenek századok előtt voltak. Közel Bécshez, közel Ausztriához, ezerféle idegen áramlat ostroma alatt: magyar függetlenségüket megóvták és megóvják mindenkor. A hogy itt a vármegye közepén egykor a költő Zrinyi érzett és gondolkozott: ugy éreznek és gondolkoznak ők is.

Az ifju Deák Ferencz megmászta a Pálosok tornyát. Eltekintgetett onnét arra kelet felé, arra Sümegh, Csobáncz, Tátika, Rezi várak felé. A melyeket már jól ismert gyalogszeri utazásból is s öreg nagybátyjának Kisfaludy Sándornak költészetéből is. Ez a költészet mámorossá tette az ő lelkét is. E költészet aranyos fénye ott ült már azon a remek vidéken, a melyhez Kehida is tartozott. Már régóta ült ott, a haza bölcsének kis gyermekkora óta. Ő már beleszületett a nagy költő eszmekörébe s abba a magyar tündérvilágba, melyet a Regék csodálatos ereje alkotott meg. Kegyeletet érezni a multak iránt, tisztelni az ősöket, dicsőiteni a hőst, imádni a magyar asszonyt s mint egyetlen szent örökségünket, hiven ápolni és őrizni ősapáink nyelvét, szokását s igaz magyar fenséges erkölcseit.

Sok századnak eleven tanubizonysága az a torony. Az ifju lelket, ha nemes az a lélek, sokra megtanitja.

De el kellett pusztulnia.

1824-ben Darázs Károly volt a rokolányi alapitvány gazdasági ispánja.

Ispán. Mi az az ispán? Ökrök, lovak, szamarak és cselédek őrizője, kormányzója. Bizony nem régiségkutató, nem történetbuvár, nem bús hazafi, nem hősköltemények alkotója, nem a hazafi szentségek hirdetője. De sőt okos ember s gyakorlati férfiu. Ha rokolányi pusztán cselédlakást, ökörólat, magtárt, ispánlakot kell épiteni: ahhoz bizony olcsóbb követ s közelebbről épen nem lehet kapni, mint az örményesi Pálosok tornyából. Van ott elég, csak a tornyot kell szétbontani, széthordani.

De nem költségeskedéssel ám. Tótot, taliánt azért nem hozatunk idegen országból. Ácsot, kovácsot, kalapácsot se rendelünk oda nagy pénzért. Fenyőszálakat se vásárlunk stájerok földéről, hogy állást épitsünk sok száz forintért a torony mellé s fölülről kezdjük annak lebontását.

Hanem szétdurrantjuk az egész tornyot – puskaporral.

Az ispán okos esze nem is rosszul gondolta ki.

A torony a kehidai plébános őrizete, gondnoksága alatt állott. Irt hát Darázs Károly ispán uram 1824. évi február 11-én levelet a paphoz, bejelentette toronypusztitó puskaporos szándékát s egyuttal elkérte tőle vasdorongjait, hogy azokkal lyukat törhessen a torony falába a puskapor számára.

Megtörtént.

Bizonyos napra készen lett a lyuk. Megtöltötték puskaporral. Lefojtották a puskaport nedves agyaggal s meggyujtották a kanóczot.

De ispán uram jó eleve hirt adott erről mindenkinek. Eldönteti a Pálosok tornyát. Lesz nagy riadalom. A száz esztendős bükköt ugy töri szét az a torony, mint a pozdorját. Földindulás lesz. Talán még a Zala vize is kilocscsanik az ágyából. Jöttek az emberek a világcsodára mindenünnen. Kehidáról, Rokolányból, Almásról, Németfaluból, Gyülevészről, Kustányból, Épiteni is kevés ember látott tornyot, hát összedönteni. Nagy eset lesz az s ha sikerül: nagy áldomás!

Deák Ferencz az ő pajzán természetével oly szivesen beszélte el adomaként ez esetet. Pedig ő oda se ment toronydöntést nézni.

A mint a kanóczot meggyujtották s az elkezdett sziporkázni: minden ember menekült az erdőbe. Jó messzire, rettentő vastag fák árnyékába, hogy kikerülje a veszedelmet. Emberben, lóban ne essék kár.

Visszafojtott lélekzettel várták az égszakadást, földindulást, puskapordurranást.

Dehogy lett abból durranás.

Nem durrant az a puskapor, hanem csak posszant.

Igy mondta a pap. Igy mondta utána Deák Ferencz is. Posszanni: ez is jó magyar szó ott Göcsej vidékén s minden ember ismeri és használja. A falusi pap még értekezést is irt arról, mi különbség van a puskapor közt, a mikor durran és a mikor posszan.

Hát bizony a puskapor kilökte a fojtást is, a kanóczot is, el is lobbant, de egyebet nem is csinált. Az a torony büszkébben állt, mint valaha.

Ispán uram csóválta a fejét, de nem esett kétségbe. Uj lyukakat furatott a falba. Uj töltés, uj fojtás és uj kudarcz. Hiába. Az öreg apja se értett a talián kőtörő mesterséghez. A népek hiába gyülekeztek, hiába zajongtak és álmélkodtak: a torony nem dült össze.

Elvégre akadt mestere. Nem Hellenországból való ugyan, hanem a szomszédos Németfaluból, nem is Herosztrátesz volt a neve, hanem Háry Mihály s nem is városi tanácsos volt, hanem községi kanász. Baltájára támaszkodva csak nézte szótlanul, mit akar itt ezzel a toronynyal az a sok bolond ember. Nem értette sehogyse.

Mondják neki, hogy az urak a tornyot akarják eldönteni.

– Nem az a módja annak.

– Hát mi?

– Ez az én baltám ni! Ha jó áldomást adnak az urak: eldöntöm én!

Meg is cselekedte. Leöltötte szürét, tarisznyáját, körüljárta, körülnézegette a tornyot, lekuporodott egyik sarkához s baltája fokával elkezdte annak sarokkövét kopálni-kalapálni.

Kopál-kalapál s egyszer csak azt mondja:

– Minden ember addig fusson, a meddig a szeme lát.

El is futott mindenki, le is dőlt a torony sebten. Agyon is ütött maga körül minden elevent. Fűt, fát, kigyót, békát, egeret. A mikor dült: a vércsék, baglyok, denevérek vijjogva röpültek ki belőle. De a kanásznak, Háry Mihálynak a haja szála se görbült meg. Ujra felöltötte szürét, tarisznyáját.

– Hol az áldomás?

Igy lett vége a négyszáz esztendős gyönyörü gót épületnek.