III.

(A kehidai remeték. – A kit medve gyanánt agyonlőttek. – Aslio remete. – Katona volt. – Csecsemőt ölt. – Az utolsó búcsunap. – A hogy Pók András elpusztitja a kápolnát. – Szent István király ökröket őriz. – Az örményesi remeték. – Hurczolják a nehéz keresztfát. – Miért nincsenek ma remeték? – A középkor és a jelenkor világa a kis Deák körül.)

Deák József megmutogatta az ifju Deák Ferencznek a remeték lakását is s mesélt neki a remetékről, a mint régi szóbeli hagyományként a kehidai, csányi és kustányi öregektől hallotta.

A magyar költészetben és regényirodalomban nem igen szerepelnek a remeték. Berzsenyi és Kisfaludy Sándor emlitik, itt-ott Jókai is. Alföldi költőink, kivált a protestánsok nem igen találkoztak velük. A nagy magyar alföldön századok óta alig voltak. S a ki a hegyes, erdős vidéken volt is, az se volt magyar. Rendszerint idegenek, németek, taliánok voltak a remeték. Egész vármegyei életemben magam is csak egy remetével találkoztam, meg is irtam történetét a »Csatkai Szent« czimü elbeszélésemben.

Zalának azonban sok remetéjének kellett lenni. Ezer meg ezer forrása, patakja, hegye, erdeje s népének nagy buzgósága, sok szerzete, sok bucsujáró helye könnyen föltámaszthatta egyesekben, kivált rajongó, üldözött, menekülő vagy vezeklő lelkekben, a remeteélet gondolatát. Kehidán volt még a 18-ik század vége felé is, Deák öreganyja életében.

Különösen kétfajta remetéről emlékezett a jó falusi pap. Kettő az egyik fajtából a Remete nevü szigeten tartózkodott.

Ez a sziget ugyszólván eltünt az utolsó ötven-hatvan év alatt. A minthogy a Zala-folyó igen sok szigetét megsemmisitette a folyó szabályozása.

Remete sziget ott feküdt valahol Kehida és Kustány között, a Pipagyujtó-malomtól a Berki-malomig terjedő ártéren. A Zala két ága keritette. A régi hajdankorban a jó pap szerint, Elek szigete – Insula Elek – volt a neve. Később Kustányi-szigetnek nevezték s utoljára Remetének nevezte el a nép az ott lakó remeték után.

Az egyik remetének a neve nem maradt fönn, de életének szomoru végét ma is emlegetik.

Kustány, legalább nagy részben, valami Spanyor nevü uraságé lett volna. Az uraságnak volt egy rakonczátlan, dőzsölő henye életü fia. A fiu egyebet se csinált, csak vadászott. Fönt az erdőkben is, de lent a berekben is, a sürüséges egerfák alatt. Különösen szeretett medvékre vadászni. A hagyomány szerint Kehida körül valamikor medvék is csatangoltak.

A szigeten, a berekben élt a remete is.

A remete forró nyári napokon nemcsak gunyhójában szokta délesti álmát aludni, hanem a berekben is. Kiválasztott valamely szél által ledöntött vastag szálfát, fölmászott a törzsökére, derekára s ott hasra fekve édesdeden aludt. Rajta volt bolyhos, barna szürdarócz ruhája; a fejére fölhuzta a kámzsát; szemét, száját legalább kigyó, béka nem mászta meg s az istentelen berki szunyogok se fértek könnyedén hozzá.

Az uraság fia éppen arra cserkészett, vadászgatott. Nagy, lompos medvét hajszolt már régóta. Hát a mint oda közel ér, csak meglátja ám a medvét, a mint a kidőlt fa törzsökén hosszan elnyujtózva szunyókál. Szinte jól látta a mozgó ágakon és faleveleken keresztül.

Fogja a puskáját: durr!

Le is esett a medve a fáról, de fájdalmában, ijedtében nagyot is kiáltott.

Nem a medve volt az, hanem a remete. Barna, bolyhos szürdarócz köntösét medvebőrnek nézte a könnyelmü ifju, a tévedt vadász.

Nem halt meg mindjárt a remete, de azért egy-két nap mulva mégis meghalt. Eltemették, meg is siratták a népek, mert ugy kellett meghalnia, hogy a halálra el se készülhetett. Se utolsó kenet, se utolsó gyónás, se lélekharang. Mint a vad az erdőn.

De e miatt aztán föl is háborodott a népség. Talán egyébként se szerették azt az idegennevü uraságot: halált fogadtak a fejére. Nem várta be. Otthagyta mindenét, éjnek éjszakáján nekiváltott erdőnek, mezőnek. Eltünt, elbujdosott. Sohase látták többé, de még csak hirét se hallották.

Igaz-e, nem igaz-e ez a medvetörténet: ki tudná azt ma már megmondani? Nem élt azon a vidéken már medve ezer esztendő óta. De azért a jó falusi pap, mint igaz történetet mesélgette ifju kegyura Deák Ferencz előtt.

Ezután szállt volna Kustány a gróf Niczkyekre, ezelőtt vagy százhatvan esztendővel s Niczkyek jussán a gróf Schmideggekre. De mindezt nem tudom biztosan. De Kustány egyik kisebb része, mintegy 60–70 holdnyi birtok Kehidához tartozott s a Hertelendyeké s utóbb a Deákoké volt. Ezt azonban a haza bölcse előbb eladta, mint Kehidát. Abban a szerződésben, melyet Széchenyi István grófnéval kötött Czenken 1854-ben, Kustány már nem fordul elő.

Másik remetéről is sokat mesélgetett, sőt még sokkal többet, a kehidai pap. De ennek története már nem a mesék, hanem a hitelesen megirt történetek körébe tartozik.

1778-ban egyházi vizsgálat, az egyház nyelvén canonica visitatio volt Kehidán. Az erről készült iratban, a pap szerint, ezt mondják az urak:

– Quarta filialis est possessio Alsó-Kustány: Existit in hoc filiali capella publica in insula fluvii Zala constituta. Sub cura ibi residentis Eremitae Patris Aslionis. A quo et quando erecta sit: non constat.

Ez magyarul azt jelenti: A negyedik leányegyház az alsó-kustányi birtok. Itt a Zala-folyó szigetén nyilvános kápolna van, Aslion atya remetének gondviselése alatt. Nem tudni, ki és mikor emelte.

A kápolnának misemondáshoz való fölszerelése is volt. Kicsiny és szegényes, de volt. Ebből azt következteti a kehidai pap, hogy ez az eremita misét is szolgáltatott s minisztránsgyereket is tartott maga mellett.

Miből tartotta? Egyébből nem, csak a mije neki volt. A szegény nép adta alamizsnából. A remetének nem volt fizetése, nem volt ellátása, még hajléka se. A remete istenre bizta magát és az ő égi madaraira. Bucsusok, járókelők, buzgó lelkek vetnek neki valamit, a mikor vetnek. Ki egy darab kenyeret, ki egy fillért, ki egy darab ruharongyot. Kalapja, kámzsája, szűrdarócza eltart ugyis harmincz-negyven esztendeig, fehérnemüt ugyse visel, lábbelije télen fapapucs s a hideg ellen rongyokkal tekergeti be lábaszárát; nyáron pedig fapapucs se. Mezitláb jár, mint a lud. Bizony a remeteség nem nagy uraság. S ha volt minisztráns-gyereke: az is csak oly szegény volt, mint ő maga.

Pater Aslió!

Ez volt a neve a canonica visitatio szerint. Aslió: micsoda név ez? Én bizony meg nem mondom. A barátok szoknak ezer év előtti furcsa neveket fölvenni. Talán ez az Aslió is ilyen név, talán ez a remete is barát volt egykoron. Talán az olaszoknál honos ez a név. Talán ott nem is csufnév az Asello vagy Aslo, a mi magyarul azt jelenti: szamaracska. Ne késlekedjünk e kérdéssel.

Elvégre magyar származásu ember volt ez a remete s talán nem is messziről való. Családi igazi neve volt Laky László. Irni, olvasni jól tudott; irt leveleket Deák Ferencz öreganyjához is, a papnak kezében voltak efféle levelei.

Ködös, borus mesét mondtak róla.

Valamelyik török vagy burkus háboruban katona volt. Az ellenség földjét dulták. Ő is betört egy szegény ember házába fosztogatni. Ember, asszony elmenekült. Senkit se talált otthon. És semmit se talált a háznál. Csak egy bölcsőt, bölcsőben pólyát, pólyában csecsemőt. A csecsemőt otthagyták a menekülők. Ki bántaná a csecsemőt? Nincs oly kegyetlen sziv a világon. Istennek szerelme őrzi a csecsemőt.

A csecsemő fölébredt a durva katonai zajra. Meglátta a czifra katonát. Azt gondolta: jó bácsi. Két piczi kezét kitárta s elkezdett mosolyogni.

A katona vad volt, őrült volt, talán részeg is volt. Isten ugy akarta: eszeveszett legyen. Kardjára szurta a mosolygó csecsemőt s ugy vitte ki az utczára.

Rettentő büntetés érte miatta. Megháborodott, a mikor felocsudott. Azt a mosolygó arczot és azt a haldokló arczot látta azontul örökké. Nappal a verőfényen, éjjel a pokol sötétében. Ha ébren, ha alva: az a csecsemő-arcz állott előtte s hozta le rá az egek minden átkát. Durva lélek lett. Borba, istenkáromlásba merült. Átkozott mindent, a mi él és mozog és utjába kerül. Agyonkinozták a katonaságnál, utóbb elverték onnan is. Bujdosott maga elől. Lelkiismerete ugy kergette, mintha kölykevesztett tigris kergette volna. Hányszor összeroskadt uton-utfélen. Hányszor töltötte az éjszakát árokban, gazban, vizben, sárban, szemétdomb oldalában.

Nagybeteg lett, kórházba került, kigyógyult. Vastermészet volt öröksége. Magába szállt. Vallásos őrjöngés kezdte háborgatni utóbb. Ebből is kikeveredett. Elvégre megrögzött benne a gondolat, hogy az életet neki nyomorral, vezekléssel a világon kivül, az embereken kivül magányban kell töltenie és csak istent dicsérnie. Hátha igy megszabadul a pokol gyötrelmeitől.

Igy akadt a Remeteszigetre s igy maradt ott. S ott is maradt haláláig.

Sokáig élt. A mennyire tudott, jótékonyságot is gyakorolt. Elhagyott, árva, kóbor gyermekeket fölszedett. Táplálta, mig tudta s azután jótévő szivekhez bekönyörögte. Öreg emberek, öreg asszonyok elbeszéltek ily eseteket Deák József plébánosnak is. Némileg érdekes Biró József kehidai lakos esete. Ezt egyébként Köcski Biró Józsefnek nevezték. Ezt kiskorában a remete nevelte, ápolta, ruházta. Egyszer már felnőtt korában megmarta a vipera kigyó. Teste megdagadt, szemei karikákat hánytak, mindenki halálát várta. Köcski Birónak az volt utolsó kivánsága: vigyék a remetéhez. Odavitték. A remete vermet ásott, a kigyómarta embert beleállitotta s hónaljig a föld alá temette. Csak a feje meg a válla állt ki a földből az embernek.

– Nem hagylak el fiam, mig az Isten el nem forditja bajodat!

Letérdelt mellette s éjjel-nappal imádkozott érte. Teljes három nap és három éjjel a szemét le nem hunyta. Akkor kiásta az embert s ime az egészséges volt. Baja elmult. Hazament dolgaira.

A kápolnának volt bucsunapja is.

Oly hiressé lett a remete, hogy a bucsura ezrével tódult néha a nép sok faluból, távolabbi vidékről is. Sőt a bucsura odament még a toborzó katonaság is szemrevaló katonalegényért.

Egyszer azután nagy baj történt. A toborzó huszárok csalfán keritettek meg egy legényt, hamisan nyomtak csákót a fejébe. A legény dulakodott, a toborzók erőszakoskodtak. A legénynek pártját fogták pajtásai, hozzátartozói. Bucsus nép bort iszik s ha bort iszik: hangos lesz. A zalai nép különben is kemény fajzat. De a huszár se enged, a mig birja. Véres verekedés lett az esetből. Szétverték az egész bucsut. Minden laczikonyha felborult, a mézesbábos sátorok semmivé váltak, az üveges tótok, nadrágszijárusok szanaszét futottak, csattogtak a kardok, fokosok és a koponyák. Tovább folyt a verekedés, vérengzés az uton is. A hagyomány azt beszéli, hogy egész Szent-Grótig találtak uton-utfélen holtakat, sebesülteket, huszárt-legényt vegyesen.

Nagy eset volt. 1789-ben történt, Liszits József kehidai papságának elején. Beleavatkozott a nemes vármegye s örökre eltiltotta a remeteszigeti kápolna bucsunapját. Ettől kezdve kétszeresen árva lett a remete s a nép se becsülte ugy mint eddig.

Mikor halt meg?

A Deákok már nem érték ott. Csak emlékezetét ismerték. Egy levele fönmaradt, melyet Hertelendy Annához, Deák Gábornéhoz intézett. Ez az urnő volt kegyurasága, védője, pártfogója. A levél igy kezdődik:

»Tekintetes Asszony! Holtomig való kegyes Patrónám! Mély alázatossággal szolgálok a tekintetes Asszonyságnak.«

Tudatja, hogy sulyos betegsége után a nyomoruságra ismét fellábbadozott. De a lábai feldagadoztak, olyanok mint a hólyagok. Sok izben a tolvajok feldulták gunyhóját s a szigetben semmi eledelre valót nem hagytak. Most ott nyavalyog Patrónájának felső-kustányi jobbágyainál. Igy végzi levelét:

– Az utolsó vénség már letapodott. Szivünk óhajtásával várjuk a Tekintetes Asszonyt uri rezidencziájába… Terjessze a Fölséges Uristen bőséges áldását a Tekintetes Asszonyra, nagyuri kegyébe holtomiglan alázatosan ajánlom magamat, kegyes Patrónámnak holtomig való káplánja. Páter Laky László s. k.

Ez volt utolsó levele. Szivbaj, vesebaj, vizibetegség, aggság, nyomoruság erőt vett rajta. A halottak anyakönyvébe igy van beirva halála: 1790. 12-a Januarii. R. P. Aslion Ladislaus Laky. Ex-Eremita alsó-kustányiensis in F. Kustány. Annorum circiter 90.

Tehát kilenczven esztendős volt. Nagy idő. Hol és mikor született s mióta volt remete: nem mondja meg az anyakönyv.

Vége lett a remete gunyhójának is, de elpusztult maga a kápolna is.

A szomszédos Gyülevésznek s Alsó- és Felső-Kustánynak urasága Sárladányi gróf Schmidegg László lett a felesége gróf Niczky Mária révén. Az uj uraság nem sokat törődött vallásbeli dolgokkal. Katona volt teljes életében a vasas németeknél s utóbb ő volt vezére Somogy vármegye fölkelt nemességének. Tiszttartóval, Pók András urammal kezeltette Zala-parti birtokait. A tiszttartó is csak vadászni, mulatni szeretett, istenes dolgokra nem volt ügyelése. A kápolna tehát Aslion remete halála óta árva maradt.

A kápolna körül erdőség volt a szigetben, de közvetlen körületében tisztás volt harmatos gyeppázsittal. Ezt a remete tisztán tartotta. A Zala-ágon át felvonó hid vezetett a szigetbe. Ezt a hidat nagy furfanggal a remete találta ki. Hogy ha mikor aluszik gunyhójában: mindenféle vadállat, kóbor eb, bitang jószág, bolond ember őt ne háborithassa. Halála után a felvonó hidat senki se tudta kezelni; állandó hid jött helyére s azon át az uraság marhái is be szoktak járni legelészni.

Volt egy zabolátlan sült paraszt bérese az uraságnak. A kehidai pap a nevét is emlékezetben tartotta. Parrag Jankó volt a neve. Ő szokta a Remete-szigetben a marhákat őrizni.

Már ugy a hogy ő szokta. Mihelyt betette lábát a szigetre, lefeküdt a remete gunyhójába vagy a fa árnyékába s aludt időtlen időkig. A hogy a rossz cseléd szokott, mikor a gazda szemét nem érzi közel. A marhák isten szántában lehettek az erdőben. Kehida felé ugyan el nem szökhettek, mert ottan a Zala szélesebb ága elzárta az utat, de Kustány felé bizony a remete hidján könnyen elszéledhettek.

Hát mit gondolt ki az az istentelen Parrag Jankó?

Valamit ki kellett gondolnia, hogy ő is nyugodtan alhasson, a marhák is bizton legyenek.

Volt a kápolnának szentje. Nem is volt kisebb szent, mint maga Szent István király. Valamikor valami tudós faragó faraghatta ki képét fából. Vastag bajusza, hosszu szakála, a szent korona fején, palást a vállain, kard a kezében, sarkantyus csizma a lábán. Akkora volt a szobor, mint éppen egy élő ember. Ott állott a kápolnában az oltár mögött.

Nyalábra fogta Parrag Jankó a szentet, kivitte a kápolnából s odaállitotta a hid közepére. Kakastollat tett a koronája mellé, a kezébe pedig odaerősitett egy béres ostort, amolyan karikásfélét. Igy őrizte a szent a marhákat.

De meg is őrizte emberül. Ha a marhák a hidon át el akartak szökni: hát ott találták az utban Szent Istvánt, a mint az ostort rájuk emeli. Hejh az áldóját – erre nem jó lesz elszökni! Marha-észszel rögtön belátták, hogy uj gulyásuk akadt. Nincs is kalapja, hanem koronája. Szakála is hosszu, sarkantyu is a bocskorán, kakastoll is a füle mellett, ilyen gulyást még eddig sohase láttak.

Ez még csak hagyján. De a népek is megtudták a dolgot lassankint. Odamentek bámészkodni, hiábavaló beszédeket folytatni és röhögni. Lassankint az a hir terjedt el a vidéken, hogy a kustányi Szent István marhát őriz, ostorával ugy durrogat, mint egy kanász s ugy káromkodik, mint a jégeső.

A fülébe jutott utóbb Pók András tiszttartó uramnak is. Ő is nagyot nevetett rá, de azért bejelentette az esetet az ifju uraság gróf Schmidegg József feleségének Alsó-Szátai Pethő Mária urnőnek, a ki mint vallástisztelő kegyes asszonyság, az ily szentségtörést semmiképen nem türhette, sőt nyomban meghagyta Pók András uramnak, hogy a kápolna összes fölszerelését, oltárt, szentségtartót, füstölőt, csengőt, zászlót, szenteket, magát Szent Istvánt is onnan hordassa el s vitesse a kastélyba.

Igy történt. A kápolna puszta maradt, Parrag Jankó hoppon maradt. Ezentul neki magának kellett ökreit őriznie.

Csakhogy Pók András uram tovább is gondolt.

Ha már a kápolnának se papja, se remetéje, se szentje, se oltára, se szentségtartója: hát mirevaló akkor a kápolna s a remetének laka? Pusztitsuk el, hordjuk el kövét, ugy is kell gazdasági épületet emelni, jó lesz ahhoz.

Mire a kegyes grófnő megtudta és megtilthatta a rombolást: akkorra már csak két oldalfal állott a kápolnából. Ez azután meg is maradt. Deák József elvezetgette ide a kis Deák Ferenczet s elmondogatott, megmutogatott neki mindent. Azt a két falromot akkorra már zöldre, feketére nőtte be a moha.

A kikről eddig szóltam, bár a szigetben tartózkodtak, azok mégis a Zala balparti remetéi voltak. Át-átmentek ugyan hozzájuk alamizsnálkodni a jobbpartiak is, de őket mégis inkább a keleti falvak, Szent-Györgyvár, Páhok, Boldogasszonyfa, Köszvényes, Egregy, Karmacs, Bük, Kustány, Gyülevész, Zala-Szent-László, Sénynye s a vindornyavölgyi falvak népe látogatta.

De a Zala jobbpartjának is megvoltak a kehidai remetéi. Ezeket örményesi remetéknek nevezték. A Pálosok zárdája és temploma közelében a mostani országut mellett kutfejek, forrásvizek voltak. Meredek domboldal emelkedett fölöttük. A domboldal tele volt csalittal. E ligetes helyen volt a remeték gunyhója. Ma már ennek nyoma sincs, de Deák Ferencz diák korában nyolczvan-kilenczven év előtt még mindenki tudott tanyájukról. A jó pap egyenesen odavezette a gyermekkoru Deák Ferenczet s ott magyarázgatott neki óraszámra.

A legrégibb remetének Böröcz Bandi volt a neve a hagyomány szerint. Ennek 1740 előtt kellett meghalnia, mert ennek halála az 1740-ben kezdődő anyakönyvben nincs följegyezve. A jó plébános már nem talált olyan öreg embert vagy asszonyt, a ki ezt a Bandi remetét ismerte volna. Csak hirét hallották.

Utána valami Balina János nevü remetéről szól az emlékezés. Ez 1691-ben született s 1755-ben, hatvan éves korában halt meg. Példás életünek tartották. Az anyakönyv azt mondja róla: Vitae exemplaris frater Joannes Balina, eremicola Kehidaiensis. Ugy látszik, mintha ez voltaképen ferenczrendü barát is lett volna.

Az utolsó volt Hajdu Mihály. Ezt már mint öreg embert Deák Ferencz is jól ismerte. 1775-ben lett remetévé legalább Kehidán s közel ötven évig remetéskedett ugyanott. 1824-ben halt meg nyolczvan éves korában.

De mit is csináltak hát ezek a remeték? A szentségeket ki nem szolgáltathatták. Keresztelés, gyónás, esküvő, temetés nem az ő gondjuk volt. Misét nem szolgáltattak, hiszen nem volt templomuk. A Remeteszigeti kápolna csak kivétel. Pap és barát volt elég mindenütt. A remete erdőben, barlangban, fa odvában, gunyhóban, forrásvizek mellett lakott, járt kocsiutak és gyalogutak közelében. A mit alamizsnául kapott: abból mindig meg nem élhetett. Koldulnia, kéregetnie nem volt szabad. Nem is volt természete. Neki Istenre kellett magát biznia.

Hát hiszen jó lelkek mindig voltak és mindenütt voltak. A kik kegyetlen zimankós hideg télben még a hozzájuk menekülő szegény kis madarakról is gondoskodnak. Hogyne gondolnának ezek a remetére is? De ez mégis bizonytalan kenyér. Keresztelő János, mikor kint a pusztában remetéskedett, sáskával és vad mézzel élt. Csakhogy nálunk se sáska, se vadméz. Még a macska is csak akkor eszi meg a szöcskét, cserebogarat, ha már egeret nem talál s nagyon éhes. Bizony a szegény remete, ha igazi volt, sokszor rászorult a nyers természetre. Erdei vad gyümölcs, gyökerek és gombák: gyakran ezek verték el éhét.

A Zala partján némely évszakban fölséges világa volt. Azon a vidéken már itt-amott megterem a gesztenye. A kerek föld legédesebb gesztenyéje. S azután a bükkfa az erdők divatos fája. A bükkfa makkja, gesztenyéje is kitünő tésztás, lisztes ételféle. Sülve, főzve, sőt nyersen is jó, a ki megszokta. A vadkörte, som, mogyoró, a mindenféle szedrek és eprek alkalmas időben kitünő, izletes dolgok s elég táplálók is, ha van az embernek legalább kenyere. A gomba is kedves falat, a ki szereti. A parázson sült gombát a remeték és nyájőrzők találták fel. A piros bélü csiperkegombát hátával izzó parázsra teszik s belét megsózzák. Mire kis medenczéje tele lesz lével: akkorra megsült. A királyok konyhájának sincs illatosabb és izesebb falatja, mint ez a gomba.

De hát miért nincs ma remete?

A buzgóság kisebb? Vagy dologkerülő ember nincs ma már? Vagy a nép szive lett ridegebb s ma már apró alamizsnájával nem segitené azt, a ki se nem kaszál, se nem kapál, noha épkézláb?

Ki tudná ezt?

Bizonyos, hogy ma már alig akad ember, a ki istenen kivül egyebet nem ismer, a ki a vallásos áhitat mélységeiben elmerül s a kinek minden gondolata, minden érzése csak a siralom völgyét látja ezen a világon és csak az örök fényt és boldogságot a másvilágon.

Pedig ilyen ember való remetének. Ha nem ilyen: akkor álnok vagy háborodott.

Áhitat, imádkozás, istendicséret, szomoru és szegény lelkek vigasztalása: ez volt a régi remeték élete és foglalkozása. Durva fakereszt a tanyájukon. Annak tövében térdeltek éj-napon át s bocsátották fohászaikat a magasba. S nemcsak az egyház szokott imáit morzsolták le. Alkalmi imák alkotásán is fáradozott lelkök.

Mai nap más vágyat táplál az ember. A megélhetés vágyát a tömeg, a meggazdagodás vágyát a törekvők sokasága. Sok igazsága van e vágynak is. Ennek az igazságnak fényénél kicsinyes, nevetséges, sőt gyakran szánalomra méltó az a világ, a mely a remetéket szülte és türte. De ne gondolkodjunk ledéren a multról. Ha örökre elmult: azért ne. Ha valamikor még visszatér: azért ne. Mert különben megérdemeljük, hogy a mit mi ma szentnek tartunk, arról is ledéren gondolkodjanak azok, a kik utánunk következnek.

A vallás sohase alakul át számtanná. Ha átalakul: akkor már meg is szünt.

A jámbor kehidai pap a kehidai remetékről gondosan kérdezősködött az öregektől. Legtöbbet tudott neki mondani egy 1840 körül nyolczvan éves korában elhalt kehidai öreg asszony. Német Éva volt a neve.

Ez azt beszélte, volt a remetéknek egy nagy keresztjük. Faragatlan hosszu faderékra keresztben odaróva és szegezve faragatlan rövidebb faderék. A fán rajta maradt héja is. Feszületként az üdvözitő alakja nem volt rátéve. Csak maga a durva kereszt. Csupán jelkép.

De igen nehéz. Erős férfi tudta csak megemelni. Ott állott mindig a remete gunyhójánál. Ha azonban jött az ádvent, fogta a remete a sulyos alkotmányt, vállára emelte s bármily erőfeszitésébe került, elhurczolta gunyhójától a kehidai templomig minden hajnali mise alkalmával. Kivül a templom falához támasztotta, mig maga bent áhitatoskodott. A hajnali mise után ujra fogta a keresztet s roskadozó vállán gunyhójáig visszavitte.

Ezzel természetesen az üdvözitő Jézus Krisztus urunk egyik szenvedését akarták példázni is, elszenvedni is. Ő is hurczolta a maga keresztfáját a Golgotára vezető uton. Nem is birta el. Össze is roskadt alatta. A czirénebeli Simon segitett neki, ő vittszentje, e helyette legalább egy darabig.

A kehidai remetéknek is akadt Simonjuk mise után. Adventben gyakran hideg, havas, szeles, zimankós időjárások uralkodnak. De mindig akadt kehidai legény, nem is egy, a ki akár szánalomból, akár pajkosságból elvette a remetétől a sulyos készséget s maga vitte. Hiába tiltakozott ellene a remete. Letorkolták.

– Különb ember vagy te remete, mint Jézus Krisztus? Holott ő is megengedte Simonnak a segitséget.

Mit szólhatott erre a remete?

– – Ime a kis Deák Ferencz ily világban nőtt fel.

A mikor legerősebb a lángelme, legtökéletesebb a figyelés, legfogékonyabb a lélek s leggyorsabban megmozdul a sziv; a mikor a tünődés, gondolkozás, ábránd, összehasonlitás, tünetek felismerése oly könnyü: a serdülő gyermekkorban két világ élt a kis Deák Ferencz körül.

A középkor világa, a mely még Kehida körül nem halt ki egészen. Az erdők, hegyek, rejtelmes szigetek és berkek, puszta várak, omladozó tornyok, elhagyott zárdák a maguk ezerféle valóságos és ábrándalkotta, meseszülte történetével; a remeték, a vallásos áhitat képviselői, a kiknek élete s multjuk titkai ugy izgatják a gyermekagy képzelő és itélő erejét, a csodák és regék és népies hagyományok szövedéke; a beteges és tulzott vallásos buzgalomnak, a vakbuzgóságnak hol szánalmas, hol vidámsággerjesztő jelenségei: ime mindezek ott röpködnek, ott rajzanak a vaskos testü, kiváncsi lelkü s hatalmas szellemü Deák-fiu körül.

És az ujkor világa. Ez is végtelenül gazdag. Már kis korában érzi, hogy uraságnak született. Ha nem érezné is: minden ember mindennap tudtára adja. Kastélyban lakik, magasabb helyen, mint a többi ember. Még a pap is hizeleg neki, hiszen kegyura lesz. Cselédek és szolgáló emberek körülötte. Figyelnek rá, szavát lesik, szavát fogadják. A zsidó hódolattal környezi a kis uraságot. Sok jobbágya, sok zsöllérje. Van uradalmi tisztje. Vannak malmai, molnárai, mesteremberei, ácsa, kovácsa, takácsa, sok. Mindenki fejet hajt. Parancsol Kustányban, Koppányban, Söjtörön is, nemcsak Kehidán. Minő önérzet, mekkora önbizalom fejlődik ki a kis Deák Ferenczben!

És mégis mekkora szerénység, mily nagy és nemes komolyság!

Hát hiszen olyannak született: ugy mondják a bölcselők.

Nem igaz. Az elmebeli tehetség ugy születik, de az erkölcs és a jellem ugy képződik. Vagy talán az erkölcs és a jellem is csupán elmebeli tehetség? Nem hiszem. Legalább nagy részben nem az. Egészséges elme szükséges a nagy jellemhez: ez igaz. De a nagy jellem mégis a környezetben, az élet változatai és viszontagságai közt s nagy kötelességek sulya alatt képződik.

Kell-e szerencse a nagy jellem képződéséhez?

Nem kell.

Korszerü viszonyaink közt semmi se sikerül szerencse nélkül. Csak a jellem. Kedvező élet a jellem képződését is könnyebbé teheti, de a jellem kiképződhet és szilárd maradhat a nyomorban és boldogtalanságban is.

A kis Deák számára ott volt millió tünetével az elmult és jelenvaló korok egész világa. A mi még az élet és a társadalom tüneteiből hiányzott: azokat megtalálta a városokban: Kanizsán, Pápán, Győrben, Pesten. És megtalálta a tudományban és olvasmányaiban. És megtalálta ama nagy szellemekben, Kisfaludy Sándorban, Vörösmartyban, a kikhez már serdülő korában oly közel állhatott. Nagy mintákat fedezhetett föl Antal bátyjában, sógorában és Csányi Lászlóban. S a női lélek sok vonzó és bájos tökéletességét édes jó Klára nénjében.

Mily egyszerü, mily szegénynek látszó, mondhatni mily üres világ Deák ifjukoráéhoz képest a rónák, a mezők, az alföldek és a komor egyszerüségü kálvinisták világa!

Csak az én édes Mezőföldemre, a magam gyermekkorára gondolok.

Én, mig magasabb iskolákra nem mentem, a magam szülőföldén erdőt, hegyet, völgyet, patakot, vizimalmot, puszta várat, elhagyott tornyokat és zárdákat, rejtelmes ligeteket, berkeket, követ, sziklát, szőlőhegyeket soha nem láttam s barát, bucsujárás, remete, utszéli feszület, szentkép, középkori élet, várbeli daliák és urnők, régmult idők regéi és hagyományai ismeretlen nevek és fogalmak voltak előttem. Nagyon jól emlékszem, minő meglepődés, a gondolatok és képzetek minő raja támadt lelkemben, a mikor az első Nepomuki Szent János-szobrot megláttam a vörösberényi hid mellett s a mikor apám száz kérdésemre annak történetét elmondta, noha maga se tudta.

Hiszen szép a nyilt mező is s tele gazdag költészettel. Petőfi és Tompa és Arany alkotásai fölfedezték és bebizonyitották. De a történet, az emberi lélek és a természet tüneteinek az a határtalan gazdagsága, mely a gyermek Deák Ferencz serdülő lelkét körülvette, a sikon, a nyilt mezőn, a róna végtelenségén még sincs meg. Tehát a születés véletlene is két kézzel, egész erővel munkált arra, hogy Deák Ferencz fejlődő szelleme az észrevevésnek, a figyelésnek, az összehasonlitásnak, az érzések és ösztönök életrekeltésének, a bölcselő elme nyers anyagának minden kincsét már jóeleve összegyüjthesse.

És össze is gyüjtötte.