LEVELES LÁDA.

Tudós ember tudja, öreg nemes tudja, a mai nemzedék alig tudja, mi az a leveles láda. Beszélnek irásról, iratcsomagról, irattárról, levéltárról s más efféle gyüjteményről, de leveles ládáról nem.

Belép az ember a kis birtoku öreg nemes falusi hajlékába. A szobabeli mind olyan, mint másutt és mindenütt. Hosszu lócza a fal mellett, túl a Dunán pad a neve. A lócza hajlatánál, vagy fönt, vagy a lócza alatt – ott van egy kis faszekrény. A neve láda. Hossza nincs egy méter, magassága nincs félméter. Fekete, régi, avult készség. Se nem butor, se nem szerszám, mégis valami. Van rajta némi czifraság is, inkább faragva, mint festve. Ütött-kopott, csorbult portéka. Sokszor volt már kézben. De azért szuette. Ezer apró lyuk van rajta mind a hat oldalán. Hanem be van zárva keményen. A macska ráfekhetik a tetejére, de a gyermekek nem nyitogathatják.

Mit őriznek titkos rejtekében? Mit féltenek a gyermekektől? Mi van benne?

Semmi más, csak levél. Papirosból és kutyabőrből való levél. Szennyes, sárgásbarna a szine, töredezett a hajtása, itt-ott egérrágta, esőitatta a széle minden levélnek. A penész is belekapkod egyikbe-másikba. Pöcsét is van némelyiken, még selyemzsinóron függő ökölnyi pöcsét is.

A jó öreg nemzetes ur, a kis nemes gazda nem tudja már a leveleket elolvasni. Idegen nyelven, deák nyelven irvák. Ő is tudna hozzá, ha kedve lett volna a kollégiumba járni. De nem volt. Jobb szeretett otthon őgyelegni, vadászni, lóháton mászkálni. De azért minden levélről tudja, mi van benne. Megtanulta még gyermekkorában az öregektől. Ime ez Kun László király levele. Abból az esztendőből való, a mikor a cseheket agyonverte. A búberki pusztáról és malomról és halastóról van benne szó. A levél megvan, de Búberek már hol van? Az is megvan ugyan, de ráfeküdtek az Esterházyak. Ember legyen az, a ki őket onnan elhengeriti. – Ime a másik levél. Nem is Mária királyné adta, hanem az ura, a mikor még nem volt király, csak a feleségének volt ura. Ezt a levelet már Hunyadi János is látta fiatal legényember korában. – Ime ezt a káptalanbeli urak irták alá Esztergomban. Ez a másik valami mandátum, ez a harmadik valami statutoriális, ez a negyedik valami divizionális. És igy tovább. Ha az ember szivesen hallgatja, elmeséli nemzetes uram a magyarok történetét a kievi csatától kezdve s nemzetségének történetét a tatárfutástól kezdve. Mert ez mind benne van a leveles ládában.

Ma már nem sokat törődnek a leveles ládákkal. Más a világ. A török és a német össze-vissza pusztitotta az országot. De azért Zala vármegyében száz meg száz háznál megvan a leveles láda. Esztendők is el mulnak a nélkül, hogy valaki fölnyitná vagy belenézne, de azért őrzik gondosan. A család kincstára az.

Hajdan nem volt anyakönyv és nem volt telekkönyv.

Ha csikó született: arról bizony nem vettek föl jegyzőkönyvet. Ha gyerek született: azzal se futottak paphoz, iródeákhoz, közjegyzőhöz, hiteles helyhöz, hogy nevét, korát, nemét, apját, anyját, minden pereputtyát irják föl valami papirosra. Most papirosvilágot élünk, akkor szabad világot éltünk. Hanem azért az igazságról akkor is gondoskodtak.

Ott volt az ősi birtok, a nemzetség birtoka. Arról kellett lenni irásnak. Ha határt jártak, birtokot háboritottak, ha adtak-vettek, csereberéltek, ha zálogositottak, ha osztozkodtak: minderről irás készült. Ez az irás azután megőrizte a birtokot is s az elevenek és holtak igazságát is. Ez az irás volt az anyakönyv is, a telekkönyv is.

Még másról is jó volt az az irás.

Minden nemes ember atyafia, vérsége, osztályos rokona volt minden nemes embernek. Ezt a rokonságot ugyan száz évről könnyü volt kimutatni, mert az öregek el tudták mondani élőszóval. De kétszáz, háromszáz vagy ötszáz évről már csak akkor lehetett kimutatni, ha a leveles láda tele volt alkalmas irásokkal.

Mai észszel azt kérdeznők, mi köze ahhoz Péternek vagy Pálnak, hogy az ő ősei ötszáz esztendő előtt kivel házasodtak, kivel voltak vérrokonságban? De üres ám ez a kérdés, ha a régi állapotra gondolunk. Ma ugyan csak hatodiziglen engedi meg a törvény az örökösödést, de hajdan, 1848 előtt végtelenül megengedte s nekem nemcsak ahhoz volt jogom, hogy öregapám öregapja vagyonát örököljem, hanem ahhoz is jogom volt, hogy a dédősapám dédősapjának vagyona is rám nézzen, ha közelebbi rokonok nincsenek. Tehát már ennélfogva is mulhatatlanul szükséges volt a leveles ládát gondosan őrizni s abba minden birtokirást szépen beletenni. Másként ki tudná a mohácsi csata előtt való időkből az atyafiságot kimutatni?

Néhai nemzetes Hertelendy Gáspár urnak is megvolt az ő leveles ládája ezelőtt jó kétszázötven esztendővel. Csakhogy ez a leveles láda Söjtörre nézve meglehetősen szegény volt.

El nem kell felejteni, hogy Hertelendy Gáspár volt Deák Ferencznek, a haza bölcsének anyai ágon vagy jobban mondva leányágon dédősapja, minthogy az ő egyenes unokája volt az a szépséges Hertelendy Anna, a ki hites férjétől, Deák Gábortól szülte idősb Deák Ferenczet, a haza bölcsének édesapját. És el nem kell felejteni, hogy Söjtör volt Zala vármegyének az a hires falva, a melyben Deák Ferencz meglátta a napvilágot. Itt halt meg a szülés fájdalmai közt édesanyja; itt van ma is változatlan ősi alakjában a szülőház s itt van a szülőházon Zala vármegyének emléklapja.

Söjtör ma is nagy falu, hajdan is nagy volt. Sok nemese, sok jobbágya, hatalmas urai. A gazdag Sümeghy nemzetségnek egyik ősi fészke. Valamikor sok pusztája volt. Ugy gondolom, Szivölgy vagy a mint hajdan nevezték, Aszuvölgy, Tófej, Puszta-Szent-László, Urbonak hozzátartoztak. Részben most is hozzátartoznak. A Deákok nemzetségének sok dicsősége sugározza be ezt a vidéket.

Régen Sütör, Sőtör, Sütér néven is nevezték. Nagysága s lakosságának száma csak Zala falvaihoz képest érdemel emlitést. Zalának öt-hatszáz falva sokkal kisebb mint Söjtör.

Két-háromszáz év előtt még fontosabb hely volt, mint most. A Valiczka-patak völgyén terül el. E völgy a török háborukban nagy katonaút volt. A mikor a kanizsai basák egy-egy csapat katonát martalóczutra kiküldtek Zala, Vas vármegyék és Stájer ellen, a martalóczok gyakran erre vették utjokat. El kelle hát látni a vidéket őrségekkel. Ebből aztán nagyobb baj lett, mint a török harácsolásból.

A jó osztrák szomszéd különösen őrködött, hogy Stájert a török ne bántsa, telerakta tehát a Valiczkavölgyi falvakat beszállásolt katonákkal. Ám e katonák németek, vallónok, olaszok, csehek, mindenféle gyülevész népek voltak. Gyülölték, pusztitották a magyar népet. Sokkal nagyobb és sulyosabb átokként nehezedtek a népre, mint a török martalóczok. Török, tatár csak keresztül száguldott a falun; el is vitte, a mihez könnyen juthatott, de meg is lehetett vele alkudni. Csak a menyecskéket, leányokat kellett egy-két napra előle az erdőbe, bozótba eltelepiteni. Azon túl békesség volt megint egy-két esztendőre.

De nem ugy tett az osztrák, a pokol fajzatja. Nem ismert ez semmi szentet, a ki magyar volt. Ágyasházat önmagának, ólat a lovának tetszése szerint foglalt, követelt, parancsolt, durva volt, lopott, rabolt, fosztogatott. Feltörte a pinczéket, gyujtogatott, dőzsölt, kinozta az embereket s üldözte az asszonyokat. Megtörtént gyakran, a nép maga hozta ellene titkon a törököt.

A sok keserü panaszt a vármegye nem türhette. Söjtörre laktanyát épitett, természetesen a söjtöriek segitségével. A hol most az emeletes Deák-ház áll, fönt a domb magasán, odaépitette a laktanyát. Akkor nem laktanya volt a neve, hanem kvártélyház. A nép kovártéháznak nevezte, a mint hogy a huszár ma is ugy nevezi a szállást katonanyelven.

A söjtöri leveles láda legrégibb levele csak 1698-ról szól. Csak egy-két év előtt kergették ki a törököt Nagy-Kanizsa várából. Nemzetes Hertelendy Gáspár uram ekkor nagyon meg volt szorulva pénz dolgában. Nem éppen hiábavaló módon, hanem szerzés miatt. Söjtörön akkor pénzzé tett mindent, a mit a birtok csonkitása nélkül pénzzé tehetett.

Volt ott egy nemes birtokos társa: Mátay Márton, Pénzes és szerző ember. Ennek zálogba adja egy söjtöri és egy tófeji jobbágyát s két puszta jobbágytelkét 100, azaz száz forintért. A jobbágyat természetesen ijastul, fiastul, feleségestül adja zálogba. Nem oly módon, mintha valaki ma zálogba teszi az óráját. Hanem ugy, hogy ezentul a jobbágy Mátay Mártonnak dolgozik s nem Hertelendy Gáspárnak. S igy marad mindaddig az állapot, mig a száz forintot Hertelendy Gáspár vissza nem fizeti.

Fél év mulva ujra megszorul. Akkor megint egy jobbágyát s negyedrész puszta jobbágytelkét adja zálogba megint Mátay Mártonnak s fiainak és testvéreinek, de csak hat évre, 150 magyar forintért. A jobbágy neve Bana Gergely.

Ilyen világ volt akkor s ilyenek a hitelviszonyok.

A leveles láda legérdekesebb levele mégis az, a mely arról szól, a mikor Deák Gábor, a haza bölcsének öregapja 1765-ben megveszi a vármegyétől a söjtöri laktanyát. Nem is épen olcsón veszi meg. Fizet érte vagy kétezer forintot. Négy darab elismervényt a megtörtént fizetésekről gondosan megőrzött a leveles láda.

Ebből a laktanyából épült a söjtöri Deák-kastély magas dombon, emeletre. Nincs is oly magas ház több Söjtörön. A kastély történetéről másutt szólunk. Itt lakott Deák Gábor s fia idősb Deák Ferencz. De a haza bölcse is sok időt töltött itt, különösen 1825-től 1833-ig, a mikor Antal bátyja országgyülésen volt s helyette ő gazdálkodott Kehidán is, Söjtörön is.