MIKOR DEÁK FERENCZET KÖVETNEK VÁLASZTOTTÁK.

Mindig eszembe jut, valahányszor követválasztás vihara zug az országban, hogy lett követté először Deák Ferencz. Ha eszembe jutott: el is mondom apróra.

Nem azért mondom el, hogy az ő választását összehasonlitsa valaki a mai követválasztásokkal. Hetvenkét év előtt lett követté. Nagy idő. Öreg emberré válik a csecsemő is ennyi idő alatt. Elidősül a felnőtt tölgyfa is hetvenkét év folytán. Azóta özönviz rohant végig felettünk, – eltemetett árja és iszapja sok mindent. Átalakult a világ s megváltoztak a lelkek. Miként lehetne tehát azt a kort összehasonlitani a mostanival?

Azután Deák Ferencz se születik ma már. Ha születik is, meg nem nő. Nincs jó föld hozzá az emberek szellemében. Ős föld, ősi talaj kellett ahhoz. Hol van az már? Ma iskolában nevelik a szivet, könyvből a lelket, hivatalban a hazafiságot, magas kegyek árnyékában az emberi nagyságot. Törpék nemzedéke. De a választás is más, mint akkor. Hol van most már a régi vármegye? Most a kerületek zajongó sokasága választ zászlók lobogásával, harsogó éljennel, fuvarral és napi ellátással minden vármegyében öt-hat helyen. Akkor pedig összegyültek egy helyre a vármegye egyházi és világi főrendei s a köznemesekből álló karok és rendek. A vármegye háza fogadta őket, diszruhás huszárok a kapu alján karddal adták meg a tiszteletet. Kardosan, panyókával, templomi diszben foglaltak helyet a zöld asztal körül a karok és rendek. Előttük a feszület és az ólom-tintatartó. Hátuk mögött az ifjuság, a jövőnek nemzedéke, a jövőnek reménysége. Érett megfontolással meghányták-vetették, ki köztük a legalkalmasabb, ki lehetne disze az országnak, dicsősége és becsülete a vármegyének? Kinek elméje bölcs, tudása bőség, hazafisága kőszirt. Találtak. Higgadt módon kijelentették: ő lesz a követünk. Azután feszület elé állitották. A legelső egyházi rend felolvasta előtte a vármegye esküszövegét. Hitet kellett tennie az Atya, Fiu, Szentlélek, Teljes Szentháromság egy örök Istenre, hogy hazájához és annak alkotmányához hű marad. Kezébe nyomták az igazságlevelet s aztán nagy sürü isten áldásával utnak eresztették.

Hát bizony ily módon választották hajdan a követet, a mig a bécsi udvar bele nem egyeledett a követválasztásokba. Ily módon lett először Deák is követté. Nem is lett ő másként soha. A mikor korteskedés folyt, embervér folyt, vesztegetés folyt és szenvedély lobogott a választásnál: el nem fogadta a követséget világért se.

Volt ilyen választása is egyszer. De én nem erről akarok szólani, hanem az 1833-ikiról, a mikor huszonkilencz és fél éves korában a zalavármegyei nemesi karok és rendek először küldték föl Pozsonyba.

Antal ur volt a követ, az ő bölcs és nemes testvérbátyja. Azonban Deák Antal ur megunta a követséget. Most már a harmadik gyülésen képviselte vármegyéjét, de szörnyen megunta követi állását. Miért unta meg? Hiszen még csak negyvennégy éves volt. Bizalom környezte otthon, szeretet és tisztelet az országgyülésen. Szava se volt sulytalan, tekintélye is nagy, még a nagyméltóságu főkorlátnok és királyi személynök is nagy figyelemmel voltak iránta. Hát miért unta meg?

Talán meg lehetne erre is felelni, de én bizony ezt most nem feszegetem. Bizonyos, hogy 1833. évi márczius 3-án azt irta sógorának:

– Az ország gyülésével már torkig lettem.

Bizonyos, hogy korább azt irta ugyanannak:

– Engemet, ki már csak nyugodalomban kivánom életemnek kevés, hátralevő napjait tölteni, mostani helyheztetésemből Ferkó öcsém mentsen ki.

Bizonyos, hogy a nádorispán közbenjárása s követtársainak marasztalása se használt semmit. Le akart mondani s haza akart menni minden áron.

Meg is cselekedte.

Azt irja sógorának február 17-iki levelében:

– Márcziua elején a nemes vármegyére adandó resignatiomat Hertelendy Károlynak el fogom küldeni, azon kinyilatkoztatással, hogy az április 15-iki közgyülekezetre szolgáló meghivó levelében ezen tárgyat beiktassa.

E tárgy volt Deák Antal lemondása s ujabb követnek az ő helyébe választása.

Igy is történt. Az április 15-iki megyei közgyülésen már uj követet kellett választani.

A vármegye hirdetései, körlevelei, értesitései akkor nem a hivatalos hirlapok utján történtek. Hirlapja nem is volt a vármegyének se hivatalos, se másféle. Még magának az országnak se volt igazi. A nyilvánosság egészen más volt, mint a mostani.

A mi a vármegye dolga volt, ahhoz nem volt semmi közük se a királyi városoknak, se a parasztoknak. Az csak a nemesség dolga volt.

Ha közgyülést tartott a vármegye, az összehivót elkészitette az alispán s a fontosabb kérdést az összehivóban megemlitette. Deák Antal lemondása, beszámolása s az uj követ megválasztása a fontosabb kérdések közé tartozott.

A meghivót a vármegye kanczellistái leirták a szükséges számu példányban. Annyi példány volt szükséges, a hány szolgabirája volt a megyének s azon fölül még két példány. Egyiket a főispánnak kellett elküldeni, a másikat a megyeház kapujára kellett kiszegezni.

Egy szolgabirói járáshoz tartozott Zalában harmincz-negyven falu. Több-kevesebb. A szolgabiró már jól tudta, hol laknak a nemesek. Néhány faluja nemes falu volt. Oda elküldte az alispáni meghivót. Nemes uraimék lássák, hallják, értsék: miről van szó. Hogy azután elmennek-e a közgyülésre vagy otthon maradnak: az az ő dolguk.

De ki legyen Deák Antal helyett az uj követ?

Tudni kell azt, hogy senki se akart abban a rengeteg vármegyében követ lenni.

Ha pedig igy áll a dolog ki lenne más a követ, mint Deák Ferencz?

Először is a vármegye iránt való alkotmányos kötelessége. Most Antal bátyja volt az alispán. Mig odajárt Pozsonyba: ő volt helyette a substitutus alispán. Ha tehát Antal hazajön, pedig senki se hivja, menjen helyébe Ferkó öcscse. Helyettesitse ott is. Ez már csak világos.

Azután az legyen a követ, a kinek mindenképen van hozzá esze, tudománya, ereje, egészsége. A ki helyett van, a ki gazdaságát vezesse. A ki után nem sipákol se asszony, se sok gyerek. A ki el nincs adósodva s a ki nem sóvárog hivatal és kitüntetés után.

Ha mindezt nemes uraimék számba vették: mindenképen Deák Ferencz mutatkozott alkalmasnak.

Azonban nemes uraimék nem sokat törődtek az egész követválasztással. Valaki csak elfogadja a követséget. Körülbelül mindegy az: akárki lesz. Azután a nemes urak rábizták az ügyet vezéreikre. Ott van Csányi László, Horváth János kamarás, Deák Antal, Hertelendy Károly, Oszterhuber József s a kálvinista nemesség vezetője Kerkapoly István. Elég nagy fejük van hozzá, elég okos és jó emberek, majd tudják ők, kiből legyen az uj követ.

Erről az oldalról is Deák Ferencz volt a legalkalmasabb. Hiszen a vezérek valamennyien rokonok. Ki testvér, ki sógor, ki vér szerint való atyafi, ki jó szomszéd, ki jó barát. Egyetlen egy sincs köztük, ki Deák Ferencznek vételkedő társa volna vagy a kinek ellene kifogása lenne.

Maga Deák Antal, a legnagyobb tekintély, épen csak Ferkó öcscsét óhajtja követnek.

Örökké érdekes az a levél, melyben erről sógorát értesiti. Sorai igy szólnak:

– A mostani országgyülési tanácskozásokban én nem legcsekélyebb aktivus részt veszek; meg is nyertem eddig követtársaimnak bizodalmát; – meghallgatnak s több előadásaimat elfogadják. Ferkó öcsémet már csak azért is becsülnék, hogy az én testvérem s ő ezzel is sokkal hamarabb s előbb eljuthatna a bizodalomnak azon fokára, melyet más minden erőlködése mellett is soha el nem érhet. Bőbeszédü emberre itt nincs szükség, mert az ugyis elég van. Hanem hideg megfontolásra; – józan itéletü s az előforduló tárgyakhoz egész mértékletességgel szóló ember kell itt, a kiknek száma pedig nem sokra telik. Ilyen nemü követet képzelek és várok Ferkóból, kinek mind egészsége, mind ideje is a mellett megengedi a hosszabb itt lételt. Iparkodjál azért őtet te is arra birni, hogy ha a sors a választásban ezen nemes és mindenkor becsületre méltó provincziára őt találná, egynéhány rágalmazó embernek ostoba kifakadásaira ne hajtson s hazájának ügyét szivén hordozván, azt, a mire őtet, mint hazai polgárt e részben kötelessége felhivja, teljesiteni igyekezzék s engemet… mentsen ki s azon becsületet is, melyet megyénknek én szerezni törekedtem és szereztem is, továbbra tartsa fenn… Válasszátok, ha lehet, Ferkót, kit én Pozsonyban bevárok s őtet minden dologba bevezetni kivánok és fogok.

Ime, Antal ur levele! Nagyon fontos s komoly figyelemre nagyon méltó ez minden tekintetben. Milyennek kell lenni a követnek? Miféle természetü férfiak a követ urak? Miféle követet vár ő Ferkó öcscséből? Hogy kell megőrizni a vármegye becsületét? E kérdésekről be hagy ez a levél pillantani Antal ur gondolkozásába.

A vármegye becsülete is fődolog.

Volt egyik országgyülésen egy követtársa Baranyából. Kajdacsynak hivták. Egészen jóravaló ember volt, de az a szerencsétlenség történt vele, hogy egy nyilvános teremben épen akkor ütötte meg a guta, a mikor egy tévedt fiatal nővel enyelgett. Hajh, minő megbotránkozást keltett ez Deák Antal lelkében!

Minő gyalázat ez a vármegyéjére is!

– – Hát hiszen azt jól sejtette Deák Antal, hogy az ő Ferkó öcscse fentartja a vármegye becsületét. Hanem hát baj támadt. Olyan baj, mely dugába dönthetett minden reménységet.

A bajnak oka pedig az ő Ferkó öcscse volt. A ki sehogy se akarta a követséget elvállalni. Azt mondta:

– Nem nekem való.

Szükszavu volt. Nem igen mondta meg, miért nem való neki a követség. Rajt hajtott Csányi László is, Oszterhuber is, még a jó Klári nénje is. Nem igen használt.

Márczius közepén megirta Oszterhuber Pozsonyba, hogy Ferkó nem akar vállalkozni. Antal ur igy felel márczius 24-ről:

– Ferkónak, azt irod, nincs kedve helyembe az országgyülésre jönni. Ezt, megvallom, nagyon sajnálom. Kár neki egy néhány zavart okozni törekvő embernek alattomosságai által magát a közjónak előmozditásától elrettentetni engedni. Ha nekem is ez zsinórmértékül szolgált volna, nem kellene most itt lennem s talán némely jónak elősegéllésében munkástárs nem lettem volna. Ha azonban épen nem engedi magát reá beszélleni: erőltetni nem lehet.

Minő szép gyöngédség! Ne erőltessétek!

Az ember azt gondolná: Antal ur azért akart a követségtől minden áron menekülni, hogy Ferkó öcscsének utat nyisson munkára, érdemre, dicsőségre. Óhajtotta is, hogy öcscse jőjjön utána. De ha nincs kedve hozzá: ám ő maga mondja, ne erőltessétek.

De hát miért is nem volt kedve Deák Ferencznek a követséghez?

Hogy üres hiuságból vonakodott volna, hogy rokonai és barátai unszolását várta volna: föltenni se lehet. Az ő jellemében ily gyöngeség nem lakott.

A kérdés csakugyan nehéz. Hiszen a követséget valakinek mégis csak el kell vállalni. S akármily szerény volt is Deák, bizonyára érezte, mulhatatlanul éreznie kellett, hogy ő annyira legalább is rátermett mint a vármegyében akárki.

S vonakodásának egyik oka mégis a szerénység.

Csodálatos ez, de én mégis ismertem kiváló férfiakat, a kik erejük ugy vélt gyöngesége miatt nem akartak követté lenni.

Ott van Salamon Ferencz.

– Mit keressek én ott – ugymond – a képviselők közt az én fogyatékos ismereteimmel?

Pedig a legnagyobb elme összes történetiróink között. S igazán nagy elme, óriási magyar tudással és miveltséggel.

Ott van Kerkapoly Károly. Negyven év előtt biztattam a képviselőségre s megjósoltam, hogy fényes jövő vár rá.

– Nem ugy lesz az. A sok kiváló jeles ember közt észrevétlen keveredem el.

– Miféle jeles emberek? Nézd meg a mi vármegyénk követeit. Ezeket ismered. A többi vármegye is csak ilyeneket küld.

Nem hitte el.

De ott van maga Kölcsey. A gazdag, nagy és szép lelkek mintája. Felfogásáról, érzelmeiről, mikor követté választották, számot ád naplójában. Ő is csekélynek tartotta erejét arra, hogy követi állásának fenséges feladatait teljesithesse.

Azt hiszem, Deák is ekként gondolkodott. Ez volt kedvtelenségének főoka.

De lehetett egyéb indoka is.

Végtelenül szerette Antal bátyját s büszke volt rá. Semmire másra, de bátyjára büszke volt. Egyszer-kétszer Pozsonyban is fölkereste s boldoggá tette a nagy tisztelet, figyelem és barátság, mely bátyját körülvette. Azt hitte talán, ha ő nem áll be helyette követnek, talán a bátyja szivesen megmarad helyén.

Még egy körülményről tudok, mely kedvét elvehette.

Bátyja is czéloz levelében erre. Arra inti Ferkó öcscsét, hogy néhány zavart okozni törekvő embernek allatomosságaival ne törődjék. Ez azt mutatja, hogy a Deák-testvéreknek is volt ellenségük vagy legalább pártos ellenfelük.

Csakugyan volt.

Valami Csik Boldizsár nevü nemes ember, ugy rémlik előttem, ügyvédfele, valamikor siker nélkül törekedett valamire Deák Antal alispán előtt. Törekvése nem sikerült s azért boszusággal volt tele Deák Antal ellen. Ebből nem is csinált titkot s uton-utfélen birálgatta személyét s hivatali és követi működését. Néha ocsmány szavakat is használt. Ugyanez időben. Oszterhuber megirta Deák Antalnak, hogy Csik azt mondta Egerszegen nyiltan, hogy Antal ur az ő országgyülési működésében csak egy jezsuita generálishoz hasonlitható.

Antal ur nagyon érzékeny volt az ilyen bántalomra Csiknak volt néhány kortyándi társa is. Szájaskodása nyomatéktalan volt ugyan, de Antal urat egyszer-másszor mégis keserü kifakadásra birta.

Deák Ferencz ezt jól tudta, Csik hitványsága neki is fájt.

Elgondolta, hogy nemesebb és önzetlenebb hazafi, mint Antal bátyja, senki nem lehet. Ő se lehet. Ime, nem fogad el napidijt s visszautasit minden javadalmat és kitüntetést. Még se ment az ócsárlásoktól, még se ment a rágalmaktól. De hát ez legyen a közéleti szereplés jutalma? A haza iránt való szent kötelességek hű teljesitésében se legyen már menedék az irigyek, orvok, rágalmazók alattomosságai ellen? Mire való akkor a követség s még a vármegyénél is a tiszti állás? Nem sokkal jobb-e otthon maradni, az ősi földet szántogatni s a világ zajától elvonulva az életet csöndes elmélkedésben tölteni? Vagy fönt a bükkös szélein, a Kehida-patak omlásos és vadvirágos partjain méla andalgásban ábrándozni s a mikor lehet, a kandalló mellett vidám jó barátok társaságában bodor pipafüst mellett enyelegni?

Talán valamennyi ok közrehatott, hogy Deáknak ne legyen kedve a követséghez.

Végzetét azonban mégse kerülhette ki.

A karok és rendek az április 15-iki közgyülést Zala-Egerszegen megtartották. Nem voltak sokan. Átkozott rossz tavaszi utak voltak mindenfelé. Alig voltak kétszázan. Deák Antal lemondását elfogadták, de abban is megegyeztek az urak, hogy mást nem küldhetnek helyébe, mint Ferencz öcscsét. Egyhangulag, vita nélkül választották meg egy-két percz alatt.

Deák Ferencz e szép, egyhangu választás után elfogadta a követséget. De nem örömmel s nem jó kedvvel. Tiz nap mulva ment Pozsonyba, hol még néhány napot együtt töltött Antal bátyjával.

Minden vármegyének két követe volt. Az egyik az első, a másik a második követ. Ezt a sorozást nem a törvény rendelte, hanem a szokás. Eddig Deák Antal volt az első követ s zalabéri Horváth János a második. Most Horváth lett az első s Deák Ferencz a második. Második a szokás szerint, de valósággal első. S azóta mindig első negyvenkét éven keresztül. Elsőségét sohase vitatta el senki.

Mi különbség volt az első és második követ között? Valósággal és törvény szerint semmi. De a gyakorlat mégis megszülte azt a különbséget, hogy a mikor a vármegyének az országos ülésben szavazni kellett: akkor az első követ adta elő a vármegye szavazatát. A régi országgyüléseken nem a követek, hanem a vármegyék szavaztak. Pest, Zala, Borsod például ide szavaz, Pozsony, Veszprém, Szatmár amoda. Néha a két követ nem volt egy véleményen. Ritkán fordult elő ez az eset, de előfordult. Ilyenkor egyik követ szavazata lerontotta a másik követ szavazatát. S ilyenkor annak a vármegyének nem volt szavazata. Igy vezették a naplóba például:

– Baranya nem szavazott.

Ez azt jelentette, hogy két követe nem értett egyet.

Deák Ferencz Pozsonyba érkeztétől fogva egy ülést se mulasztott el. Se országosat, se kerületit. Szorgalmas volt példásan. De kedve bizony sokáig nem jött meg a követséghez.

Május 7-ről azt irja haza:

– Itt ülök az iróasztalomnál betegen és kedvetlenül. Betegen, mert az influenza engemet is meglepett, de mellette még egy ülést sem hagytam el. Kedvetlenül pedig, mert mostani idejövetelem azon fontos lépése életemnek, melyet megbántam. Hidd el, édes barátom, ha kötelesség és becsület állhatatosságot nem parancsolnának, én hamar, igen hamar közöttetek lennék; de igy csak levelem jelenik meg helyettem. Csak abban panaszlom sorsomat és a közjónak sülyedését.

Csodálatos a követségtől való e nagy iszonyodása!

Ime, 1843-ban se vállalt követséget. Erre azonban jó oka volt legalább Zalában.

De 1847-ben se vállalt. És ha gróf Batthyány nála nélkül meg akarja alakitani az első felelős kormányt, még 1848-ban se vállalt volna. Pedig ki aratott több sikert? Ki szerzett nevének maradandóbb dicsőséget?

Lelkiállapotának olyan tünete ez, melyet érdemes különösen megvizsgálni. Talán lesz rá időnk.

Az influenza, melyet emlit, akkor volt, akkor terjedt el köztudat szerint először hazánkban. Vagy tiz évig garázdálkodott akkor. Megtámadta keményen Deák Antalt is. Ő le is irja a betegsége természetét és lefolyását. Deák Ferenczet mégis enyhébben érintette. Erős testalkata s fiatal kora megmentette attól, hogy ágynak essék.

Ime, Deák Ferencz első követsége!