I.

(Utam Puszta-Szent-Lászlóra. – A Deák-lakta szobák. – Deák gesztenyefái. – A bükkös. – A hangyák utja. – A Katiczabogár konoksága.)

Meg kellett látnom Puszta-Szent-Lászlót is.

Tizenhat éven át itt töltötte Deák Ferencz az esztendő nagy részét. 1855-től 1870-ig itt lakott rendesen májustól novemberig. Csak öt-hat héten át volt távol, a mikor egyik-másik cseh fürdőben unatkozott orvosai tanácsára vagy a mikor Balaton-Füred árnyékos ligeteiben és sétálóin adomázott. A tizenhat év közül tizenkettőben ezt cselekedte.

Itt Puszta-Szent-Lászlón lakott a legjobb barát s a legédesebb testvér, a kik valaha éltek a világon s a kiket Deák Ferencz egész életén át legjobban szeretett. Ifju korától kezdve a halálig. Minő barátság volt az, mely a két Deák-testvér és Oszterhuber József közt az angyallelkü Deák Klára oldalán egész emberéleten át fennállott! Ha én vagy más e barátság igaz történetét egyszer igazán megirhatná! Nem hinné el senki. Az utódok kora hidegen gondolkozik, csöndesen érez. Azt mondaná: ábrándos költő csapongó képzelete szőtte-fonta a gyönyörü mesét.

A puszta-szent-lászlói urilak kis szobáiban, gazdagon teritett asztala mellett, hires vadgesztenyefái alatt s bükkös erdejének árnyékában érett meg gyakran a magyar nemzet sorsa s fordult jobbra nem egyszer szomoru végzete. Hires kormányzók, nagy államférfiak, lángoló lelkek s hű barátok, császár követei itt keresték fel, itt rajzották körül a haza bölcsét. Egyetlen vár, kastély, urilak nincs ebben az országban, a hol, bár csöndesen, némán, ugy készült volna Magyarország története, mint a puszta-szent-lászlói urilakban.

Föl kellett hát ezt is keresnem.

A nap leszállt már, a mikor a pölöskei erdő hatalmas bükköséből a Valicka-patak völgyére leszálltunk. De még világos volt. Bakot és tornyát még tisztán láttuk, a mikor a söjtöri uton dél felé lekanyarodtunk. A nyárnak utolsó napjait élveztük. Szeptember közepe. De az erdőnek és a mezőnek, a szénának és a sarjunak édes illatával tele volt még az alkonyat levegője. Repült a négy ló a kocsi előtt, de mégis sötét lett, mire Söjtörre értünk, Deák Ferencz születése helyére. S ugy mentünk keresztül a hosszu falun, hogy a szülőházat, a Deák-család egyik ősi urilakát ez este meg se láthattuk. Fönt a dombon, magas fák árnyékában eltévesztettük szemünk elől.

Még rövid negyedóra s oda értünk Puszta-Szent-László északi faluvégére. Egyikünk se járt még ott, kérdezősködnünk kellett. Találtunk is az utczán hozzávaló embert.

– Hol fekszik a Tarányi-kastély, atyafi?

– Tessék csak előremenni, majd meglátják az urak, sok tornya van.

Meg is láttuk, noha nincs sok tornya, sőt egy tornya sincs. Hanem az épület sarkain csakugyan vannak apró toronyalaku diszitések. Göcseji embernél ezek is toronyszámba jönnek.

A kapu nyitva, a jó négy ló beugrik az udvarra s megáll az előszoba ajtaja előtt. Valami kulcsárnő, valami gazdaszony, valami szolgálóféle s valami udvaros jönnek hozzánk nagy kiváncsisággal. Vajjon ki lehet a vendég? Hiszen az uraságok nincsenek itt!

Még nem tudták, hogy jövünk.

Az uraság nem mozdulhatott ki a nyirlaki hitbizományi kastélyból. Az ifju uraság hadgyakorlatra vonult be Csehországba. Nyirlak messze van Puszta-Szent-Lászlóhoz, egy vadászt szolgálattételre s egy jó szakácsnét és szobalányt küldött ugyan fogadásunkra az én nemes barátom, Tarányi Ferencz előre, de bizony azok nagy kényelmesen koczogtak, mig a mi négy lovunk sárkányok módjára repült. Csak később félóra mulva érkezett meg a szolgáló személyzet.

Mindegy. Az asztalon gazdag teriték várt s kitünő szobák és ágyak. Az épület tervrajzát még ez estén papirosra jegyezgettem.

Legjobban érdeklődtem ama helyiségek iránt, melyeket Deák Ferencz szokott használni. A nagy tekéző szoba, mely egyuttal társalgó és pipázó és tanácskozó szoba volt és hálószobája.

A nagy tekéző szoba most is meg van. Benne a tekéző asztal, melyen Deák Ferencz is szokott játszadozni. Megvan a nagy fekete bőrpamlag is s néhány karosszék Deák Klára urasszony idejéből. Egy sarokban néhány darab bot, melynek fogantékjára a haza bölcse faragott apró szoboralakokat.

Deák hálószobája a kastély délnyugati sarkán kisded sarokszoba. Egy ablaka az urasági kápolnára, nyugat felé, másik ablaka a hires vadgesztenyefákra néz dél felé. Az ágy is azon a helyen, a hol harminczhárom éve volt, a mikor Deák utoljára fordult meg e helyen. Kis ruhaszekrényének csak helye van meg, melyet maga vitetett oda Pestről. A szekrény ma a nyirlaki kastély egyik ereklyéje.

Estebéd után az volt a kérdés közöttünk, ki melyik szobát foglalja el alvásra. Nekem Deák Ferencz szobáját és ágyát jelölték ki. Nem fogadtam el. Ugy gondoltam, nem tudok elaludni hajnalig vagy reggelig, mámoros lenni pedig másnap nem akartam. Szinte bizonyosra vettem, hogy a Deák Ferencz élete, egyénisége, kora, cselekményei fölött való tünődés az első éjszaka elver szememből minden álmot s alvási képességet.

Gyönyörü reggelre virradtunk.

Első gondunk volt a gesztenyefák megtekintése.

Négy hatalmas vadgesztenyefa a kapubejárattól jobbkézre. Teljesen kilátszik az utczára is. A járó-kelők jól láthatják a mindig nyitott kapun s az alacsony kőkeritésen át. Meg is nézik. A vármegyében minden régi ember s a faluban minden öreg és ifju, sőt gyermek is tudja s mondogatja:

– Ime, Deák Ferencz gesztenyefái!

Most is haragos zöld sürü lombja minden fának, pedig szeptember közepén vagyunk. A szokottnál magasabb sudár szálu fák messze oldalra nyuló ágakkal és lombozattal.

Mily idősek ezek a fák?

Biztosat mondani senki sem tud. Még a 80 éves öreg nyugdijas ispán Szabó Antal uram se, a ki pedig negyvenhárom év előtt, 1861-ben, került az uradalomba. Már akkor is megvoltak, noha nem oly magasak és terebélyesek.

Az idős vadgesztenyefák életkorát nem tudom biztosan megitélni. Az én falumban kevés van. Apám egész életében ültetgette, de nem boldogult vele. Ugy látom, a hüvösebb s talán márgásabb talajt jobban szereti, mint az én birtokom talaját s forró nyarát. Gyermekkoromban tehát nem figyelhettem meg évenkénti növését.

De némi tájékozásunk mégis lehet Deák Ferencz fáinak életkora iránt.

A kastély 1833-ban épült, most tehát hetvenegy éves. A fák nem gyökérről nőtt csiatagok, hanem szabályosan ültetvék. Egymásközti helyzetük ezt bizonyitja. A kastély épitése előtt ez a hely gazdasági udvar volt, korábban tehát alig ültethették. Hanem 1833-ban vagy 1834-ben.

Kérdeztem, hol a fa-zsöllyeszékek s hol a karos fapad, melyet Deák Ferencz szokott használni.

A felelet az volt: az urasági kápolnában vannak Deák ereklyéi gyanánt elhelyezve.

– Ki kell hozni s régi helyükre állitani!

Futottak azonnal s régi helyükre állitották.

Kezdetleges, falusi, durva alaku és faragásu készségek. Bizony nem igaz az, hogy ezeket Deák Ferencz furta, faragta, állitotta össze. Még csak czéhbeli ács és asztalos se. Hanem csak közönséges faragó béres.

De hát igy is jó volt. Hiszen szélben, esőben, télen és nyáron ott kellett ezeknek a fák alatt szabadban állani. Holmi finomabb munkáju fényezett butordarab huszszor is elpusztult volna félszázad alatt. De ezeken is ugyancsak meglátszik a kornak és korhadásnak minden nyoma. Pedig több mint harmincz év óta már a templomban állanak.

Az urasági kápolna szemközt, kissé oldalt fekszik az urilakhoz, az utcza tulsó felén. Jókora épület szép, sudár toronynyal, falun templomnak is beillenék.

Leültünk Deák székébe.

A művész két képet vett föl rólunk.

Az egyik képen én ülök a padon s Linzer Béla barátom mellém hajolva, bizalmasan közöl valamit. Mintha Deák Ferencz fülébe valami jó barátja vagy kedvelt rokona halkan sugna valami érdekes dolgot.

A másik képen magam ülök a padon. Deák nem sokkal volt magasabb, mint én. Ugyanaz a gömbölyü termete, mint az enyém. Bajusza ugyan más és sok minden más rajta, de körülbelül akkorának látszó busafej, mint az enyém s kalapom ép oly nagy karimáju, mint a minőt ő szokott viselni. Az egész kép feltünő hasonlósággal állitja elénk a negyven év előtti jelenetet, a mikor gesztenyefáinak árnyékában maga ült a padon, az igazi »öreg ur«.

Itt szokott furni, faragni, fürészelgetni. Itt szokta késziteni fából faragott diszes tárgyait.

De nem csak itt.

Zivataros, esős, szeles vagy hideg idő beszoritotta az előszobába, vagy a nagy tekéző szobába. A faragás itt is kedvelt foglalkozása volt, ha sógorának nem volt ideje vele beszélgetni, vagy ha látogatók, jó barátok, államférfiak nem voltak a háznál.

Vagy ha nem olvasott. Vagy ha levelet nem irt.

Miként, mit és mennyit szokott olvasni s levelezésében miféle szokást vagy rendszert követett: erről másutt közlöm azt, a mit tudok.

Szép időben gyakran elballagott a falu északi végére, sógorának gyönyörü bükkösébe. Sürü bükkösben nincs fű, vagy igen kevés, legfölebb a ritkás helyeken. A bükkfa lombja olyan, mint a templom boltozata. Sürü, homálytámasztó, napfény rajta át nem szürődik. Ez azonban ritka bükkös, gyönyörü alaku fákkal. Alja füves, pázsitos, erdei vadvirágos.

Ide szeretett kijárni. Zsebjeit megtömte szivarral, szerszámmal, faragó fadarabokkal. Balkezére csapta vékony kelméjü fekete felöltőjét, jobb kezébe vette kampós botjai egyikét s ment. Megtett az erdőig vagy ezerötszáz lépést. Ott keresett árnyékos tuskót, arra letelepedett s folytatta faragását.

A kocsizörgés fölhatolt hozzá. Ő minden kocsit látott, a mi jött Söjtör felől, de őt nem igen láthatták az országutról. Ha kedves látogatója jött: szedte-vette készségeit s nyomban ballagott hazafelé. Mire a látogató kimosdott, kifésülködött az utiporból, akkorra ő is otthon termett. Ha pedig a látogató csak üres tereferére jött vagy nem volt kedves embere: akkor tovább füstölt s tovább furt-faragott. Mintha senki se kopogtatott volna az ajtón.

Igen gyakran megtörtént vele csaknem naponkint, hogy a természet titkos, bájos apró életjelenségei kötötték le figyelmét.

Mikor a hangya vadász vagy kémkedik, vagy zsákmányát hurczolja haza.

Okos ember előtt gyönyörü jelenet. Darwin egész életet töltött ily tünetek gondos szemléletében. Igy tudta a fejlődés, alakulás, öröklés igazi törvényeit fölfedezni. Deák nem volt se tudós, se természetbuvár, de volt képessége mindenre. Nagy sziv, nagy ész, nagy szellem. Nem saját értékének, saját egyéniségének becslésére forditotta eszét s minden gondolatát. Erős és figyelő lélek volt. Abban is bölcs, hogy a legkisebb féreg mozgásában is fölismerte a mindenható örök eszme életét, az emberek erkölcsi létét s az élet viszontagságait. A hogy a hangya megkeresi a kényelmesebb utat, saját magának korábbi nyomait, az előtte járók nyomdokát; a hogy békességes felebarátjával, saját népes családjának tagjával, saját nemesi bolyának egyik lakójával találkozik s elmondják egymásnak, ki ki mit látott, merre járt, hol van a biztos zsákmány: holt madár, egérholttest, tücsökhulla, rózsatetvek sokasága; a hogy idegen család tagját, idegen boly lakóját kikerüli vagy kifosztja és elkergeti s a hogy a befejezett értekezés után mindegyik hangya megy tovább a maga utján, vagy összefognak s együtt mennek valahova: ezeket mind meglátta s mind gondosan megfigyelte a bölcs ember. Gyakran elkisérte a hangyát száz lépésnyire: ugyan hová megy, miért csatangol? Szeretkezés, találkozás, fosztogató vágy vagy utazási ösztön vezeti-e apró szivét?

A Katiczabogár röst eszejárását, léha felfogását mindig különös figyelmére méltatta. Ez a bogár gyönyörü kis állat. A tudósok hétpontu bödének nevezik. A hátával felforditott vasfazékhoz hasonlit, csakhogy nem nagyobb, mint egy kisebbfajta lencseszem. Tud mászni s tud repülni.

Elindul a Katiczabogár, hogy majd elmegy valahova. Kaszinóba vagy atyafilátogatóba, akárhova. Utjába kerül eleven fűszál, mely arra hajlik, a merre az ő utja vezet. Dehogy kerülné ki. Hiszen a fűszálon is jó és sima az út. Fölmegy a fűszálra s végigmászik a hegyéig. Ám ott vége van a fűszálnak, az utnak s a járható világnak. Mit csináljon most már? Belátja, hogy onnan tovább menni nem lehet. Tehát visszafordul s megint lemászik a fűszál tövéig. Ámde ott eszébe jut, hogy hiszen neki előre kell menni s nem hátra. Uczczu, megfordul azonnal s megint elmászik a fűszál hegyéig s ott megint odaér a semmiségbe. Megcsinálja ezt a hiábavaló utat előre és hátra százszor egymásután. Végtére igaz eszére tér s a fűszál hegyéről nem fordul vissza, hanem felröppen s ugy elszáll, csak ugy dong.

Magam is sokszor elnéztem ezt a tünetet s édesen lepett meg, mikor Deák Ferencztől is hallottam ezt.

– Hány ember jár igy! Százszor megtörténik vele, hogy választott utja nem jó végre vezet, ideig-óráig vissza is fordul rajta s végül megint csak arra téved.

A kártyásokról s adósságcsinálókról volt szó köztünk, mikor a hétpontu bödéről emlékezett.

Gyönyörü mesét tudott az óriás agancsu szarvasbogárról s a ganajhentergető hamuszinü bogárról is. Ezeket a meséket mind ott gyüjtögette az erdőben, a fűszálak között, a tuskón üldögélve s a természet apró életét vizsgálgatva.

Ilyenkor nem furt, nem faragott tovább: félretette kését, fáját, vésőjét.

Az az óriási szellem, a mi az övé is volt, mindenre képes. Ő nem vállalkozott másra, csak arra, hogy állambölcs legyen. Ha tudós, ha költő, ha alakitó művész akart volna lenni: e pályán is a legelsők közé, a legmagasabb fokig jutott volna. Ép ugy, mint Kossuth és Széchényi. Nem egyenlő szellem ez a három, de szellemük nagysága egyaránt mérhetetlen.

Rendes szokott időben ballagott haza az erdőről mindig. Gyakran ott is feledett valamit. Kését vagy valamely darab faragványát. Ezt a juhászok, gulyások estennen mindig hazavitték s átadták neki. Egy-egy hatos járt érte meg egy jó szó.

Pedig nem is azért tették, hanem a szivardarabokért. Deák a szivarnak csak kétharmadát szokta elszivni s a maradék egyharmadot eldobta a fűbe. Csemege volt ez a nyájőrzőknek.