II.

(Puszta-Szent-Lászlón épitkezni kell. – Deák ügyvédi oklevelét kihirdetik. – Tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, táblabiró. – Azután alispán és követ. – A lengyel arczképe. – A butorok. – A puszta-magyaródi akol. – A hires adoma.)

Sógora és Klára nénje, a mióta összekeltek, mindig ott laktak Puszta-Szent-Lászlón.

A régi urilak bizony kisméretü falusi nemesi udvar volt. Lassankint szűknek bizonyult. Oszterhuber József már 1825-től kezdve megyei előkelőséggé vált s házát nemcsak a rokonok, hanem a megyei közélet férfiai is általában látogatták. Voltak ugyan vendégek számára berendezett szobák a melléképületekben is, de ez is kevés volt, kivált télen s kivált asszonyvendégeknek, a mikor a förgeteg és a zimankó gyakran napokon át ott szoritotta őket.

Épiteni kellett nagyobb urilakot.

1832-ben határozták el s még ez évben az épitő anyag nagy részét, téglát, meszet, homokot, cserepet összegyüjtöttek. Természetesen a gazdaság maga szolgáltatott mindent, a vasat, épületfát, asztalos és kályhás munkát kivéve. A fuvar és napszám urasági erőből telt, szegődvényesekből és jobbágyokból.

A mikor Deák Antal a követségről lemondott s Pozsonyból hazatért: talán épen azon a napon tették le az urilak alapkövét. Deák Ferencz mint hű rokon ott volt az ünnepélynél. Tréfálkozott is, hogy sógora csak lásson a gazdaság után, ő meg majd ellenőrzi az épitőket.

Nem lett ebből semmi.

Deák Ferencz nevét akkor már több mint kilencz év óta ismerte a nemes vármegye.

Husz éves és két hónapos volt, a mikor az ügyvédi oklevelet 1823. évi deczember hó 19-én megkapta. Vajjon megvan-e valahol még ez az oklevél? A vármegye 1824-ik évi február 16-iki közgyülésén mutatta be Deák Ferencz az oklevelet.

Akkor a vármegye ellenőrzése alá tartozott minden oklevél. Ügyvéd, orvos, mérnök addig nem dolgozhatott, mig a vármegye közgyülésen meg nem tudta, van-e neki elég tudománya s rendes oklevél bizonyitja-e, hogy eleget tanult s eléggé becsületes ember? Az oklevelet nyilvános közgyülésen hirdették ki. Van-e valakinek ellene valami kifogása? Ha nemesi oklevelet vagy egyéb királyi kitüntetést kapott valaki: még azt is be kellett a vármegyének jelenteni. A nélkül a nemesség, grófság, báróság, királyi és udvari tanácsosság nem ért semmit közjogilag a nyilvánosság előtt. Csak otthon használhatta a kitüntetett saját házában és udvarában. A nemes urak nem adtak rá semmit.

Az 1824-ik évi február 16-iki közgyülés 353. számu végzése igy szól: »Nemes Deák Ferencz urnak jelesen tett prókátori próbatételéről 1823. évi deczember 19-én kelt királyi diplomája kihirdettetett.«

Ime, a Tekintetes Királyi Tábla jelesnek ismerte el a husz éves ifju jogi tudományát! S ime, akkor a prókátor név még nem volt csufnév! Ám ha ma Deák Ferencz valamely süldő albiró előtt volna kénytelen holmi bagatell ügyben a perrendtartás négy vagy ötszázadik paragrafusa szerint könyörögni és patvarkodni és bélyeget nyalni és költségszámlát késziteni!

Hujh, hujh!

Akkor még ugyan nem volt se perrendtartás, se bélyeg a magyar világon. De albiró se.

Ugyan az 1824-ik évi augusztus 9-iki megyei közgyülésen Deák Ferencz urat becsületbeli tiszti ügyvédlőnek kinevezték. Honorárius magistratualis fiscus lett hát neve és állása. Az volt általában a dolga, hogy becsületből, azaz ingyen védelmezze a vádlottakat.

Nem is látott Deák Ferencz az ő ügyvédi és megyei tisztviselői munkálkodása után soha egy lyukas fillért se. Hanem költsége – az volt rá elég.

Ez év végén, a deczember 13-iki közgyülésen »Deák Ferencz ur a megyebéli árvák dolgára ügyellő kirendeltség jegyzőjévé kineveztetett.«

Dolga tehát megint szaporodott. Uj hivatala után se járt fizetés. Ezt ellátni is nemesi kötelesség volt. Nobile officium. Akkor igy nevezték.

1829-ik évi ápril 27-iki közgyülésen a vármegye táblabirájává nevezték ki. Ekkor életkora huszonöt és fél év volt. S ime, volt már három hivatala: tiszti alügyész, árvaügyi jegyző és megyei táblabiró.

A táblabiróságért se járt semmiféle fizetés. Ellenben a munka megszaporodott és fontosabbá, nehezebbé vált. Az alispán felhivására be kellett járni a sedriákra, a megyei törvényszéki ülésekre, ott a tárgyalásokon jelen lenni s itélő birói munkát végezni. Gyakran hetekig tartottak a sedriák; – a tekintetes táblabiró ur dolgozzék naponként s éljen urasan a magáéból. Ha van miből.

A fizetés nem volt egyéb, csak becsület.

A táblabirónak a megyei közgyülésen birói esküt is kellett tenni. Deák az esküt a junius 1-i közgyülésen tette le. Az eskü szövegét mindig papnak kellett előolvasni. Pap nélkül soha nem volt a közgyülés. Püspök, apát, kanonok, prépost vagy plébános mindig volt jelen. Hetvenhét-féle esküje volt a vármegyének. A sok eskü egy nagy könyvbe volt latin nyelven beirva. A feszület is mindig ott volt a zöld posztóval bevont asztalon a nagy kalamárisok között. Egy-egy kalamáris akkora volt, mint a mozsárágyu. A táblabiró odaállt a feszület elé, fölemelt jobbkezének három ujját az ég felé vagyis a padlás felé tartotta, a vármegye egész közönsége felállott s mikor a kardcsörgés elmult: a pap olvasta s a táblabiró utána mondta az esküt.

Attilában, kardosan és sarkantyus csizmában kellett az esküt letenni, de az összes megyei tisztviselőknek is igy kellett a közgyülésen jelen lenni.

A jegyzőkönyvbe 1374. pont alatt ezt vezették be: »Deák Ferencz tisztes ügyvéd ur a rendes Tábla birói hitet letette.«

1832. évi augusztus 6-án az árvaügyi jegyzőségről lemondott. De nem azért ám, hogy a dolgot unta vagy sokallotta vagy az állást kicsinylette, hanem azért, mert az alispán urat, Tekintetes Deák Antal urat országgyülési követté választották, – minthogy pedig ő neki Pozsonyban kell lenni s a nemes vármegye közdolgait nem intézheti, tehát Tekintetes Deák Ferencz Tábla Biró urat meg kellett választani Surrogatus viceispánná. Surrogatus latin szó; – magyarul azt jelenti: pótlék, az uj magyar nyelvtudósok szerint: pót.

Pótalispán!

Furcsa szó és furcsa állás. De mégis magas állás. Mégis alispáni tiszt és hatalom. A ki pedig már alispán, az a vármegye árvaügyi aljegyzője már csakugyan nem lehet. Jusson a tisztességből másnak is.

De pótalispán se sokáig volt Deák Ferencz. A következő 1833-ik évi április elején Deák Antal lemondott a követségről s helyébe Ferencz öcscsét választották, A jegyzőkönyv igy szól róla:

»1833-ik évi ápril 15-iki közgyülésen Deák Antal urnak lemondása folytán azon közbizodalomnál fogva, melylyel Deák Ferencz Tábla biró ur és Surrogatus Alispán ur iránt a Tekintetes Karok és Rendek viseltettek, – őtet közmegegyezéssel és felkiáltással nyomban országgyülési követnek választották«.

Deák Ferencznek hát el kellett menni Pozsonyba s igy a puszta-szent-lászlói urilak épitésére fel nem ügyelhetett.

De azért volt gondja rá Pozsonyban is. Alig van levele, pedig sok levelet irt szeretett sógorának, melyben hol komolyan, hol pajzánul az épitésről meg ne emlékeznék. Inkább pajzánul, mint komolyan.

Május 31-iki levelében panaszkodik, hogy sógora kevés levelet ir hozzá.

»Habár oly szorgalmatos nem vagyok is, mint Antal, de Te csakugyan lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort sem kaptam, pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére, édes volna tőletek és rólatok hallani, együtt örülni, együtt aggódni véletek s ez által a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelkedve, körötökbe álmodni magamat. Az épitő gondos gazdától azonban rossz néven nem vehetem eddigi hallgatását. Tudom, hogy szeretsz, tudom, hogy irni fogsz, ha időd engedi, rovást pedig nem tartok.«

Gyöngéden gondoskodott Klára nénjéről is. Junius 6 iki levelében ezt irja:

»Klárinak uj szobája ékesitésére küldök négy képet s azok között egy Hazája elvesztén kétségbeesett Lengyelét, vegye oly szivesen, mint a mily szeretettel én küldöm«.

Klára nénjének lelke a legszentebb hazafias fájdalmak érzetével csak ugy tele volt, az elnyomott népek szabadságáért csak ugy lángolt, mint férjéé vagy édes Ferkó öcscséé. Csakhogy ő még hevesebben érzett, mint ezek. Nála a női lélek érzései korlátlanabbul csapongtak, mint a férfiaknál. Az ő költője és szónoka Kölcsey volt s nem Ferkó öcscse. Szegény eltiport lengyelek sorsát százszor megsiratta. S Ferkó öcscsével százszor megfogadtatta, hogy a lengyelekért szót emel s nem nyugszik, mig helyzetükön nem javit. Meg vagyok győződve, hogy Deák Ferencznek, a mikor a lengyelekért első gyönyörü szónoklatát tartotta, Klára nénje volt eszében.

Deák azt irja sógorának május végén:

»Kölcsey inkább költői melegséggel, mint diplomatikai fontossággal szólott; – tudom, hogy Klári Kölcseyt mint költőt szereti, megküldöm ezen beszédjét, olvasni nem kellemetlen.«

Azért küldte szobaékességül a busuló lengyel hazafi képét is.

Nem emlékszem, hogy láttam volna e képet akár Nyirlakon, akár Puszta-Szent Lászlón. Vagy egészen elfeledtem. Tarányi Ferencz nemes barátom adhat róla felvilágositást.

Az uj urilakba butor is kellett s Klára szobáit diszesebben is kellett butorozni. Erről is gyöngéden gondoskodott Deák. Az uj urilakba folyosón, ebédlőn, tekéző szobán kivül s a sok cselédszobán, konyhán, éléskamrán s mellékhelyiségeken kivül még hat szoba van. Mindezt a régi nemesi lak butorzata meg nem tölthette.

Deák a szüreti szünidőre 1833 október 1-én indult Pozsonyból haza. Butorokat akart Puszta-Szent-Lászlóra szállitani. Szeptember 16-iki levelében ir erről.

Ezt irja sógorának:

»Ez lesz utolsó levelem ezuttal hozzád, mert két hét mulva magam is indulok haza. Rövid is lesz most tudósitásom, mert szóval mondom el Kehidán és Szent-Lászlón mindazt, a mit elmondani érdemes leend.«

»… Alkuba ereszkedtem itten számodra mobiliára; – egy kanapé, hat szék és két karszék 170 forinton, egy derék, uj izlésü ovalis asztal 60 forinton s egy diván vagy Ruhbett 70 forinton s igy az egész háromszáz váltó forinton megkapható. Tőled függ már most, ha ennyit nem sokallasz-e érte? A munka csinos és uj izlésü; – tudósits, ha akarsz venni, minél előbb, mert két hét mulva én hazamegyek; – ha pedig leveled elkésne, Horváth Muki lesz oly szives és elvégzi a végzendőket. Ezen esetre tehát majd otthon beszélünk egymással s én Mukinak hazulról irhatok.«

Némi magyarázat kell e sorokhoz.

Ez a Muki zalabéri Horváth János kamarás és aranykulcsos, a vármegye első alispánja s Deák Antallal együtt Zala követe az 1832-iki országgyülésen. Az 1833-ik évben Deák Ferenczczel is együtt követeskedett, de azután ő is lemondott s helyébe Hertelendy Károly másod alispánt választották. Mind Oszterhuber Józsefnek, mind a két Deák-testvérnek igen jó barátja.

Pozsony már akkor is ugyszólván Bécs elővárosa volt. A butorok készitésében Bécs izlését követte, a divatot pedig Bécs izlése és szabálya irányozta. Túl a dunai uri családok szivesen szereztek be bécsi divatu butorokat.

A butorszállitás akkor nehezebb volt. Vasut nem volt, kipárnázott szállitó kocsik nem voltak, a butor töredékeny dolog, finom kelméje a zökögős utakon könnyen kopik, szakad, dörzsölődik. Két hurczolkodás egy elégés. Ez volt a példabeszéd és közmondás. A butorok, melyeket Deák kiszemelt, csakugyan Puszta-Szent-Lászlóra értek. Klára urasszony nagyon örült nekik. Győrig hajón, onnan pedig szénás szekéren szállitották. Néhány darabja ma is megvan, hetvenegy esztendő mulva. A butorokat a nemesi családok falun nem szokták változtatni, kicserélni, a változó divat szerint ujra bevásárlani. Századokon át megtartották, mig csak a ház le nem égett vagy a butorok végkép el nem pusztultak.

Feltünő a butorok olcsó ára. Háromszáz váltó forint a mai pénznemben 252 korona. Ma ez a butor legalább öt-hatszáz korona volna.

Oszterhuber József nagy birtokszerző, gondos gazda s fölötte józan, takarékos ember volt. Mintája a magyar középbirtoku nemesnek. Deszkát, gerendát, födélfát Zala akkor még jó fenyőfából nem tudott előállitani. Nyárfa, tölgy és bükk adta az épületfát. Oszterhuber azonban fenyőt akart használni, fenyőt pedig csak Stájer adott. Oszterhuber maga ült kocsira s utazott Stájerba a fát kiválogatni. Ökörszekéren hetekig tartott a rossz utakon a szállitás.

E stájeri út miatt is pajzánkodott sogorával Deák Ferencz. De még inkább sógora nagy takarékossága miatt.

Attól tartott ugyanis Deák, hogy a takarékosság miatt az uj kastély nem lesz elég szilárd. Az 1833. junius 6-iki levelében igy dévajkodik Deák:

»… Térjünk által Szent-Lászlóra. Hatalmas a te szavad, kedves sógor, Isten előtt, mert ennyi szárazság, mely csak épitőnek, téglavetőnek s Rudics kollégánknak, kinek 50 ezer mérő tavalyi gabonája vagyon eladó, lehet kedves! Tudom, eddig már egy ölnyire fölemelkedtek házadnak falai. Sajnálom, hogy uj házadat, ha elkészül, nem láthatom, mert a mire mi Pozsonyból megszabadulunk, nem kétlem, összedől, mint a magyaródi akol. De ne busulj, sógor, hazamegyek szüretre és ha látom, hogy valamelyik oldalon hajolni kezd, neki vetem vállamat, visszatámasztom és tavaszig csak eltart.«

Deák akkor még nem volt egészen harmincz éves. Széles vállakkal, hatalmas izmokkal, legerősebb a család férfiai között. Az országgyülési követek közt is csak báró Wesselényi Miklós volt erősebb. Ime, igy tréfálkozik sógorával.

A magyaródi akolnak története van. Vagyis később története lett. Deák egyik leghiresebb politikai adomája származott belőle.

Puszta-Magyaród vagy három kilométernyire van délre Puszta-Szent-Lászlótól. Itt is Oszterhuber-birtok volt. 1830-ban vagy 1831-ben födeles juhaklot épitett az uraság falábakra. A falábak is jó mélyen el voltak ültetve, a sárgerendák is a falábakra, a födélfák is a sárgerendákra jól meg voltak látszólag kötve. Igazi urasági épitkezés.

Azt mondja az uraság Deáknak:

– Gyere, Ferkó, nézd meg az uj aklot.

Odamennek, körülnézegetik az aklot. Ott van velük szótlanul az öreg béres. Hozzászól az uraság:

– Ugy-e, Mihály, megáll az akol?

– Meg az, uram, mindaddig, mig erős szél nem fuj.

Tavaszszal jött egy erős bőjti szélroham, ledobta az akol tetejét s ugy összetörte, mint a pozdorját.

Deák gyakran jóizün nevetett az öreg béres bölcseségén.

Az 1858-ik év felén valamelyik osztrák miniszter itt volt Budapesten, s ellátogatott a Nemzeti Kaszinóba. Véletlenül ott volt Deák Ferencz is s bemutatták neki a minisztert. Társai belekeveredtek a politikába, korholták az osztrák Bach-rendszert, beszéltek a nemzet elégületlenségéről s elmondták a miniszternek, hogy e rendszernek előbb-utóbb meg kell bukni.

Deák nem igen avatkozott a beszélgetésbe. Csak hallgatta nagy bodor szivarfüst mellett a sok bölcseséget.

Az osztrák miniszter keményen védelmezte a rendszert, s utóbb odafordult Deákhoz.

– Ugy-e Deák ur is látja, hogy a mi rendszerünk erősen áll?

– Látom, de oly módon, mint a sógorom magyaródi aklát.

S elmondta az akolszemlét, az öreg béres mondását, s a tavaszi összeomlást.

– Mig erős szél nem fuj!

A következő évben megjött az erős szél. Az osztrák hadsereget Lombardia sikjain ugy elverték az olaszok és francziák, mint a kétfenekü dobot. S 1860-ban csakugyan megbukott a rendszer.