II.

Ott, hol a Kárpátok hegysora lejebb s lejebb szállva, végre zöld dombokban ereszkedik Magyarország nagy rónaságára, két hosszan elnyúlt halom között, melyeknek egyikét sürű tölgyesek, másikát szőlők fedik, fekszik Bárd helysége. Szegény külsejű magyar falu, melyet – az országúttól távol, mintegy elrejtve fekvén – még közel szomszédai is alig ismernek, de melyhez az, ki egyszer ott volt, nyájas fekvése miatt szivesen visszatér. E faluban élt majdnem félszázad előtt Tengelyi Ézsaiás, a bárdi reformált község lelkésze s Jónás apja, kivel most mint tiszaréti jegyzővel ismerkedtünk meg. Ez a hely, hol szent munkásságában folyt élete, kevesektől ismerve, de szeretve mindenki által, ki vele egyszer találkozott.

Ki a református lelkészek helyzetét e hazában ismeri, könnyen el fogja hinni, hogy ötven év előtt, főkép oly kis helységben, mint Bárd, az öreg Ézsaiás helyzete nem lehete fényes, s mégis olvasóim között (ha e könyv, melyet rokonszenvei kunyhókhoz vezetnek, valaha termekbe jutna) kevés van, ki termeiben annyi derült, annyi valóban boldog órákat élne, mint az őszhajú bárdi tiszteletes házának szalma-fedele s a kis szoba időbarnított gerendái alatt. Voltak napok, midőn szobája ablakát valamivel nagyobbnak kivánta, sőt egypárszor életében föl is tevé magában, hogy lakának e hiányát, mely őt főkép borús napokon szentirása olvasásában akadályozá, maga költségén helyrehozatja. A kályha, mely fűtésen kívül kenyérsütésre is használtatott, a szobának egy hatodát foglalá el, s főkép nyári napokon, ha benn sütöttek, inkább melegített, mint azt a kényelem megkivánta; s valahányszor a szomszéd lelkészek látogatóba eljövének, nagy ócsárlás és lárma támadt a bárdi község ellen, mely lelkészének még szobáját sem padlóztatja ki. Nem hiányzottak fölszólítások s unszolások, hogy miként mások szobáik agyag alapja ellen rég beadták alapos észrevételeiket a tractushoz, úgy ő is, kinek hallgatását nekik szemökre hányják, végre szólaljon föl a papi méltóság védelmére. De ha az idő ismét kiderült s Ézsaiás javítandó ablakát megnézve, arra emlékezett, hogy hány szent igét olvasott mellette, hányszor látá, ha estve házához visszatért, nejének kedves arczát a kis táblák mögött; s midőn eszébe jutott, hogy e nagy kemencze télen mily hosszú kemenczepadnak ad helyet s meggondolá, hogy ez agyag talap, melyen föl s alá jár, ugyanaz, melyen apja, az egykori lelkész prédikátióin gondolkozott, s ő első lépéseit mászta, akkor átlátá, hogy végre is ablak, kályha s szobatalapzat legjobbak úgy, mint állnak; hogy semmi kényelem azon emlékkincseket, melyek velök összekötvék, nem pótolhatná ki: s a ház ott maradt régi egyszerűségében, szerény külső alatt, mint a gyöngycsiga, egy házi boldogság egész kincsét rejtve. S ha van, ki azt hiszi, hogy megelégedésünk földi javaktól függ, az e tűzhely nyugodt körébe lépve meggyőződhetett, hogy a valódi szerencse nem külső állásunk következése, s hogy kár annyit fáradni oly dolgokért, melyek keblünk érzelmeit ép oly kevéssé változtathatják meg, mint a bibor vagy dísztelen kötés azon könyv értelmét, mely belé foglaltatott.

Egy természetes, de váratlan eset földúlta e szerény házi boldogságot. Erzsébet meghalt; s a szív, melyben egykor annyi szerencse megfért, azóta csak egy nagy fájdalmat horda magában. Az öreg lelkész nem panaszkodott, nem szóla mély bánatáról, nem tett semmit, hogy nevelje vagy feledje keservét, de ki őt előbb ismerte és most, az érzé, hogy fájdalma egyike azoknak, melyek idővel enyhülni nem szoktak, s hogy vágya s reményei már csak a síron túl teljesülhetnek.

Egy volt, mi az öreg lelkészt e földön visszatartá: kis fia, Jónás. A gyermek, mikor anyja meghalt, alig tölté be negyedik évét, s mi történnék vele, ha apjától is megfosztatik? Az emberek többsége alig bir elég szívvel, hogy csak övéit is igazán tudná szeretni; az idegen árvának hol jutna egy kis szeretet e nagy világon? S mégis – a gyermek oly szép vala. Égszinű szemei anyja szelid tekintetével nézének a bús apára, beszéde annak szavára emlékeztetett, kitől az első szavakat rebegni tanulá, arany fürteiben még mintegy nyomai látszottak a kéznek, mely által oly szorgosan ápoltattak; mi legyen e gyermekből, ha szüléi helyett csak kettős sírt találna a világon, hová bajai közt sirni mehetne? S ha van élet a síron túl s a halál jégkeze a fonalat, mely az egymást szeretőket összeköti, nem szakítja szét, Erzsébet boldog lehetne-e Isten mennyországában, ha fiát magánosan tudná e földön? Az öreg Tengelyi meggondolá mindezt, s mint annyi becsületes embernek, kit egyéb vigasztalások elhagyának – kötelességérzete erőt ada neki életének elviselésére.

A kis Jónás azalatt vigan fejlődött apja ápolása alatt. A boldog nem gyanítá még: mi szomorú anyátlanul állni e világon, hol a szív mindig szerelmet kér, s az anyai keblen kívül nincs hely, hol azt biztosan találhatná. A gyermeki kebelben, hol annyi öröm megfér, nagy fájdalom nem talál helyet. Mint a facsemete felszivja gyökerével a langy nyári esőt, s a nap meleg sugárai alatt nő s fejlődik, de nem ismeri még a vihar hatalmát, melynek nyugodt rejtekében eleibe nő: úgy az ember létének bajaival csak később ismerkedik meg. A kis Jónás, ki az első napokban, melyek anyja halálát követték, tízszer kereste őt, s ha nem találta, sirva egy szegletbe ült, s éjjel kiterjesztve kis karjait, anyja nevét rebegé álmai között, később mindig ritkábban említé kedves ápolóját, míg végre a boldogság, melyet egykor anyja ölén élvezett, csak mint egy szép álom, vagy lassanként elhaló zene kedves emléke tartá fenn magát szivében, melynek bájló hangjaiból csak azon hatás marad meg, melyet a hallgatóra tettek. Miként is lehete máskép? talán legirigylendőbb kiváltsága a gyermeknek, hogy hamarébb felejthet. Körülötte száz virág nyilik, – a mult sötét aknáiba miért merülne? Körében ezer hang szólal föl, melyre szive földobog, s miként hallhatná a távolból gyöngén fölszólaló szavakat?

Semmi sem zavarta kis Jónásunk boldogságát, s ki olvasóim közül gyermeksége emlékeit megtartá, jobban elképzelheti azt, mint én leirhatnám; elég ha mondom, hogy miként a fűszerrel telt edény illatát, úgy e gyermeki sziv a boldogságot, melylyel csordultig telve vala, elárasztá egész körére, s hogy az öreg Ézsaiás maga, kinek haja évről-évre szürkült, midőn tekintetét az égtől, hol éltének szerelme vára reá, földi körére fordítá, itt sem találta magát öröm s remények nélkül.

Így multak az első évek. Jónás nyolcz esztendős vala s az öreg tiszteletes elkezdé nevelését.

Ne várja senki, hogy neveléstani részletekbe ereszkedem. Az öreg Ézsaiásnak egyetlen nevelési elve azon meggyőződés vala, hogy miután az, ki meleg szerelmet nem érez keblében, sem valódi boldogságra, sem valami nagynak kivitelére nem képes – az embert csak szeretet nevelheti az életre. Ezen elv szerint bánt fiával, mi már azért is czélszerűnek mutatkozott, mert ezen elv szive érzelmeivel ellenkezésben nem állván, általa következetesen alkalmaztatott, s mert ez uton fiának legalább azon kincset biztosítá, mely tanulmányaink egész tömegénél többet ér: boldog gyermeki emlékeket, melyekre a férfi visszatekintve, végzetével kibékül. – Tudományunk úgy is elég öröm árán vásároltatik meg, miért áldozzuk fel e kincsért – mely után fáradva szivünk elszegényedik a nélkül, hogy fejünk magát gazdagnak érzené – még a gyermek ártatlan örömeit is, éltünk ez egyetlen tiszta élvezetét? – A gyermek kérdezett, az apa felelt, a mennyire lehet részletesen s növendékének fölfogásához mérve, s így lőn, hogy a kis fiú már tíz éves korában eszmék s fogalmak tisztaságában semmi, vele egykorú gyermek mögött nem állt, habár nem is azon rendszer szerint neveltetett, mely iskoláinkban divatozik, s melynek egyetlen jó oldala talán csak az, hogy a gyermek idegen nyelven kapván oktatást, mindazon esztelenségek által, melyeket tanul, kevésbbé zavartatik meg, mintha azokat anyai nyelvén tanulná.

Ne gondolja azért senki, hogy Jónás azon csudagyermekek közé tartozott, kiknek – főkép szép anyáknál, vagy oly házakban, hol jó ebédek adatnak, – egész seregével találkozunk. Az öreg Ézsaiás, ki szegény legény lévén, maga is komoly tudományos nevelést szerze magának, sokkal józanabb vala, mint hogy fiát erre nevelné. Fogalma szerint valamint a morál nem egyes fönséges tettekben, hanem abban áll, hogy éltünk minden tettei bizonyos erkölcsi elvek szerint intéztessenek, úgy a valódi tudomány is kevés elvek tökéletes fölfogásában s alkalmazásában keresendő; s minden törekvése csak arra vala irányozva, hogy szűk körre szorítva észbeli munkásságát, se el ne nyomassék a tárgyak súlya, se fölületességhez ne szokjék azoknak sokasága által. Régi nyelvek s classikusok, mennyire a gyermek azokat fölfoghatá, hozzá egy kis természet- s történettudomány, épen annyi, hogy az anyagi világ csudálatos rendében Teremtőjét bámulni, erények nagy példáiból az embereket szeretni tanulja, s mindenek előtt a vallásnak tiszta, erkölcsi fölfogása, ez vala minden, mire az öreg Ézsaiás fiát oktatá, s mit arra, hogy fia hivatásának megfeleljen, szükségesnek gondolt.

Az öreg Ézsaiás t. i. jókor, sőt mint hiteles kútfőből tudjuk, már pár órával születése után szép pályát választa kicsi Jónásának; s habár jobb vala s józanabb, semhogy fiát arra kényszerítse, mégis a meggyőződés, hogy Jónás őt egykor hivatalában követni fogja, oly erős vala az öreg lelkészben, hogy a gyermek jövőjéről gondolkozva, más lehetőség még eszébe sem jutott. Mint ha a bárdi lelkész-hivatalon kivül oly valami, mi után a bárdi lelkész fia vágyódhatnék, nem is volna a világon; – mintha gondolni sem lehetne, hogy fia máshol pihenjen agg napjaiban, mint azon fák alatt, melyek egykor apja ősz fürtjeit árnyékozák. Ő, ki e házban született s növekedett, ki e falak közt szorítá apját utólszor kebeléhez, ki, mióta az meghalt s őt hivatalában követé, itt tölté életét, kit a faluban minden ház, a temetőn minden sír olyanokra inte, kiknek ő volt legjobb vigasztalója, s ki a pálya vége felé közelgve érzé, hogy emlékei közt más keserűek nincsenek, mint melyeket a halál hagyott: – miként álmodhatott más szerencséről, miként kivánhatott volna fiának más pályát, mint melyen önmagát oly boldognak érzé? S miután szerény kivánatoknak az épen legszebb jutalmuk, hogy mindig reményekké válnak – miként kétkedhetett volna ennek teljesedésén?

De van valami minden gyermek kebelében, mire a nevelés hatalmát ki nem terjesztheti: a gyermek képzelő tehetsége; s ez az, amitől az út, melyen haladni fogunk, többnyire függ. Miként a gyümölcs, melyet a fa őszkor hord, azon virágokból fejlődik, melyek tavaszkor ágain illatoztak: úgy fejlődik a férfiúi tett a gyermek könnyű álmaiból, s ki fogja ezeknek kijelölni határait? Igy volt ez a kis Jónással is. Míg apja jövőjéről terveket alkotott, s kertében egy pár gyümölcsfát, udvarában szép terebély hársat ültetett, sőt még arról is többször gondolkozott, miként padoltathatná ki szobáját legolcsóbban, csak hogy szive kedvesének, ha majdan a bárdiak lelkészévé válik, helyzete kényelmesebb legyen: addig a tíz éves fiú más körökben járt gondolataival, s az ifjú lélek, mely e szerény lak otthonos kényelmei közt már is megszorítva érzé magát, egy távol szebb jövő reményei közt tévelyegve keresé örömeit.

Miként a hajós, csak miután vészeket ismert, vágyódhatik a kikötő után: úgy az, kit az élet még nem hányt körül – a nyugalom élvezetét nem foghatja fel; s minden ifjúnak első szüksége oly kört keresni magának, melyben küzködve erejét megkisérthesse. Közelebbi alkalmat e gondolatok ébredésére s irányozására a véletlen adott. – Az öreg Ézsaiás, ki ifjú korában néhány német s hollandi egyetemet bejárt, más könyvek között egy szép bőrkötésű Plutarchot is hozott magával, melyet egy akademikus barátjától ajándékba kapott, s melyben minden életrajz előtt a leirt férfi arczképe vala rézmetszetben látható. Ez lévén az egyetlen képeskönyv házánál, természetes, hogy a kis Jónás vele jókor megismerkedett, s valahányszor apja engedé, órákat töltött a komoly férfiarczok nézésével, mig minden kép ösmerősévé, s szinte barátjává vált. Apja, ki fiának tudvágyán örült, sok boldog órát töltött e képek magyarázatával, s Jónás nem vala nyolcz esztendős, s már majdnem minden kép nevét s történetét oly szépen tudá elmondani, hogy az öreg Ézsaiás szemei néha örömkönyűkbe lábadtak, s habár sajnálta is, hogy az említett könyv nem a biblia, mely mellett fiának a vallás történeteit mondhatta volna el, valahányszor a gyermek Aristides erényeiről lelkesedve szólt, s lángoló arczczal Leonidás vagy Sokrates hősi halálát elmondá, az apai szív örömében dagadozva áldá a pogány irót, s barátját, ki neki e könyvet ajándékozá, s mindazokat, kik elkészítésében részt vettek, le a könyvkötőig. Hisz mi készítheté fiát jobban a vallás oktatásainak elfogadására, mint azon férfiak története, kik először sejdíték a morált, melylyel a keresztyénség általánossá lett?

E könyv Jónásnak egész életére elhatározó befolyással birt, s habár apja nem mulasztá el őt figyelmessé tenni, hogy a szentirásnak, melyet később tőle ismerni tanult s mely mélyen érdeklé a fogékony gyermeket, morálja sokkal magasabban áll annál, melyet kedves Plutarchjában tanult, az első benyomás megtartá hatását s valahányszor ideje engedé, visszatért kedves arczképeihez, melyekhez lelke több rokonszenvet érzett s melyeknek példái keblét inkább felmelegíték.

Sokszor, ha apja a szomszéd falukba ment, vagy hivatalos foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a hegyek közé, czél s ösvény nélkül tévelyegve a sötét erdőségben, míg lelke kedves ábrándjait követé. A lakosok sokszor a bárdi rom mellett látták a gyermeket, majd az erdős hegyeken jártatva szemeit, melyek azt egy részről környezék, majd a távolban határtalanul terjedő rónaságon, míg az est pirosan elvonult a határ fölött s ábrándjaiból fölébredve hazatért. S ki képzeli a boldogságot, mely lelkét e pillanatokban eltölté? Nincs magasabb öröm e világon, mint az, mely romlatlan szivet egy valóban nagyszerű tett vagy ember emlékénél áthat. Mint minden nép kifejlődése első korszakában: úgy a gyermek félistent lát minden nagy férfiúban, s Jónás azon korban vala még, hol e gyönyört egész tisztaságában élvezheté.

Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmaink, úgy van az a szellemi világ körében is. A gyermek, a mit csak lát, azt egyenlőn közelnek tartja, s bátran terjeszti karjait minden után. Az életet, melyben még azt is, mi úgy szólván mellettünk áll, sokszor csak hosszú kerület után érhetjük el – ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a világ magaslataira többnyire csak egy oldalról juthatni föl, s hogy mi egynek könnyű, másoknak lehetetlen, s pedig csak azért, mert azon helyről, hol ők állnak, út nem vezet a tetőre. A nagy férfi, kit bámul, a gyermeknél egyszersmind példa, mely után törekszik, remény, melynél szive földobog, s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan, azaz más gyermekek társasága nélkül nevelt gyermek, – mert csak hasonlók társaságában nem állunk egyedül, – úgy Jónás is ábrándozóvá s komolylyá vált, s ha valaki a gyermeket hallá, midőn a Periklesekről s Gracchusokról szólt, meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy nagyok vagy szerencsétlenek legyenek embertársaik közt; úgy is e kettő nem igen távol áll egymástól!

Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A lelkesedés, melylyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet, melylyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon fáradozott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben. Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szivtelenségéről, az embereknek Isten előtti egyenlőségéről s hogy mennyire kötelessége mindenkinek embertársai javára szentelni életét. S így lőn, hogy mikor Jónás tizenhárom éves korában a debreczeni reformált főiskolába küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó s nemesért, minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha maga igaztalansághoz vezet: egy szóval mindazon tulajdonok, melyek Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilisatiónk közepett pedig tűrhetetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni szoktak. Az iskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok örültek gyors előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által buzdítva, a tudományokban tett; ezek tisztelték igazságszeretetét, bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat, mihelyt egymás közt összevesztek, vagy valakinek tanácsra vala szüksége, ő volt békebirójok, tanácsadójok.

Igy mult el majdnem öt év boldog változatlanságban. Jónás éltének legszebb, legtisztább élvezetű korszaka, azon korszak, melyben szíve a világ követeléseivel még ellenkezésben nem állt, s a büszkeség és nagyravágyás, melynek csiráit lelkében hordá, szabadon követheté czélját a nélkül, hogy valakinek gyűlölségét fölébresztené. Maga a tanulás is, mely más ifjaknak legnagyobb, sőt egyetlen kínja, tudomány után szomjuzó lelkét azon gyönyörrel tölté el, melyet a tudományos pályának csak kezdetén találhatunk, midőn – mint a hajós, ha duzzadó vitorlákkal megindul – csak azt érezzük, hogy haladunk, s még nem gyanítjuk az elem mérhetetlenségét, melynek magunkat átengedjük, s nem gondolunk arra, hogy nehéz napok várnak reánk, melyek alatt nem érezve haladást, nem látva czélt s partot magunk előtt, tévelyegni fogunk a véghetetlen síkon.

Az öreg Ézsaiás az alatt nyugodtan folytatá életét. A szerény lak még csöndesebb vala ugyan, mióta a kedves fiú köréből távozott, s az agg lelkész, kinek már ezüst fürtök környezék homlokát, kertének gyümölcsfái alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan járt körül; de lelke nem veszté derültségét. Mint a könnyű felleg, melyet a nap ragyogó sugarai átvilágítanak, maga a vágy, mely távol kedvesei után szivében néha támadott, csak egy örömmel több vala e tiszta kebelnek. De, valamint a folyó bármily nyugodtan haladva végre a tengerhez jut; s a virág szellő nélkül is elveszti leveleit, ha az idő lefolyt, mely a természettől illatozására adatott: úgy az emberi élet szintúgy múlik csend, mint vészek között. Ezsaiás érzé, hogy napjai számítvák, és e gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A halál eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a viszonlátás gondolata nem egyesül, s Ézsaiás meg vala győződve halhatatlanságáról. Mint a fa, míg él, zöldelni meg nem szűnik, úgy e jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csakhogy azok most egy más szebb hazából intének feléje.

Egy kivánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, s az ég teljesíté e kivánatot is. – Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött. Tiz hónapig nem látták egymást, s midőn a fiú apját oly évtörötten s gyöngén, ez fiát oly épen s erősen látá, sirva szoríták egymást karjaik közé, amaz fájdalomnak, ez örömnek könyeit hullatva. Jónás nem volt pessimista. Valamint az emberek, úgy sorsunk iránt csak a tapasztalás tesz gyanakodókká, s ő még azon boldog korban állt, hol minden fájdalom váratlanul éri sziveinket, de mind a mellett apjára nézve nem kétkedett, hogy e kedves lénynek napjai meg vannak számlálva. S Jónás nem csalódott.

Egy hét – melyet apa s fiú szeretetöknek élvezetében töltöttek – elmúlt, a nyolczadik nap első sugárai a jámbor öregnek hideg arczaira veték fényöket; s a bárdi közönség könytelt szemekkel kiséré barátját nyughelyére, melyen paraszt kezektől faragva, egyszerű kő jelöli a helyet, hol a legnemesebb szívek egyike hamvad el, mely valaha emberi kebelben dobogott.

Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. Ismerve apja kivánatát, eddig a theologiára fordítá egész szorgalmát. Minden életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kivánatinak kielégítésére helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok, mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon követé saját vágyait s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban, melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik. Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével; s rövid cursusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára ösztöndijt nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre mehetett.

Valamint kevés ember van, ki a honvágyat nem ismeri, s ha hazája határain soha túl nem lépett is, nem érzene néha leirhatatlan vágyat legalább azon hely után, hol született vagy ifjúságát tölté: úgy ritka, ki főkép ifjú korában hazája határain túl ne vágyódott volna, s a kálvinista diákok közt talán egy ilyen sem található. Természetes, hogy ez érzemény Jónásunknál sem maradhatott el. Pénzzé tevé tehát mindenét, mi apjától rá maradt, s mintegy hatszáz forinttal zsebében, útnak indult egy pár társsal Németország, a tudományok ezen áldott Kolchisa felé, hol mogorva arczú német professorok által őrizve, a speculativ philosophia arany – s ép ezért oly nehezen emészthető – almái függnek, s honnan tógátusaink aranygyapjú helyett az egyetemi matriculát s bizonyítványokat hozzák magokkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni, s három évig ülte a német egyetemek collegiális padjait. E három év részleteitől azonban keresztyén szeretetből megkimélem olvasóimat, csak azt említve itt, hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, s a többi között, mert hisz mely ifjúnak ne volnának számos barátai, Rétyvel, ugyanazon teins alispán úrral, kinek falujában őt most mint jegyzőt találjuk, a legszorosabb barátságban élt.

E három év – kétségen kívül a legboldogabb, mely e becsületes szívnek a világon jutott – elmúlt, s Tengelyi Jónás egy pár forinttal zsebében Pesten, azaz gyakorlati pályája küszöbén találta magát.

Egy öreg barátom – (szegény jámbor ember, míg élt, mindig azt hittük, sokat beszél, csak most tudjuk, mi nagy baj az, hogy oly egészen elhallgatott) – valahányszor egy-egy fiatal ember bohóságot követett el, vagy ellenkezőleg valamely öreg ember oly czélt ért el, mely után soká fáradott, azt szokta mondani: – Beh kár, hogy nem mint aggok születve, visszafelé éljük létünket, az agg koron kezdve s hideg téli napjaiból a férfikor derült s az ifjúság forró napjai felé haladva. Ha agg fővel, hideg kebellel lépnénk az életbe, könnyen s olcsóbban nyernők tapasztalásainkat, s midőn fáradságaink után végre czélt érünk, legalább volna még erőnk szerencsénk élvezésére. – Az öreg, ki csaknem mindig ily hasznos tárgyakkal foglalkozott, sokat törte fejét e thesis bebizonyításán, s ha a világ kormánya csak oly constitutióval birna is, mint hazánk, kétségen kívül indítványba hozta volna retrograd rendszerét, – de én nem osztozhatom véleményében. Meglehet, kevesebb ostobaságot követnénk el e rendszer mellett s egyenesebben haladhatnánk czélunk felé, de törüld ki életedből bohóságaidat, vedd el azon tévedéseket, melyek között haladtál, s ha csak a czél maga marad s azon poros egyenes országút, melyen azt elérhetnéd – megelégszel-e? Igaz, nem fogsz megbotlani, nem fogsz felbukni soha; de ha például, midőn rókavadászatra készülsz, az elfogott rókát akkor adják kezedbe, mikor épen lóra ülsz – örülni fogsz-e? s nem épen azon botlások s fölbukások lehetősége-e az, mi vadászatodban legtöbb gyönyört ád? A világ, mint dr. Pangloss mondá, legjobb úgy, mint Úristen teremé. Igaz, sokat tévelygünk, sokat botlunk, sokat esztelenkedünk rajta, de végre e botlás és tévelygés közt nem hiányzanak örömeink, s még nagy kérdés: ki irigyelhetőbb, az-e, kinek léte legédesb gyümölcsöt hozott, de mint a fügét virág nélkül, vagy kinek bájos, de gyümölcstelen virágzása juta osztályrészül? Én az utóbbival tartok, s valahányszor bohóságaim eszembe jutnak, mindig áldom Istenemet, hogy nem teremtett józanabbnak. Tizenegy év alatt, meddig iskolába jártam, többet tanulhattam volna; s mint jurátus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de hová lettek volna mindazon szép labdázás s verekedés, séta s pajkosság és később édes ábrándaim, ha szorgalmasabban járok iskolába s mint jurátus többet az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a világ úgy, mint teremtetett.

De most, miután kis kerüléssel ismét a jurátusokhoz értem, térjünk vissza Jónásunkhoz, (Ne vegye rossz néven senki, hogy többesben szólok, mint az más, nem tudom hamarjában melyik magyar irónak rossz néven vétetett – én mindig legalább tízezer olvasót képzelek hátam mögött, kik történetem tekervényes útjain lépésről lépésre követnek, s azért nem szólhatok máskép.) Nálunk magyaroknál a politikai, mint a házas élet, mindig esküvéssel kezdődik, s pedig, mert Pythagoras elődeinknél hihetőleg nagy tiszteletben állt, a hallgatás esküjével, melynek azon sikerét nem tagadhatja senki, hogy jurátusok magok között törvényes tárgyakról nem szólnak. Jónás tehát fölesküdött s másfél évig csörögteté kardját a fölséges curia lépcsőin föl s alá; s így elkészülve ügyvéddé vált.

Ezen egész idő alatt hősünk életében semmi rendkívüli nem történt, mit följegyezni szükségesnek tartanék, kivévén azon egy negativ csudát, hogy Tengelyi jurátus létére másfél év alatt csak kétszer volt kávéházban, senkit meg nem vert s ki nem fütyült, minek természetes következése az volt, hogy tekézni nem tanult, s csakugyan kevés barátot számíthatott pajtásai között. Említhetném még az érdekes események között azt is, hogy a censurán fáradozásainak daczára csak dicséretest kapott, de miután ennél sokkal csudálatosabb az, hogy egy pár úrfi, kiket ő készített a vizsgálatra, kitünővel bocsáttatott el, – kár volna tovább tartózkodni e ténynél, főkép miután Jónásnak ez első igaztalanság, melyet a gyakorlati életben tapasztalt, fájt ugyan, de csak épen addig, míg szekerére ülve szerény alkalmatosságán Taksony-megye felé indult, mi még ugyanaznap délután történt. Szekere első döczögéseinél, melyekkel az ifjú ügyvéd éltének szinhelyéhez közelgett, a jövő fényes ábrándai tölték el lelkét, s a multnak nem maradt helye annyi gondolatok között.

Kiváncsiak lesznek kérdésen kívül olvasóim, miért választá Jónás épen Taksony-megyét jövő tetteinek szinhelyéül? s azt hiszik: vagy birtok, vagy hatalmas összeköttetések várják e megyében, melyek nélkül, mint valamennyien tudjuk, törvény s mindennapi tapasztalás szerint semmire sem mehetünk; de kénytelen vagyok megvallani, hogy olvasóim ez egyszer csalódnak. A legfőbb ok, mely hősünket e határozatra birta az vala, mert Magyarország ötvenkét megyéje közül nem volt egy, hová menni több oka lett volna, mihez még az járult, hogy minden taksonyi ismerőinek állítása szerint míveltebb megye az országban nem található, míg a szomszéd megyékből való pajtásai mind azt vitatták, hogy a hazában nincs tövényhatóság, mely az értelmiségnek nagyobb szűkében lenne, s így mindkét esetben ily szép készültségű ifjúnak, mint Jónás, jövője biztosítottnak látszott; az elsőben, mert érdemei el fognak ismertetni, a másodikban, mert szükég lesz reájok. Végre Réty, kivel még mint jurátus a legregényesebb bárátságban élt, Taksony-megye alispánjának fia lévén, aranyhegyeket igért, ha e megyében telepedik le.

Dobogó szívvel s mindazon érzeményekkel, melyek ifjú kebleket azon számos pillanatokban eltöltenek, melyeket tapasztalatlanságukban fontosaknak gondolnak, ért végre hősünk Porvárra, Taksony-megye főhelyére. Ha ép vásárkor jő, az utas észrevehetné, hogy városban van. Köznapokon Porvár közönséges falunak látszanék, ha az emeletes megyeház, melynek kapuja előtt naponkint több javítandó gonosztevő hirdeti a deresről jajgatva a magyar törvények hatalmát, nem emlékeztetne mindenkit, hogy azon helyek egyikén áll, hol az igazság sujtó karja pihenni nem szokott.

Átadta leveleit, melyekben a fiatal Réty őt apjának és porvári ismerőseinek ajánlá, a kántornál egy kis szobát bérelt magának, kihirdetteté ügyvédi oklevelét s munka után látott.

Orvos s ügyvéd mindig szegények testén s birtokán próbálják mesterségöket, s azért hősünk is csak ezen kezdheté munkásságát; de szíve kedvessé tette a nem jövedelmező munkát és soha szegények ügyvéde több lelkesedéssel, több örömmel nem folytatá nemes mesterségét, mint ő. Az ember- s igazságszeretet kisebb-nagyobb mértékben megvan minden ifjúban, mindenik a jó s nemesnek egy kis tőkéjét hozza magával, melyet küzdései közt később néha elveszt, de melyet egészen nem nélkülöz senki. Jónásnál ez érzemények egész lelkét tölték el. Benne minden elnyomott, minden szenvedő, kit mások elhagyának, barátot s védelmezőt talált. Ő martyrja, vagy mint Porváron nem sokára mondák, egész bolondja volt az igazságnak. Most mindenki gondoljon önmegyéjére s képzelje, mily sebes előmenetelt tett volna hősünk azon körben. Porváron nem sok sikerrel dicsekedhetünk.

Eleinte, míg csak büntető perekben dolgozott, állása még meglehetős maradt. Igaz, hogy az egyik rab, kit ártatlannak tartott, halálra itéltetett, s hogy egy pár más, kinek tettét menthetőnek állítá, a közönségesnél szigorúbban fenyíttetett meg, mert mint a táblabirák mondák: – Az ember csak megboszankodik, ha egy ily jött-ment prókátor az egész törvényszéket leczkéztetni akarja, s ép azért meg kell neki mutatni, hogy haszontalan beszédre nem hallgat senki, – de legalább ő maga nem üldöztetett s csak vállat vonító szánakozással tekintetett még. Miután azonban polgári perekben is megkezdé ügyvédi tevékenységét s egy fő-fő táblabiró ellen, ki egy szegény adósának fizetni nem akart, oly hatalmas replicát irt, hogy az perét még a taksonyi törvényszék előtt is majdnem elvesztette: akkor a közbotránkozás nem ismert többé határt s tizennégy napig, valahányszor két porvári az utczán egymással beszédbe állt, nem volt szó másról, mint az ifjú ügyvéd szemtelenségéről. Az ifjak, kikkel eddig megismerkedett, visszavonultak tőle, a kántor maga fölmondá lakását, s kétségen kívül silentiumot kapott volna, ha az alispán, fia kedvéért, nem szólal föl mellette s nem teszi figyelmetessé a rendeket, hogy még ifjú, s kétségen kívül, ha egy ideig köztük lakik, ifjúságának ezen hibáit megbánva, kitünő ügyessége által igen hasznos szolgálatokat tehet a nemes publicumnak.

Ezek valának Jónás ügyvédi pályájának első léptei, s noha nem kedvező körülmények között történtek is, hősünk talán tovább folytatja e pályát, ha egy becsületes collégája, kinek ezennel mind magam, mind kiadóm nevében köszönetet mondok, őt más gondolatokra nem hozza. Minden ember fején – Gall szerint – a küzdés organuma (l’organ de combativité) kisebb-nagyobb mértékben kifejlődve található, s ez organum, mely békés századunkban csak szóvitákhoz vezet, sokszor ellenállhatlan hatalmú. Tisztelt olvasónőimre hivatkozom, nem tapasztalták-e ezt – nem magukon, mert hisz erről szó sem lehet – de férjeiken, rokonaikon? s nem boszankodtak-e, hogy minden szelidségök mellett szóvitázni kényteleníttettek? Ez vala Jónás főhibája is. Nincs ember, ki szivesebben vitatkozott, mint ő, s természetes, hogy az ügyvédi pálya, mely e hajlandóságnak oly tágas tért nyit, annyival kedvesebb lőn előtte, mert rajta azon másik szenvedélye kielégítésére is alkalmat talált, mely őt az elnyomott igazság pátolására készteté. Ezen kívül még egy ok vala, mely őt e pályán visszatarthatá. A Kályhásy-család táblaügyvéde ép akkor halt meg, s miután ezen becsületes ember az irás szavai szerint, semmit sem vihetett magával, a Kályhásyak pereit is itt hagyta, s a családfő, ki Porváron Tengelyivel megismerkedett, majhnem eltökélte magában, hogy törvényes ügyeit reá bizza.

A mint mondám, egy embernek köszönhetjük, hogy ez nem történt. – Hajtó Pál, Porvárnak eddig leghíresebb ügyvéde (megkimélem olvosóimat leirásával, hisz megyei ügyvédeink nagyrészint ép úgy hasonlítanak egymáshoz, mint pereik, egyik valamivel hosszabb, másik rövidebb – a physiognomia ugyanaz) Hajtó Pál, mondom, rendkívüli hajlandósággal viselteték hősünk iránt. Ha mások hevességét rosszalák, ő (ha maguk voltak) egyre biztatá, hogy még élesebben támadja meg a törvényszéket, ő őrzé meg erényét most is azon veszélyektől, melyek, mint sokan hiszik, az ügyvédi pályát környezik.

– Barátom, te nem vagy ügyvédnek való – így szólt ifjú kedveltjéhez, – téged magasabbra teremtett az ég. Ha úgy lennék, mint te, egészen a politikára adnám magam, hisz látod, csak ez úton használhatsz igazán. A mint a dolgok állnak, minden iparkodásod daczára egy pert vesztesz a másik után, s fáradságod nemcsak hogy nem jövedelmez, hanem még haszontalan is. Magyarországot reformálni kell, s erre épen te születtél; hisz a politikával együtt űzheted ügyvédségedet.

E szavak sokszor s mindenféle alakban ismételtetve, végre meggyőzék Jónásunkat; s a kinek ifjúkorában ily dolgok mondattak s ki el nem hivé, az bátran hiú bohócznak vagy akárminek nevezheti; elég az hozzá, hogy gyűlés közelgvén, egész komolysággal készült új hivatásához.

A nap eljött, Tengelyi elmondá beszédét, s az egész közönség elbámult rajta. Nem a beszéd maga, mely, mint mindenki gondolhatja, diákul tartatott, s melynek nyelve Ciceróét utánozva, annyira elavult, s elvei annyira újak valának, hogy bámulásra már ez is elég okot nyujthatott, hanem hogy egy fiatal ügyvéd, alig huszonnégy éves, nem is táblabiró s még kevésbbé birtokos, szólni mert, ez oly meglepő, oly hallatlan dolog vala már magában véve is, hogy a nemes táblabirói sereg első pillanatban alig találhata szót indignatiója kifejezésére. Végre a sokáig visszatartott nemes harag kitört egész hatalmában. Alispán, főjegyző, főügyész és a fő-főtáblabirák egész serege fölzúdult a szerencsétlen ellen, ki nemes czéhök körében kontárkodni merészelt. Tengelyi, mindenről megfeledkezve, viszonzá csapásaikat s mosott alispánt, főjegyzőt, ügyészt s fő-főtáblabirákat, egészben s egyenként, míg e hosszú vita végén az egész közönség actiót kiáltott fejére. Utolsó huszonöt forintja, melyet magával hordott, ott maradt a kegyetlen főügyész kezei közt, s Jónás haragtól lángoló arczokkal tért vissza lakába, esküdve, hogy bosszút áll e méltatlanságokért.

A mint látjuk: hősünk politikai fölléptében sem volt sokkal szerencsésebb, mint az ügyvédi pályán, s első jutalmul, melyet fáradozásaival kiérdemelt, a huszonöt forinton kívül, csak azt nyeré, hogy Kályhásy, kit a gyűlésben különös szorgalommal oktatott, pereit Hajtó barátjára bizá. De szilárd lelke nem csüggedett el azért. Minden alispánnak, főügyésznek, jegyzőnek van mindig legalább egy ellensége: az t. i., ki utána alispán, ügyész vagy jegyző akarna lenni; így vala az Taksony-megyében is; s midőn a jelen tisztviselők ellen kikelt, Jónásnak természetesen nemcsak ellenei, hanem barátai is támadtak. Főkép Konkolyi, kit Réty ellenei alispánnak jelöltek ki, nem győzé eléggé dicsérni eszét s bátorságát, melylyel föllépett. Konkolyi büszke volt, vagy legalább annak tartatott, s azért a kisebb nemesség közt kevés népszerűséggel birt. Réty e részben az ország minden alispánait sokkal felülmulta, senki szivesebb hangon valakit uramöcsém vagy bátyámnak nevezni, nejéről s gyermekeiről kérdezősködni, vagy végre egy pohár bort ajánlani nem tudott – s ez utolsó népszerűség dolgában a főpont, mert hisz szeretetünknek, mint a rét füvének, öntöztetni kell, hogy nőjön: – senki több nemes társat egy huzamban kebléhez szorítani s megcsókolni nem birt. Félni lehetett tehát, hogy ámbár Konkolyi részéről minden megkisértetett, mi a nemességet érdemeiről meggyőzhette, s a szegényebb nemesség csapszékekben, az előkelőbbek barátságos lakomáknál eleget tapasztaltak, mi őket az alispán-jelölt hivatalképességére figyelmezteté, mégis Réty népszerűsége a választásnál győzni fog. Konkolyi ügyvéde Hajtó, ki e viszonyokat mindenkinél jobban ismeré s tudta, hogy jó bor, minő principálisa szőlejében termett, szép kastély, húszezer forint jövedelem s hozzá még a kamaráskulcs, a lehető legszebb tulajdonok arra, hogy valakiből tökéletes alispán váljék, de hogy ezekhez mindenek előtt még az is szükséges, hogy az annyi érdemmel fölruházott meg is választassék; éjeket virrasztott a dolgok ily aggasztó állása felett, midőn Tengelyi föllépte egyszerre új reménynyel tölté szivét.

Elment tehát még aznap, midőn beszédét tartá, Jónásunkhoz. Elmondá, mennyire fölindult azon méltatlanságon, mely rajta elkövettetett, mennyire meggyőződött, hogy azon tisztviselői karral, mely ma vele is érezteté zsarnokoskodását, tovább élni nem lehet, hogy mindennek csak Réty oka, hogy bosszút kell állniok ezen alávalóságért, s hogy Konkolyi ő nagysága is osztozik e nézetekben s örvendeni fog, ha egy ily kitünő fiatal emberrel megismerkedhetik.

Valami hatása a hizelgésnek mindenikünkre van, s főkép szónok talán nincs a világon, ki ha neki az mondatik, hogy beszéde által valakit meggyőzött, kételkedni tudna e vallomáson. Estve Jónás Hajtó barátjával elment Konkolyi kamarás úrhoz, s midőn a számos társaságot látá, mely mind oly nyájas volt iránta, s szabad elveit annyira helybenhagyá, szinte sírhatott volna örömében. A kamarás úr majdnem ugyanazokat mondá, miket előbb Hajtótól hallott, s végre egész komolysággal fölszólítá, hogy a jövő tisztválasztásnál hivatalt vállaljon. Mert, úgymond, miután nem a megye törzsökös családjai közé tartozik, más mód nincs, mely által szavainak hatást szerezhetne.

Eleinte Jónás vonakodott; ifjúságát, szegénységét s hogy a megyében ismeretlen, egy szóval fölhozott mindent, mi neki e körülmények közt akadályul lehetett. – Nem ismerjük-e mi? – szóla ellenben a nyájasan mosolygó kamarás, – csak egy beszédből igaz, sed ex ungve leonem! Bizzék bennünk s főbirónak teszszük. Hisz ön nemesember, s az Magyarországban, bármi szegény s ismeretlen legyen, mindenné válhatik. – Jónás tökéletesen capacitálva volt, s ha az éjjel nem hunyta is be szemeit, Porváron aligha vonult valakinek fején több álom keresztül, mint az övén. Hisz Magyarország alkotmányos ország, hol csak a többség határoz, s ennek megnyerésére, legalább nemes embernek, érdemnél egyéb nem kell. Százszor biztatta magát hősünk e gondolattal, s most, midőn a kir. kamarás is ugyanazt mondja, midőn az ő meggyőződése szerint is magyar nemesből minden válhatik, miként kételkednék ezen elv valóságán ő maga?

Jónás tehát testestül-lelkestül Konkolyiánussá vált. Hajtónak föladata az vala, hogy neki a kisebb nemesség között minél nagyobb pártot szerezzen. Szerencséjére a beszéd, melyért megactióztatott, e czélra különösen alkalmatosnak mutatkozott. Jónás azon elnyomásról szólt vala, melyben alsóbb osztályaink e hazában élnek. Hajtó megszerzé s a változandók megváltoztatása után lefordítá e beszédet. Hol a beszédben szegények említtettek, «szegény nemesemberek» tétettek. Hol a büntetőperek hosszúsága s a rabok kínzásairól vala szó, ott az említtetett: mi sebesen folynak le a megye nemessége ellen indított büntető keresetek, úgy hogy némelyek közülök, mikor a végső itélet hozatik, még meg sem halhattak. Hol Jónás szívreharólag festé a nyomort, melybe az adózó nép a közmunkák által helyeztetik, jelesen, hogy marhái elcsigázva annyi fáradság után maholnap elpusztulnak, ott a fordító az annyi abactio és invagiatio súlya alatt naponként inkább elsoványodó nemesi marhákra fordítá figyelmét, melyek minden urasági földek s legelőktől elzáratnak. Hogy e fordítás, ha Jónás kezébe jut, talán nem elégíti ki kivánatát, azt hiszem (minden iró ócsárolni szokta fordítóit), hogy azonban e beszédnek így sokkal több hatása volt, az nem szenved kétséget; s alig mult két hét s már a rácziak s pálfalviak s a többi községek nem szóltak másról, mint jövendő főbirájokról, kinek Konkolyi tanyáin a legnagyobb lelkesedéssel emeltettek naponkint a tisztelet poharai. Midőn Réty pártja e taktikát észrevevé s ellenméregként más fordítást köröztetett, már késő volt. Tengelyi népszerűsége, főkép az által növelve, «mert ez áldott ember, ki a szegényeket védelmezi, már egy actio martyrságán is keresztül ment», nem volt oly könnyen megrontható. Valahányszor a nemesek Porvárra jöttek, elmentek új tribunusokhoz, s valahányszor ő Konkolyival vagy a párt egy másik fejével valamely nemesek hadnagyánál megszállt, éljenek fogadák. Mindenki előhozá füstös leveleit, tanácsot kért s rábizta ügyét. Véletlenül azon rabok közül, kiket a törvényszék előtt védelmezett, az egyik ráczi nemes volt, azon táblabiró pedig, ki ellen az adóssági perben oly hatalmasan allegált, a pálfalviakkal most épen tilalomtörés végett viszongásokban élt. Így ez ügyvédi érdemek is nem kis hasznára szolgáltak, s a jó vörös bor árjain, ugyanazon gályán, melyen Konkolyi duzzadt vitorlákkal az alispánság felé evezett, szegény hősünk is közelge főbirói hivatalához, melyre már a legszebb boldogítási terveket készen tartá fejében.

Így álltak a dolgok, midőn a főispán, mint valóságos békeangyal, – mint a fogadó küldöttség szónoka egészen új fordulattal mondá – a megyébe jött. Konkolyi mellett nevezetes többség, Tengelyi főbirósága ellen alig egy szó. De «minden dolognak két oldala van, így szóltak sokan, és végin pattan az ostor, s a mely tyúk sokat kotkodácsol, keveset – és audiatur et altera pars, mindenesetre jó volna transigálni». – De miként? Konkolyira nézve nincs nehézség, az öreg Réti szivesen átengedi neki húsz évig viselt alispáni hivatalát, de azon egy föltét alatt, hogy Sámuel fia, ki a főispánnal együtt jött a megyébe, főbiró legyen s pedig a legnagyobb szerencsétlenségre ép azon járásban, mely Tengelyinek volt szánva. Mit tegyünk? ha egyezség nem történik, a megye zavarba jő s egyes törvényhatóságában az egész haza kárt szenved; és ha történik? de erre természet szerint mi Konkolyianusok nem gondolhatunk, Tengelyi meg lenne csalva. Itt csak a főispán segíthet. Konkolyi tehát elment ő excellentiájához és egy óráig tartó magánbeszélgetésben, a mint mondá, szüntelen arra kéré, hogy Tengelyit főbirónak candidálja, de hasztalan! A főispán nem engedett. Kétségen kívül utasítása lehetett, hogy Jónást a candidatióból kihagyja; s midőn estve a Konkolyianusok vezéröknél conferentiát tartottak, nem volt senki, ki ily körülmények közt valami józan tanácsot adhatna. Igaz, ha Tengelyi le akarna mondani követeléséről, melynek kivitelére a főispán nyilatkozata után úgy is semmi remény, így minden a legszebb rendbe jöhetne. Az egész megye nyugalma tőle függ, s ez áldozat által érdemet szerezhetne magának, minőt soha fiatal ember nem szerze; de ki kívánhatná tőle azt? El kell követni mindent, habár commissariust kapna is a megye.

Jónás azon korban volt, hol könnyebben semmire nem határozzuk magunkat, mint épen áldozatra, s természetes, hogy e beszédeknek vége azon határozott nyilatkozata vala, hogy minden követeléseiről szivesen lemond, ha az által a közjót mozdíthatja elő. – Jól teszed – szóla őt megölelve egy öreg táblabiró – még fiatal ember vagy, kezdjed esküdtségen, mint mások. Réty úgyis testi-lelki jó barátod, azonkívül úrfi s nem sokat fog gondolni járásával s te mindent kedved szerint rendezhetsz el. A jövő tisztújításig pedig ő kétségen kívül valami dicasteriumhoz fölebb megy, te pedig minden ellenszegülés nélkül elfoglalhatod helyét. A főispán is mondta már, hogy gondja lesz reád. – S a dolog el lőn határozva, Tengelyi főbiróság helyett esküdtségre concurrált s tökéletes béke s egyetértés közt virradt föl a tisztújítás nagy napja.

Réty lemondása, az alispánok, főügyész, jegyző s főbirák választása mind úgy történt, mint előre ki volt csinálva; az ifjú Réty választásáig – ki a főbirák között utolsó vala – nem mutatkozott véleménykülönbség; s ki a tisztújítás előtti ingerültségnek tanuja volt, s mindazon szitkokat hallá, melyekkel a most közhanggal választottak érintettek s a transactióról értesítve nincs: alig hihetne szemének, hogy Konkolyi veres s Réty fehér borából oly egybehangzó lelkesülést ihattak Taksony patriotikus rendei, hogy ennyi színkülönbségnek de csak legkisebb nyoma sem maradt a választásnál. Szintúgy maradtak a dolgok az alszolgabirói s első két vagy három esküdti hivataloknál. Az egész egy jól betanult szindarab mesteri előadásának látszott, s Tengelyi, ki Rétyt valóban szereté s mindazon jót, mit egy esküdt embertársainak tehet, költői lélekkel előre élvezé, oly biztos vala választásáról s oly nyugalommal hallá nevét a kijelöltek között, minőt soha esküdt restauratión nem élvezett. De vannak dolgok az égben s a föld felett, főkép tisztújítások alkalmával, melyekről bölcseink nem álmodoznak, s ilyen vala az, hogy Tengelyi, kit előbb a közakarat főbirónak kívánt vala, most, midőn esküdtnek jelöltetik ki, egyszerre a legparányiabb kisebbségben látja magát; s habár Konkolyi, mint Brutus fiainak halálos itéleténél, hallgatva tűri el e csapást, mely szívének kétségen kívül mindenek fölött fáj, s Hajtó annyira meg van hatva, hogy e jelenetnél a tanácskozási termet elhagyni kényteleníttetik, s a fiatal Réty szomorúan lehajtja fejét s hősünknek minden barátai nemes haragukban mind elnémulnak, ez a dolgon nem változtat semmit. Tengelyi keresztül esett s esküdtnek egy ráczi közbirtokos kiáltatott ki, ki Konkolyinak legjobb kortese lévén, a köznemesség szeretetét magának is megszerzé.

Jónás el vala keseredve. Élte minden reményei, s mi még fájdalmasabb, azon bizodalom, melylyel az emberekhez viseltetett, meg valának ingatva. Fényes jövő helyett előtte komoran intve a szükség állt és senki a világon, kihez ennyi baj között támaszkodnia, kiben bíznia lehetne. Igaz, itt volt Réty; de habár valahányszor szóba álltak, kedves Jónás és Samunak nevezék s igen barátságosan tegezék is egymást, azon napok, hol a heidelbergi egyetemen jobb pajtás e két magyarnál nem volt, mégis elmultak. A többiekről nem is szólok; a ki olvasóim között tisztújításnál átesett, tudni fogja saját tapasztalásából, hogy azon kisebbség is, mely őt hivatalára választani akará, mint homokos földön a víz eső után, ily körülmények közt mindig eltűnik. Jónás egészen elhagyatva állt s alig tűrhette volna életét, ha a kegyes végzet nem nyujt új vigasztalást bajai között.

Jónás szeretett. Először életében s igazán, mint csak az szerethet, ki visszataszítva mindenünnen, lelkének egész erejével azon egy lényhez ragaszkodik, melyet a kegyes Istenség elébe vezetett, hogy reméljen és élvezzen ő is. Nem leszek hosszas e tárgynál, s főkép Erzsi leirásával egészen megkimélem olvasóimat. Leányok majdnem mind hasonlítanak egymáshoz. Ha kedveseiket kérdezed, csak angyalokat találsz; ha másokkal szólasz (nem mondom ugyanazon faluban vagy társasági körben élő leányokkal vagy anyáikkal, hanem csak más férfiakkal), jobbadán bizony csak jó, csinos, derék leányok azok nagyrészint mind. Ilyen vala Erzsi is, (kivel mint Erzsébet asszonynyal nemsokára megismerkedünk), a nevezetes csak az, hogy Jónás kedves személyes tökélyein kívül nem bírt egyebet, s hogy hősünknek mindenekelőtt valami keresetmódról kelle gondoskodnia, ha e szép világon, hol még a liliomoknak is csak igen könnyű tavaszi köntös adatott, kedvesével együtt az éhenhalás processusán keresztülmenni nem akar.

A sors Jónásnak ez egyszer kedvezni látszott. Apjának jó barátai, a jó hír, melyet mint kitünő deák a debreczeni collegiumban maga után hagyott, mindez segíté őt, midőn egy nagyobb község kántori helyeért folyamodott; s habár e helyzet fényesnek nem nevezhető, szükségeiről gondoskodva volt, s azon igéret, hogy az első nyilásnál a debreczeni collegiumban professorságra számolhat, szebb jövőt igért.

Nem állt tehát szerencséjének útjában semmi, s a boldog kántor örömdagadó kebellel vezeté ifjú nejét kis házába, melynek szalmafödele ép úgy védheté őket vész s zivatar ellen, mint bármely palota, s melyben ennyi szeretet egész mennyországot alkotott számukra. Csak egy valaki feledve a számolásból: Erzsébet catholika volt. Jónásunk szerelme hevében s annyi szép remények közt feledé hitéről kérdezősködni, s így történt, hogy a reformált község felzúdulva a botrányon, hogy kántorja más vallású nőt választott magának, hősünket egy év mulva elküldé, s hogy, mi igen természetes, a professorsági remények is füstbe mentek.

Újra aggódni, újra küszködni kelle tehát mindennapi kenyeréért s Jónás elkeseredett szívvel, de nyugodtan fogott e nehéz munkához. – Kit az istenek gyűlöltek, abból nevelőt csináltak, – szól a deák közmondás, s így természetes, hogy sorsüldözte hősünk sem kiméltetett meg a bajtól, s hosszú keresés után csakugyan egy nevelői hivatalra tett szert. A ház, melybe jutott, a jobbaknak, azaz azoknak egyike volt, hol a nevelő szép fizetés és nyugpénz mellett a szakácscsal s komornyikkal majdnem egyenlő lábon áll, s noha két fiú bizatott gondjára, mi már csak azért is elég baj, mert két úrfi mindig többet lármáz s kevesebbet tanul, mintha csak egy volna, s noha apai s anyai szeretet a két fiú között megosztva, a nevelő fáradozásai sikeres ellensúlyát képezék, s mindazon kis bajok s szenvedések, melyek egy nevelőnek életét elkeserítik, nem hiányoztak nehéz ösvényén, – Jónás mindezt eltűré. Minden jobb ember életének legfájdalmasabb időszaka az, melyben meggyőződve magas terveinek kivihetetlenségéről, egoismusra kényszeríttetik, s kik előbb az egész emberi nemet vagy legalább hazánkat akartuk boldogítani, vérző kebellel egy kis szerencsét keresünk önmagunknak, Jónásra nézve rég eljött, ő szerénynyé vált kivánataiban, Erzsébet vele egy házban lakott, jövője biztosítva volt, ő megelégedett helyzetével. – Sorsa máskép határozá. A ház, melyben nevelősködött, katholikus volt, ő reformált; mint midőn még kántor volt s katholikus nőt választott magának, az egész község, úgy most az apa barátai s az anya rokonai felzúdultak e vallási botrány ellen, s jeléül, hogy e honban minden vallásfelekezet legalább a keresztyén türelemre nézve egyenlő, Tengelyi ismét elbocsáttatott, s mint gazdasági tiszt kezdé meg újra éltének nehéz ösvényét.

Tengelyi azon emberek egyike vala, kik minden foglalatosságnál föltalálják az összeköttetést, melyben az valamely szép vagy nagyszerű eszmével áll; s innen van, hogy valamint senki magát könnyebben új életmódhoz nem határozá el, úgy senki többször csalódva nem érzé magát. Így járt most is. Midőn magát gazdatisztségre szánta, Virgil Georgiconja tölté el képzetét, később csak ablaka előtt a magas szemétdomb s azon még sokkal mocskosabb érintkezések maradtak meg ábrándjaiból, melyekbe hivatala által jött. Virgil Georgiconában egészen megfeledkezett az urbariumról, s mégis ennek alkalmazása volt Tengelyi tisztségének egyedüli, vagy legalább fő kötelessége, mihez még az járult, hogy ura – igen szabadelvű nagyságos úr, ki Voltairet s Rousseaut majdnem könyv nélkül tudá, – az urbariumot elavult s felvilágosodott századunkhoz nem illő törvénynek tartva, azon szebbnél szebb javításokat kisértett meg, melyek szegény Jónásunkat majdnem kétségbeejték.

Miután parasztjai sokkal kevesebb földet birtak, mint az úrbér szerint birniok kellett volna s tudta, hogy egész idejöket, mely az Isten, úr s megye szolgálatából fölmarad, telkeikre nem fordíthatják, a méltóságos úr, ki a henyeség veszélyeit magáról ismeri, mint jó apa gondoskodott, hogy gyermekei az úrbéri kötelesség felett is elégséges munkával láttassanak el. Ezenkívül még más, igen czélszerű javítások hozattak be e nemes férfiú jószágain. Így, mint jó hazafi nem ismervén el a devalvatiót, mennyire hatalma terjedett, azaz jószágain, csak ezüst pénz fogadtatott el s természet szerint ebben szedette a füstpénzt is. Hasonlókép gondoskodott jobbágyai neveléséről. Nem azon közönséges nevelést értem, mely irásban, olvasásban s több ily haszontalanságokban áll, hanem azon fontosabb gyakorlatit, mely az életre készít s mert ezt természet szerint az urasági udvarban kaphatni legczélszerűbben, egész háza teli volt jobbágyfiúkkal s leányokkal, kik majd mint lovászok, majd mind konyhaszolgálók, vagy a fonóban minden díj nélkül az élet leghasznosabb mesterségeiben oktattattak.

Jónás, ki mindezen dolgokban akaratlan eszköz vala, szive keserűségében evé mindennapi kenyerét s csak a szükség ellenállhatlan philosophiája tarthatá őt vissza helyén, mely érzeményei- s meggyőződéseivel egyaránt ellentétben állt. De mit vala tennie? hisz Erzsébet legalább boldognak érzé magát s itt-ott volt egy köny, melyet letörölhetett, egyes szenvedések, melyeknek enyhet nyújthatott e helyzetében is. Két év mult el így, midőn egyszerre fenyegető levelek szórattak szét, melyekben az uraság minden épületeire a vörös kakas leszállása igértetett. A vizsgálatnak nem lett eredménye s épen pünkösd napján egyszerre csűrökön s aklakon kívül Jónásunk háza is lángban állt. A többi tisztek lakásai cseréppel lévén födve, kárt nem szenvedtek. A gonosztevők egyike tetten kapatott s a statarialis biróság s később az akasztófa alatt nyilván kimondá, hogy csak mindazon kegyetlen igazságtalanságok, melyek rajta az uraság által elkövettettek, birták őt gonosztettére s hogyha a tisztek előbbi bánásmódukat meg nem változtatják, találkozni fognak utána többen is, kik rokonaik kedveért tettét ismételni fogják.

A botrány irtóztató vala. A méltóságos földesúr, kiben a megye egyik legfelvilágosodottabb s szabadelvűbb táblabiráját tisztelé, ki soha templomba nem ment, soha még az esküdtet sem nevezé máskép, mint uramöcsémnek s ha az utczán végig ment, minden gyermeknek nyájasan arczára veregetett (később, ha ily gyermekek lovászokká vagy más cselédekké nőttek, e veregetés velük együtt nőtt), ily földesúr miként lehetne ily úrbéri kihágásoknak elkövetője? Természetesen csak a tisztek egyedüli okai mindazon elkeseredésnek, mely a jobbágyok között létezett. Itt példa kelle, azt átlátta mindenki s leginkább a méltóságos úr maga; s mivel minden tisztjei között nem volt senki, kihez ő méltósága kevesebb szívvel viseltetett volna, mint Tengelyihez, miután ő vala minden tisztek között az egyetlen, ki az igazgató világos, noha csak szóval adott parancsainak ép az úrbéri viszonyokra nézve ellentmondott, ki midőn a szerencsétlenség kitört, nyilván és kiméletlenül az uraság ellen szót emelt, végre ő, kinek háza felgyujtatott s kit e szerint maga a gyujtogató mint azt jelölte ki, ki ellen az ingerültség legmagasb polczra hágott: semmi sem természetesebb, minthogy ismét ő választatott áldozatul s minden kérés ellenére röviden elbocsáttatott.

Kevés butora s az, mit magának szolgálata alatt szerzett, elégett s szegényebben, mint kiindult, tért vissza két évi fáradozás után Porvárra, honnét annyi reménynyel távozott.

Itt kezdődik hősünk életének legszomorúbb, habár épen nem legköltőibb szaka, mely alatt számtalan inség s önmegtagadás közt mindennapi kenyeréért küzdött s melynek részletes leirásával olvasóimat nem fogom fárasztani. Tengelyi kész vala mindenre, elvállalt volna minden szolgálatot, nem irtózott semmi munkától, hasztalan! a sors nem engedé, hogy valahol megpihenhessen. A hol gazdasági tisztséget kért, ott utolsó szerencsétlensége, – ha pört keresett, a taksonymegyei birák ellenségeskedése, mely miatt minden pöreit elveszté, – ha mint nevelő ajánlkozott – majd elvei, majd vallása, majd nyugtalan természete, mely miatt eddig nem férhetett meg sehol, hozattak fel ellene, egy szóval, ha egy vagy más ügyvéd helyett itt-ott replicát vagy kérelemlevelet nem ir s neje mosás- s varrással nem keres pár forintot, Tengelyi minden tudománya s szorgalma mellett koldulni kényszeríttetik.

Így mult el ismét három év s a mit nem csudálhatunk eléggé, a nélkül, hogy Réty, ki azalatt apja után örökségébe lépett s alispánná lett, barátjáért csak a legkisebbet tett volna. Annyira tisztelé barátját, hogy őt még legnagyobb inségében sem akará valamely adomány vagy ajándék által megsérteni; a mi pedig befolyását illeti, mely által hősünket valamely hivatal vagy tisztséghez segíthette volna, Réty azon ritka erényű emberek közé tartozott, kik hatalmukkal soha barátjaik elősegítésére vissza nem élnek; s így elvei által lekötve, azon szomorú helyzetben látá magát, nem tehetni semmit leghivebb bajtársaért. De az akarat egyiránt erősen élt keblében s miután Jónásunk három évig ennyi bajjal küszködve, már majdnem lemondott minden reményről is, egyszerre ott terem kis szobájában a nemeslelkű alispán s tudtára adva, hogy a tiszaréti jegyző meghalt, kéri, nem vállalná-e el hivatalát? nemeslelkűségének túlzásában annyira menve, hogy valamint az azelőtti jegyzőt, úgy őt is a hivatallal összekötött telekre nézve fölmenti minden úrbéri tartozásoktól.

Jónás megköszöné Réty gondoskodását s még azon héten kiment Tiszarétre, hol őt történetünk kezdetén, mint e helységnek húsz éven át hivataloskodott jegyzőjét, ősz fürtökkel, de még testi- s lelkikép ép erőben találjuk.

Ha olvasóim ezen időről valami érdekest kívánnak tudni, legfölebb azt említhetem, hogy Tengelyi pár évvel történetünk előtt Tiszaréten egy kis curialis házat s fundust vásárolva magának, jegyzőségén kívül gazdasággal foglalatoskodott; hogy egy leánya, Vilma s fia, Pista született, kikkel mint az egész környék legszebb leányával s legpajkosabb fiával nemsokára megismerkedünk; hogy Erzsébet asszony egy idő óta jóval többet pöröl s Jónásnak Rétyvel való barátsága főkép az utolsó követválasztás óta igen elhidegült. Más érdekest nem mondhatok. Tengelyi e hosszú idő alatt nem változott; annyi szenvedés kissé elkeseríté, de azon igazságszeretet, melyet rajta ifjúkorában láttunk, a bátorság, melylyel minden elnyomás, minden törvénytelenség ellen fölszólalt, ugyanazok maradtak s Erzsébet asszonynak igaza volt, ha fejét csóválva azt mondá, hogy férje soha megokosodni vagy valamire menni nem fog.

Tengelyinek már külseje is tiszteletet gerjesztett, de még inkább nevelé ezen érzeményt a komolyság, vagy hogy úgy mondjam, ünnepélyesség, mely e férfiú magaviseletét legszorosabb házi körében is jellemzé s mely által, ha társasága kellemetlenné vált is, a falusi jegyző azon megvető barátság kitöréseitől őrizteték meg, melyekkel leereszkedés neve alatt sok becsületes ember felsőbbek által annyira kínoztatik. Felsőbbekkel, kik által a megyei nemességre gyakorlott befolyása végett fölkerestetett, senki az udvariasság szabályait szigorúbban meg nem tartá, de senki hidegebb közönyösséggel nem viszonozhatá barátságukat. – Felsőbbjeink – így szóla többször – minket alsóbbakat csak annyiban becsülnek, mennyiben hasznunkat vehetik, mi őket, csak a mennyiben tőlük félünk; én nekik használni nem akarok, félni nincs okom, miért fogadjam hát, vagy keressem barátságukat? – Hogy Tengelyinek ezen tulajdona neki barátokat nem szerzett, azt olvasóim könnyen átláthatják. A felsőbb osztályok, midőn az alsóbbak legaljasabb hibáit magokévá teszik, eléggé leereszkednek; ki vehetné nekik rossz néven, hogy legalább tulajdon hibáikat, minő a büszkeség, másokban tűrni nem akarják. De falusi jegyzőnél, ki befolyása által, melyet a nemességre gyakorol, hivatalában biztosnak érzi magát s a kis házat, melyben lakik, mint nemesi tulajdont birja, én függetlenebb teremtést nem ismerek. Így hősöm nyugodt lélekkel nézheté mindazon neheztelést, mely az alispántól az utolsó esküdtig majdnem minden kebelben ellene forraltatott. Tengelyi egyike vala azoknak, kik – mint mondani szokta – Cæsaroknak vagy falusi jegyzőknek születtek; azaz, ha véletlenül Cæsarokká nem lettek, a jegyzőségnél magasabbra emelkedni nem tudnak s ő rég nem vágyódott más után, mint a mivel birt, – meggyőződésből, mint maga mondá, vagy kénytelenségből, mint ellenei hirdeték, én nem mondhatom; de józanul mindenesetre, mert azon út, melyen magasra haladhatunk, nem olyan, hogy az által, ki azt meghajlott fővel keresni nem akarja, föltaláltathatnék. De valamint Tengelyinek ezen hibái vagy jó tulajdonai (nem tudom minek nevezzem s olvasóimra bízom e fölötte kétséges tárgy elhatározását, mely bizonyosan a szerint fog történni, a mint az alispánhoz vagy falusi jegyzőhöz állnak közelebb) őt előljárói előtt gyülöletessé tevék: úgy nem vala talán az egész ország jegyzői közt egy sem, ki azon nép között, melynek ügyei rá bizattak, annyi népszerűséggel birna, mint ő. Voltak itt is, kik elveinek túlvitt szigorúságát rossz néven vevék s azon fellengző igazságszeretetet, melylyel minden jó ügyet személytekintet nélkül pártola, sokallák. De végre Tiszaréten s tíz mérföldre a környékben nem volt talán ember, ki Tengelyiről el nem mondaná, hogy becsületes ember; s ez legbizonyosabb jele annak, hogy csakugyan az volt, mert valamint nagy körökben semmi sem csalódik többször, mint a közvélemény, úgy egy falu szűk korlátai közé szorítva biztosan építhetünk reá. A szinhely nagyságával nőnek a csalódások, kis szinpadon csak azon hibák nem vétetnek észre, melyek nem léteznek.

Szorosabb barátságban azonban Tengelyi csak egy férfival állott, Vándory Boldizsárral, kivel őt olvasóim most a Török-dombon először láták. S e barátság vala az, mi életének egyik fő örömét tevé.

Vándory s Tengelyi egyébiránt a legkülönbözőbb emberek valának, a kiket csak elképzelhetünk s ép ez vala talán oka változhatatlan barátságuknak. Ugyanazon tulajdonokat, melyeket magunk birunk, csak egyszer, azaz önmagunkban szoktuk szeretni. E két barát hajlamai s tulajdonságai kiegészíték egymást. Mintegy azért látszának egymás mellé állítva, hogy bennök mindent, mi emberi kebelt nemesíthet, egymás mellett találjunk. Tengelyi szigorúsága után, melylyel az emberekről szólt, Vándory derült életnézete, ki mindennek jó oldalát kiemelve, mindenben valamit talált, mit szeretnie lehessen, jóltevő vigasztalásként hatott reád.

Ötven éves koráig mindenki vagy kibékült, vagy megboszankodott a sokaságra; s ha oly férfinál, ki, mint Tengelyi, többször szorult barátaira, ez utóbbi történt, nincs mit bámulni s nincs mit neheztelni, főkép ha e szigorúság csak az elméletben létezik s így volt ez Tengelyinél. Ki őt beszélni hallva, azon ingerültséget, melylyel minden gonoszról szólt, összehasonlítá tetteivel, meggyőződhetett, hogy irgalmasabb férfi széles e világon nem volt annál, ki önmagát minden gonosz kérlelhetlen üldözőjének hirdeté. Ne vádolják azonban olvasóim következetlenséggel e férfiút, főkép a fiatalabbak ne, kik éltökből még csak föltételeiket ismerve, nem tudják, mennyi erényeket vesztünk az életben, mihelyt gyakorlásukra alkalmunk jutott. Ezer ember közt alig van egy, ki nem épen azon tulajdonokról szólna legtöbbet s legszivesebben, melyeket nem bir s nem ép azon dolgokra nézve szerezte volna a legtisztább elveket magának, melyekre nézve érzi, hogy ily elvekre szüksége van. Gyávák bátorságról, rossz birák részrehajlatlanságról, önzők a hazáról szólnak legszivesebben; miért ne tárhatna ki jámbor jegyzőm is néha szigorú elveket? Nyugodtan eltűrjük az alávalóságot, szenvedjük, sőt néha kedveljük a legocsmányabb erkölcstelenséget, ha kellemes alakban közelít hozzánk, miért ne volnánk engedékenyek az erény kis hibái iránt? Ha tetsző formába nem öntetett is, azért senki sem taszítja el magától az aranyat s nem panaszkodik senki, hogy terhes elhordani vállain.

Vándoryról csak keveset mondhatok; azon idő óta, melyet mint lelkész Tiszaréten töltött, hol hősünknél pár évvel előbb telepedett le, nyugodt egyenlőségben folytak napjai. Multjáról mást nem tudunk, minthogy Heidelbergben tanult s hogy ott, noha majdnem tíz évvel idősebb s theologus, mégis egyedül Tengelyivel társalkodott. Családjáról s gyermekkoráról soha nem beszélt. Azon, hogy magyar, senki sem kételkedett, ki őt szólni hallá s ki Tiszarétre jövén, az agg lelkészt ott látta hivei között, apának hinné gyermekei körében, annyi tisztelet környezi a jámbor öreget, annyi szeretet mosolyg arczain mindenkinek elébe. Maga a Réty-család osztozott e köztiszteletben s talán nem volt ember, ki ez oly büszke házban annyi tekintélylyel birt, mint Tiszarét szerény lelkésze.

Ez az, mit hőseim mult életéről mondani szükségesnek tarték. Ha hosszasabb voltam s valakit olvasóim közül untattam, gondolja meg, hogy nem éltem azon irói jogommal, mely szerint őt hosszú előszóval vendégelhettem volna meg s ne tegye azért félre könyvemet. Regényem csak az élet képe akar lenni s az nem lehet mindig mulatságos.

Már a nap lealkonyodott s csak még néhány piros felleg jelölé a helyet, hol az eltünt, midőn a barátok a faluhoz értek s Vándory jó éjtszakát kívánva, Jónástól elvált.

Hősünk magánosan s meglehet, mert a törvénykezési jelenet, melynek a Török-dombon tanuja volt, érzelmeit sérté, vagy talán mert multjára gondolt, komorabban, mint máskor, tért házába. De midőn a kapunál Vilmát látá, ki vigan elébe lépett s midőn kebléhez szorítá a nyájas gyermeket, a gond, mely homlokát ránczokba voná, eltünt s csak boldogságának érzete tölté el szivét.

Be akart menni, leánya nyájasan visszatartóztatá:

– Előbb még egy kis kérésem van – szóla mosolyogva, – míg nem igéred, hogy teljesítni fogod, nem eresztlek be.

– S mi volna az? – kérdé Jónás jókedvűen simogatva leánya arczát.

– Hogy meg nem haragszol – felelé Vilma kérőleg.

– Én – s ugyan miért?

– Tudtod nélkül tettünk valamit.

– Ha csak az, hogy meg nem haragszom – szóla Tengelyi nevetve, – azt megigérem.

– És hogy helybe fogod hagyni.

– Ez más kérdés, de ha te tevéd – folytatá mosolyogva, – legyen megigérve ez is.

S apa és leány bementek a házba, boldogan s meg kell vallani, jegyzőnk részéről nem minden kiváncsiság nélkül.