III.

Tiszarét helységében, hová a jegyzővel s lelkészszel mi is visszatérünk, azalatt csend és béke uralkodik. Egyes munkások, kik a mezőről haza térve, kaszával vállaikon házaik felé ballagnak, itt-ott pár csevegő szomszéd a kapuk előtt, vagy egy gyermekcsoport az utcza közepén, porban játszva, ez minden, mit észrevehetünk s mi felett az estharang elzengi dalát, lassú kongásokban, mintha fáradva volna ő is s félig szunnyadozva mondaná el esti imádságát. Maga a korcsma, hol máskor vigan folyt a táncz s Iczik zsidó jó áron, de hitelbe, még nem termett gabonáért méré borát, ma üresen állt; s ha a csapszék ajtaján benézünk, csak a Rétyek cseh kertészét s Ákos vadászát látjuk, kik, mint Izráel a pusztában Egyiptom hústálaira, híg italok mellett hazájok jobb sörére emlékeznek. Ugyanazon csendet találjuk az uraság udvarában is, mely köztudomás szerint hazánkban a korcsma után a legzajosabb hely. Az úrfi, mint tudjuk, kutyáival együtt agarászni ment. Az alispán a főügyészszel s jegyzővel szobájába zárkózott s kétségen kívül igen fontos tárgyakról beszélgetne, ha a közelgő est homálya s talán maga a beszédnek fárasztó fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat. A teins vagy nagyságos alispánné pedig, ki mint csattogány a berket, e házat máskor mindig eltölti szavával s e kedves madártól talán csak abban különbözik, hogy szava hangosabbá s szüntelenebbé lett, mennyivel inkább előhaladott élte nyarában, a kertben sétál. Kövessük őt.

A tiszarétiek kertje, mint már említém, csudája vala az egész vidéknek. Remeteház, szilvaaszaló, templom formára épült galambház, halastó s hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház stb., – mert ki mondhatná el egyszerre a Rétyek képzelet- s szeszélyeinek fényes eredményeit, melyek a szerencsés utast, ki kertökben körüljárhata, nem szünő meglepésben tarták. Mindezeket bámulni lehet, leirni nem. A kertnek legtávolabb részét mintegy húsz holdas erdő foglalá el, melyet a teins alispán úr már rég kivágatott volna, ha a főispán – ki megszállva Rétyéknél, ez erdőt dicséré leginkább – a tiszteletreméltó magas nyársudarakat nem menti meg urok kertészi izlésétől. A magas nyárfák messzeterjedő ágai s alattok a bokroknak egymásba font zöldje valóságos vadont képezének, hová a dél forró sugára nem hatott; s ha a tizennyolcz tálas ebéd után visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak, nyugodtnak érezhetéd magad. Ez erdőben csak egy út volt, mely számtalan tekervényekben rajta keresztül vagy inkább körülvezetett s ez az, melyen most Rétyné ő nagyságát leghivebb szolgájával, Macskaházy ügyvéd úrral, a legfontosabb beszélgetésben találjuk.

Októberben vagyunk, az estharangot is hallottuk már, mint olvasóim talán emlékezni fognak, e mellett még erdőben járunk, hol nappal is minden homályosabb s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha személyeink részletes leirásába nem ereszkedem, mit én, főkép Rétyné ő nagyságára nézve, úgy is nem szivesen tennék. Ha azonban nappal volna, olvasóim láthatnák, hogy Rétyné negyven és ötven között, azaz azon korban áll, melyet negyvenen túllévő emberek a férfikor legszebb idejének tartanak s mely e szerint ily férfias asszonynál is talán a legszebbnek nevezhető. Termete magas s mint egyéb birtoka, szépen arrondirozott. Haja – de ehhez mindaddig, míg olvasóim őt főkötő nélkül nem látják, mi alig fog történni, jóformán közünk sincs – az erős szemöldek s gyönge bajszocska szerint ítélve, hihetőkép fekete. Arcza csupa nagyságos méltóság, néha s pedig elég csudálatosan, harmincz hónap után visszatérő s hat hónapig tartó időszakokban, midőn a tisztujítás közeledik, szerfölött nyájas és leereszkedő; egyébkor fölséges büszkeségű, mit két hatalmas szemölcs még inkább nevel; egyike felső ajkának jobbik oldalán, mely arczának, még ha mosolyog is, megvető kifejezést ád, másika álla fölött. Királynőnek gondolnád, ha a megyei hajdú, ki mellette áll, nem intene, hogy alispánnéval szólsz. Rétyné dáma volt a szó legszorosabb értelmében. Háztartása pompás, ebédei soha két óránál nem rövidebbek, udvara telve apró marhával s vendégekkel, melyeknek előkelőbbjei a legpontosabb szolgálatot találják. Ha beszélni hallod, valamely gazdag forrásnál képzelheted magadat, mely nem szünő futásban minden tárgyakon elárad. Szava hatalmas és csengő, hogy Jerikó falai rengenének s az egész háznép elhalványul hallatára. Az, a mit mond, bámulásra gerjeszt minden elfogulatlant, nemcsak mert majdnem szóról-szóra ugyanaz, mit az alispán mondani szokott s ezen házassági egyetértés romlott korunkban csudálkozásra méltó, hanem főkép azon mély juridicus tudomány által, melyet napjainkban már magyar asszonyoknál is csak ritkán találhatni s mely az asszonynak oly különös bájt s kellemet ad. Nem vala ügyvéd széles e hazában, ki törvényes tárgyakról szivesebben s többet szólott volna, mint Rétyné s annyi tudománynyal s mélységgel, hogy Macskaházy úr sokszor megvallá, miként legjobb replikáit egészen ő nagysága tanácsa szerint készíté.

Ez utóbbi, kit most kegyes uraságával az erdőben sétálva találunk, mintegy ötven s hatvan év között lehet; alacsony, száraz férfiúcska, kit inkább hosszú megszokás, mint évek terhe hajtott meg. Halvány arcz, hegyes orr s áll, bizonytalanul tekintgető szem, melylyel csak néha s mintegy véletlenül találkozol, de mely szuró tekintetét azonnal elvonja, mihelyt észrevétetett s kopaszság által nagyított homloka, melyet néhány ritka ősz fürt környeze, oly egészet képezének, mely előtt minden ember – a Réty-családot természetesen kivéve – rosszul érzé magát. E családnak hivebb embere nem volt. Közel harmincz évet töltött a háznál s annyi jó és rossz napokban részesült, hogy szinte a család egyik tagjává vált s érdekeit talán állhatatosabban védé, mint a család maga. Csupa haszonvágyból, mint ellenei hivék, valódi hajlandóságból, mint Réty gondolá s ki tudja, némi tekintetben talán igaza volt mind ennek, mind amazoknak. Az ember oly csudálatos vegyüléke a jó és rossz tulajdonságoknak, hogy alig van, ki sokáig alávaló czél után fáradhatna a nélkül, hogy valami jobb érzemény ne támadjon keblében, valamint ritka az, kinek nemes indokai közé ne vegyülne előbb-utóbb egy kis haszonvágy, hiúság, vagy más, ehhez hasonló nemtelenebb anyag is; s meglehet, hogy Macskaházynak is előbb csak szinlelt ragaszkodása utóbb valódi érzeménynyé változott, de nem engem illet ítélni az ember fölött.

Most azonban az egyetértés, mely Rétyné s hű ügyvéde közt létezett, úgy látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel s látszó fölgerjedésben jára föl s alá a fák alatt, Macskaházy egy lépéssel hátrább s a szokottnál még inkább meghajolva követé hatalmas asszonyát; csak néha egy-egy engesztelő szót szőve felingerült beszédei közé, de a mint látszék, kevés sikerrel, mert amaz nyughatatlanul rázá fejét ily félbeszakasztásoknál, mondva, hogy beszélni könnyű s hogy jól tudja úgy is, miként Macskaházy senkit sem enged szóhoz jutni, de hogy a valódi hűség csak tettek által bizonyulhat be s több efféléket.

– S én nyiltan megmondom önnek – mondá végre Rétyné, ki a szüntelen beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt s szemeit a kis ügyvédre szegezve napernyőjével a földet üté, – az, mit ön mond, engem kétségbeejt.

– De mikor mondom nagysádnak – viszonzá Macskaházy, ki mint látszék hasonlókép kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más okból, – hogy erre semmi ok nincs, hogy kétségen kívül – –

– Oh tudjuk, – szakítá félbe az alispánné, – hogy ön kétségbe esni nem fog; mit bánja ön a mi bajainkat. Ha koldusbotra jutunk, vagy az egész világ előtt meggyaláztatunk, ön azért ügyvéd marad s ki tudja talán – –

Macskaházy sértve érezé magát s miután türelme elfogyott, véletlenül azon nagy találmányt tevé, melyet a társas életben oly fölötte jól használhatunk, hogy szenvedély ellen csak hasonló szenvedélylyel léphetünk föl sikerrel. A harag, melylyel most szólt, sokkal inkább hatott Rétyné kitöréseire, mintha a világ minden philosophjainak okoskodásaival lép föl ellenök. – S hát ez a köszönet, – szólt a kis ügyvéd nemes haragjában, – ez a hála, melyet harmincz éves szolgálatimért érdemeltem? A család disze s becsülete fentartásáért én, Macskaházy Ádám, fejemet koczkáztattam s köszönetül gyanusítást találok.

– Az, mit ön mond, engem kétségbeejt.

– Ne vegye fel úgy ön – szóla közbe engesztelőleg Rétyné, ki észrevevé, hogy kissé túlment hevében s hogy Macskaházy nem férje, kitől válóper nélkül nem lehet megválni, – lám én asszony vagyok és szerencsétlen viszonyaim – és –

– Asszony, asszony! az mind szép és jó, – szóla amaz, ki észrevevé, hogy a csata rá nézve kedvezőleg fordul, – én ismerem nagysádat, nagysád nem oly asszony, mint a többiek. A mit szól, azt replicába tehetni. Látom jobb lesz, ha más helyet keresek magamnak, – ügyvéd, ki a család bizodalmát elvesztette –

– De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? – szakítá félbe kérőleg a nő, – mi csak önben bizunk, mit tegyünk, ha önt elveszítjük? Azonkívül – tevé hozzá a már ellentállhatlanná vált alispánné – ismeri igéretünket. Azon nap, mikor az irományok kezembe jőnek, elmegyünk a káptalanhoz s az inscriptió, melyet maga kívánt, kezében lesz.

– A mi az inscriptiót illeti, – dörmögé Macskaházy szelidebb hangon, – Isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám, ha méltóságtok hű szolgálatimért, ob fidelia servitia, – felőlem gondoskodnak, én éltem végeig meg fogom hálálni – de – –

– Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inscriptió szép s habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak tesz, mégis szép osztályrész.

– Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz akadály gördülne is elémbe, – szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.

– S valóban azt gondolja, kedves barátom? – sóhajtá az alispánné, – én kételkedem.

– S miért? Mert az első próbatét nem sikerült? Gyermekség! Minden jól s helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez egyszer nem kedvezett. Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és ügyes. Mondám neki, hogy ne csak az irásokat, melyeket nagysád kívánt, hanem pénzt s egyéb valamit érő dolgokat is vigyen el magával, azért, hogy a dolog közönséges lopásnak látszassék s reánk semmi gyanú ne háromoljon. Ez volt oka, hogy az egész nem sült el. A szerencsétlen tolvaj csak néhány garast találva az asztalfiókban, több pénzt keresett. Az alatt a tiszteletes visszajött s lármát ütött, még mielőtt Czifra az irásokhoz juthatott. A tolvaj az ablakon ugrott ki s így illant el – Vándory nem véteté űzőbe, mint másnap mondá: mert félt, hogy statarium alá kerülne; s így látni, hogy néha a philanthropiának is vannak hasznai. – Az iratok most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a nagy vasládában az ajtó mellett, hol a jegyző a maga s a község irományait tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sőt még szeretem, így két legyet ütünk egy csapásra, úgy is Tengelyivel van még egy kis számolásom.

– Remegek – szóla az alispánné, – a jegyző háza teli van emberekkel, hátha a tolvajt megfogják.

– Fölakasztatjuk – szóla közönyösen Macskaházy – hisz statariumunk van.

– És ha az egészet megvallja?

– Nem fogja megvallani. Azt igérjük neki, hogy ha hallgat, bántása nem lesz; ha pedig – tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgő hangon – mégis vallani akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk, minekelőtte vallhatna.

– Oh ha tudná ön, – szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgő hangon, – mennyit küzdék, míg e lépésre határozám magam, mennyit szenvedek még most is, ha arra gondolok, hogy – – –. De ki tehet róla? nevem becsülete, gyermekeim java, – minden, mi az életben kedves s neki becset ád, kényszerítnek –

– Mit nem tesz az anya gyermekeiért – viszonzá meghatva Macskaházy, midőn szemeit törlé, a sötétségben könyekre nem levén szüksége, – mily szív lakik nagysád keblében, azt csak én tudom. Ha tudná a világ, leborulna előtte.

– Isten mentsen – szakítá félbe ügyvéde lelkesedését Rétyné, ki egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hizelgéseit s örült, midőn hallá, hogy egy kis ügyvédi ügyességgel tette, melyet a pór lopásnak nevezne, nemes feláldozásnak tekinthető, – Isten mentsen, hogy e tettről kivülünk más valaki tudjon. A világ kegyetlen ítéletében, ki tudja, nem mondaná-e – – – S itt az alispánné elakadt, talán bámulatában, mert érzé, hogy arcza pirulni kezd.

– Ugyan miért kínozza magát nagysád? – szóla közbe Macskaházy, földesasszonya zavarodását észrevéve, – mi rossz van az egészben, a mit teszünk? Egy kis irományelsikkasztás, – oly dolog, mely naponként történik, – s mely Magyarországban oly közönséges, hogy legfelebb az által, ki magát sértve érzi, tartatik különösnek. Hányszor nem hallotta nagysád, hogy egész perek vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem harmincz éven át vastagra nőtt perek, minden irományokkal együtt, s mi lett belőle? Keresték s végre, ha lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt senki felőle. Hát még ez esetben? Kötelezvényeket orzunk-e el, vagy fassiókat, vagy donatiót? Isten ments! közönséges magánleveleket, melyeket nagy részben maga a nagyságos úr irt s melyeket épen mert családi dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar. A dolog maga egészen ártatlan, legfelebb módja ellen lehetnének kifogások.

– Igen, igen, de a mód, – sóhajta az alispánné – háztörés, rablás, mit tudom én, mily iszonyú neveket fognak adni az egésznek.

– Igen, háztörés, rablás, – szóla nyugodtan a tudományos jurista, – mennyiben az egész a tett elkövetőjét illeti, de mi közünk hozzá? Ha valaki más embernek, kit épen szentnek senki sem mond, de ki most büntető per alatt nem áll, s ki mellett e szerint a «jus connatum bonae existimationis» szól, beszéd közt elmondja, hogy tiszteletes Vándory hálószobájában nagy diófaszekrény áll, melynek felső fiókja jobb oldalánál bepecsételt s zöld szalaggal összekötött iratcsomó van, melyet ő – t. i. a szóló – annyira szeretne látni, kiváncsiságból vagy tudományos czélokból vagy akármiért, hogy annak, ki azt neki elhozza, száz forintot adna, kérdem, van-e ebben valami vétkes vagy épen büntetésre méltó? Kétségen kívül nincs. S most megyek tovább: ha ugyanazon ember, például mondjuk A., a másiknak, B-nek, még azonfelül azt beszéli, hogy a tiszteletes úr szombaton estve az udvarban vacsorál, s hogy mivel kertfelőli ajtaját bezárni nem szokta, félni lehet, hogy egyszer valaki estve a kertfalon át minden akadály nélkül házába mehet, azután háló szobájába s így a szekrényhez, melynek felső fiókja jobb oldalán fekszenek az iratok, ismétlem, ha valaki mindezt csak úgy beszélgetés között elmondja – van-e ebben valami vétkesebb az első beszélgetésnél? S ha később ezen egyed B., ki mellett a jus bonae existimationis szólt, betör s az iratcsomót kezembe adja: én törtem be, én raboltam a tiszteletesnél? Nem volna-e bolond, ki ezt mondani merészlené? A mit igértem, azt megteszem, a száz forintot kifizetem, mert természetesen szavát megtartani minden becsületes embernek kötelessége, a többihez közöm nincs.

– Igaz, igaz, – sóhajta Rétyné, ki lelkiismeretét ez okok által teljesen megnyugtatva érezé, – de a világ nem így okoskodik!

– A világ mindig ferdén ítélt, s így fog ítélni az utolsó ítéletig, s ez kétségen kívül az első leend, mely általánosan elfogadtatik, – szóla komolyan Macskaházy, ki mint jó reformált, theologiával szivesen fűszerezé beszélgetéseit. – Az úgynevezett erényes embereknek egyik mesterségök az, hogy legszebb oldalukat fordítják kifelé. Ne féljen nagysád, erről a közönség beszélni nem fog.

– Ha az iratok még Vándorynál volnának, elhinném, – viszonzá Rétyné, – de most Tengelyinél a falu házában, hol annyi ember jár-kel, hol éjjel őr áll, kételkedem.

– Azt bizza nagysád reám; az iratok a vasládában vannak, ez elég; a vasládának csak két kulcsa van, s mennyi lakatos e világon! – – Itt Macskaházy gondolatfolyamát Ákos vizslája szakítá félbe, ki urát megelőzve, Rétynéhez szaladt, s hizelkedve ugrándozék körülte.

– A vadászok hazajöttek – szóla Rétyné, – menjünk. – Már indulni akartak, midőn a vizsla egyszerre a sürűnek fordulva, ugatni kezd. Az ágak közt gyönge csörgés hallatszik, a kutya ugatva a bokrok közé szalad, s észrevehetni, hogy valaki az ágakon keresztül tör. Végre a vizsla fölsikolt s jajgatva sántán tér vissza az előbbiekhez, ép midőn Ákos Etelka testvérével hozzájuk lép.

– Mi a baj? – kérdé Ákos, mostohájának kezét csókolva, ki azalatt hiv ügyvédével együtt néma rémülésben állt.

– Nem hallottál semmit? – kérdé remegő hangon emez.

– Igen, vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.

– Nem, nem, tekintetes uram – viszonzá Macskaházy, még mindig arra szögezve szemeit, hol a zaj eltünt, – fejemet teszem rá, hogy ember.

– Meglehet, szegény ficzkó a faluból, – szólt Ákos, vizsláját simogatva, – ki megtudta, hogy holnap gyümölcsöt szedünk, s még egyszer használni akarta az alkalmat, s az egész idő alatt, melyet rejtekében töltött, hihetőkép ép úgy remegett, mint most barátom uram. Ej, be merész ember ön; a franczia közmondás szerint a bátor csak a veszély után ijed meg, s ezt soha sem láttam oly mértékben, mint most.

– Ez az ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért jött, hogy hallgatódzzék, – szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg Macskaházy, karját taszítva, vigyázatra figyelmezteté.

– Nem hiszem – szóla Etelka nevetve. – Macskaházy igen mulatságos úri ember, de alig hiszem, hogy valaki, csak hogy beszélgetni hallja, októberben ide a hüvösbe álljon.

– Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti, – válaszolt az ügyvéd, kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért, – ő nagyságával fontos dolgokról, pereinkről szóltunk.

– És hihetőkép az ellenfél ügyvéde azért rejté magát el e fák alatt, hogy mesteri fogásait előre kitudja, nemde? – szakítá félbe Ákos nevetve a szólót. – De ha annyira szivén fekszik, miért nem fogta el a zsiványt? Tekintetes s vitézlő Macskaházy úr megbirkózik tízzel, s azt hallám, csak egy volt – – –

– Én? – kiálta föl Macskaházy elrémülve már a gondolatnál – én magam?

– S miért ne? De jőjjön velem, most ketten vagyunk; ha csakugyan volt itt valaki, mit még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem, jót kaczagunk.

– De kérem domine spectabilis – szólt zavarodva Macskaházy, kit Ákos kezénél fogva maga után húzott – így fegyvertelenül, sötét éjszaka, mégis jobb lenne, ha cselédeket hínánk.

– Hova gondol – nevete Ákos, – hisz míg cselédeket találunk, gonosztevőnk tízszer megszökik. Csak bátran barátom, anyám Etelkával addig haza megy, mi pedig regényes kalandunkban járunk el; s győzünk vagy – – – elszaladunk. Nemde barátocskám? – tevé nevetve hozzá, – ha csak ijedtünkben a guta meg nem üt.

Macskaházy, ki még mindig annyira el vala rémülve, hogy e tréfákon megharagudni eszébe sem jutott, csak némely észrevételt rebegett: mennyivel jobb s czélszerűbb volna cselédeket vinni magokkal! De miután Rétyné is kéré őt, hogy menjen Ákossal, s miután mint ildomos ember kiszámítá, hogy az üldözendő gonosztevő hihetőleg utólérhetetlen, a kis ügyvéd nagy merészen begombolá felső ruháját, s azon ünnepélyes óvással, hogy mi őt illeti, ő nem fél, Ákos után elindult.

Rétyné s Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy félelmén kaczagva, hazafelé indultak s a vizsla, hihetőkép az erdőben tett kellemetlen tapasztalásaira emlékezve, ura helyett most az egyszer őket követé.

A bátorságnak különböző nemei között, melyek egyenlő mértékben senkinek sem tulajdonai, Macskaházy ép azt birá legkevésbbé, mely zsiványok elfogására szükséges, s habár nem merném állítani, hogy félt, legalább annyit mondhatok, hogy nem igen kellemetes helyzetben érzé magát. Képzelje ugyanis magát valaki helyébe. Macskaházy járatos vala a törvény legtekervényesebb ösvényein, s a homálynak nem épen ellensége, de ily út, milyenen most vékony lábacskái botorkáltak, ennyi tőke s ág, mely járását egy hosszú botlássá tevé, fölülmulta képzetét, valamint azon sötétség is, mely az erdő sűrű lombja alatt a haladókat körülfogá. Gondoljuk ehhez, hogy Ákos fiatalsága hevében az úton inkább szaladt, mint ment, úgy hogy ügyvédünk minden erőlködése mellett alig követheté vezetőjét, ki minden kimélet nélkül törve az ágakon keresztül, hű követőjét szünni nem akaró vesszőzés processusán vezeté keresztül. Más alkalommal Macskaházy megemlékezve nemeslevelére, nem tűrte volna e bánásmódot, most, miután szerény észrevételeire, melyeket e rohanó haladás ellen megvesszőzött arcza tekintetéből tett, csak azt nyeré válaszul: maradjon valamivel hátrább, hallgatott; s minden verés, botlás daczára nem maradt hátrább egy lépéssel sem, hanem néma méltóságban, mint a haldokló római, köpenyegével takarva arczát, nyomban követé Ákost, azon gondolattal bátorítá magát, hogy ily sötétben puskával senkit sem lehet eltalálni, azon esetben pedig, ha véletlen szerencsétlenségből mégis találkoznának keresett ellenökkel, ő Ákosnak segítséget szerezni azonnal haza szalad. Erre azonban nem nagy valószínűség mutatkozott. Sötét éjszaka, zárt s még e felett kék köpönyeggel takart szemekkel, még oly ügyes ember, mint Macskaházy ügyvéd úr, sem lát igen tisztán; Ákos pedig, mint látszik, barátja kedveért csak a legsűrűbb helyeket keresi, s a zajt hallva, melyet követőjén a visszacsapó ágak tevének, oly jó kedvben érzi magát, hogy e perczben senkinek, habár a világ legnagyobb zsiványa volna, kellemetlenséget okozni nem akarna.

Negyedórai keresés után az erdőszélhez érve, Ákos végre megállt s midőn Macskaházyhoz fordult, ki szemeit fölnyitva ismét lélekzetet vett, így szólt: – Az erdőben nincs senki, arra esküt tehetünk, itt nem látszik s nem hallatszik egy emberi teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak elhiszi, hogy csalódott, s legfölebb nyúl volt, mi előtt annyira elrémült.

– Egészen úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanának, édes anyja ő nagysága is megesküdnék reá.

– Ha úgy van – viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését, – menjünk még egyszer vissza, két vagy három sűrű helyet tudok, hol még nem voltunk, talán ott van – –

– Dehogy van – sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult, feltartva, – ha egy egér lenne is ott, ráhágtunk volna, annyira keresztül-kasul jártunk, alig birnak lábaim, – s a kis ügyvéd sóhajtozva törülé homloka izzadtságát.

– Jól van, – mondá Ákos, – ha azt hiszi, hogy az erdőben nincs, menjünk itt a kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt minden csendes. – S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy előbb az árok közepébe, azután pár csodálatraméltó gymnastikus evolutióval föl másik oldalára mászott, s a két kereső némán haladva egymás mellett, rövid idő után a kert szögleténél fölfelé a fák által eltakartatik szemeink előtt.

Minden hallgat. Az éj sötét s kedvetlen, mint októberben lenni szokott. A tiszta napnyugot után mindig több fellegek vonulnak össze a láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél, hideg érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. Csak itt-ott egy csillag, mely néha a fellegekből kiragyog, s a távol mezőn fellobogó pásztortüzek terjesztenek kis világot a tárgyak felett. Ákosnak s követőjének léptei rég elhangzottak, s csak távol kutyaugatás, mely a faluból hallatszik s egy messze pásztortűznél felhangzó dal, melynek egyes hangjai a kertig hatnak, szakítják félbe az éj csendjét, midőn az árokból, közel a helyhez, melyen a kettő átment, egy ember emelkedik fel. Ha nem lenne is sötét, arczát és termetét széles kalapja s a nagy bunda, mely vállain függ, eltakarnák. A férfi, mint látszik, a dalra hallgatva mozdulatlanul áll, s miután bizonyossá vált, hogy senki sincs közelében, halkan kilép az árokból és sebes léptekkel a mezei tüzek egyike felé veszi útját.

De hagyjuk őt magára, – úgy látszik maga is ezt kívánja, – s térjünk vissza Tengelyihez, kit ép akkor hagytunk el, midőn leányától vezetve szerény lakába tért.