IV.

Láttál-e valaha házi boldogságot, olvasóm? Ha láttál, vagy azon szerencsések közé tartozol, kik azt élvezik, ha az áldást ismered, melyet kölcsönös szeretet egy családra áraszthat, ha tudod, hogy minden hír s dicsőség, melyért fáradunk, mindazon vagyon, melyet oly forrón óhajtunk, nem ér fel azon örömök legkisebbikével, melyeket tiszta keblek kedveseiknek körében a világtól nem gyanítva élveznek: akkor lépj tisztelettel a tiszaréti jegyző lakába s kérd Istenedet, hogy vészeit magas paloták fölé küldje, de kimélje meg csapásaitól e csendes lakot, hol e család önalkotott boldogsága között áldja teremtőjét.

Miután Tengelyi leányától vezetve szobájába lépett, botját s kalapját szokott helyére téve, újra kérdé jókedvűen: mi hát azon kérés, melynek teljesítését igérnie kellett, mielőtt önházába eresztették?

Erzsébet mondá, hogy csak leánya kedveért egyezett meg, s Vilma szavakat keresve, melyekkel kérését legjobban előadhassa, még habozott.

– De hát fogom-e végre hallani a nagy titkot – szóla Tengelyi kissé türelmetlenül, – csak valami gonosz tettet nem követtetek el?

– Igen, atyám – viszonzá Vilma nyájasan, – hisz megigérte, hogy nem fog haragudni reám.

– Haragudni? mintha valóságos zsarnok volnék, – mióta szoktál félni apádtól?

– Félni? – szóla leánya, apjára függesztve nyugodt tekintetét – azt leányod nem fogja megtanulni soha. Ha hibáztam, megmondom s megbocsátasz, – s úgy hiszem nem hibáztam, – várj egy perczig s mindent előadok. – Tudod, executió járt a faluban s azért mentél ki a tiszteletes úrral, mert mint mondád, nem segíthetsz e szegény embereken s szívednek fáj nyomorúságukat látni. Mi honn maradtunk, s láttuk e szörnyűségeket. Szomszédunknak elvették utolsó tehenét, itt átellenben Farkas Jánosnál elszedték a dunnákat, vánkosokat az ágyakból, szegény Péternétől, kinek néhány tyúkja s egy szamárkája volt, melyen tojásaival a városba járt s egynek s másnak holmit hozott, elvették azt is, durván s káromkodva, mintha gonosztevőkkel szólanának. Farkas fia nem akará engedni, hogy az ágy, melyen anyja fekszik, elvitessék, s őt megverték s kötözve vitték a szolgabiróhoz, honnan, úgy mondják, holnap a tömlöczbe fog küldetni. Mi láttuk s hallottuk mindezt – folytatá szemeit törülve Vilma, – s keservesen sírtunk. Anyám mondá, hogy mindez nem lehet máskép, mert az adót törvény veti ki, s ezek nem tudták lefizetni tartozásukat; én csak arra kérém Istenemet, hogy haza jőjj, hisz e két vastag könyvben, melyet annyit forgatsz, úgy gondolám magamban, csak lesz egy kis törvény, melyben az áll, hogy a szegényt, ki önvétke nélkül tartozásának eleget nem tehet, mindenétől megfosztani nem szabad.

– Csalódol, kedves leányom, – viszonzá Tengelyi feszült kebellel, – e két vastag könyvben ily törvényt hasztalan keresnél, nyolczszáz év alatt ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk.

– Oh, akkor nem is lesz Isten áldása e törvényeken, – szólt elfojtott hangon Vilma, – de Isten neki, mi nem változtathatjuk meg, s ha a törvényben erről nem áll is semmi, legalább a vallás parancsolja, hogy felebarátink terheiben részt vegyünk, s azért megkérém anyámat s átmentem Farkasnéhoz, ha nem segíthetnők-e valamivel. Nem vagyunk gazdagok, de annyit mégis csak adott Isten, hogy egy-egy becsületes emberrel megoszthatjuk kenyerünket, a nélkül, hogy éhen maradnánk s Farkasék mindig jó szomszédaink voltak.

– Ezt jól tevéd leányom – szóla Tengelyi, kinek szemei könyekbe lábbadtak, – Isten megáld érte. Ettem én is a nyomorúság keserű kenyerét, s most midőn az ég megáldott, kapumat nem fogom elzárni felebarátom előtt.

– Azt gondolám én is – szóla Erzsébet kezét szorítva – s áteresztém lányunkat.

– Mikor Farkasékhoz jöttem – folytatá Vilma, – az egész házat kétségbeesve találtam. A gazda ott ült a pitvarban s fejét öklére támasztva üres istállójára nézett, az asszony összetett kezekkel járt körül szobájában s fia után jajgatott, a kisebb gyermekek a kályha körül ülve, a nélkül, hogy a történteket értenék, anyjokkal sírtak. A szobában pár törött szék, az ágyból kihányt szalma, a legnagyobb zavar, mintha ellenség pusztított volna a házban, hozzá még a szomszédok, kik majd vigasztalva, majd az igaztalanság ellen szitkozódva nevelék a zavart. Az ember szíve fáj, hacsak rágondol. Miután szegény Farkasnét azon igérettel, hogy majd a tiszteletes úr szólni fog az alispánnal, s hogy fiát nem fogják a megyeházhoz küldeni – mitől leginkább fél, mert úgymond: a ki csak oda jön, mint valóságos zsivány jön haza – megvigasztaltam, s ajánlám segedelmünket. Szépen megköszönte jóakaratunkat, de mondá, hogy csak fia szabaduljon meg s majd segítnek magukon. – Mi szegények – szóla a többiekhez fordulva, kik addig körül állták – nem hagyjuk el egymást. Im e jó szomszédom pár napra ágyat ád, ez itt egy czipó kenyeret, ez egy pár garast, s így talán megsegít az Isten. Ha Kenyházy esküdt úr, kinek férjem pünkösdkor két lovat adott el, megfizette volna árát, nem jutottunk volna ennyire. De ez a baj, minket exequálnak a contributióért, s ha az embernek keresete van, nem kap igazságot sehol. De restallatió lesz, majd elmegyek a főispánhoz, ki mult restallatió előtt többeknek, kiknek Nyúzó főbiró úr tartozott, megszerezte pénzöket. – Ej, kendnek még jó dolga van – szólt az öreg Liptákné, ki ez egész idő alatt mellette állt, – kendnek férje van s Jancsi is, mint a kisasszony mondja, szabad lesz s majd dolgozik. Kend becsületes asszony, de szegény Violáné majd mit csinál? Halálán fekszik csecsemőjével s hét éves kis fiával, mellette strázsa, s a szolgabiró azt parancsolta, hogy mindenkit, ki csak a házhoz közelít, fogjanak el, mert mind Viola czimborája. Pedig Zsuzsi szép, jó leány volt gyermekkorában, mit tehet ő róla, hogy férje zsivány lett. Ha azon segíthetne a kisasszony, Isten megáldaná. Kérdezősködtem, s elbeszélték, hogy Viola, ki előbb magát jól biró gazda volt, most, mert gazdasága után nem láthat, egészen elszegényedett. Marháit s gazdasági eszközeit rég elszedték; telke parlagon hever, a mi egyéb vagyonából megmaradt, azt károk fejében ma vitték el, úgy, hogy az asszony egészen elhagyatva s minden nélkül kinlódik súlyos betegségében gyermekei között. Oda vezettetém magamat; hisz engem talán még sem tartanak Viola czimborájának, gondolám, s az asszonyt csak nem lehet úgy segedelem nélkül halni hagyni.

– Igazságod van, kedves Vilmám – szólt a jegyző, leánya arczát simogatva.

– A nyomorúság, melyet Farkaséknál láttam – folytatá Vilma, – nem volt semmi ahhoz képest, mely most előttem állt. Már mikor a házhoz közeledtem, irtózatos lármát hallék. A főbiró, nem tudom kitől, megtudta, hogy Viola ma éjjel nejéhez jő; s három hajdút rendelt oda, kik elrejtve, mihelyt belép, elfogják. Ez emberek borral készültek hőstettökhöz és senkit a házból ki nem eresztének, mi nekik hihetőkép azért parancsoltatott, hogy Violát senki ne tudósíthassa, mi lármájok mellett igen fölösleges őrizkedéssé vált. A ház maga egészen üres volt, egy kis hamuhalom a tűzhelyen, s a pad a kályha körül, melyet vályogból lévén, el nem vihettek, s a katonák most kancsóiknak asztalul, magoknak pedig székül használtak, ez volt minden, mi egykori kényelmeinek emlékeül maradt, a többi az igazság kezeibe jutott. Mikor a konyhába léptem, a hajdukáplár, ki levelekkel párszor megfordult házunknál, azonnal megismert, s elémbe jöve, kérdé: mit akarok? Mondám, hogy a beteg asszonyt akarom látni, mire ő megjegyzé, hogy bizony kár fáradnom, mert Violáné már meg is halt, mi reá nézve annyival kivánatosb, mert, ha holnapig él, az akasztófa elcsábítja férjét s özvegygyé teszi. Több ehhez hasonnló tréfa után, melyet pajtásai röhögéssel követtek, a kamara ajtajához vezetett, hol a beteg fekvék. Kértem, hogy csak kissé csendesebben mulassanak, s bemenék. A kamara oly sötét vala, hogy belépve, első pillanatban alig láttam. Egyik szegletben kevés szalmán feküdt a szerencsétlen asszony, mellette egyfelől csecsemője, a másikon egy hét éves fiú, ki anyja felé fordulva, könyek közt követé minden mozdulatát. Minden hallgatott, csak a katonák hahotája szakítá félbe a mély halotti csendet, mely a beteg körül uralkodott. Most úgy látszik, csecsemőjével együtt elaludt, s a kis fiú, mihelyt rám ismert, bizodalmasan hozzám vonult, s gyermeki felfogása szerint suttogva elbeszélé szerencsétlenségöket. Már három napja, hogy anyja megbetegedett. Első napokban még ágyaik voltak, ő kevés száraz gallyat szedett a sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt s főzött. Ma reggel egyszerre eljött a főbiró s anyjának megparancsolta, hogy százötven forintot fizessen. Neki nincs pénze s azért nem adhatott semmit. Akkor a főbiró szörnyen káromkodni kezdett s megparancsolta hajduinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából, Liptáknét maga a szolgabiró lökte ki a házból, s a három katonának, kik a másik szobában isznak, megparancsolta, hogy senkit ki s be ne ereszszenek. Akkor a főbiró elment. – Oh, azóta anyám még sokkal rosszabbul van – folytatá a kis fiú szemeit törülve. – Kevés szalmát, mit az ágyakból kiszórtak, szedtem össze, s itt csináltam egy kis ágyat neki, alig birt oda menni, s azóta meg sem ismer. A főbiró s ott azok a katonák a szobában oly szörnyüket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog jőni, s hogy akkor majd fölakasztják. Most sokáig anyám is csak ezt beszélte, s úgy sírt s kiáltozott, én féltem. Később kis testvérem is sírni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is éheztem, s kimentem szomszédainktól valamit kérni. Senki sem adott. A szolgabiró megparancsolta, hagy senki se merészeljen nekünk valamit adni, s hogy dögöljünk meg, mint a kutyák. Csak kevés vizet hoztam s egy pár virágot, melyet a bokorról szakítottam, hogy kis öcsémnek legyen legalább mivel játszhassék, s hogy egészen üresen ne jőjjek haza. – S ezzel a fiú, fejét ölembe rejtve, keservesen sírt.

– Szegény fiú – szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerű történet elbeszélése alatt nedvesedni kezdének, – jókor ismerkedik meg az élet keserűségeivel. Reménylem – tevé Erzsébethez fordulva hozzá, – küldél valamit a gyermekek számára, magam is mindjárt oda megyek s megnézem – –

– Ne fáradjon kedves atyám – szóla Vilma nyájasan, – nincsenek ott többé, mi nem vittünk nekik semmit, őket hoztuk ide házunkhoz.

– Ide, az én házamhoz? – szóla Tengelyi megijedve – s meggondoltad-e a következéseket?

– Igen – viszonzá Vilma nyugodtan, – meggondolám, hogy ha tovább ott hagyom, meghal, s addig kértem s rimánkodtam a káplárnak, mig igéretemre, hogy mindent magamra veszek, megengedte, hogy a szegény asszonyt elhozhassuk, sőt még maga is segített.

– Hogy ott nem hagytad, azt jól tevéd – szóla Tengelyi, nyugtalanul föl s le járva, – vitetted volna bárkihez, én szivesen fizetnék értök, de itt az én házamnál, a legnagyobb zsivány családja, a tiszaréti jegyzőnél szálláson! Mit fognak mondani elleneim?

– S nem montad-e atyám – viszonzá Vilma szeliden – ha keblünkben erős meggyőződés mondja, hogy jól tevénk, az emberek ítéletét megvethetjük.

– Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal, – szóla Tengelyi. – Viola, mondják, szereti nejét s most betegsége alatt bármily veszélyek közt el fog jőni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselőnek esküdt kötelességem elfogni őt, mint ember borzadok e gondolattól.

– Te nem fogod elfogni, nemde apám? – szóla Vilma hozzá simulva, – azt te nem teheted!

– S ha nem teszem – szóla Tengelyi homlokát redőkbe vonva – ocsmányul elkergettetem hivatalomból, zsiványok czimborájának neveztetem s ismét koldulhatunk.

– Nem, atyám, az nem lesz – szóla Vilma bizalommal, noha szemei könyekbe lábbadtak, – jó tettet Isten nem büntethet.

– Isten nem – viszonzá Tengelyi komolyan, – az emberek néha szokták. Ne sírj leányom – tevé hozzá, talán csak agyrémekkel kinzom magamat.

– De nem neheztelsz reám – zokoga Vilma, – én nem tudtam mind ezt, nem képzelhettem, hogy ily szerencsétlenségnek leszek oka.

– Neheztelni? – kiálta az öreg kebléhez szorítva gyermekét – reád neheztelni, nem vagy-e jó s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme s büszkesége, legszebb emléke multamnak, reménye jövőmnek, egy egész mennyország, melyet ez angyalnak köszönhetek – tevé hozzá kezeit Erzsébet felé terjesztve.

– Igen, de ha Viola eljön – zokogá Vilma – s ha azután mindaz történik, a mit mondál?

– Nem fog jőni – vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha kételyeit ki nem mondja – s végre ha jön, talán nem tudja meg senki, tudod nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig minden esetre nem tehetsz róla semmit. Ha idehaza vagyok s ez asszony helyzetét látom, én is befogadom házamba, ha az egész világ fölzúdulna is ellenem. Törüld le könyeidet, kedvesem – folytatá leánya homlokát megcsókolva – te jól tettél. Így kedvesem, most menj be a beteghez, én addig Vándoryért futok, ő fél orvos. – Isten áldjon meg.

S ezzel az öreg sietve elment, nehogy ő is könyekre fakadjon; s míg az asszonyok a beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, mely miatt a könyektől elszokni még vén korában sem tud.