IX.

Létezik e hazában – okát nehéz volna föltalálni, de a tény tagadhatatlan – létezik e hazában bizonyos összeköttetés az ebéd s a politika között. Én legalább azt tapasztaltam, hogy valamint jó szakácscsal ellátott s vendégszerető táblabirák soha politikai befolyás nélkül nem maradnak, úgy országos dolgokról való tanácskozásra mindig oly helyek szoktak választatni, hol minden szék mult vagy jövő ebédekre int; s ezért ha van nemesség, mely érdemes, hogy a római partriciatushoz hasonlítassék, nézetem szerint csak a magyar az, kire Menenius Agrippa azon beszéde, melyben a senatust az állam gyomrához hasonlítá, egészen alkalmazható. Ez történt itt is, s a tanácskozmány szinhelyéül az ebédlő jelöltetett ki, mely azonban most egészen más alakban áll előttünk. A nagy asztalt a hófehér abrosz helyett zöld posztó takarja, palaczkok s poharak helyén nagy tentatartók állnak, minden szék előtt tányér helyett egy-egy ív papir, s ha a szoba falai s a kedves káposztaszag nem maradnak e teremben, mely most ezüst kargyertyákkal világítva áll előttünk, alig ismernénk azon helyre, hol pár órával ezelőtt annyi lárma s felköszöntés hallatszott.

Most a kandalló körül, az ablakokban s pamlag mellett, hol az alispánné ült, az egész társaság kis körökre oszolva csendesen beszélgetett. Magok a családképek, melyek a falon függtek, úgy látszik, méltóságosabban néznek le az új nemzedékre, mint az ebéd alatt, s midőn a család egyik legnagyobb férfia, ki Rákóczy alatt kapitányoskodva, 1715 után, jeléül miként tiszteltetett mindkét részről, donatiót kapott, a vastag Réty Jeromos annyi étvágygyal látszott lenézni boldogabb utódaira, hogy szinte megsajnáltuk; az alispán édes apja pedig, a kamarás, ki magát, nem tudom miért, hátulról, midőn épen visszanéz, festette, bajsztalan arczával, a háromszegű kalappal hóna alatt, s a kis békanyúzóval oldalán egy csöppet sem emlékeztetett azon férfias erőre, melyet költőink az erős apák korában keresni szoktak.

Azokon kívül, kiket olvasóim a tornáczon az alispán úrral már láttak, a teremben számos társaságot találunk. Mindenek előtt két lelkész áll előttünk, kiknek egyike talán valamivel vastagabb, másika valamivel szárazabb, mint hivatala kívánná, de kik mint egyházi szónokok, főkép tisztujításoknál, hol a vallás, mint tudjuk, oly nagy szerepet játszik, egyaránt kitünők. Utánok négy vagy öt táblabiró s három szolgabiró, kiket leirni fölösleges, mert hála az égnek! a táblabirói s szolgabirói hivatal jellemző különbségeit olvasóim ismerik. Az ajtó mellett pár esküdt, Pennaházy s egy tiszteletbeli aljegyző, kullogtak; a szobában néhány uradalmi ügyész járt alázatosan körül, s a szegény rokonok – egyet kivéve, ki az ebéd következtében valahol ledőlt s eddig elő nem került – mint szegény rokonokhoz illik, inasi szolgálatokat teljesítve sietnek fel s alá.

Az ablakok egyikében a társaságtól elkülönözve, s mint látszik, igen érdekes tárgyakról beszélgetve, három férfi áll, kik, mihelyt a szobába lépünk, figyelmünket magokra vonják.

E férfiak egyike, ki fölpedert fekete bajuszszal s fölfelé fésült hajakkal annyi méltósággal emeli fejét, mintha keveselve ölnyi magasságát, még nagyobbnak akarna látszani: Slacsanek úr, gr. Kővárynak, e megye legnagyobb birtokosának, teljes hatalmu igazgatója, mely czimet Slacsanek úr csak szerénységből tartja meg, miután az, ki, mint ő, valamiről szabadon rendelkezik, s a jövedelmek nagyobb részét szedi, joggal birtokosnak is nevezhetné magát.

A kis köpczös emberke, ki e nagy férfiú mellett áll s szüntelen beszél, vagy legalább időről-időre fejét hajtogatva s kezeivel helybenhagyást intve egyes szavakban mint: persze, majd, bizon, ejnye, ki hitte volna! stb. részt vesz a beszélgetésben, nem más, mint báró Sóskuty ő nagysága. Valódi gavallér, mint az asszonyok hirdetik, Magyarország legderekabb mágnása, a férfiak ítélete szerint, kinek társaságában senkinek eszébe sem jut, hogy mágnással van dolga, oly annyira, hogy a debreczeni vásár alatt egyszer csakugyan szappanosnak tartották. Tiszteletre méltó férfiú, kit németül kevesen, francziául soha senki szólni nem hallott, s kinek conservativ elvei, melyekkel e haza dolgaihoz szólt, annyival inkább dicsőségére szolgálnak, mennyivel inkább látjuk, hogy mi személyét illeti, az ősi javakhoz épen nem ragaszkodik. A báró mintegy hatvan éves lehetett; egykor – meg kell vallanunk – vörös haja fejéredni kezdett, s e pirosság élete alkonyán, mint ilyenkor szokott, lejebb szállva jelenleg oly szépen égett arczain, hogy rózsákhoz hasonlítanám, ha ez uj hasonlatosságot nem kellene azon alkalomra eltennem, ha majd a szépnemről szólok.

Hogy ily férfiak társaságában – melyeknek egyike valóságos mágnás, másika még valamivel több, azaz igen gazdag gróf uradalmi igazgatója, ki tisztujításoknál közel ezer szavazatról rendelkezik – oly ildomos férfiú, mint Krivér főjegyző, csak alázatosan viselheté magát; hogy arczán csak a szerénység s tisztelet azon ájtatos mosolygását látjuk, melylyel némely szentek festetnek; hogy teste nem tehetett mást, mint hajlongani, ajkai nem mondhattak egyebet mint: mennyire megtisztelve érzi csekély személyét és ha kegyesen megengedni méltóztatnának… azt bölcs olvasóim át fogják látni; ki pedig ennyi nyájasságot főjegyzőben sokallana, annak magyarázatául mondhatom: először, hogy Krivér másod alispánná akar választatni, másodszor, hogy általán véve önmagát megalázni második természetévé vált. A főjegyző azon emberek közé tartozott, kik politikai pályájukat mint nagy urak irnokai vagy titoknokai kezdik, s később is azok iránt, kiktől valamit várnak, annyival több alázatosságot tartanak meg, mennyivel kevesebbet használnak föl e keresztyén erényből azok között, kik allattuk állnak. Irva áll: ki magát megalázza, föl fog emeltetni, s miután Krivérnek ép ez vala kívánata, tudván, hogy tisztujításoknál emeltetés nélkül semmire sem lehet menni (mert ez egy napon a nemesség maga fölött akarja látni tisztviselőit) az irás idézett szavai szerint elkövetett mindent, hogy czélt érjen.

– Hát csakugyan bizonyosan tudja a teins úr – szólt Slacsanek a főjegyzőhöz, – hogy az a szerencsétlen Veszősy is a Bántornyiakhoz szegődött?

– Bizonyosan, Domine spectabilis, fájdalom – bizonyosan!

– Hát nem mondtam mindíg – vágott közbe a báró – nem mondtam ezerszer, hogy Veszősyhez semmi bizalmam? Most három éve, mintegy tizennégy nappal lehetett a tisztujítás előtt, délután volt, ha nem csalódom pénteken, mikor a teins úrral a kávéház előtt találkoztam. Többen voltak ott, in specie, néhány katonatiszt. Én pipára gyujtottam s oda ültem a teins úr mellé a zöld padra a sátor alatt; bizony Domine Spectabilis, mondtam én, az a Veszősy – –

– Teljesen igaza volt méltóságodnak – – de –

– Az a Veszősy – mondtam én – liberalis és a mi még rosszabb, olyan, ki mindig elveiről szól, vagyonos ember és – –

– Igaz, igaz – szakítá félbe a neki tüzesedő bárót Slacsanek – de Veszősy hatalmas ember, hiba, hogy azzá tettük, s hogy ép oly járásban állítottuk főbirónak, melynek legtöbb szavazata van, de – –

– Azt akarja mondani teins ur – folytatá a báró, ki három «úgy van»-nal fűszerezé az előbbinek beszédét – talán magunkhoz keríthetjük? Nemde el kell csábítani őt? Ez az egész titok. Tudják-e a teins urak, mit? Én a járásban lakom, majd vadászatot adunk, a törvény értelme szerinti farkas-vadászatot. A parasztoknak hajtani kell, önök mind eljőnek, neki is mint szolgabirónak jelen kell lennie, mert persze ha csak nyulakat lövünk is, præsuppositione juris farkasok ellen vadászunk és akkor majd – mint mondám, a szolgabirónak is jelen kell lennie – körülkerítjük. Én tudok egy módot – először – –

– Igen – sóhajta közbe szomorú képpel a főjegyző – ha a fiatal báró, kinek még több befolyása van a megyére mint nagysádnak, nem volna ellenünk.

– Az átkozott gyerek – mondá a báró fejét csóválva – hányszor nem mondtam pedig neki: fiam Bálint – –

– Talán ha méltóságod apai hatalmánál fogva –

– Helyes, tökéletesen igaza van barátom uramnak; apai hatalmamnál fogva én a gyereknek mindent parancsolhatok. Mi mindenkor egy értelemben vagyunk s a fiú mindenben engedelmeskedik, nem is javasolnám, hogy mást tegyen; de ép ez egyben – –

– De csak épen ebben méltóztatnék a méltóságos úrfinak engedelmeskedni – vélekedik Krivér.

– Igaza van amice! igaza! Én a fiút még kitagadom, valósággal kitagadom.

Slacsanek, ki tudá, miként a báró földi javai nem oly nagyok, hogy elvesztésök veszélye valakire nagy hatást gyakorolhatna, vagy kinek talán eszébe jutott, hogy kitagadásra előbb az öreg báró halála szükséges, mire tisztujításig az időt kevesellé, más módokat javasolt. Mire a báró válaszolá, hogy ő sok módokat tud. – Az első mindjárt: ha megházasodnék; nem hiszi a teins úr, mennyi hatása van ennek az emberre, főkép a mi családunkban! Mielőtt én megházasodtam, nem volt szabadelműebb ember három megyében és most – – no de a fiú nem akar házasodni; – hallatlan! de nem akar házasodni.

– Hát ebben a járásban hogy’ állunk? – kérdé Slacsanek ismét a főjegyzőhöz fordulva, midőn látá, hogy a forrás, melyből a báró beszédje most foly, alkalmasint fölötte bőnek mutatkozik.

– Itt is csupa veszedelem, ellenünk van először Tengelyi.

– Tengelyi! – kiáltott a báró – Tengelyi! egy falusi jegyző, no nagy dolog! Tengelyi? s hány Tengelyi kell, hogy velünk a tisztujításnál szembeszálljon?

– Csak épen egygyel több, mint mi magunk vagyunk – válaszolt a nagy director; – a szavazatok, fájdalom, számoltatnak, s nem mérlegeztetnek, s én kevés hatalmasabb ellenséget ismerek a jegyzőnél.

A báró elégedetlenül csóválá fejét. Krivér folytatá:

– Maga Ákos, ha nem tesz is semmit nyiltan ellenünk, de mellettünk sem.

– Ecce – vágott közbe a báró – fiam példája, ismét egy rossz gyermek, ki nem apját akarja alispának; mondom est ad – –

– Csak a Kislakyak maradjanak, akkor a járást nem féltem.

– Igen, de a Kislakyak is bizonytalanok – mond ismét a jegyző, – Kálmán anyjának parancsol, anyja apjának, s ez az egész járásnak; s félek, mióta gróf Havasy e házhoz jött, Kálmán elégedetlen.

– De a mai történet, hisz Etelka mátkájának kiáltatott ki.

– Igen a kortesek által; és én tudom – tevé hozzá halkabban a főjegyző, – nem mondom ugyan egész bizonyossággal, de nekem úgy látszott, mintha az egész az alispánnénak nem egészen inyére lenne.

– Igaza van – szólt a báró hangosabban, – magamnak is úgy látszott, ép az alispánné mellett álltam, s az időről beszélgeténk, mikor a kortesek Kálmánnal jöttek. Kedves nagyságom, mondám én, midőn a kiabállást hallám – –

– Vigyáznunk kell – szólt Slacsanek, kinek a báró az egészet úgy is már kétszer elmondá – mert bizony rosszul állunk.

– A mi engem illet – válaszolt alázatosan mosolyogva Krivér – a teins úr ismeri buzgóságomat, azért legalább jót állok, hogy az ellenfél táborában semmi történni nem fog, miről pártunkat nem tudósítom.

– És ki az ellenfél terveit ismeri – szólt a báró vigan összecsapva kezeit, – az félig megnyerte a csatát.

– Oh csak csupa ily nemesek volnának megyénkben, mint a mieink! – sóhajta Slacsanek úr. – Ha nem úgy szavaznak, mint akarom, elveszem földjeiket, s azután koldulni mehetnek új alispánjokhoz, ilyenek már arra valók, hogy velök restauráljon az ember.

Az érdekes beszélgetés az alispán által szakasztatott félbe, ki az egész társaságot, melyből immár senki sem hiányzott, az asztalhoz hivá, hol a conferentiának kezdődni kelle.

Magyaroknak irok, s miután e hazában alig van, ki gyűlést nem látott volna, s még dámáink is egy idő óta szivesen eljárnak üléseinkbe, hol hazai dolgainkra kissé más módon nézhetnek le, mint különben tenni szokták, nem szükséges, hogy ez ünnepélyes jelenet hosszasabb leirásába ereszkedjem. Egy ülés a másikhoz hasonló. Középen zöld asztal. Körülte néhány táblabiró, kiknek némelykor véleményeik, többnyire érdekeik homlokegyenest ellentétben állnak; míg a nagyobb rész, érdek nélkül firkálva előttük fekvő papirosokon, csak azért vesz részt a tanácskozásban, mert a zöld asztalnál ülni dicső, s mi több:

Egy kis ülés a hazáért,
Meg nem árt;

vagy legalább sokkal kevesebbé, mint ha érte dolgozunk; ez képe majdnem minden üléseinknek, s habár az, melyre a táblabirói kar Réty házában összegyült, más gyűlésektől annyiban különbözött, hogy minden lárma- s zavar nélkül ment végbe, a nagyságos asszony jelenléte ezt természetessé teszi.

Miután az ülés Réty által szokás szerint megnyittatott, ő maga első, Krivér főjegyző második alispánnak közakarattal kijeleltettek, s minden jelenlevőnek, mint ily conferentiáknál szokás, vagy maga, vagy valamely közel rokona számára hivatal igértetett, báró Sóskuty pedig minden választandó tisztviselő fölött hosszú magasztaló beszédet mondott, melyet csak az nem tartott remeknek, kiről benne szó nem volt, azon módok kerültek most szőnyegre, melyek által a szükséges többség megszerzendő.

Minthogy e tárgyban teins Sáskay úr oly jeles ismereteket szerzett magának, s ez iránti nézeteit irásba foglalni sziveskedett, az elnök véleménye szerint czélirányos volna a tisztelt urat e jeles munka fölolvasására kérni; mire az indítvány elfogadtatván, ez nem kevés köhécselés s mentegetődzés után megkezde előadását, mely alatt Karvaly, hihetőkép, hogy megvetését mutassa, szemeit behunyá, sőt később hortyogni is kezdett.

Előttem fekszik az egész munka, melynél, büszkén mondom, kevés kitünőbb angol reportot ismerek, s mely ugyanazon formában szerkesztve, mint ezek, Sáskay úrnak örök dicsőségére szolgál. De nehogy olvasóim, főkép azoknak szebbik neme, e könyvet eddig olvasva, Karvaly példáját kövessék, s mi irónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött behunyják: én csak azokat szedem ki az irott tizenkét ívből, mik közelebbről a megyét illetik.

– Szokásban van Angliában – így kezdé fölolvasását Sáskay, kit az angol nemzet tiszteletében senki fölül nem mult, – hogy mielőtt valamely tárgy a parliament tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása előbb mindig néhány férfira bizatik, hogy az iránti véleményöket tanácskozási könnyítés végett egy úgynevezett reportban beadják. Ez az út, melyet ő is követni akar, pedig tizenkét okból, melyeknek csak utósóját említjük mint legfontosabbat, mely az angol s magyar alkotmány közti hasonlóságban fekszik.

A két alkotmány közötti rokonság tény, melyen, hazánkban legalább, kevesen kétkednek, s habár az angol s a magyar magna charta, némelyek szerint csak úgy hasonlítanak is egymáshoz, mint némely nagyobb családokban az idősb s fiatalabb testvérek, kik közül az első minden értéket, a másik csak fényes czimet bir örökül: ki tagadhatja, hogy mindkettő a tizenharmadik század gyermeke, hogy a hét évvel fiatalabb magyar nagy levél szinte nem sokkal jobb király által adatott ki, mint minő az angol földetlen János vala, s hogy némely kicsiségeken kívül, minő például: sajtószabadság, esküdtszékek, ministeri felelősség, jogegyenlőség stb. egyéb fődolgokban nincs, mit az angoloktól irígyelhetnénk. Gazdag clerusunk, az irott s nem irott jog közötti különbség, pereink hosszúsága, ügyvédeink drágasága, biróink hatalma, sőt csak keresni kell s magok az úgynevezett «rotten borough»-ok sem fognak hiányzani. Hogy a dolog ezen állásában oly kitűnő férfiú, mint Sáskay, szép párhuzamot vonhatott, s hogy minden hallgatóit meggyőzé, magában világos; s habár később, midőn elvként fölállítván, hogy az angol mint a magyar alkotmány alapja a szabad választás, erről kezde beszélni s e tárgyban minden nagy iró nézeteit fölhozá – néhányan Karvaly példáját követni kezdék: legalább mély csend uralkodott az egész olvasás alatt, melyet csak egy erős «halljuk» szakaszta félbe, midőn e szavakkal «már a mi jelen helyzetünket illeti» egyenesen Taksony-megye jelen állapotára fordítá figyelmét.

– Két dolog van a világon – így folytatá az olvasó – melyért minden magyar nemes ember, s így e megye nemessége is, melynél én magyarabbat nem ismerek (helyes!) leginkább lángol: a vallás s hazája. – A szónokot hosszú «Éljen!» szakítja félbe. – Azaz mint népszerűbb kitétellel mondani szoktuk: először az, hogy a megye pecsétje a mi kezünkben legyen; másodszor: hogy a régi alkotmány szerint magyar nemes ember semmire se fizessen. Minden lelkesedés, mely nem e nemes kútfőből ered, mely nem e czélok egyikének elérésére irányoztatik, hála a magyar nemesség józan szellemének; tartós nem lehet, s habár egyes csábítóknak sikerült a magyar népet – mert hisz alkotmányos értelemben csak a nemességet nevezhetjük így – egy időre önérdekei ellen vezetni, a tapasztalás győzelmesen megmutatta, hogy ezen abnormis, szörnyeteg állapot nem tarthat soká, s hogy a magyar nemesség, mely szabadságát vérével szerzé a csatamezőn, vérrel tudja azt megőrzeni a békés tanácskozás szent termeiben is, mire újabb időkből sok dicső példát hozhatnék fel. Igen uraim! – olvasá lelkesedve tovább a szónok – nagy dolgok történtek. – S itt több esetek adatnak elő, hol az úgynevezett subversiv párt, mely az alkotmányt, mint látszik, azért akarja feldönteni, hogy romjaiból vasutainak töltéseket csináljon, a házi adó vagy más kérdésekért ledorongoltatott; melyek rendkívüli tetszéssel fogadtatván, midőn Sáskay elmondá, hogy ily példák után Taksony-megye rendei hátrább maradni nem fognak, hogy ők is utólsó csepp véröket, sőt végső filléröket is föláldozni készek alkotmányukért, erre nem szűnő éljenek következtek.

Mi akarjuk a szabadságot! Igen, tekintetes conferentia, mi akarjuk a sajtószabadságot, a kereskedési, lelkiösmereti szabadságot; akarjuk mindenek fölött, hogy megyei autonomiánk oly botrányos beavatkozásoktól megőriztessék, milyen például az, hogy minap a helytartó tanács az úrbéri telkeken lakó nemesek adóját beszedetni rendelé; mi akarjuk a haladást, akarunk bankot, melyből négy perczentre minden nemes pénzt kaphasson, vasutakat, csatornákat, muzeumot s polytechnikumot; mi akarjuk a nemzetiséget, de akarjuk azt is, hogy a szabadság, habár nagyobbá válik, azért mégis nemes maradjon s féktelenséghez ne vezessen; hogy az egész nemzet haladjon, de úgy, hogy a rend, melyben az most áll, meg ne zavartassék; hogy a magyar nemzetiség virágozzék, de miután e nemzetiség egyedüli képviselője a nemes, vele gyarapodjék a nemesség is. A ki velünk ezt nem akarja, a ki jogainkat minden ajku s származatu lakósokra kiterjesztvén, szabadságunkat (mely mint a papiros pénz, ha szerfölötti mennyiségben kibocsátva minden kézen forog, elveszti becsét) – meg akarja semmisíteni; ki oly politikai tévtanokat hirdet, mint hogy vasutaink s bankunk, adómentességünk s az ősiség eltörlése nélkül nem létezhetnek, az ellenünk, et hunc tu Romane caveto!

– Miután a törvény, mely által az úrbéri telkeken lakó nemesemberek adó alá vettettek, e megyében, hála az égnek, még foganatba nem vétetett, a nemesség legnagyobb része velünk egészen egy értelemben van, s mert Bántornyiék mindig a házi adó fölvállalása s más ehhez hasonló tárgyak mellett küzdenek, az első s legfőbb mód, melylyel a nemességet magunkhoz köthetjük, abban áll: hogy Bántornyi alkotmány-ellenes czélzatait a nemesség között, mennyire lehet, hirdessük.

– Persze – szakítá félbe Sáskayt a báró, ki tovább nem türheté a hallgatást – ez könnyű és jó volna, ha Bántornyiék nem azt hirdetnék a nemesség között, hogy pártuk nem a szegény nemeseket, hanem csak az urakat akarja adó alá vetni, s hogy ők ez által temérdeket nyernek.

– Bolondság – mond egy öreg táblabiró félig álmosan, – föl kell világosítani a nemességet.

– Hisz az a baj, hogy teszik – viszonzá a báró, – magam láttam a számadást, melylyel korteskednek. A püspökre esik 50,000 forint minden évben, gróf Kőváryra 30,000 s így tovább; a teins úr – folytatá Rétyhez fordulva – 5000 forinttal áll ott, az egyes nemesek évenkint egy-egy garast fizetnek és az utak oly jók lesznek, hogy a gabona ára, mely most 5 frt, felmegy 7 frt 30 krra, magam láttam a számadást, ők igen is fölvilágosítják a nemességet!

– Hát jobban kell fölvilágosítani – szóla Sáskay, – majd egy számadást bocsátunk ki, melyben a püspökre 1000, s minden nemesre 100 forint esik, s a gabona ára 3 frtra száll.

– Nem hiszik, mondom, nem hiszik – válaszolá ismét a báró, – az utósó nemesi adókivetésnél sem esett több egy-egy sz.-vilmosira egy garasnál és –

– Nem mondtam – vága közbe Slacsanek, – hogy az ily kivetésnek rossz következései lesznek? Mikor az erzsébeti pusztára – melynek felét grófom, felét más nemesek birják – reánk 137 frt 30 krt, s a másik félre csak 11 frt 36 krt vetettek, talán százszor mondtam, hogy rossz következései lesznek, mert a kisebb nemességet inkább ijeszteni, mint csábítani kell az adóhoz, de akkor –

– Talán bizony szemrehányásokat akarna a teins ur tenni? – szólt egy táblabiró mérgesen az asztal másik oldalán.

– Igen, mintha nem volna igazságos, hogy a ki többet bir, többet fizessen – mond egy másik.

– Ha t. i. mindketten nemes emberek – jegyzé meg helyesen Nyúzó – az egész dolog, hogy is nevezted akkor Sáskay?

– Progressiv adó.

– Igen, progressiv adó, a legliberalisabb dolog a világon; a franczia forradalom alatt találták föl.

– Én azt mondom – szólt hangosabban az előbbi mérges táblabiró – hogy az erzsébeti adókivetés helyesen történt.

– És én azt, hogy nem helyesen – kiáltott föl neki tüzesedve Slacsanek.

Mire az egész társaság «helyesen történt, nem helyesen, igazság, rablás, törvénytelenség, halljuk! rendre! halljuk az alispánt!» kiáltások között, irtóztató lármával fölugrott az asztaltól, hová az alispán, Sáskay s főkép a báró, hosszú békéltetés után végre a nagyobb részt ismét összegyűjté.

– Ne szóljunk a multakról – mondá az alispán végre, miután a rend helyre állott. – Megengedem, hogy az erzsébeti adókivetés a méltóságos gróf által terhesnek tartatott, de ő méltóságának s főkép általánosan tisztelt képviselőjének honszeretetök- s nagylelküségöknél fogva, méltányolni fogják a körülményeket, melyek akkor ez adó kulcsát javaslák, s a jó ügy tekintetéből, melynek akkor e megyében máskép többséget szerezni nem lehetett, nem fogják rossz néven venni, hogy reá ez egy alkalommal nagyobb adót vetettünk, annyival inkább, mert bizony e szegény nemesség alig birja a terheket, melyek egy idő óta reá nehezednek.

Miután Slacsanek ezen alázatos szavak által megengesztelődve nemeslelkűen kijelenté, hogy minden ez alkalommal mondott helytelen kijelentéseket rossz néven nem vesz; az alispán megköszönve a bárónak igen finom tapintatra mutató figyelmeztetését, indítványt tett, hogy a Bántornyi ellen indítandó agitátiónál inkább az emeltessék ki, hogy pártja a portiót, katonatartást, forspontot s utcsinálást akarja a nemességre vetni.

– Igazság – szólt egy ügyvéd nevetve, – ha a nemességet kapacitálni nem lehet, csak diákul kell hozzá szólani, mint az egykori paraszt mondá: semmitől nem borzad inkább, mintha deákul szólnak hozzá; a három szó, melyet ismer: conscriptio, portio és contributio, maga lázadást csinálhat köztök.

– Ne méltóztassék a dolgot tréfának venni – emlékezteté Krivér, – a névtől sok függ, példákból tudjuk, hogy sok dolog, mely egy megyében megbukott, megváltoztatott névvel keresztül ment s viszont.

– Igen s főkép tiszujításnál – szóla közbe a báró – mathematikai igazság, hogy kinek két szótagú neve van, fél annyi kortessel választathatik meg mint az, kinél négy szótagot kell kiáltani.

– Úgy tartom, eltérünk a tárgytól – emlékeztete Réty; – ha a tisztelt conferentiának úgy tetszik, Sáskay úr meg fogja jegyezni, hogy a nemesség leginkább az iránt leszen fölvilágosítandó, miként Bántornyi pártja nem annyira nemesi adót, mint valóságos contributiót, s portiót akar behozni (általános helyeslés). És most menjünk tovább.

Sáskay, a Bántornyi megrontására tett indítványt följegyezvén, most minden erők concentratiójának szükségéről kezde olvasni, s miután előadá, hogy minden centralisatió magában ugyan kártékony s veszélyes, tisztujításnál azonban, ha sikert akarunk, elkerülhetetlen: az egész megyében egy fő-, minden járásban egy alválasztmány kinevezését hozá indítványba, melyek egymásközt összeköttetésben levén, a választás czélszerű elrendezésével megbizassanak.

Ez indítvány, mint Magyarországban minden, miáltal a hivatalok száma neveltetik, közhelyesléssel fogadtatott, s félórányi kissé lármás tanácskozás után a hivatalok be is töltettek, természetesen nagy részben a jelenlevőkből és pedig, mi sokkal csudálatosabb, a nélkül, hogy halálos gyűlölségek támadtak volna, öt vagy hat esetet kivéve, hol egyesek rossz néven vevék, hogy csak az alválasztmányok tagjainak s nem elnökeinek választattak. Réty kinyilatkoztatván, hogy a központi választmány elnökletét magára nem vállalhatja, mert mint kijelelt a választásra semmikép befolyni nem akar, minden jelenlevők egyhangú fölkiáltásával teins Slacsanek úr választatott e terhes, de szép hivatalra.

– Még egy alázatos indítványom van – szóla a választások végeztével báró Sóskuty: – minden szép és jó a világon az asszonyi nemtől veszi eredetét; az asszony azon teremtés, mely stb. stb., mely okoknál fogva azt indítványozom, hogy minden járásban egy pártfogó asszonyság választassék.

Általános helyeslés fogadá e lovagias indítványt, mi azonban nem zárta ki, hogy az még kilencz egymást követő szónok által különösen motiváltassék, s csak miután az asszonyi nem minden érdemei elsoroltattak, lehete tovább menni.

Ezek után Sáskay egyes intézkedésekre irányzá hallgatóinak figyelmét, melyeket azonban, miután a tisztujítások tactikájához tartoznak, s olvasóim nagy része által nemcsak ismertetnek, hanem néha alkalmaztattak is, röviden említeni elég leend. A főbbek közé tartozik, hogy azon két hid, melyen az egyik ellenséges járás nemessége a városba jön, tökéletesen kijavíttassék, de úgy, hogy azok szétszedetvén, a tisztujítás előtti napokban oly állapotban legyenek, hogy rajtok senki át ne mehessen. Ugyanez javasoltatott a tiszai hidasokra nézve is, mert valamint természetes, hogy az illető vámtulajdonosok, szeretett szomszédaik bátorságáról gondoskodva, a hidasokat s kompokat épen most javíttatják ki, úgy azt sem veheti senki rossz néven, ha az ácsmester ennyi munka között a kijavítást csak épen a tisztujítás utáni napon végezhetné el.

A második nagyobbszerű sakkvonás abban állt: hogy mindazon korcsmárosok s husvágók, kiknél az ellenfél élelmeit venni fogja, lehető legrosszabb bor s megromlott hus kiszolgáltatására birassanak, mi kevés megvesztegetés mellett annál könnyebbnek látszott, minél nehezebb lenne, minden tárgyismerők ítélete szerint, ugyane személyeket az ellenkezőre megvesztegetni. Ezen rendszabály kivitelét egészen Nyúzó főbiró úr vállalta magára, arra kötelezvén magát, hogy az említett egyedeket, kik nagy részint nemtelenek, sőt zsidók, azon esetre, ha az ellenfél fenyegetései által terrorizálva jó bort mérni merészlenének, czélszerű eszközökkel rendre fogja utasítani.

Jöttek ezután több kisebb, a tisztujítási strategiához tartozó fogások, melyek egyenkint csekélyeknek látszanak, de együtt véve sokszor roppant hatást szülnek. Ilyen: hogy a főispánt fogadó küldöttségek többsége ezen pártból neveztessék ki; az ellenfél legtulzóbb, s legostobább tagjai pedig azért csatoltassanak hozzá, hogy ő excja, ki három év óta a megyében nem volt, mindjárt a dolgok való állásáról tiszta fogalmat nyerjen. Czélszerűnek látszott ezen kívül még az is, ha ő excja fáklyás zenével tiszteltetik meg, s az öreg Körmöczy tanácsosnak pedig, ki ő kegyelmességével barátsági, sőt mint sokan hiszik, oly viszonyban áll, melynek évenkinti kamatait szedné, azaz, ha a fiscalis azokat rendesen behozná, macskazene rendeztetik, mi a kedélyek ingerültsége mellett, mely Bántornyi emberei közt Körmöczy ellen létezik, ki mindig a Rétyekhez szított, nehéz nem lehet. Ha ezekhez még ő excja titoknoka jól informáltatik, a terem jókor elfoglaltatik, s a főispán mellé néhány hű s jóhangú ember rendeltetik, a sikeren kétkedni nem lehet. Minek elősegítésére azonban kivánatos, hogy bizonyos, Sáskay által elsorolt, nagy befolyású kortesek vagy Bántornyi táborából elcsábíttassanak, vagy legalább árthatási szándékukban megakadályoztassanak; mire azonnal több jelenlevő ajánlkozott, kik e veszedelmes ellenek lekenyerezését egymásközt föloszták.

Csak egy vala még hátra, mi alkotmányos tekintetben talán kevésbbé érdekes, de tisztujításoknál mindig a legnagyobb figyelemmel tárgyaltatik, t. i. a pénz. Mielőtt Sáskay a tisztujítási budgetet fölolvashatá, az egész társaságban különös nyugtalanság vala észrevehető. Egy táblabíró véletlenül órájára nézve elbámult, hogy már kilencz, s azonnal akart befogatni, mitől ő és mások, kik példáját követni akarák, csak nehezen tartóztathattak vissza. A báró fejét kezére támasztva főfájás ellen panaszkodott. Egy ügyvéd s a vastag Tüskey pedig úgy vélekedtek, hogy az kétségen kívül a szerfölötti forróságtól jő, s ezért a folyosóra mentek, míg egy ügyész, ki a sok munkában szinte elszédült, indítványba hozá, hogy a tanácskozás, melynek figyelemmel követésére a többség elégtelennek érzi magát, a jövő, talán mához egy hétre tartandó ülésre tétessék át.

Slacsanek tekintélye, Nyúzó káromkodásai, melyekhez Rétynek azon észrevétele, hogy ha a tisztelt gyülekezet e fontos tárgyról ma nem rendelkezik, jobb minden tisztujítási tervekkel fölhagyni, miután a korteskedés megkezdését továbbra halasztani nem lehet; s főkép Sáskay, ki siralmas hangon rimánkodott, hogy csak hallgassák meg tervét, s látni fogják, hogy annak kiviteléhez pénz nem kell, végre ismét székeikre hozá vissza a társaságot, és Sáskay tovább olvasá memoireját.

Azon igaztalan panaszok között, melyekkel Magyarország vádoltatik, egyik fő helyet foglal el a vesztegetés. A ki tisztujításainkban tettleges részt vett, tudja ugyan, hogy az esetek sokkal számosabbak, hol nemes társaink e vétekre nézve szenvedőleg, mint azok, hol cselekvőleg lépnek föl, sőt hogy minden tisztujítást megelőző tanácskozásokban mihelyt pénzbeli adakozásokra jön a szó, sok egyébként szép előadású szónok hallgatni szokott; azonban miután a fönemlített előítélet létezik, csak helyeselhetem, hogy Sáskay annak megmutatásával kezdé előadását, hogy a tisztujításra kivánt pénz semmi esetre sem a nemesség megvesztegetésére leszen fordítandó.

– Minden ország – így okoskodott Sáskay, – hol szabad választások léteznek, arról gondoskodott, hogy e fontos jog független, azaz oly egyedekre bizassék, kik anyagi szükségeken fölül állanak. Miután törvényeink erről nem gondoskodtak és számos, egészen vagyontalan nemest ruháztak föl választási képességgel, egyeseknek kell pótolni e hiányt s gondoskodni, hogy a választók, legalább míg nehéz foglalatosságukban eljárnak, minden szükségen fölül emeltessenek; mi természetesen csak úgy történhetik, ha addig, míg a korteskedés s maga a tisztujítás tart, étel, italról gondoskodva van, s néha egy pár forint adatik kárpótlásul azoknak, kik nemesi kötelességök teljesítése által munkát mulasztva kárt szenvednének. Hogy mindez nem megvesztegetési szándékból, hanem ép azért történik, hogy a választóknak teljes függetlensége biztosíttassék, világosan bizonyítja azon tapasztalás, hogy valahányszor ez intézkedés valamely párt által elmulasztatik, a választók nem követhetve szivök indulatát, az ellenfél jelöltjeinek szokták adni szavazatukat. S például a jelen esetekben nem gondoskodni bizonyos tanyákról, melyeken a jó elvek mellett becsoportozó nemesség tartásáról gondoskodva legyen, nem volna más, mint nemes társainkat arra kényszeríteni, hogy Bántornyi tanyáihoz menjenek; mi kétségkívül egyike lenne a legszörnyebb veszélyeknek, melyek a megyét, sőt a hazát érhetik.

A báró s Tüskey itt nagyot sóhajtának; Karvaly bajszát pödörve mondá: – csak próbáljon valaki Bántornyi tanyájára menni! – s azután valamit a teremtésről kezde beszélni, mit azonban, mert alantabb hangon szólt, nem egészen értheténk.

– Czélunk szent s dicső – folytatá Sáskay, – az eszközök, mert távol legyen tőlünk, hogy az ellenünk annyiszor használt elvet, miszerint a czél az eszközt szentesíti, kövessük – hasonlókép tiszták, sőt dicséretesek. S van-e, ki rossz néven vehetné, ha elvbarátinkat ebédre meghivjuk, vagy szükölködő nemes társainkat pár forinttal segítjük? Semmi nincs, mi föltételeinktől visszatartóztathatna, tehát bátran előre!

E fölszólítás minden tisztviselő s azok által, kik, mint Pennaházy, nem nagy pénzáldozatokra érzék magokat lekötelezve, legnagyobb lelkesedéssel fogadtatott; a többiek, főkép a báró szomorúan fölsóhajta Sáskay szívrázó szavainál, s minden, mit ez utóbbi később az egyesületek ellentállhatlan hatalmáról beszélt, s mily roppant erő rejlik a szegény filléreiben, ha azok összeadatva, ahhoz értő emberek által egy bizonyos czélra kezeltetnek, csak azon nyilatkozatra bira néhányakat, hogy az idők rosszak, a rozsnak semmi ára, s hogy épen a sok egyesületekben fekszik a baj stb.

– Az idők rosszak, az életnek ára nincs – igaz! mind igaz, – szólt Sáskay, ki irományait letéve, ez ellenvetéseket olyanoknak tartá, melyeket felelet nélkül hagyni nem lehet, – de vajon nem kell-e azért annál inkább arról gondoskodnunk, hogy az idő hibáin segítsünk, hogy ha nem is absolut, legalább relativ jóságú biztos vevőkről gondoskodjunk? S én erre jobb módot nem ismerek, mint ha a megyének jó tisztviselői kart szerzünk. Az idők rosszak voltak az utósó három évben is, de a zsidók, kik az egész ország megrontásán dolgoznak, tekintettel voltak a törvényes magistratus iránt, s mennyire én tudom, a teins szolgabirák élete nem rothadott el vermeikben, úgy volt dohányunkkal, melyet mind mint primae classist adtunk el, a gyapjúval, gubicscsal, szóval mindennel; s e classikus közmondás: officium non fallit, ha passivumra teszszük át, igaz marad s elmondhatni, hogy a tisztviselő nem csalatik meg, még a zsidó által sem.

Úgy látszik, Sáskaynak e szavai némi hatással valának, legalább az előbbi ellenvetések nem ismételtettek többé; midőn azonban a szónok előadá, hogy tekintettel a jelen körülményekre, tervének oly alapot állított föl, melyre semmi készpénz nem szükséges, egy majdnem «éljen»-hez hasonló «halljuk» következett s minden jelenlevők osztatlan figyelme bizonyítá, mennyi méltánylást találnak a mély belátású nemzetgazda nézetei még saját megyéjében is.

Sáskay terve, mely ha majd a szerző által egész kiterjedésben közöltetik, neki kétségen kívül dicsőséget fog szerezni, sokkal tudományosabb, semhogy e szerény elbeszélésben helyt találhatna. Csak rövid kivonatát közlöm tehát.

A bölcs férfiúnak nézete szerint minden tisztujításhoz három dolog szükséges: élelmiszerek, pénz és mert hazánkban a többségnek több nagylelkűsége, mint tőkéi vannak, hitel. Az elvek, melyek szerint a Taksony-megyei tisztujítás financziális része rendeztetik, következők:

1-ször. Mindenki csak pénzben irhatja alá a segedelmet, melylyel hozzá járulni akar.

2-szor. Minden élelmiszerek készpénzben és meghatározott áron vásároltatnak meg, de csak azoktól, kik pénzbeli segedelmeket irtak alá, s pedig azon arányban, melyben e segedelem nagyobb vagy kisebb vala.

3-szor. A szükséges pénzeket a megye Rothschildei fogják előlegezni, s pedig, mit Sáskay ügyes negotiatióinak köszönhetni, öt percentre, természet szerint váltó vagy szóbeli eljárás kikötése mellett. Minden százért, mely aláiratik, a banquierek hetvenötöt fognak fizetni, mi, a mint tudva van, Spanyolország minden kölcsöneinél sokkal kedvezőbb. Az egyes kötelezvényre vagy váltóra mindig még két kezes irja nevét. A pénz visszafizetése csak egy év mulva kivántatik, a kölcsönző házak azonban készeknek nyilatkoztatják magokat a teins s nagyságos urak iránti tiszteletből, szokott prorogationalis percentek mellett, az ily hitelezések hosszabbítására is.

A terv, mint látszik, egészen a magyar nemesség geniusához vala alkalmazva, mely valamint maga legszivesebben bízik a multban, úgy azokat, kik tőle valamit követelnek, a jövővel szokta megnyugtatni. Azonfölül miután az aláirt pénz mások által vala előlegezendő, az pedig, ki azt aláirá, termésének egy részét önmaga által megszabandó áron készpénzben eladhatá – világos, hogy azon dicsőségen kívül, mely mindenkire háramlott, némelyiknek még az sem vala kellemetlen, hogy nagy fáradság nélkül és pedig öt percentre pénzhez juthat. A készség, melylyel minden jelenlevő nevét aláirá, legszebben bizonyítá a közhelybenhagyást, melyet Sáskay terve talált és soha ember több joggal nem dörzsölheté kezét, mint Taksonynak boldog Law-ja, ki most megelégedett képpel járt körül a szobában, s örömtől sugárzó szemekkel nézé időről-időre az ivet, melyen az aláirók névsora mind hosszabbra nőtt.

A munka bevégeztetvén, a társaság elhagyá az asztalt, s mint az ülés előtt, ismét kis csoportokra oszlott. A báró, mi az igen közönséges, de azért nem kevésbbé kellemetes szokások közé tartozik, az egész ülést még egyszer elbeszélte, pótolva akkor tartott szónoklatait azokkal, melyeket, ha félbe nem szakaszták, még mondhatott volna. Sáskay és Karvaly, szokásuk szerint, nem ugyan egymással, de egymásnak beszéltek, s az utóbbi megjegyzé, hogy noha maga is nyolcz p. frtot irt alá, meg nem foghatja, miként találhatott az oly általános helyeslésre, holott az egésznek alapja nem áll és minden tisztujításhoz, eleség, pénz s hitelen kívül, még valami kell, az pedig: legény a gáton. Mire Sáskay megvetőleg vállat vonítva csak azt válaszolta, hogy ahol pénz és élelmiszerek vannak, oly legényeket, minőknek bizonyos úri emberek 1809-ben magokat mutatták, nem lesz nehéz találni. Karvaly bizonyos emberekről kezde beszélni, kik mióta közpénztárak kezelésétől eltiltattak, mert nagyon is jó gazdák módjára bántak vele, s kevesebbet adtak ki, mint bevettek, mindig új cassák alkotásáról álmodoznak. S a két nagyérdemű férfiú kétségen kivül összevesz, ha a terem minden oldaláról e kedves szavak «itt van a leves» nem hangzanak föl, s ha a két vitatkozó, ismerve a szokást, miszerint Magyarországban ily alkalmaknál néha kevesebb szék, mint vendég található, nem sietnek helyeikre.

S most hagyjuk a társaságot kellemes helyzetében, s ha néhány olvasóim az ülés hosszas leirása után talán azt reménylik, hogy a vacsora részleteibe fogok ereszkedni, s a Taksony-megyében divatozó főzésről némely tanulságos adatokat közlök: vigasztalják magokat azon meggyőződéssel, hogy miután a taksonyi nemesség életének nagyobb részét asztal mellett tölti, s pedig nem csak tanácskozva, ezen tárgyak előadására többször leend alkalmam. Legyen elég ez egyszer elmondanom, hogy a nagyságos háziasszony, ki Slacsanek és a báró között férjének elnöki székét foglalta el, mind a szolgáló inasok többszöri megszidása, mind az ételek többszöri kinálása által, házi asszonyi tisztét fölségesen teljesíté, s hogy a vacsorát általánosan pompásnak s az ételeket számolhatlanoknak tartották, még azok is, kik, mint sokan a vacsora vége felé, minden tálat s palaczkot kétszeresen nem láttak magok előtt.