VIII.

Nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink; életnézetünk s gondolataink legnagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, melyek emberi természetünket leginkább nemesítik, gyomrunk állapotától függnek, s ki májbajban szenved – mint mi irók közönségesen – átlátja Pythagoras és a braminok egész bölcsességét: midőn erkölcsi philosophiájukat a konyhán kezdik. Csudálhatni, hogy annyi történetbuvár között, kik korunkban inkább új rendszerek fölállításán, mint a régi állapotok leirásában remekelnek, még nem találkozott senki, ki a különböző korok s nemzetek élelemszereiben kereste volna nemünk nagy tetteinek okát, – talán ez úton nagyobb eredményekhez jutnának, mint azok, kik mindent az éghajlat- s fajkülönbségre vezetnek vissza. Én, ki sem ez új történetirói iskola megkezdésére, sem Homér vagy Scott utánzására erőt nem érzek magamban, az alispáni ebéd részletes leirása helyett, mely olvasóim étvágyát ébresztené, csak azt mondom, hogy a lakoma, melyben e napon az urak az alispán termeiben, s a nemesség a nagy pajtában részesült, egyike vala a legfényesebb s legmagyarabbaknak, melyeket képzelhetünk. Fenn az uraknál huszonnégy tál, melyeknél a mártások annyira nem kiméltettek, hogy a négy becsinált mindegyikénél egy-egy táblabiró öntetett le, s a szolgálattevő huszárok hüvelykujja mindannyiszor megfürdött; magyar pezsgő, tokaji, fagylalt, szóval lucullusi lakoma. Lenn a nemeseknél: gulyás és pörkölthús, tarhonya, káposzta, turós csusza, gombóczok, pecsenyék, bor, pálinka, szóval egész lakodalom. Az utolsó czigányig nem volt egy, ki – a mennyiben t. i. fölkelhetett – nem jó kedvvel kelt volna fel az asztaltól.

Az ebéd végével, mihelyt a kávé szétosztatott, Etelka, ki az egész idő alatt lehető nyájassággal teljesíté a házi kisasszony kötelességeit, főfájás ürügye alatt visszavonult; Rétyné néhány előkelőbb táblabiróval s lelkészszel beszélgetett, a többi urak részint a tornáczon, részint a ház előtt pipáztak; s ha a nagyreményű sz.-vilmosi jegyzőt – ki magát ebéd fölött sok czikornyás felköszöntés által kitünteté – nem látjuk a többiek között, annak hihetőkép oka az, mert Etelka szobaleánya, Rózsi, a ház másik oldalán lakik.

Ákos Kálmánnal a kert távolabb részén sétált.

Ákos és Kálmán majdnem egykorúak levén, mint szomszéd gyermekek éltöket első éveik óta együtt tölték; barátságukat tehát alig szükség említenem, mely az egész megyében szinte közmondássá vált. Legalább szomszédok között ember-emlékezetére ilyes még nem létezett. Huszonkét éves korában ki nem talál barátokat, ki nem ismer legalább egy lényt, kihez szive egész erejével ragaszkodik, úgy hogy nem is képzelheti, miként élhetne, ha ettől elszakíttatik? Mint az első szerelem, úgy az első barátság ott áll éltünk legszebb emlékei között s bár az emlék néha egyszersmind éltünk legkínosabb csalódását juttatja eszünkbe, multunkban nincs semmi, miért a tudás fájának gyümölcsét, melyet ajkaink megizleltek, oly keserűen átkoznók, minthogy ettől fosztott meg. Azonban, noha ifjú barátaink éltöknek egy részét együtt töltve, valamint korukban, úgy érzelmeikben egymáshoz közel álltak, a házi kör, melyben neveltettek, sokkal inkább különbözött, minthogy azon hasonlóság mellett, mely minden nemesebb jellemű ifjak között létezik, – mert hisz valamint a lomb tavaszkor egyenlő zöldben függ ágain, úgy az ember is leginkább őszi napjaiban változtatja szinét, – nem sokkal több különbség lett volna közöttük is.

Vannak, kik a nevelés befolyását tagadják s ha ezalatt csak az értetik: hogy az ember jellemét kényünk szerint képezni nem lehet, nincs senki erről inkább meggyőződve, mint én, ki azon vastag kötetekben, melyek a nevelésről irattak, általános rendszerek helyett csak oly szabályokat látok, melyek bizonyos jellemű egyedekre alkalmazva sikerhez vezethetnek, de ép azért másoknál a lehetőségig czéliránytalanok. De valamint azon befolyás, melyet az egyes nevelő növendékére gyakorol, csekély; s valamint nem ritka példa, hogy nevelők fáradozásai oly gyermekeknél, kiknek keblében a szabadság utáni vágy hatalmasabb, ép az ellenkező eredményekhez vezetnek, mint melyekre irányozva valának: úgy azon kör, melyben gyermekekből ifjakká nőttünk, természetes hajlamaink szerint különböző, de mindig ellentállhatlan befolyást gyakorol jövőnkre; s ha visszatekintünk, nincs köztünk senki, ki ne érzené, hogy sajátságainak nagy részét azon nevelésnek köszöni, melyet nem egyes embertől, hanem a társaságtól, nem bizonyos terv szerint, hanem a körülmények által kapott.

Ez vala oka azon különbségnek is, mely annyi érintkezési pont mellett Ákos és Kálmán között létezett. Az öreg Kislaky t. i., kiben Kálmán atyját, a megye volt alispánját s egyszersmind egyik legbecsületesebb emberét tisztelé, nejével együtt a magyar nemesség azon részéhez tartozott, mely, fájdalom! napjainkban mindinkább kihal s minden hibái s gyöngeségei mellett legalább azért érdemli meg tiszteletünket, mert elődeink szokásait s nemzetiségét tisztán fentartá: az ősök miveletlenségét, de egyszersmind a hajdankor jószivű egyszerűségét, sok, napjainkban szinte nevetségesnek látszó előítéletét, de velük azon hitet, mely nélkül nemzetiségünk nehéz harczai között soha föl nem tarthatta volna magát: hogy a magyar soha eltünni nem fog e világról. Hogy ezen néposztály érdemei nemzetiségünk föltartására nézve fölszámíthatlanok s hogy a jövő gyalázatos hálátlanságot követne el, ha valaha elfelejtené, miként azon nemesebb művelődés ágai, melyeknek gyümölcseit élvezi, csak az erős törzs nedvéből vonták termékenységüket, a melybe oltattak, minden kétségen kívül van; de ép oly bizonyos az is, hogy mint minden, úgy a magyar nemesi házak a história távolában sokkal nagyszerűebbek- s szebbeknek látszanak, mintha azokat közelről tekintjük.

Ha például olvasóim közül valamelyik Kislaky Bálint urat meglátogatná s a kaputlan kerítésen behajtva a házba lépne, melynek kéménye csupa vendégszeretetből, mint ura unalomból, mindig füstöl, hol a kuvaszokon kívül, melyek minden közelgőt majdnem széttépnek, senki kötelességét nem teljesíti s kivevén a mezei gazdaságot, sehol a rendnek nyoma sem található: úgy hiszem a gazda szivessége, Borbála asszony szüntelen kínálásai, sőt a pulyka pecsenye mellett is, mely számára süttetett, nem igen jól érzené magát. Taksony-megyében a háztartások e neme közönségesebb vala, semhogy a kislaki kastély ezen fogyatkozásai feltüntek volna s miután a legtöbb s legtartósabb ismeretségek a száj által történnek s pedig nem azért, mert vele beszélünk, hanem mert vele eszünk: nem bámulhatja senki, hogy a vendégszerető háznak sohasem hiányzottak vendégei s hogy az öreg Kislakynak kevéssé elavult történetei, segítve a velük egykorú bor által, mely mellett előadattak, mindig jókedvű hallgatókra találtak. E körben nőtt fel Kálmán, irigyeltetve az egész vidéktől, szerettetve szüléi, dicsértetve a vendégek, tiszteltetve a cselédek, magasztaltatva a lelkész s rector, bámultatva az ispán s tiszttartó, imádtatva a vén gazdasszony által; s ha e házban, hol közelítésénél minden kutya ugrándozott örömében s minden ember szeretettel jött elébe, magát honosnak érezé, ha szokásaival azonosult; csak az bámulhatná, ki őt több vagy kevesebbnek tartja, mint jószivű, de közönséges fiatal embernek.

A régi magyar ház egyetlen fiától ki kívánna mást, minthogy belőle magyar úrfi váljék. De Kálmán ismeré a világot is; Pest, hol iskoláit végezé s életének azon legboldogabb évét töltötte, melyre a magyar hetvenéves koráig vágyódva emlékezik, értem a juratuskodást s Ákossal való barátsága, mely által a gazdag fiú akaratja ellen is magasb körökbe vonatott, nem maradhatának befolyás nélkül nézeteire s az öreg Bálint úr s Borbála asszony egész órákig elsóhajtozának néha kedves fiúknak finnyás szokásain s az új divatú elveken, melyeket a városból hozott magával, noha a polgárisodás korántsem terjeszté annyira rontó befolyását, mint a jámbor szülők szivök szomorúságában gondolák. Való, hogy Kálmán Pesten megváltozott s a parlagi úrfi, ki bécsi ruhákba öltözködve, mióta szülei házát elhagyá, inkább magát, mint felebarátja teremtését mívelé, sokat vesztett azon régi jó szokásokból, melyek az ifjúság között egykor nemzetiség neve alatt divatoztak s egy-egy kocsmai szolga megverése, ablakok s palaczkok összetörése s néha egy jól muzsikált czigány dicső megjutalmazása által emlékezteték e hon polgárait a régi alkotmány épségére; de «legyőzve bár, megtörve nem» – mint koszorús költőnk mondá – Kálmán keblében a betyár szunnyadott, de még élt egész épségében; csak alkalom kelle, egy kis parlagi társaság, hozzá egy kis zene, valamivel több bor s a régi legény feltámadt hosszú álmából; s pesti barátnéi, kik szerénységét magasztalák, a zajgó úrfiban, ki nem ugyan törökkel szájában, de palaczkkal kezében Kinizsi szép tánczát járá széles jókedvében, alig ismertek volna kedves tánczosukra.

Ákos e tekintetben lényegesen különbözött tőle, sőt barátjának mintegy ellentéte vala. A Réty-család gazdagsága s számos összeköttetései által, melyekben főrendi házakkal állt, azok közé tartozott, melyek a nemesség által közönségesen «fertály mágnások»-nak csúfoltatnak; s mi a büszkeséget, nagyravágyást, szóval azon hibákat illeti, melyek mágnásainknak, reménylem csak kajánságból, tulajdoníttatnak, sokkal több joggal «ötfertály mágnásoknak» neveztethetnének, miután a Zrinyiek, Frangepánok, Thurzók s Czudarok soha e tulajdonokban annyira nem haladtak. A fertálymágnás Magyarországban egy egészen kivételi, hogy úgy mondjam amphibialis lény. Helyzete által a nemesi, vágyai s hajlandóságai által a mágnási renddel összekötve, hely nincs, melyet elemének ne tartana s ismét nincs hely, melyben magát egészen otthonosnak érzené. Sértve büszkeség által, ha felsőbbek társaságába lép, kikkel magát hasonlónak inkább láttatja, mint érezi; megbántva minden inas által, ki őt tekintetesnek czímezi: az érintkezés, melyet felsőbb osztályokkal szüntelen keres, csak a keserűséget neveli, melyet irántuk gyermeksége óta kebelében hordoz. – Mily nevetséges gőg – így szól, ha ön lakába övéi közé visszatér, – mily utálatos büszkeség, mintha hazánkban minden nemes nem volna egyenlő, mintha a báró vagy grófi czím egy kis szócskánál egyéb volna, mely számtalan névhez csak azért ragasztatott, mert magában nem hangzott úgy, hogy tiszteletet vívhatna ki magának. – De ha a teins alispán vagy méltóságos kamarás ekkép kiadta mérgét s az egyenlőség fentartására inasainak még valamivel hosszabb vállzsinórokat csináltatott, mint minőket szomszédjánál, a grófnál látott; te ki nemes vagy, de kinek családjából senki még alispán nem volt, kamarás pedig épen nem is lehetne, vagy kinek évenkint egy forint harminczhat krajczárral kevesebb jövedelme van, valahogy ne gondold azt, hogy ezen szép egyenlőségi elvek reád is kiterjedhetnének. A világon mindennek megvannak határai s az egyenlőség kiterjesztésére nézve tévedések elkerülésére mindenki közönségesen önmagát választja azon határpontnak, melyen túl a nivellatiót veszély nélkül terjeszteni nem lehet. Ha gyűléseken pártolás, vagy tisztujításnál szavazat kell, nemességed el fog ismertetni, az első rész kilenczedik czíme, a magyarok ezredes alkotmánya, a pusztaszeri vér, mely a nagy áldomásnál összekevertetett, itt nem feledtettek még el s mihelyt valakinek szüksége van reád, nem látsz senkit magad mellett, ki magát egyenlőnek ne vallaná. De menj csak egyszer szabadelvű nemes társad lakához, nyujtsd neki inasai előtt tisztválasztáskor annyiszor szorítgatott jobbodat, mert szeretni vagy nőül választani leányát: s ha ezt megpróbáltad, majd alkotmányos egyenlőségedről szólunk ismét s meg foglak kérdezni, mit tartasz felőle? A magyar nemesség vérrel szerzé hazáját, vérrel vívá ki szabadságát, vérrel oltalmazza közös birtokát, ha az valaha megtámadtatnék, – így szól a törvény – s ha vér helyébe pénzt teszesz, mi úgy is minden értéket képvisel, az egész való maradt még napjainkban is, azon kis különbséggel, hogy mivel vérből mindenikünknek majdnem hasonló, pénzből pedig igen különböző mennyiség jutott, az egyenlőség, mely a régi theoriából mintegy önkényt következett, újabb időkben a történetek legtávolabbikai közé számíttatik.

Minden ember, ki többnek akarna látszani, mint a minek önmagát érezi, azon iparkodás által, melylyel kitűzött ideáljait akarja elérni, nevetségessé válik; s a félénk, ki asszonyok közt párviadalairól beszél; a szegény, ki másodkézből összeszedett rongyokkal fényüzést utánoz, mely alatt mindenünnen szükség tekint ki; a pór, ki hogy nemesnek tartassék, magas ösmeretségeivel kérkedik s kőbe faragva, szinekkel mázolva s lenyomva minden kanálon új czimerét koptatja, gúny s megvetés tárgyává válnék, bármik lennének is egyébiránt érdemei. A társaság, mely még azon érdemeket is, melyeket valóban birunk, csak ritkán ismeri el, nem bocsát meg annak, ki tőle még ennél többet kíván s majdnem úgy bánik vele, mint uzsorásokkal bánni szoktak, vagy jobban mondva, bánni kellene: kit, mert törvényes kamataival megelégedni nem akar, megfosztanak tőkéjétől is. Egészen ily helyzetben valának a Rétyek is. Régi nemesség, szép vagyon, alispánság és szép fiok, kinek még neje sem vala s ki e szerint házasodhatott, – mi kelle még, hogy magoknak kellemes társasági állást szerezzenek? De büszkeségüknek más táplálék kelle. Valamint nagy Fridrik verseiben, Voltaire diplomatiai ügyességében, Richelieu drámáiban, Byron lovaglásában keresé dicsőségét, úgy Réty alispán úr azon fáradott, hogy valamivel többnek láttassék, mint mivé született; s a százados nemes, ősei számtalansága mellett, a parvenu minden nevetséges oldalaival álla előtted s nénjéről, a bárónéról szólt s távol rokonáról, a német grófról s hogy ezzel s ezzel a herczeg hadnagygyal igen szoros viszonyban áll s ma báró F. vagy gróf X.-től levelet kapott, stb.

Ákos, kit szüléi jókor Pestre küldének s ki nénje, báró Andorfyné házánál a legjobb társaságban tölté napjait, sokkal több észszel birt, minthogy szüléi gyöngéit át ne látta volna; s mi az életben többször történik, ép annak ellenkezőjévé vált, mit naponként maga körül látott. Ákos betyárrá lett, vagy jobban mondva, iparkodott, hogy annak tartassék s ezért főkép a megye ifjúsága között határtalan népszerűséget szerzett magának; mint oly ember, ki az által, hogy ámbár angolul és francziául tudott s a félvilágot beutazta, mégis a mennyire tőle kitelt, betyárkodásaikat utánozta, másoknak mintegy igazolásul szolgált. Szép népszerűnek lenni s főkép ifjú korunkban nincs talán semmi, mi után szivünk annyira vágyódnék. Később, miután tudjuk, hogy azon szeretethez, mely oly roppantnak látszik, az egyes szivek mi keveset adnak, örömünket elvesztjük e birtokon, melyet talán még többen vesztenek, mint nyertek minden érdem nélkül. De hogy Ákost e népszerűség nem kissé erősítette meg erőltetett betyárságában, azt tagadni nem akarjuk, annyival kevesebbé, miután az ifjú Réty ezen erőlködése vala az, mi közte s Kálmán között néha a legnevetségesebb ellentéteket idézte elő. Valamint t. i. Ákos a betyárságban, úgy Kálmán a míveltségben helyezvén büszkeségét, a két ifjú egymásnak mintegy példányul szolgált.

Ha téli napokban a megyei nemesség a megyeház teremében összegyült – hol minden tánczmulatságok hihetőleg azért szoktak tartatni, hogy az adózó nép, mely e termeket homloka izzadásában építé, lássa, miként izzad ugyane helyen a nemesség is, – vagy ha valamely előkelő táblabiró nevenapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott: kérdésen kívül a leglármásabb Ákos volt és senki divatszerűebben nem lépett föl, mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki magáról, vagy helyesebben mondva arról, minek látszani akart, megfeledkezett: a szerepek megváltoztak s Ákos helyett, ki reggel fűnek-fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, este Kálmán szemei jártak keresztben, noha talán senki sem ellenezte állhatatosabban Ákos ivó theoriáit délelőtt, mint ő. Ne kárhoztassa senki a fiatalemberek e szeszélyét; éltünk azon korában, melyben az emberek ítéletét még oly valaminek tartjuk, mi után fáradni érdemes, mindnyájan affectálunk.

Ákos, ki erőt véve magán, az ebéd kezdetén szokása szerint betyároskodott, minél több való vígságot láta maga körül, annál szótalanabbá vált s az ebéd vége felé egészen azon szomorú gondolatoknak engedé át magát, melyekkel reménytelen szerelme szivét tölté. Kálmán, kit ez alkalommal Etelka szomszédsága s a nyájas mód, melyben iránta viseltetett, rendkívül fölvidított, – mert a bor leghamarabb száll fejünkbe, ha víg gondolatok társaságát találja benne, – az udvariasság helyett, melylyel az első ételeknél magát kitünteté, mindinkább a parlagi úrfi hangján kezde beszélni: míg Etelka komoly tekintete s rövid feleletei hibáját eszébe juttatták s az ebéd vége felé ő is, mint barátja, szomorúan ült helyén, alig merve szólni szép szomszédjához.

Mihelyt az ebéd véget ért, Kálmán maga után a kertbe voná barátját, hogy neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.

– Barátom – szólt padra vetve magát, – én a világ legboldogtalanabb embere vagyok. Láttad ma testvéredet? ő nem szeret, utál, megvet.

– Magadon kívül vagy – mondá Ákos, melegen szorítva kezét, – esztelenségeket beszélsz.

– Nem, nem – én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni soha s jól teszi, ily ember, mint én, nem érdemes reá, – én lemondok – én – –

– Ne igyál bort soha Kálmánom; úgy látszik, elszomorít.

– Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenítve álljak előtte? nem, soha! Holnap szabadságot kérek apámtól s utazni megyek, elmegyek oly helyre, hol senki sem ismer, hol angyali testvérednek alkalmatlankodni nem fogok soha, hol –

Ákos ismét félbeszakasztá s boldogtalansága okát kérdé, mire a másik, mindazon részletességgel, melyre csak szerető képes, elmondá, mi nyájas volt Etelka iránta az ebéd kezdetén; hogy ő, becsületére, alig ivott pár pohárral, de hogy a mint látszik, a bor inkább hatott reá s hogy talán valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett. Hogy mindennek vége van, hogy ily utálatos teremtés, mint ő, ily angyal után nem vágyódhatik, hogy ő örülni fog, ha Etelka más karjaiban fogja föltalálni mindazon boldogságot, melyet tőle elfogadni nem akart, de hogy ha e szerencse oly valakinek jut, kit ő ismer, annak kitekeri nyakát s több effélék. Mint minden destillatiónál a retorta felső részén számos csöppek látszanak, úgy az érmelléki víz-részei tiszta könyekben peregtek le Kálmán arczain s Ákos, noha jól tudá «honnan e könyek», eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintoly részvéttel viseltessék, mintha annak okát csakugyan nagyon fontosnak gondolná. Mondá, hogy asszonyok ugyan nem szivesen látják, ha fiatalember más valamitől részegül, mint bájaiktól, de, mint a jó pezsgő hatása hamar eltünik s főfájást nem hagy maga után, úgy az ily haragé is. Biztossá tevé barátját Etelka szerelméről s mi több, hogy testvére a rút grófot megveti, szóval oly ügyesen járt el vigasztalásaiban, hogy Kálmán lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szorítá karjai közé barátját s azon esküvéssel, hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisirá azon végső cseppeket, melyek az ebéd alatt könyzsákjaiban összegyültek. Az ifjú kor legszebb kiváltsága, hogy öröm s fájdalom oly közel feküsznek egymáshoz; később talán ép annyi, sőt több okunk volna örömre, de lelkünk elveszti rugékonyságát s ha egyszer elszomorodánk, annyi kell vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét új baj ér, még mielőtt a régit felejtettük.

Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem, mint bortól részegedett meg, a levegő, a járás és könyei után csaknem egészen kijózanodott s a két fiatalember ismét a ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos mondá, az új békekötés nagy ünnepélye minél előbb véghez menjen; de ki az köztünk halandók között, ki az életben csak a jövő perczre is biztosan számolhatna? Ki az, főkép tisztujítások alkalmával, hol a sorson s végzetünkön kívül még kortesek határoznak jövőnk felett?

Míg a fiatal barátok a kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky, ki szive jókedvében egy, sőt talán két pohárral is többet ivott, mint szomjúsága enyhítésére szükséges vala, más dolgokon törte fejét. Az öreg úr rég kedves Kálmánjának szánta Etelkát. Nem mondom, hogy épen csak a leány vagyona hozá őt e gondolatra, de miután a két család birtoka határos vala s pedig igen valószinűleg a teremtés első napjától mostanig s miután a Rétyek jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy részének Etelkára kelle szállni, az öreg Kislaky joggal mondhatá, hogy a gyermekek egymásnak teremtettek. Nagy hizelgő a bor, mindenkit megerősít kívánataiban s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián függtek s ki jobb- és balszomszédját talán harminczszor is kérdé: ha láttak-e valaha két fiatal teremtést, kik jobban illenének egymáshoz? meg vala győződve reményei teljesültéről, ámbár forma szerinti kérésére, melyet ebéd után az öreg Rétyhez intézett, csak azon választ nyeré, hogy leánya érzelmeit nem ismeri; Rétynétől pedig, hogy ily fontos dologról jobb tisztujítás után szólani.

Az öreg örömében kezeit dörzsölve járdalt az udvaron. Képzetében már Kálmán s Etelka egész ivadéka ugrándozott körülötte s a jámbor apa szive hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midőn a pajtából fölhangzó zaj gondolatainak más irányt adott. A kortesek, kik nagy művészek módjára hosszú gyakorlatokkal készülnek a nagy előadáshoz, melynek főszerepét ők játszák, a pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket s e pillanatban ép az albirákhoz jutván, midőn a kasznár, ki mint elnök, itt a főispán helyét pótolá, a sz.-vilmosi járás első albiráját említé, háromszáz hanggal «Éljen Kislaky Kálmán»-t kiáltanak. Az öreg úr, mert mely apa maradna nyugodtan, ha fia dicsőségének fültanúja lehet, szédelgett gyönyörködésében s midőn épen ispánját látá a pajta felé menni, jó vagy rossz nemtője ez eszmét sugá fülébe: mennyire kár, hogy fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el s mi jó volna, ha Etelka ennyi dicsőségnek tanuja lehetne! Magához szólítá tehát az ispánt s elbeszélé neki a nagy családi titkot, melyet annyival inkább bizhatott reá, mert nyelve most nehezebben mozgott s nem vala hihető, hogy e bizalommal visszaél s kérdé: nem volna-e jó, ha a kortesek Kálmánt, ki a kertben van, fölkeresnék s diadallal Etelka szobájába hoznák? Az ispán ura nézeteit egészen helyeslé s mihelyt a pajtába ért s félnegyedig «Halljuk!»-ot ordítva csendet eszközölt, oly remekül szónokolt, hogy az egész tömeg azonnal útnak indult. Igaz, hogy Kislaky követének a titokról szint azon fogalma vala, mint sok más embernek, ki alatta csak oly valamit ért, mit önmagunk elbeszélni pirulnánk, vagy nem merünk s azért más valaki által akarunk tudatni a világgal s hogy ennélfogva Etelka s Kálmán lakodalma mindjárt beszéde elején kihirdettetett s megéljeneztetett. Azonban annyi bizonyos, hogy a sz.-vilmosi háromszáz nemes, kikről csak negyed óra előtt megesküdhettünk volna, hogy mint a háromszáz spártai Thermopylaeknél, helyeiken fekve fognak találtatni, irtóztató éljenek között gyenesen a kertnek vette útját s hogy Kislaky, ki előttök szintén a kertbe futott, könytelt szemekkel mormogá fogai között: Hejh mégis szép dolog a népszerűség!

Ne vessék meg olvasóim a jámbor öreget e vallomásaért s habár sokan volnának közöttük, kik a nép kegyeit szivökből megvetik s ellene szintúgy zúgolódnak, mint kedveseik ellen azok, kik őket kérlelhetetlenek- vagy hivteleneknek találják: gondolják meg, hogy Kislaky azok közé tartozott, kik e népszerűségben nem eszközt, hanem sok ember szeretetét látják; s mert egyedüli fortélyuk, melylyel e kincset kivívák, szivök jósága volt, nem is tapasztalák annyiszor ingékonyságát. Úgy is Helenán kívül nincs, mi annyira ócsároltatott, mint a népszerűség s mégis kevés ember van, ki miután tíz évig ostromlá a várat, melyben a hívtelen mással tartózkodott, azt mint Menelaus ne fogadná szivesen vissza házához.

Kálmán s Ákos már a házhoz közelegtek, midőn az öreg Kislakyval s mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, mely pázsiton s virágokon keresztül egyenesen feléjük vevé útját. Az öreg, ki fiát megölelve e szavakat mondhatá: – Hallod fiam, ez neked szól – nem magyarázhatá meg a történteket, midőn – Éljen Kislaky Kálmán és angyali mátkája, Réty Etelka kisasszony! – harsogott az ég felé s minden beszélgetésnek véget vetett.

Kálmán s maga Ákos annyira meg valának lepve, hogy első pillanatban nem tudák, mit tegyenek. De midőn az ispán szívrázó bassusával fölkiált: – Vigyük az úrfit Etelka kisasszonyhoz, szeretett szolgabiránénkhoz – s midőn egyszerre tíz kéz nyul a boldog szerető felé, őt lábáról föl akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából s védni kezdé magát. Kérni akart, káromkodott, maga az öreg Kislaky, ki fiát Etelkának bemutatni s nem kikiáltatni akará a házasságot, elkövetett mindent, hogy Etelka neve az ovátióból kihagyassék, mind hasztalan! Háromszáz sz.-vilmosi torokkal csak a végítélet trombitája versenyezhetne s beszéd nem használván, kézre került a dolog. Kálmán a nagy vonzalom ellenében visszalökő erejének egész hatalmával dolgozott s nem mondhatni, hogy derekas benyomást ne tett volna sok érte lángoló sz.-vilmosi kebelre, minek azonban csak annyival vala szavánál több hatása, hogy szép átilája széttépetett s egy palaczk vörös bor, mely feléjé nyujtatva széttört, a küzdőt tetőtől-talpig leönté, ki most ég s föld között lebegve, hat markos legény vállain hasztalan gyakorlá ökleit és sarkantyúit, az előbbi kiáltások között egyenesen kedvese szobájához czipeltetett.

A zajra a vendégek a ház előtt összegyűltek s hallva Etelka s Kálmán nevét, egy része bámult s más része gratulálni kezde. Az alispán zavarában mosolyogva hajtogatá s csóválá fejét, hogy mozdulatai se igen, se nemnek ne magyaráztathassanak; az alispánné, kinek szerencséjére a tisztujítás s a Kislakyak befolyása jutott eszébe, mondá, hogy az egész tévedés s hogy erről még szó sem vala; Karvaly pedig a kiáltókhoz csatlakozva, hatalmas szavával hirdeté a szép pár dicsőségét, melynek sz.-vilmosi tisztelői már Etelka ajtajához értek s küszöbe előtt a levegőben tánczoltaták szerencsétlen imádóját.

Kálmán magán kívül volt. Így jelenni meg kedvese előtt, kitől még előbbi hibáiért engedelmet kelle kérnie, széttépett átilával, borral leöntve, háromszáz nemestárs karjai között, – ki nem érezné e helyzet kinait? Kért, sirt, káromkodott, mindent egyszerre s mindent legkisebb siker nélkül; szerencséjére azon istennő vagy angyal, mely a való szerelmet pártolja, úgy intézte a dolgokat, hogy Etelka helyett csak szobaleánya volt szobájában s így a tisztelgő csapat csak a piruló Rózsi s a nagyreményű sz.-vilmosi jegyző előtt, ki bizonyosan véletlenül ott volt, ordíthatta el jó kívánatait.

Azon boldogság után, melyet kedvesünk látásán érzünk, a legnagyobb – mint egy szerelemben megőszült ismerősömtől hallám – bizonyosan az: ha némely helyzetekben szivünk bálványával nem találkozunk; s nincs, ki ezt valaha inkább érezte volna, mit Kálmán e pillanatban. Ákos, kit nővére nevének kiáltozása boszantott, hogy ennek véget vessen, figyelmetessé tette a tisztelt gyülekezetet, hogy minden szolgabirónak esküdtre is van szüksége s hogy e hivatalra alkalmasabb egyén nincs e világon Pennaházy Bandi jegyzőnél, ki e szavak után, rémséges kiáltások között, Rózsi helyett a közvélemény által felkarolva, jövendő szolgabirájával együtt az udvarra vitetett, hogy ott az alispán előtt bemutattassék, ki mindehhez szüntelen mosolyogva, csak tökéletes helybenhagyását jelenté ki.

Önigazolásomra – ha olvasóim közt valaki az által, hogy a sz.-vilmosi jegyzőt Rózsinál találtuk, a valószinűség törvényét talán sértve látná – csak azt mondhatom, hogy, ha nem is mint Hegel hiszi: minden a mi van, az jó, – legalább minden, a mi való, közönségesen valószinű is s hogy Rózsi fekete szemei s Pennaházy szőke pödört bajsza oly neműek valának, hogy miután Sz.-Vilmoson – honnan Rózsi jó nemes házból származott – többször találkoztak, csak természetes, hogy Tiszaréten fölkeresék egymást; főkép miután – ha az említett fekete szemek s szőke bajusztól elvonatkozunk is – kellemesebb két egyediséget alig találhatni. Rózsi, ki asszonyával Pesten létekor magyar szinházba járt, több új s régibb zsebkönyvet olvasott, sőt néhány verset könyv nélkül is tudott, azon míveltebb szobaleányok közé tartozott, kik, mert közönségesen uraságuk viselt ruháiban járnak s ugyanazt beszélik, mit úrnőiktől hallottak, szinte kisasszonyoknak látszanak; s Pennaházy, ki egy hosszú országgyűlés alatt a hallgatók között hatalmas szavával majd éljenezve, majd más kijelentések által élénk részt vett a legfontosabb tanácskozásokban s rejtett szavakkal gyönyörködteté a Nemzeti Ujság olvasóit, ismertebb, minthogy érdemeiről szólanom kellene. Föl is jegyeztem volna az érdekes beszélgetést, melyben e két szeretetreméltó személy a kortesek által meglepetett, ha országos dolgok leirása nem várna reám s e beszélgetés, minden gyönyörei mellett, nem lett volna különösen – szótalan.

Olvasóim, kiknek nagy része kétségkívül tudja, mi kellemetlen minden hölgynek s főkép szobaleánynak, ha valamely férfival magánosan találtatik, képzelhetik a zavart, melylyel Rózsi annyi férfi jelenlétében eltelt; miután azonban kedves jegyzőjét a kortesek vállain mindjárt Kálmán mellett látá s hallá a közbizodalom szavát, mely őt esküdtségre jelölte ki: megnyugodott sorsában, sőt kevesebb fájdalommal látá karjaiból kiragadtatni bálványát, mintha az tulajdon lábain ment volna el tőle. Csendesen összetakarítá a szobát, mely a kortesek által kissé rendetlenségbe jött és sóhajtva, hogy Pennaházy még esküdtté s ő Pennaházynévá nem vált, a kávés konyhába készült, midőn a mellékszoba ajtajának nyilása vonta magára figyelmét.

E szoba Macskaházyé vala s Etelka szobájával ugyanazon folyosóra nyilt.

Rózsi a küszöbön állt meg s világosan hallá Macskaházy szavát, ki ajtaját kulcscsal bezárva, midőn távozott, így szólt valakihez: – Pontban hét órakor a jegyző kertje mellett.

– Ott leszek thekhinthetes uram! – felelt a másik hang, mely szinte keleti, noha nem magyarnak látszott.

– A jutalmat ismered – válaszolt Macskaházy s a két beszélgető együtt elment.

– Jaj nekem! – szóla végre az elrémült szobaleány, midőn a távozók léptei a folyosó kövezetén nem hallatszottak többé, – Macskaházy szobájában volt s mindent hallott, mert olyan füle nincs senkinek a világon. – Talán csak nem szól a nagyságos asszonynak! S ezzel bezárva ajtaját, s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.

S most kedves olvasóim, habár néhánynak köztetek Rózsi társasága kellemesebbnek látszanék is, fontosabb dolgok hívnak. Az alispán hat órára conferentiát hirdetett, az óra közelg, menjünk a terembe.