XVII.

Ákos sebe, mint olvasóim tudják, nem volt veszedelmes. A lövés, mely bal karján átment, a csontot sértetlenül hagyá, s az ifjú szinte megszégyenlé, hogy mint mondá, ily kicsiség miatt csak egy perczig is eszméletét veszthette. A seborvos azonban, ki hamarjában Sz.-Vilmosról hivatott s még inkább Vándory – mert az első minden diplomája mellett alig talált volna engedelmességet – a sebláz miatt, melynek jönnie kelle, a betegágyba fekteté. S itt találjuk őt most, elég rosszkedvően vánkosai között, míg barátja, Kálmán szivarral kezében ágya mellett ül s öreg huszárja, János a sérült kezet időről-időre hideg borogatással takargatja. A szoba, hol a barátokat találjuk, tág és kényelmes. Az asztalokon ujságok s könyvek, a falakon néhány híres magyar férfiúnak s ép annyi még híresebb angol ménnek képe; a két ablak között zöld posztóval bevont falon fegyverek, lovagló- s kocsisostorok, melyek között egypár rókafark s odaszegzett nyúlfül arra int, hogy minde vadászkészület nemcsak diszítménynek akasztatott oda; azonkívül pipa mennyi kell, dohány s szivarok mindenfelől, egypár szép, női kezek által készült sipka, mely a szekrényen díszlik, szóval minden arra emlékeztet, hogy úrfiszobában vagyunk, nem említve a karszékeket, melyek mint tudva van, a magyar falusi lakokban eddig majdnem kizárólag csak a fiatal úr szobájában találhatók; azért-e, mert fiatal ivadékunk ülő foglalatosságokat nem kedvelvén, a szülék czélszerűnek tartják, hogy gyermekeiket az üléshez jó székek által csábítsák; vagy azért, mert idősbjeink érezve, miként hazájok iránti tartozásukat csak ülés által szolgálják le, hogy érdemök nagyobb legyen, e kötelességöket a lehetőségig nehéz módon akarják teljesíteni, oly székekre ereszkedve, melyeknek mindegyike valóságos kinzó eszköz; vagy végre talán mert elfajultunk s az ivadék, mely megelőzött, legalább székei után itélve, tízszer keményebb volt, – mindennek megitélése nem engem illet; azonban tény: hogy az egész Réty-kastélyban nem volt szék, melyet Ákoséihoz hasonlítani lehet, s hogy épen arról, melyen most Kálmán helyet foglalt, Kenyházy esküdt egyszer délután fölkelni sem tudott, mit a jelenvoltak a szék jóságának tulajdonítottak.

Azonban minde kényelem, melyet a kandallóban égő tűz még nevelt, az ifjak kedvét nem derítheté föl. Mióta Ákos s Kálmán Porváron egymástól elváltak, oly sok történt! Ákos lelkét, miután boldogsága közepett oly váratlan baj érte, komor sejdítések tölték el; Kálmán, ki azon meleg részvét által, melylyel Tengelyi mellett föllépett, Rétyéket újra megsértette, noha tettét nem bánta meg, benne új akadályt látott, mely közte s Etelka között emelkedik; s az ifjak, miután egymásnak történeteiket elmondák, gondolataikba merülve hallgattak. A szobában csend vala, s maga Tünde, Ákos kedvencz agara, osztozni látszék urának rossz kedvében s az ágy előtti pokróczon kerékbe feküdt s ha néha urára föltekintett, halkan morogva ismét behunyta szemeit. Csak az öreg János, ki időről-időre friss jégborítást vagy más valamit hozott, járt pengő sarkantyúkkal föl s alá a szobában, néha midőn ifjú ura szomorú képét látá, rosszkedvűen fejét csóválva.

– Teins uram! – monda végre a huszár, midőn ura karjáról, mint látszék, több jó szívvel, mint ügyességgel a borítást levevé.

– Vigyázzon karomra – kiáltott Ákos.

– Oh, én vén szamár! – sóhajtott az öreg – mindig rosszul veszem le a ruhát.

– Semmi baj, most nem fájt – szólt Ákos, megsajnálva hű cselédjét s egyszersmind elmosolyodva erőlködésein, melyekkel érintéseit a lehetőségig nyájasakká tenni igyekezett. – Mit akartál előbb mondani?

– Hát csak azt akartam mondani, – válaszolt János – bizony rossz időnk van.

Ákos az ablak felé fordult s mondá, hogy fertelmes. Kálmán felkelt s miután egy ideig a kertbe kinézett, nol a fonnyadt lomb, mely még a fákon függött, a színtelen pázsit s a köd, mely az egész tájat elborítá, szóval egy homályos novemberi nap szomorú gyászkiséretével a legvígabbat is elkedvetlenítheté, felsóhajt s ismét hallgatva tért vissza székére; míg János, ki azalatt fát tett a kandallóba, újra fejét csóválá s fogai közt egyet káromkodott Kálmán ellen, «ki a helyett, hogy a beteget mulatná, ott ül eltátva száját, mint a fancsali feszület, s nem szól semmit.»

– Bizony az a krumpli, mit most szednek – szólt János, ki ismét visszatért az ágyhoz s hosszú bajszát pödré – mind elromlik.

– Meglehet – felelt Ákos s ismét hallgatás lőn.

– Eje, ej – sóhajtott a huszár – csak ne menne senki agarászni határunkon, ily vizes napon az egész vetést elrontják.

Senki nem felelt, csak Tünde kelt föl helyéről s s párszor körülforogva ismét lefeküdt.

– Ez a kutya is egészen neki szomorodott, teins uram! – jegyzé meg János, minden módon igyekezve, hogy valami beszélgetést idézzen elő, de mind hasztalan! Végre kiment s friss jégborítással tért vissza.

– Hisz épen most raktál, – szólt Ákos türelmetlenül.

– Ha jó, teins uram, hát minél többször rakjuk rá.

– Nem bánom, add ide – mondá Ákos, s a sebre új borítást tétetett. János az előbbivel kifelé indult. Egyszerre mintha egy gondolat villanna át fején, a huszár megállt. – Teins uram! – szóla.

– Mi kell?

– Hát csak az, kérem alássan: fel se vegye a teins úr, katona dolog, nem tesz semmit.

– Mit ne vegyek fel? – szólt Ákos bámulva.

– No hát azt a kicsiséget, a lövést. Nem esik jól az embernek, tudom, hiszen nekem is volt részem benne, Aspernál s később a lipcsei ütközetben, még Francziaországban is kaptam egyet-kettőt a ferkóktól, de se baj! Nem kell szomorkodni teins uram. Isten, azt mondják, valamennyi asszonyt egy oldalbordából készítette, a hol pedig a csont mind ép, ott mégis egész legény egy kikerül.

– Bohó, talán csak nem gondolod, hogy sebemen aggódom?

– Hát min teins uram? – szólt a huszár jókedvűen, csakhogy valami beszélgetés kezdődőtt, – hisz jól tudom, az ilyen úrnak jobban fáj. Mikor kimasiroztunk, ha az úrfiak közül a regimentben valamelyiknek csak kis ujját vágták meg, kész volt a szomorúság, némelyik még ispitályba is ment! Végre ők is megszokták. Háborúban az ember mind egyforma lesz, golyó s kard bemegy egyikbe úgy, mint a másikba, s ép úgy meg is gyógyul; a tiszt koplal, mint a közkatona, s ha valamihez jut, szintúgy eszik. Béke idején az ember nem is hinné –

Ákos elmosolyodott, de arcza előbbi szomorú kifejezését vevé fel, midőn sóhajtva hozzátevé: – Hidd el János, ha más bajom nem volna, mint ez a gyermekség, nem látnál ily rosszkedvűnek.

– Más baj? Igazság! Ej no, hogy is felejthetem el – szólt az öreg huszár s egész képe mosolygott, midőn fejét hajtogatva minden módon tudni akará, hogy Ákos baját tökéletesen felfogta. – A nótárius kis Vilmája, úgyre bár? Ej, az a szerelem ép olyan, mint a dohány, mikor új, oly erős, könnybe lábbad az ember szeme, ha csak rá néz. De tudja-e teins uram, mit tennék én, ha úgy lennék, mint a teins úr?

– Mit?

– Hát elvenném.

– Bohó, csak tőlem függne!

– Hát kitől? Ej! – szólt az öreg fejét csóválva – hisz e kis lövés miatt a teins úr nem lesz nyomorék, s még akkor is, higye el, ha valakinek három keze volna s a teins úrnak csak egy, Vilma még se menne máshoz. Legyek akármi, ha Vilma valaha másé, mint a teins úré lesz, – s ezzel az öreg fejét csóválgatva s még mindig valamit morogva fogai közt, kiment.

A baráságos állás, melyben Jánost urával találjuk, olvasóim egy része előtt talán csodálatosnak látszik. E viszony megértésére szükséges tudniok, hogy az öreg János, ki 1814-ben, noha olvasni csak keveset, írni épen nem tudott, mint káplár ezüst emlékpénzzel s kereszttel tért vissza a háborúból, s Taksony-megye által huszárnak fogadtatván, innen rövid idő mulva Ákos apjához, akkori főszolgabiróhoz került. Ez idő óta, jóval mielőtt mostani ura világra jött, János a Rétyeket el nem hagyta. Mikor ura főbiróból alispánná emelkedett, János, mint mondá, vele avandsirozott. Ott volt Ákos anyja temetésén, urával ment, midőn ez második nejéért, kivel e történetben találkoztunk, mint kérő járt; s ha a becsületes katona az új alispánnénak nem állt is annyira kegyeiben, mint érdemlé, s habár a nagyságos asszony nem volt is egészen az ő kedve szerint és sokszor beszélt nemcsak Ákossal, hanem a cselédházban is a mult jobb időkről, hol a kastélyban még nem nagyságos, hanem teins asszony parancsolt, a Rétyek s János nem válhattak meg egymástól, mert mint az utóbbi mondá: a kenyér az emberben hússá válik s azért becsületes ember, ki annyi ideig valakinek kenyerét ette, testől-lelkestől övé lesz; s mert ha az öreg néha morgott s ebédnél több tányért s palaczkot tört, mint szükséges vala, a Rétyek jól tudták, hogy nyalkább legényt találhatnának és sok arcz van a világon, melyhez a sárga zsinorú kék dolmány jobban illenék, mint János verhenyős képéhez, melyet csak homlokán a hosszú sebhely s órási bajsza ékesíte, ez is oly színű, mintha vörös paprika szép fejér sóval vegyíttetik, – de hogy hívebb embert, olyat, kiben minden viszonyok között ennyire bizhatnának, a földön nem lelhetnek; s maga a nagyságos asszony, talán mert e tulajdonokat tisztelé, talán mert lelkének jól esett, hogy oly valaki váltja tányérait, kinek mellén több színű szalagot láthatott, sokkal nyájasabb volt iránta, mint más cselédekhez lenni szokott. Ily viszonyokban ismerkedett meg Ákos Jánossal. Minden befolyásnak leghatalmasabb eszköze a megszokás. Ministerek, kik hivatalaikat sokáig viselték, ha tehetségeik gyengülnek, sőt ha fejedelmeiknek bizalmát elvesztik is, szükségesekké válnak, s bár mindenki ismeri hibáikat, tőlök megválni mégis lehetetlen; mi csoda tehát, ha János tekintélye is napról-napra nőtt, főkép ha tudjuk, hogy a kulcsári hivatal, mely a házban a nagyságos asszony szerfölötti pontossága miatt szüntelen változott, ilyenkor mindig a huszár által töltetett be, ki ha Rétyékről szólt, soha máskép, mint «mirólunk» nem beszélt; s az egész ház becsületét legalább ép úgy hordá szívén, mint az alispán maga.

Úri házak gyermekei s cselédei között mindig barátságos viszonyt találunk. Nem is lehet máskép. Emberi gyengeségeink közé tartozik: szívesen társalkodni olyanokkal, kiket magunk is felsőbbeknek tartunk, s kik velünk mégis úgy bánnak, mintha mi lennénk a felsőbbek s ezen vágy sehol sem találja annyira kielégítését, mint gyermekek s cselédek között. A szolgának jól esik, hogy valakivel, kit nagyságos úrfinak nevez, kinek csizmáit tisztítja, sőt kinek egykor talán bérében álland, tökéletes egyenlőség lábán társalkodhatik, habár az úrfi most csak három láb magas is; a gyermek örül, hogy végre egy felnőtt, nagy bajuszú embert talált, ki vele barátságosan beszélget, miután apja, anyja s a többiek mind, kiket az úri szobákban talál, őt föl sem veszik, vagy legalább mindenesetre csak gyermeknek tartják. Az úrfi s inas tehát szoros barátságba lépnek egymással, melyet számtalan kis szolgálat, számtalan kis titok, melylyel szülők s uraság megcsalatnak, mindinkább nevel, s ha néha a szolga elküldetésével végződik s azon szomorú tapasztalások elsejét képezi, melyet egyenlőség utáni vágyunkkal a világon teszünk, azért nem kevésbbé kellemes.

Az öreg huszár, ki senkit gyermekeknél inkább nem szeretett, katonáskodása alatt, csak ha falukban szállásolva gazdasszonya gyermekeit hordozhatá körül karjain, élvezte elébb ezen örömet, s valahányszor a ficzkókat, mint mondá, nagyon megszerette, ismét elszállásoltatott; de mióta Ákos a világra jött, reá szebb napok derültek. A gyermek még dajkánál volt, s a huszár, ha ideje engedé, már kis úrfia körül járt. Ha Liptákné, mert tudjuk, hogy ő vala Ákos dajkája, a szobából kiment, ő vette karjára, s ha a gyermek, kit térdein tánczoltatott, néha mosolyogva nézett rá, felkaczagott örömében. Mikor a gyermek pokróczán mászni s végre járni kezdett, János mellette ült a földön s vigyázott, hogy fölbukva meg ne üsse magát; s midőn először tatá-t mondott, szemei ragyogtak örömében, mert neki legalább úgy látszott, mintha János-t akart volna mondani. Hosszú bajsza, melyre mindig büszke volt, csak most, mióta Ákos kis kezeivel tépdesé – s úgy látszott, semmin több örömet nem talált, mint e vörös bajuszon – nyeré egész becsét előtte, szóval az öreg János egész idejét úrfiával tölté, s ha néha ura által megdorgáltatott is, is, hogy huszárból dajkává vált, szíve, melybe az ég annyi szeretetet rejtett, most először érzé magát kielégítve, midőn a kis Ákos oly teljes mértékben viszonzá hajlandóságát.

Gyermekek néha a szépnek érzetével születnek, s nem ritkán látjuk, hogy a legszilajabb, ki minden idegentől sírva elbuvik, szép asszonyhoz első pillanatban szeretettel simul; de ha a szépség némely gyermekre nem bir is hatással, s ha Ákos, ki Jánosánál senkit szívesebben nem látott, hihetőkép ezek közé tartozott, azon természeti ösztön, melynél fogva a gyermek azokat, kik által szerettetik, mindig megismeri, s melyet követve ép oly ritkán csalódik, mint később tapasztalások után indulva sokszor – ezen ösztön erősen nyilatkozott benne is, s a gyermek soha boldogabbnak nem érzé magát, soha nyugodtabb nem volt, mint ha Jánosával lehetett.

Réty azon emberek közé tartozott, kik ha az örökös már egyszer a világon van, nem igen gondoskodnak másról, mint hogy öröksége minél nagyobb legyen; miután tehát Ákos anyja meghalt, János s az úrfi társalkodásainak nem voltak többé akadályai, sőt a fiatal nevelő is, ki Ákos hetedik évében a házhoz jött, örömmel látta, hogy növendékét az öreg huszárra bizhatja, míg maga mindazon számos foglalatosságokat teljesíti, melyek fiatal úriembernek vállait terhelik. Ha igazság volna a világon, sőt ha csak regényekben is türetnék, mondanám: hogy Ákos az öreg huszár által neveltetett; de azt legalább bizonyíthatom, hogy a gyermek örömei közt nem volt egy, melyet nem öreg barátjának köszünhetett. Szép napokon ő járt vele a kertben, a mezőkön, ha szél fútt, ő bocsátá fel a nagy sárkányt, melyet szép aranyos papirossal fölékesítve maga készített; ha esett, ő igazította a kis malmot s hajókat, melyek ilyenkor az udvaron végig futó csatornákon a gyermek nagy örömére vízre bocsáttattak, sőt a hosszú téli estéken is Ákos egyedüli boldogságát a szép mesék s hosszú történetek képezék, melyeket a régi katona bajszát pödörve órákig elregélt.

Nagy korban születve, hol minden országnak léte mintegy újra kérdésbe vétetett, hol százados állapotok egy ütközet sorsa szerint változtak vagy dőltek el s minden nemzetnek, majdnem mondhatnók minden embernek erős igyekezetre vala szüksége, hogy magát előbbi helyén fentarthassa: János, mint az egész ivadék, melyhez tartozott, sokat tapasztalt életében. Tizenhat éves korától a zászló alatt állva, ő közelről látta, ő részt vett a történetekben, melyeket most esténkint úrfiának elbeszélt; s képzelhetjük a részvétet, melylyel ez minden kicsiséget tízszer végig hallgatott. János előadásában voltak bizonyos hiányok, az elbeszélő például mindeddig nem foghatá meg, hogy azok az átkozott ferkók tulajdonképen mit akartak rebelliójokkal, s a huszár, kinek százada történetesen mindig csak parancsolatra vonult vissza, azon kis történeti tévedésben élt, hogy seregeink a háború kezdetétől végig mindig győztek; de mind a mellett a hallgató s beszélő egészen kielégíték egymást. Ákos, mint minden gyermek, minél több részleteket kivánt. János, mint a nép embere, mindig leginkább ezek elmondásában gyönyörködött, s tagadni nem lehet, hogy Ákos első történettudományát apja huszárjától nyerte. Hogy ez attól, melyet iskolában vagy könyvekben szerzünk, különbözött, nem szenved kétséget; valamint történetkönyveinkben a népről, úgy János elbeszéléseiben ép a vezérek s felsőbb osztályokról nem sok említés tétetett, még nagy kérdés azonban: kevésbbé valók avagy érdektelenebbé váltak-e ezen előadásai? Egész képzelő tehetsége ily módon János által foglaltatott el. A gyermek, ezen elbeszélésekből választván ideáljait, természetesen nem Napoleont, hanem Horvát kapitányt, ki alatt János szolgált s kit az elsőnél sokkal nagyobb férfiúnak tartott; ezekből meríté tudományát, s tudjuk, hogy a ki a gyermek képzelő tehetségére hathat, az egész valójának irányt ad, János ellenben, ki életéből senkinek annyit, mint Ákosnak el nem mondott még, egész multjának emlékét szereté benne, s nem tudom, mi történik, ha Réty alispán, midőn fiát Pestre iskolába küldé, nem az öreg Jánost adta volna hozzá inasnak.

Itt a viszony külsőleg valamivel kevesebbé látszék barátságosnak. Ákos fiatalabb barátokat talált, a tudományok s az élet szívének s eszének, melyek felett egykor korlátlan hatalommal János uralkodott, más foglalatosságokat nyujtottak, sőt a vén inas, ki nem egyszer nevelői szerepet vállala magára s urát, hol csak lehetett, szemmel tartá, mihelyt esett, felczipő s esernyővel, mihelyt hűvesedett, köpenyeggel jött utána, az úrfinak néha kellemetlenné vált; de Ákos sokkal jobb vala, semhogy boszúsága ilyenkor is egy pillanatnál tovább tarthatott volna, s ha haragjában oly valamit mondott, mi az öreget sértheté, fél óra mulva engedelmet kért s ismét régi barátságba lépett. Ákosnak nem voltak titkai az öreg huszár előtt soha. Egyetemi s juratusi évei évei alatt, mint miután ismét együtt Tiszarétre visszatértek, a szolga, ki ura képén kedélyének minden változását észrevevé, ismeré szíve minden mozdulatát, osztozott minden gondjaiban, s így most is a nyilt, barátságos mód, melylyel Vilmáról szólt, sem Ákos, sem Kálmán előtt nem vala váratlan.

– Az öregnek tulajdonkép igaza van – szólt Kálmán, rövid hallgatás után folytatva a beszélgetést, melyet János kimenve abba hagyott – Vilma szeretetétől téged senki meg nem fog fosztani; barátom! nincs okod szomorkodni.

– Nem is azért szomorkodom – válaszolt felemelkedve ágyában s kezét karjára támasztva Ákos. – Vilma nem tartozik azok közé, kiknek szeretetét, ha egyszer birjuk, könnyen el lehetne vesztenünk. De vajon boldoggá fogom-e tehetni őt? Ez aggaszt.

– Nem szoktad meg az ágyat, azért búsulsz – mondá Kálmán.

– Nem, nem – folytatá Ákos – csalódol; ha van ember, derült életnézetű, én az vagyok. Vándory maga nem nagyobb optimista nálamnál, ő mindenben a jó, én mindenben a víg oldalt szoktam feltalálni; de azon pillanat óta, melyben ma éjjel e baj történt, mintha megváltoztam volna. Akármint iparkodom, nem birom magamat felderíteni. Nyugtalan vagyok, mint még soha életemben nem voltam, egész lelkemet bús előérzetek töltik el, mintha nagy szerencsétlenség várna reám, melyet elkerülnöm nem lehet.

– Sok vért vesztettél, ez az egész.

– Nem az, – válaszolt Ákos, fejét szomorúan rázva, – mikor Vilmát először keblemhez szorítám, mikor szive dobogását érzém, s ép akkor, boldogságom közepett riasztattam fel szerencsés álmaimból, egyszerre a gondolat támadt lelkemben: vajon nem éltem utósó nagy öröme volt-e ez, melyet e pillanatban élveztem? Eddig, ha Vilma eszembe jutott, csak nyájas, örömteli jövő állt képzetem előtt, most miután legszebb álmaimból ily durván ébreszttettem fel, több figyelemmel tekintem helyzetemet s nem sok megnyugtatót találok. Senki nejét boldoggá nem teheti, ha a helyzet, melybe őt állítja, ha az emberek, kikkel őt érintkezésbe hozza, érzelmeivel ellentétben állnak! S mit várhatok? Vilmám apja s szüleim halálos ellenségek.

Kálmán, ki félig-meddig érzé e szavak igazságát, felsóhajtott.

– Reménylhetem-e, hogy szüleink valaha megegyeznek? Nem azon megegyezést értem, mely abban áll, hogy miután meggyőződtek, hogy szándékunkat akadályozniok nem lehet, egyesülésünket eltűrik, de értem azt, mely szivből jő, s mégis ez kellene, hogy Vilmám szerencsés legyen. A szerelemnek nem elég, ha tűretik, neki részvét kell, s ha midőn boldogságunkról szólunk, tulajdon szüleink vállat vonítanak, vagy kétkedő mosolylyal hallgatják szavainkat, a szív minden szeretete mellett magánosan érzi magát; s ha kettős szeretettel ragaszkodik is ily viszonyokban ahhoz, a kit választott, nem boldogsága, hanem fájdalma érzetében teszi azt. Boldogsághoz két lény szükséges, ki egymást megértse; azon mennyei pillanatokban, melyeket kedvesünk karjai között élvezünk, az egész világ hasztalan zugolódik ellenünk; de nyugodt szerencséhez, s ez az mit a házasságban keresünk, két sziven kívül, mely egymást érti, még vajmi sok kell!

– Idővel tán ez is kiegyenlíttetik – szólt Kálmán biztatva – de most, meg kell vallanom, az öregek becsületesen gyülölik egymást, az ember szinte azt hinné, osztályos atyafiak. Képzeld csak, mihelyt Tengelyi ma a zsidótól hallá, hogy irásai elraboltattak, abból, hogy nemessége épen akkor vonatott kétségbe, mikor a rablás történt, mindjárt egész cselszövényt következtetett, melynek főmestere – – –

– Apám? – kérdé Ákos ijedten.

– Nem ép az; ismeri a helyzetet, melyben házatokkal állok s csak Macskaházyról szólt, de az egészből láthatám, hogy őt is csak mások eszközének tartja.

– Apám ily tettre képtelen – szólt Ákos gondolkozva.

– Talán nem is annyira reá, mint mostohádra gyanakszik. Felhozta a másik rablást is, mely a lelkésznél megkisértetett, hol szintén csak irományok kerestettek, miután a tolvaj érintetlenül hagyva mindent, mit a szobában találhatott, csak ép azon fiókot törte fel, melyben Vándory irásai voltak. A tiszteletes irományai most Tengelyinél voltak s a jegyző nem egyszer mondá útközben, hogy e két lopást ugyanazon kezek vitték véghez, vagy legalább ugyanazon fő gondolta ki. A többi közt – tevé hozzá kis szünet után, mint ki oly valamit kérdez, miről nem tudja, nem fog-e rossz néven vétetni – nem hallottál semmit Vándory irományairól?

– Nem én – válaszolt Ákos, – töprenkedtem, miként lehetnének e jámbor lelkésznek oly fontos irományai, melyeknek elrablását mások kívánhatnák, vagy ő maga félthetné.

– Azt mondják mindenfelől – válaszolt Kálmán halkabban – hogy ez irományok családodat érdeklik.

– Családomat?

– Tudod, apádnak egy testvére volt – folytatá Kálmán – nagyapád első nejének gyermeke, s apádnál tíz vagy tizenöt évvel idősebb. Nagyapád második neje, ki egyszersmind nagyanyád, mikor apád a világra jött, a szegény fiút úgy kinozta – – –

– Hogy elszökött – vága közbe Ákos; – hallottam az egész történetet, úgy látszik, a Rétyek nem igen szerencsések második nejeikkel; de mi köze ennek Vándory irományaihoz?

– E szegény bátyád – folytatá Kálmán – mint mondják, Németországba szökött, hihetőkép valami egyetemre, mert már tizenhét éves, s mint mondják igen mívelt fiú volt; s az emberek azt hiszik, hogy Vándory őt ismerte, vagy talán még most is ismeri, s hogy az irások talán őt illetik.

– Furcsa – mondá Ákos gondolkozva.

– Tudod, milyenek az emberek; atyádnak Vándoryhoz mutatott rendkívüli barátsága, főkép a befolyás, melyet még mostohád felett is gyakorol, azon gondolatra hozza az embereket, hogy a tiszteletesnek oly dolgokat kell tudnia, melyek által apádra e befolyást gyakorolja, s főkép most, mióta az irományrablás történt, nem lehet fejökből kiverni a dolgot. Én egy szót nem hiszek az egészből.

– Minden esetre feltünő eset – szólt Ákos mindinkább gondolatokba mélyedve – két rablás pár hét alatt, mely mind kettő világosan csak irományokra czéloztatott. De –

Itt a beszélgetőket János szakítá félbe, ki friss borítással kezében, a sebésztől követve a szobába lépett.

– Teins uram, itt hozom a jeget s a feldsert – monda jókedvűen – most minden jól lesz.

A kis egyed, mely feldsernek neveztetvén, mérges tekintetet vetett Jánosra, Ákos ágyához ment, s miután az előbbi borítást leszedve s a sebet megnézve, a beteg állapotával megelégedését kijelenté, nagy vigyázattal friss ruhát tett Ákos karjára. Az öreg János, ki semmit e világon nem szenvedhetett kevésbbé, mintha urának más valaki a legkisebb szolgálatot tevé, fogai közt morogva, hogy ő azt már eddig tízszer is felrakta volna, haragos tekinteteket lövelle a szegény tudósra. Ez egyszer Jánosnak csakugyan nem volt igazsága. Serer úr mindent érdemelhetett a világon, de haragot csakugyan nem; benne minden tekintetben szeretetre méltó egyediséget találunk, s azon tizenhat év óta, melyet Sz.-Vilmoson töltött, embernek, ki mint János soha beteg nem volt, ellene panasza nem lehetett.

Vannak emberek, kikkel a sors különös játékot űz, s ezek közzé tartozott Serer is. Mint nevéről láthatni, ereiben nem tiszta ázsiai vér buzgott s az augsburgi Allgemeine szerkesztője, ha boldog pillanataiban a németfaj roppant légióit felszámítja, hihetőkép a sz.-vilmosi sebészt is azok közé sorozza, kiknek jogánál fogva hazánk majdan a szent római birodalomra oltott német-egységnek egyik ága leend. Valamint a Dunát német folyónak, – mert eredetét Németországban veszi, – úgy Serert bizonyosan németnek tarthatni; s mégis a sebész egy szót sem tudott németül, s még arczának egész kifejezése, sőt vonásai sem tartottak meg semmit, mi eredetére emlékeztetett. Benne a német nemzetiség tökéletesen átváltozott, s akár a sovány barna arczot s fekete haját, melyet anyjától örökölt, akár a nem kevés kenőcscsel tőhegyesre pödört bajszocskát, melyet önfáradozásának köszönt, tekintsük: Sererben minden oly magyar, hogy ha utazóink egyike, ki népünk eredetét keletfelé keresi, vele Ázsiában találkozik, őt, mint az ősmagyarok egyik ivadékát, talán könytelt szemekkel szorította volna karjai közé.

A sors, úgy látszott, nem akarta természetes helyén hagyni Sererünket semmiben, s valamint nemzetiségre, úgy életmódra nézve sebészünk nem követé eldődei nyomdokait. A Serer-család, mennyire csak történetét követhetjük, mindig csizmadia mesterséggel foglalkozott. Tóni, mert ez új ismerősünk keresztneve, vala az első, ki e szép művészethez semmi hajlandóságot nem mutatott, s bár külsőleg kedvelni látszék apái foglalatosságát s főkép a szurokhoz, melylyel néha egész képét bemázolá, rendkívüli hajlandóságot mutatott, való hivatással még sem birt; mit apja már abból is gyanított, mert noha reá csak készen kiszabott darabok összevarrása bizatott, mégis e magában könnyűnek látszó foglalatosságban is úgy járt el, hogy minden pár, mely kezein megfordult, néhány nap mulva a parasztok által fölfeselve nem kevés káromkodások közt hozatott vissza apjához. – A gyermek mindig locsog, – mondá az apa, majd tulajdon, majd reményteli magzata fejét rázva. – Nagyon ostoba, – szóla a legény, ki ily alkalmaknál néha az asztalt, néha inasa hátát veregeté. – Ebből suszter nem lesz, – mondák mindketten. S a negativ meggyőződés után talán alig tudták volna meghatározni, tulajdonkép mire szenteljék a fiú jeles tehetségeit, ha a kis város borbélya, hol Sererék éltek, kinek ép Tóni bőbeszédűsége tetszett, s ki talán azt hivé, hogy a gyermek, mert mint az egész ház panaszlá, munkáját csak felületesen végzi, borbélynak született, őt magához inasnak nem fogadja.

Ez vala Tóni szerencséje. Az emberi lét egyik szélsőségétől a másikhoz vetve, a lábtól egyszerre a főhöz emelkedve: a fiú, ki nem arra teremtetett, hogy művei lábbal tapodtassanak, egyszerre helyén, valóságos elemében érezte magát. Igaz, a fejér szappanbuborék, melyben ujjai gyönyörrel körülhaboztak, nem pótolá ki egészen azon élvezetet, melyet a szurokban talált, s a kis borbély nem egyszer vetett vágyó tekintetet a szomszéd fiára, ki őt apjánál inasi helyében követé s szép fekete kézzel s arczczal jár körül a városban; de ő, kit eddig minden darab bőrért, melyhez késével nyult, nehéz fenyíték ért, nem rendelkezhetett-e a lakosok felének bőrével szabadon? nem gyakorolhatá-e képzelő tehetségét korlátlanul annyi fejen, melyet naponkint megnyirt, majd garádicsot, melyen ámorok látszának fel s alá járni, majd, ha toupé kívántatott, gyönyörű csigadombot teremtve művészi kezével a polgárfejeken, ha nem említjük is a gyönyört, melylyel ünnepeken a tanácsbeliek s városi honoratiorok egy részének fodrokat égetett. S a borbély nem beszélhet-e többet, mint bárki más a világon? Ki szegezheti hallgatója nyakához kését, véres boszút fenyegetve, ha közbeszól? Ki tudja meg, ki közli gyorsabban a helység ujdonságait? Mely hirlapszerkesztő biztosabb közönségéről? Vezérczikk helyett beszappanozza, tárcza helyébe langy meleg vizet vesz, s hazai tudósításaiban mindig többet, a külföldiekben kevesebbet közöl, mint a mi történt, s közönsége nem marad el. Ki ne lenne boldog ily helyzetben, főkép ha apjától havonkint három váltó forint subventióval segíttetik, s az egész városban, még a tanácsot sem véve ki, legtisztább kezekkel járhat körül?

A görög allegoria szerint a sphinx feltartóztatá az utast s rejtélyt mondván neki, őt, ha azt feloldani nem volt képes, széttépte. Ezen allegoria való még napjainkban is. Mindenikünk elébe, midőn az életbe lépünk, rejtély állíttatik fel, s ki ezt, mely nem egyéb, mint hivatásunk megértése, feloldani nem tudja, elvész; ki reá felelni tud, ki magával tisztába jött, hogy hadvezérnek, vagy tudósnak, vagy, mint Serer, borbélynak született, annak jövője biztosítva van. Az emberek többnyire nem azon harczban vesznek el, melyet külviszonyaikkal, hanem abban, melyet önmagukkal küzdenek, s ki ezen túl van, habár lassú léptekkel, de szüntelen haladni fog a pályán, melyet választott, s mint Sererünk kis város borbélyából pesti borbélylegénynyé, innen diplomatikus s később valamely megye járásbeli sebészévé emelkedhetik, a nélkül, hogy különös szerencsére szüksége lenne.

A tudományos előmenetel, melylyel az ifjú a pesti egyetemen a sebészetet hallgatá, korántsem vala oly kitünő, mint azt vártuk. A természet, mely neki, mi a kérdezést illeti, oly rendkívüli képességet adott, úgy látszik, megtagadta tőle a felelés tehetségét, legalább pajtásai ennek tulajdoníták szokatlan némaságát, melyet vizsgálatok alatt rajta észre lehetett venni. Sőt mi a gyakorlati sebészetet illeti, erre nézve sem felelt meg Sererünk pesti gazdája reményeinek, ki a borotválás közt legényén azon észrevételt tévén, hogy késével többször a bőr alatt, mint fölötte dolgozik, azt hivé, hogy inkább sebésznek, mint borbélynak való. De miután e világon nem a tudomány, hanem a szeretet mível csudákat: midőn Taksony-megyében a sebész meghalt, s özvegye, ki egyszersmind Serer főnökének testvére volt, Pestre jövén a nyalka sebészt meglátta, ennek tudományra nem vala többé szüksége. Az asszonytól kölcsönzött pénzzel letette vizsgálatait, sebészet mesterének neveztetett; s miután nejével a megyébe jött, hol az első férjétől reá maradt tőkéi által, melyek egyes tisztviselőknek kölcsönöztettek, nem csekély befolyást gyakorolt, rövid idő mulva a Sz.-Vilmoson lakó megyei sebész helyére neveztetett ki, hol őt e napig találjuk, s hol az egész világ által doctor úrnak czímeztetik.

A megye főorvosán kívül, ki tanári oklevelénél egyebet az egyetemről nem hozván magával, a doctor czímet nem osztogatá bőkezüleg, nem is javallanám senkinek, hogy Serer úrhoz máskép szóljon. A legkisebb szócska, mely őt előbbi hivatására inté; ha valamely neveletlen ember, mint János, őt feldsernek nevezte; sőt ha jelenlétében valaki csak borotváit köszörülé, az ildomos férfiút szörnyű haragba hozá; s midőn egyszer a sz.-vilmosi borbély, kire most szakállát bizá, későbben jött s a doktor urat borotválkozva találván, szive örömében mondá, hogy a teins úr úgy érti a mesterséget, mintha maga is borbély lett volna, – tudvalevő dolog, hogy a borbély fényes nappal a házból kidobatott.

– A seb szép, nagyon szép – szólt Serer, midőn a borítást vigyázva takargatá – merem állítani: nem láttam szebb sebet.

– Jött volna chirurgus úr háborúba, – mormogá János – ott szebbeket láthatott volna.

– Mit ért kend hozzá – válaszolt a másik, – a szép seb nem az, mely legnagyobb.

– Igen, hanem oly kicsi, hogy magától meggyógyul – mondá a huszár, s hol feldserre nincs szükség.

Serer boszús tekintetet vete a huszárra. – Hogy méltóztatott aludni?

– Jól.

– És most az érzés?

– Az is jó.

– Semmi alteratió?

– Semmi.

– Tehát tökéletes apirexia, azaz láztalanság?

– Ugy hiszem.

– Talán már étvágy is volna?

– Bizonyosan.

– Mondtam ugy-e? A mandulatej ily alkalommal csudákat mível.

Ákos mosolygott.

– Nem hinné senki, a mandulatejnek milyen hatása van! Tehát minden jól van?

– Tökéletesen.

– Csak azt sajnálom, hogy előbb nem hivattattam, hogy eret vághattam volna.

– De hát miért, ha a teins úr jól van, – szólt a huszár.

– Hallgasson kend, én azt mondom, – szólt az orvos méltósággal, – az érvágásnak ily alkalommal csudás hatása van.

– A homoeopathák nem vágnak eret soha – mondá Ákos oly komolysággal, minőt Kálmán, főkép midőn a hatást látá, melyet e szavak a kis sebészre tettek, megtartani nem tudott. Valamint t. i. Serer, mihelyt borbély vagy borotva csak távolról említtetett, lángra gyúlt: úgy mihelyt a homoeopathiáról szó tétetett, az ildomos férfiú minden türelmét elveszté.

– A homoeopathák? – szóla keserűen – de hát mit tesznek a homoeopathák? Adnak-e gyomortisztítót, melegítőt, erősítőt, jalappát s chinát, orvosságot, hogy a beteg izzadjon, s az izzadság ellen antispasmaticumokat, antiphlogisticumokat, antirheumaticumot, aromaticumot, cardus benedictust, rhabarbarát, tartarust, sal mirabile glauberi-t?

– Az Istenért! – vágott közbe Kálmán – már rosszul érzem magam.

– Ki hallotta, hogy homoeopatha valakinek visicatort vagy más flastromot rakott fel, és a meleg, hideg s jégborítékok, lábvizek, ülő s egész fürdők? Mit ér nekem oly orvos, kitől egy kaszontalan bécsi italt, elixirium viennensé-t sem kaphatok!

– Doctor úrnak igaza van – szakítá félbe a szólót Ákos mosolyogva – a beteg sok élvezettől fosztatik meg, ha magát homoeopathiára adja; az orvosi tudomány feladata – – –

– Az, hogy az orvos gyógyítson – pótolá Serer – s kötelességének eleget tegyen; hogy megpróbáljon mindent, mit a gyógyszertárban találhat, s ha maga nem boldogulhat, hívjon össze consiliumot, míg a beteg meg nem gyógyult.

– Vagy meg nem halt – mondá nevetve Kálmán, mire az öreg János nagy megelégedéssel szintén felkaczagott.

– Vagy meg nem halt? – kiálta Serer, rikácsoló hangon, – jó orvos kezében tíz beteg közül nem hal meg egy, az is csak mert megrögzött betegsége van s későn folyamodott segedelemhez. És ha a beteg meghal, az az orvost felmentheti-e kötelességétől, hogy neki mindent beadjon, mit az egyetemben tanult? Feleljen erre a teins úr, ha tud!

– Igen, de a homoeopathák is beadnak sokat – szóla Ákos mindig fentartva komolyságát – és betegeik meggyógyulnak.

– Hiszem, persze – válaszolá a sebész gúnyosan, – de ha a természet nem volna! Oh, a természet néha csodákat mível!

– De nem mindegy-e az, ha a beteg meggyógyul? – kérdé Ákos.

– Épen nem mindegy, ha a természetet nem segítik s magára hagyják, mint főorvosunk mondja, megerőlteti magát, minek később mindig káros következményei vannak.

– És ha önnek betegei meggyógyultak, ki tudja – szólt Ákos – azokat nem a természet gyógyította-e meg?

– Mi tudjuk, teins uram, mi, kik az egyetemre jártunk s professorainktól öt évig tanultunk, hogy a beteg nem gyógyul meg, ha neki bizonyos orvosságokat nem adunk be – válaszolt Serer méltósággal. – Kik a tudományban nem járatosok, kik, mint a homoeopathák, sem chemiát, sem botanicát, sem mineralogiát, sem anthropophagiát, anthropologiát akarám mondani, a mi az orvosi tudományhoz mind szükséges, nem tanultak, mihelyt valamely nagy curát teszünk, azzal állanak elő, hogy a beteget a természet gyógyította meg. Mi azt jobban tudjuk; miért tanultunk volna öt évig a pesti egyetemben, ha még ezt se tudnók?

– Igazság – szólt Ákos – miért tanultak volna annyit, ha többet nem tudnának, mint bármely más ember a hazában!

– És ha homoeopathának nehéz betege van – folytatá Serer lelkesülten – nem hí-e mindjárt aleopathákat? Például minap Porváron az öreg ügyvédnél?

– A ki harmadnapra, miután a főorvos általvette, meghalt? – vágott közbe Kálmán. – Beszéltem előbbi orvosával s azt mondá, hogy miután a betegség gyógyíthatlan volt, és látta, hogy a beteg szörnyen kínlódik, azért hítta az aleopathákat, mert ő maga gyenge orvosságaival talán még egy hónapig se tudta volna megszabadítani fájdalmaitól. Az aleopathiával sebesebben ment.

E megtámadás erősebb vala, semhogy azt sebészünk még tulajdon betegétől is eltűrhette volna. Meggyőződve tudománya hasznairól, mint meggyőződve csak az lehet, ki belőle évenkint háromszáz forint biztos fizetést, szabad lakást és a látleleteknél nem egy szép mellékkeresetet húz, meggyőződve tudománya valóságáról, mint ki iskolakönyvein kívül az orvosi tudományról mást nem olvasott, s ki a biblia ellen felhozott kételyeket félig sem tartá oly vétkeseknek, mint ha valaki amazok ellen szólt: Serer mondhatlan boszúval s megvetéssel tekinte maga körül, főkép az öreg Jánosra, kinek örömében, midőn a feldsert megtámadva látá, egész képe ragyogott, s ki fejével s minden tagjaival helybenhagyást integete, leginkább Kálmán érthetőbb tréfáira. – De hát van-e abban csak mákszemnyi ész, mit a homoeopathák tesznek? – szólt végre a megtámadott; – egy felnőtt erős ember megbetegszik, például egész tál kocsonyát felfal s gyomrát elrontja, eljő a homoeopatha s mit ad be? Kérem alásan, mit ad be ily alkalommal? egy csöpp camomillának milliónyi részét. Már kérdem, józan ember hogy foghatja fel eszével ennek hasznát? Egy egész tál kocsonya és –

– Igen, – válaszolt Kálmán nevetve, – de én azt se foghatom fel tulajdonképen, ha sok turós lepényt, vagy töltött káposztát ettem s hideglelést kapok, china miért segít?

– Az igen természetes, hogy a teins úr ezt nem érti – szólt a sebész azon megelégült mosolygással, mellyel tudósok be nem avatottak irányában szólni szoktak; – a teins úr nem járatos az orvosi tudományban, de ez magában igen világos és egyszerű. A chinának van bizonyos ereje, mely a hideglelést megszünteti, semmi sem természetesebb ennél; Isten a chinát különösen azon czélból teremtette, hogy vele a hideglelést meggyógyítsuk.

– De honnan van, hogy mikor Isten a kolbászt s töltött káposztát, mitől hideglelést kapunk, itt nálunk teremtette, a chinát mégis nem itt hagyá nőni?

– A teins úr csak enyeleg – mondá főcsóválva Serer, – így tudományos dolgokról szólni nehéz; de azt csak nem fogja tagadni senki, hogy ha valamiből oly parányi adag, mint a homoeopathák állítják, oly nagy hatást tesz, többnek még nagyobb hatásúnak kell lenni; s ha egy csöpp camomillának milliomod része már valakit meggyógyíthat, én, ki három findsával adok legalább, még többet használok. A mint igaz is, mert a camomilla-thea jó mennyiségben csudákat tesz.

– A mint veszszük – válaszolt Kálmán pajkosan, – minden a módtól függ, melylyel a szert alkalmazzuk. Doctor úr egy tekercs boton, egy nagy mogyorófa padon órákig elülhet minden kellemetlenség nélkül, s mégis ha a tekercsből egy pálcza kivétetik s azt például János bizonyos módon alkalmazza, akkor, ámbár előbb az egész mogyorópad rossz hatást nem okozott, úgy hiszem – mit gondol János? – szólt az öreghez fordulva, ki, mintha már a botot kezében érezné, markát összeszorítva nevetett.

– Hát én – felelt ez – csak azt hiszem, hogy a homopatica és a – – nem tudom hogy hivják, mindegy. Ha gyomrom fáj, bort iszom, s mikor a kulcsárnak tüdőgyulladása volt, a gazdasszony paprikás pálinkát adott be neki, s mi is csak meggyógyultunk. Életünk Isten kezében van, mint a tiszteletes mondja, s ha valaki nem érte el végső napját, azt megtartja, ha száz doctort hína is.

Nem tudom, mik lehettek volna János e merész szavainak következései, ha a sebészt, kinek mérgében szemei szikráztak, épen midőn szólni akart, a teins alispánné jötte nem szakítja félbe. Melyet észrevéve, midőn kézcsókoláshoz sietett, azonnal a jégborítások s mandulatej csudálatos hatásáról, s miként Ákos már minden veszedelmen kívül van, kezde beszélni.

Rétyné nem látszott jó kedvében és sem az orvost, sem Kálmánt, ki magát mélyen meghajtá, nem méltatá nagy nyájasságra; azonban Ákos mindig különös hatalommal birt mostohája fölött. Ez asszony, ki indulatát soha senki irányában nem mérséklé, vele mindig szelíden, vagy legalább udvariasan bánt, s most is midőn ágya mellé ült, részvéttel kérdé, hogy érzi magát?

Serer Jánossal friss borításért ment; Kálmán észrevéve, hogy társasága nem kivántatik, az ablakhoz állva a kertbe nézett. – Látod-e Ákos – szólt Rétyné halkan – mi következik abból, ha az ember a helyett, hogy tisztujításnál kötelességét teljesítené, lányokhoz jár.

Ákos hallgatott, de arczai égtek. – Nincs okod magad szégyenleni – szólt Rétyné enyelegve – Vilma szép leány és – – –

– Nagysád! – szólt Ákos feszült kebellel.

– Vilma – folytatá amaz – csinos leány, s ti fiatal emberek, hol van egy, ki ily alkalommal kezét nem nyujtaná az után, mi önkényt ajánlkozik. A leánynak dolga becsületére vigyázni.

Rétyné szavai enyelgők, szinte nyájasak valának, mégis volt valami a hangban, mi Ákos egész vérét arczába hajtá, s az asszony maga, noha meglepettnek tetteté magát, igen is jól tudá az ifjú felgerjedésének okát, midőn ez remegő hangon szóla: – Nagysád kérem, egy szót se többé ily hangon; Vilma –

– Igen csinos kis leányka – mondá az asszony, mindig enyelegve, de úgy, hogy idegen is észrevehette volna a keserűséget, mely szavaiban rejtezett – kissé kegyesebb mint gondoltam, de végre ez anyjának gondja; ily leányok, kik uriasan neveltetnek, mindenféléket vesznek fejökbe. Tengelyi meggondolhatta volna maga is, hogy e nevelés nem jegyző leányának való.

– Vilma mátkám! – szólt Ákos erőt véve magán s mennyire lehetett, nyugodtan.

– Mátkád? Rétyné nevetésre kényszeríté magát. – És hányadik, ha szabad kérdenem?

– Az első – szólt nyugodtan az ifjú – s arra esküszöm, az utolsó is. – S Rétyné lesüté szemeit a nyugodt, elhatározott tekintet előtt, melylyel Ákos reá nézett.

– Lázban beszélsz? – szólt végre a lehetőségig nyájasan mosolyogva, – Vilma Rétyné! s ily történet után!

– Ha Vilma mátkám – szólt Ákos folyvást mostohájára függesztve szemeit – nem látok semmi rendkívülit a történetben.

– Ha feleséget véssz magadnak, mondá apám sokszor testvéremhez – szólt Rétyné – ne végy soha olyat, ki lakodalom előtt becsületénél inkább szeret, nehogy a lakodalom után mást még náladnál is inkább szeressen.

– Nagysád – szólt Ákos, összevonva szemöldeit – ne becstelenítse nemét, s önmagát az által, hogy becsületes leányról így szól.

– Persze, becsületes leány, hisz Ákos ott van éjjel tizenkét óráig; s megölne mindenkit, ki kétkedni merne.

– Méltóztassék, – szólt Ákos keserűen – jövendőbeli menyéről miért ne szólhatna kedve szerint.

– Menyemről? s tudod-e, hogy Tengelyi nemessége is kétségbe vétetett?

– Tudom! Ha Vilma nőm, nemességre nincs szüksége többé; egy okkal több, hogy nőül vegyem.

– Tengelyinek, mint mondja, irományai vannak, melyekből nemességét bebizonyíthatja.

– Voltak – szólt Ákos, élvezve a zavart s aggodalmat, mely mostohája képén látszott, – az irományok elraboltattak. A Tengelyi-családnak nincs többé senkije, kire támaszkodhatik, mint én, de reám számolhat.

– Hisz azt hallám – szólt Rétyné s arczának kifejezése látszólag változott – hogy a rablás nem sikerült, s Tengelyi irományai nem jöttek a zsiványok kezeibe.

– Sőt épen ellenkezőleg – válaszolt Ákos, ki mostohájának fölgerjedését észrevevé; – a pénz s minden egyéb visszakerült, csak az irományok vesztek el.

Rétyné arczán öröm sugárzott, melyet minden erőlködése mellett, Ákos előtt egészen eltitkolni nem tudott, midőn kérdé: – Kik lehettek a tolvajok?

Ákos, ki az egész idő alatt szemeit nem fordítá el mostohájától, mondá, hogy az egész falu véleménye szerint a rablás Viola által követtetett el. Mire Rétyné sietve fölkelt s mondván, hogy még valami sürgetős dolga van, elsietett.

Kálmán, ki a beszélgetésnek csak utolsó részét hallá s maga is észrevette a változást, melyet a rablásróli hir Rétynére tett, bámulva nézett utána. Ákos, felülve ágyában, fejét csóválva egy perczig gondolkozott. – Kálmán! – szóla végre – mondád, hogy Tengelyi a rablás bujtogatójának mostohámat tartja?

– Majdnem világosan mondta.

– És azt hiszed, hogy a rablást Viola követte el?

– Viola, vagy a zsidó és ennél nem találtak semmit.

– Tudja az ég, én alig hihetem – szólt Ákos, fejét rázva. – De ha az irományok Violánál vannak, ő visszaadja, annyi bizonyos.

– Kétségen kívül, ha fojtásnak nem használta el.

– S te minap mondád, hogy Viola gulyástoknál többször megfordul. Tudod-e mit? Nyargalj oda mindjárt, mondd meg neki, hogy Violát keresse fel, ha az irományokat visszahozza, igérj neki s Violának akármit. Tudod, Kálmán, az átkozott seb miatt magam nem mozdulhatok – szólt haragosan bekötött kezére tekintve, – életem boldogsága függ tőle, kérlek siess.

Kálmán, ki az alatt kalapját s bekesét siettében alig tudá föltalálni, homlokára csapva szidni kezdé magát, hogy’ is nem jutott ez régen eszébe! – A gulyás által bizonyosan megkapjuk az irásokat – szólt s megszorítva barátja ép kezét, elsietett.

Ákos égő homlokát kezére támasztva ült ágyában. – Ha ez igaz volna! – szólt magában s szomorú gondolatokba merült, melyekből csak János ébreszté őt fel, ki friss borítással jött s beszélé, hogy a nagyságos asszony azóta mindig Macskaházynál van. Rövid idő mulva Kálmán lovának kopogása hallatszott s a kocsi zörgése, melyet az alispánné, nem tudni miért, mihelyt Ákostól kijött, újra befogatni rendelt s melyen most Macskaházy elindult.