XVIII.

«Sirva vigad a magyar» így szól a közmondás; miért is vigadna máskép? Ha az ősöknek arczvonásai ivadékról ivadékra fenntartják magukat: bámulhatjuk-e, ha azon kifejezés is, mely az eldődök vonásainak életet adott, szintén átszáll a késő unokákra? S hajdanában a magyarnak annyi oka volt sirni! Más nemzeteknél az újabb kor meggyógyítá a multnak sebeit. A népdal majdnem mindenütt megtartá a bús melódiát, mely oly korban támadott, midőn az elnyomott népnek érzelmei nem lehettek egyebek, mint szomorúak; de nálok régen vigabb szavak tétettek az előbbiek helyébe, vagy legalább az énekesnek vigabb hangja feledteti a dalnak valódi jellemét. Nálunk alsóbb osztályainknak nincs okuk vígságra a jelenben sem s a dal szomorúan hangzik most is, mint azon napokban, midőn Budának falain félhold uralkodott. Hisz vannak emberek e hazában, kik csak falujok viszonyait ismerve, nem igen gyanítják, hogy ez ország, mióta a törököt elűztük, változáson ment keresztül s a jobbágy, midőn füstpénzforintját a kastélyba viszi, a török garasra emlékezve, félig sem borzadhat annyira a multtól, mint azok, kik egy századdal ezelőtt, végső krajczárig letisztázva hazájok iránti tartozásukat, azért, mióta a töröktől megszabadultunk, adót nem ismernek. A komorság, mely a magyar népet jellemzi, azonban meggyőződésem szerint történetén s jelen állásán kívül még vidékünk szomorú jellemének tulajdonitható. Ki az, ki e hon rónáin végig tekintve, meg tudná tartani vidámságát? Az őserdő, mely e tájakat talán egykor eltakará, rég kivágatott s az áthatlan növényfátyol, melylyel e föld szűz testét egykor takarta, az ember fejszéje alatt eltünt, de helyette csak pusztaságot találunk. Ha más országok lakója a vidéken körültekint, mennyi van, min szive örülhet! Mindenfelől házak, fák, kerítések, viruló vetés, mindenütt valami, mi őt eldődeinek munkásságára emlékezteti, mi új, elevenebb szorgalomra inti, hogy mint ők, úgy ő munkája által földi létének nyomait hagyja maga után. Pusztáinkon csak a határhalmok intenek arra, hogy e föld egyesek által tulajdonnak neveztetik, noha alig tudjuk, lehet-e azt tulajdonnak nevezni, mi csak abban áll, hogy másokat valaminek használatából kizárunk s nem abban, hogy vele magunk élünk s az általános elhagyottság, a munkátlanság csendje, mely e tájakon elterül, szomorúsággal tölti lelkünket. Hány ivadék tünt el e határokon a nélkül, hogy létének nyomát hagyná maga után! S az átmenő miként ne emlékeznék, hogy egykor sirjába fog szállni ő is, eltünve a nagy róna alatt, nyom nélkül, mint az, kit a határtalan tenger habjaival elborított.

Ha ily vidéket – pedig a mondottak szóról-szóra illenek Tiszarét egész környékére – novemberi nap szürke világításában látunk, a szív akaratlanul szomorú sejdítésekkel telik el.

Dél rég elmult, midőn Zsuzsi Liptáknétól kisérve, a falut elhagyá. A külcsárdánál egy ideig pihenve megálltak s a fiatal asszony, kis podgyászával hóna alatt, melyben férjének kevés eleséget vitt, magánosan haladott Kislak felé, hol a gulyásnál Violáról valamit hallani remélt. A gulyás tanyája Tiszaréttől jó kétórányi járás és Zsuzsi, ha néha mély gondolataiból föleszmélt, érzé betegségéből visszamaradt gyengeségét. Nem egyszer ült le fáradtan s ha ilyenkor szemeit körüljártatva, a nagy pusztaságot látá maga körül és magát rajta oly magánosan, oly elhagyatva, a nagy csend, melyben önlélekzését hallhatá, rémüléssel tölté lelkét. Eszébe jutott, hogy a napokban farkasokról hallott beszélni, eszébe jutottak gyermekei, férje, ki talán e pillanatban új veszélyben forog; s ismét útnak indult, nem új erőt, hanem új nyugtalanságot érezve szivében, mely annyival inkább növekedett, mennyivel inkább érzé, hogy czélját jelen gyenge állapotában a nap leszállta előtt el nem éri. Egyszerre lódobogás ébreszté fel ábrándaiból, lelkén a gondolat villant át, hogy Violája száguld utána; dobogó szívvel fordult meg, de a lovas Kálmán vala, ki gyorsan haza felé nyargalt. Így ért a kőfeszületig, mely a kislaki határon áll s noha romlásnak indult, mióta a pápista földesasszony, ki azt részbirtoka mellett felállíttatá, meghalt, lépcsőkövén a vándornak nyughelyet nyujta. E kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hány szerencsétlen térdelt e lépcsőkön, hány panaszlá itt keserű bajait annak képe előtt, ki földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész keserűségökben ismerni tanulja, hány kelt fel vigasztalva a feszülettől s a kálvinista asszony lelkén a pápista keresztnél azon nyugalom terült el, melyet nem egy vagy más vallásos rendszer, hanem csak az Isten által jobb emberek keblébe teremtett vallásos érzemény ad s melyet sok, ki egyes vallások tanai felett könyveket írt, talán soha sem ismert életében.

Az asszony fölkelt, hogy tovább menjen, midőn egyszerre nevén szólíttaték. A hang ismerős vala, de nem annyira, hogy első pillanatban tudná, kitől jő s midőn megfordulva Czifrát látá, ki a kereszthez támaszkodva, fejével köszöntést integetett, Zsuzsi visszaijedt. Mióta Czifrát először látta, mindig borzadással tekinte reá. Ismerte alávalóságát, tudta, hogy minden kegyetlenség, mely Viola czinkosai által elkövettetett, ez embernek műve s az egész szeretet, melylyel férjéhez viseltetett, sokszor nem vala elég erős legyőzni undorodását, ha őt ennek társaságában látá. Viola is egy idő óta gyanakodni kezde ezen társa hűségén s többször mondá, hogy még Judásává lesz. Mindez összevéve, megmagyarázza a borzadást, mellyel a szegény asszony a zsiványra nézett, midőn ez furkós botjára támaszkodva, különös mosolygással, mely arczának még csunyább kifejezést adott, kérdé, hová megy?

Violáné felelt, hogy a kislaki gulyáshoz.

– Úgy-e, férjedet keresed? – szólt a másik, bundáját vállán igazítva – a gulyás talán tudni fogja. Mi ujság nálatok a faluban?

– Hát nem tudja kend? – szólt Violáné, szemeit a szólóra szegezve – azt mondják pedig, kend is ott volt férjemmel.

– Violával? Hát a faluban volt?

– És kend nem tudna semmit a rablásról, mely a nótáriusnál tegnap éjjel történt?

– Hát kirabolták? – szólt nevetve – no mit mondtam! Mihelyt hallám, hogy Violának szabad járata van a házhoz, előre mondtam, hogy rablás lesz a vége. Oly legény, mint Viola, nincs három megyében, vele nem lehet tréfálni.

– Ne beszéljen kend ilyeneket. Esküdni mernék, nem Viola követte el a rablást.

– Meglehet, én nem tudom. Hát ki lett volna? – szólt Czifra egykedvűen.

– Az egész falu mondja, hogy kend.

– Az egész falu? Peti czigány talán? – kérdé Czifra, lángoló szemeit az asszonyra szegezve.

– Petit nem láttam, mióta Porvárra ment, de a kovács, ki kendet üzőbe vette, az egész falu, mondom –

– Az egész falu bolond és a kovács még bolondabb, ha oly valakit vett üzőbe, a kit Czifrának gondolt. Ha én lettem volna, nem sokat locsogna merészségéről. Éjjel minden macska fekete, szeretném tudni, miről ismert meg, talán bundámról – tevé hozzá nevetve s bundáját vállára húzva, – az sem piszkosabb másénál. Sok jó szerencsét! mennem kell. – S a zsivány az úton, mely a kereszt mellett Garacs felé fordul, fütyörészve tovább ballagott. Zsuzsi soká nézett utána. Miután elindult, kis idő mulva kocsizörgést halla s látá a hintót, melyen Macskaházy szinte Garacs felé hajtatott. Mikor a hintó Czifrát utoléré, kit Violáné időről-időre visszafordulva szemmel követett, megállt, a bennülő rövid ideig a zsiványnyal beszélgetett, azután ez hátul a bakra ülvén, a kocsi tovább haladt.

Zsuzsi bámulva kettőzteté lépteit; de már sötétedni kezde, mikor a tanyához közelgett.

Itt az öreg gulyást s Petit találta. – Nem láttad-e Czifrát? – szólt emez nyugtalanul, ki midőn az asszonyt meglátá, társával eleibe jött.

– Igen – felelt Violáné.

– És hol?

Violáné elbeszélé egész találkozását, mialatt Peti arczán, főkép midőn hallá, hogy Macskaházy Czifrát kocsijára vevé s Garacsra hajtatott, a legnagyobb kétségbeesés vala látható.

– Mindennek vége van! – szólt végre, kezével homlokára csapva – hogy is szólhatott kend Czifrával Violáról? Most ha jókor nem jövök, elfogják.

– De az Istenért, mi történt? – kérdé az asszony remegve.

– Nincs időm, István mindent elbeszél, én itt egyenesen a legrövidebb úton futok a sz.-vilmosi erdő felé. Ha kendnek lovai elérkeznek, hajtson lóhalálba. Tudja a helyet, talán még előbb jöttünk, mint a szolgabiró emberei. A Tisza, hála Istennek, még az idén nem öntött ki. Az Istenért, ne kimélje lovait, István.

S a czigány sebes ügetéssel Sz.-Vilmos felé sietett.

Violáné, ki Peti s az öreg gulyás szavaiból észrevevé, hogy férje veszedelemben forog, remegő hangon kérdezé: – Mi történt?

– Még eddig semmi, légy nyugodtan Zsuzsi, – mondá emez, – ha valami történik, felakasztom magam, de csak miután Czifrát izmokra téptem.

– De mi történt? az Istenért, mondd el könyörületességből – sóhajta Zsuzsi, midőn a házba lépve, hova épen értek, a tűzhely melletti padra ereszkedett. Az öreg gulyás nem kevés káromkodással önmaga ellen, elmondá a dolgok helyzetét, mely Violára nézve épen nem vala megnyugtató. Mindjárt a rablás után, melynek valódi történetét Violáné a gulyástól hallá először, férje lóháton a tanyához jött s Istvánnak, kinél az egész banda majdnem naponkint megfordult, meghagyá, hogy ha Peti, kit ide rendelt, vagy hívei közül más valaki őt keresné, a sz.-vilmosi erdőbe, szokott rejtekéhez utasítsa, hol míg a rablás által okozott lárma tart s Tengelyinek az irásokat valami módon vissza nem szolgáltatja, rejtve fogja magát tartani; kérvén egyszersmind, hogy ez alkalommal pár napi eleséget küldjön számára. A gulyás Czifra árulásáról még mit sem tudott. Viola sietségében megfeledkezett felőle szólni. Petivel, mióta ez hallgatódzva az árulásnak nyomába jött, a gulyás nem találkozott és semmi sem természetesebb, mint hogy midőn Czifra délután a tanyához jött s Violáról kérdezősködött, István egy kulacs bort s pár font húst adva kezébe, őt a sz.-vilmosi erdő rejtekéhez utasította. Csak egy órával később, midőn Peti megérkezett, ki a rablásnál Violától könnyebb szaladás végett elvált, hallá, hogy árulóra bizta titkát. Azok után, miket Violáné tulajdon szemeivel látott, Czifra szándékáról nem lehete többé kétség s a szegény asszony meggondolva minden körülményeket, kétségbeesve ült ott a padon, a fájdalomnak azon nemébe merülve, melynek az ég könyeket nem adott vigasztalásul.

Két óra mult, hogy Czifrát s Macskaházyt látta, Garacs a sz.-vilmosi erdőhöz félórával közelebb, a főbiró házánál kész lovaskatonák s commissariusok, – s ők gyalog miként érhetnének előbb Viola rejtekéhez, hogy neki hírt vigyenek. Itt nem vala mit reményleni! –

– Csak szekerem jőne már – szólt a gulyás, háza elébe menve. – Beküldtem a faluba két óra előtt s még sem jő. No várj átkozott fattyú! Ha lovaimhoz juthatok, még idején ott leszünk. Azok a szolgabirák sem sietnek úgy, mint kend Zsuzsi lelkem gondolja, főkép most restallatió után. Ki tudja, otthon van-e már? Igaz, Peti mondta, hogy a főispán haza küldte. De átkozom én magam is. Hogy az ördög harminczháromszor leütött volna menkő teremtésével, mikor számat tátottam az előtt a gazember előtt! Na, ne félj semmit, Zsuzsi lelkem, jókor jövünk még, meglásd, nincs jobb lova senkinek. De ki is gondolta volna, hogy Czifra ily gazember lehet, harmincz esztendeje, hogy zsivány s még ő árulkodik, no várj, várj! Mindjárt Czifra után Kálmán úrfi volt itt s elbeszélte, hogy a nótáriusnak irásai vesztek el s kért, hogy szerezzem vissza, hogy mondjam meg, hol van Viola; az Istenre kért s hozzá káromkodott is s én nem mondtam neki egy szót, csak azt igértem, ha Violával valamikor véletlenül találkozom, majd szólok vele; s ennek a kutyának mindent elmondok. De – kiálta föl, midőn baltáját s bundáját, egy sebesen közelgő kocsi zörgését hallva, felkapta – itt vannak lovaim.

A kis szekér, két izmos sallangos sárgával, a konyhaajtó előtt állt meg. – Úgy, Zsuzsi jer, ülj hátra a kocsiba s takard be magad jól – szólt, Violánét szekérre emelve; – te pedig, lódulj, – mondá kocsisának, kit, kezéből kivéve gyeplőit, üléséről lelökött, – majd adok én neked korcsmában mulatozni.

S a lovak száguldva megindultak a mezőn. A szekér csengő zörgése nem sokára elhangzott s a kuvaszok, kik utána futottak, rég elhallgattak, csak Bandi kocsis állt még előbbi helyén, minden sötétség daczára, mely a téren elterjede, a távozó szekér után bámészkodva. – Istók bácsi – szólt, fejét, mely nem épen nyájasan érintetett, vakarva – talán csak nem lopja el Viola feleségét, hiszen nem marha!