XX.

Ha boszorkány-szemekkel birnánk, kik – mint jámbor apáink hitték – éjtszaka mint nappal mérföldekre láttak, s ha a téren, melyen történetünk játszik, valamely magasabb hely volna található, most valóban ritka dolognak lehetnénk tanui. A rónán, hol őszkor, főkép miután az estharang a távol faluk tornyain elhangzott, csak a tanyákról áthallatszó kutyaugatás, s néha távol lókopogás szakítják félbe az ünnepélyes csendet, most egy hintó és egy szekér hajt egyszerre Sz.-Vilmos felé. Két rendbeli utasok, ilyenkor, s e téren!… a dolog oly rendkivüli, hogy olvasóim talán hihetetlennek tartanák, ha nem beszéltem volna el, hogy ez éjjel a kislaki gulyás Violánéval, s Nyúzó Macskaházyval, mindketten a sz.-vilmosi erdő felé indultak, az egyik pár, hogy Violát akasztófára kerítse, a másik, hogy őt megmentse; az egyik, mint kérlelhetetlen ellen, a másik őrző angyalként. Mi e történetet még rendkivüliebbé teszi, az, hogy ez alkalommal a barátok az ellenségeknél inkább sietnek, mi, mint tudva van, a legritkább esetek közé tartozik, miután a közmondássá vált tanácsot: lassan haladj, tovább érsz, senki barátainknál inkább követni nem szokta, úgy, hogy tíz eset közt kilenczszer épen akkor érnek segítségünkre, mikor hasznukat többé nem vehetjük s ők azon keserű panaszszal vádolhatják végzetöket: mért nem jöttek csak valamivel előbb? Hogy a jelen esetben ellenkezőt tapasztalunk, az leginkább két oknak tulajdonítható. Az első, hogy Viola barátai nem művelt emberek, s így azoknak szokásait magokévá nem teheték; a második, hogy ildomos emberek – s Nyúzó s Macskaházy kétségen kivül ezekhez tartoztak – még inkább szeretik magokat, mint a mily mértékben másokat gyűlölnek, s ha valakit fel akarnak akasztatni, az eljárást nem szivesen kezdik azon, hogy tulajdon nyakukat töressék, mi – Nyúzónak tántoríthatatlan meggyőződése szerint – okvetlenül megtörténik, ha a tiszaréti kocsis öt igáslovával úgy hajt az egész úton, mint Garacs faluban megkezdé.

– Átkozott gazember! – kiáltott a főbiró, fejét dörzsölve, mely hatalmas zöttyenés által a kocsifödél vasrészeivel nem a legnyájasabb érintkezésbe jött – zsákokat viszesz a vásárra, hogy a lyukakra nem vigyázsz? Lassan! mondom lassan! máskép úgy nyakad közé vágok –

– Kérlek, ne félj – szólt Macskaházy, szintén fejét dörzsölve, – nincsen a megyében biztosabb kocsis, mint ez; a nagyságos asszony is vele jár.

– Biztos ember? részeg, mondom, Macskaházy barátom, részeg mint a csap.

– Dehogy részeg, mióta Porvárról jöttünk, nem is fogott ki.

– Jaj nekem! – kiáltott Nyúzó, kikapva pipáját, mely egy második zökkenésnél oly mélyen beütődött szájába, hogy ha nappal lenne, mindenki azt hitte volna, a főbiró ez elválhatlan kedvesét végre szeretetében el akarta nyelni, – jaj nekem, ez végsőítélet. Állj meg, kocsis! állj meg, mondom! én kiszállok.

– Várj csak egy keveset – mondá Macskaházy türelmetlenül, – itt csak nem szállhatsz ki a sár közepett, mindjárt kijövünk a gyepre, s az sima, mint az asztal.

– Csupa disznótúrás – sóhajtott a főbiró, ki azalatt pipáját félretevé, de az utolsó élvezet után, melyet szárából szítt, még mindig köpködött, az még veszedelmesebb, itt legalább lágyan eshetnék az ember. Én kiszállok.

– De ha kiszállsz, holnapig nem érünk Sz.-Vilmosra.

– Jaj, jaj, jaj! mindjárt felfordulunk! – kiálta Nyúzó, – uram teremtőm! állj meg! tartsd a kocsit te gazember! Jancsi! – E felkiáltások, melyek alatt Nyúzó, kezeivel görcsösen a vánkosokhoz kapaszkodva, egyszersmind azon gondolkozott, mily oldalon lehetne legjobban kiugornia, egy lejtős helynek valának tulajdoníthatók, melyen a kocsi farolva kissé meghajlott. Mielőtt azonban az ily nyájasan felszólított hajdú magas bakjáról leszállhatott, a kocsi ismét egyenesen állt.

– Menjünk! menjünk! – szólt Macskaházy elnyomva nevetését – a gyepen vagyunk, itt egyenes az út! csontig átfázunk, ha ily lassan megyünk.

– Csak a csont maradjon meg épen – jegyzé meg a főbiró, ki mig a kocsi állt, kissé nyugodtabbnak látszott.

– Igen, – mondá a másik – de rheumatismusom – tudod, mennyit szenvedek; a levegő oly nedves, az egész vidék teli van betegekkel.

– Már hogy’ lehet az ember ily hypochondrikus? – gondolá Nyúzó magában, míg a lovak lassan ügetve tovább haladtak, s Jancsi régi magyar szokás szerint szarkaként egy felhágóról a másikra ugrándozva, a kocsinak majd egyik, majd másik oldalához csimpaszkodott. – Meglásd – szóla szomorúan utitársához, miután a kocsi minden erősebb mozdulatát káromkodás vagy jajkiáltások követék, – nem jövünk ép tagokkal Sz.-Vilmosra.

– Ej, barátom, ne légy oly poltron – mondá Macskaházy, – látod, én nyugodt vagyok és én is csak csüggök éltemen.

– Neked könnyű – sóhajta a főbiró, – nőtelen ember vagy; de lám én! feleségem s négy gyermekem.

Az ügyész, ki midőn eszébe jutott, hogy neki sem felesége, sem gyermeke nincs, ebben arra, hogy életéhez ragaszkodjék, talán ép oly erős okot talált, csak a nedvesség s hideg szél ellen panaszkodott. – S pedig még bodzatheát sem hoztam magammal – mondá nyugtalanul, – ha nem találok Sz.-Vilmoson s jól ki nem izzadhatom magamat, meglátod, halálos beteg leszek.

– Ne légy oly hypochondrikus – mondá a főbiró, miután nem szünő kiáltozásaira a kocsis lovainak gyenge ügetését lépésre változtatá. S a két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett, álmélkodva mindenik, pajtásának gyávaságán.

Kit nevezhetni bátornak? ez egyike azon kérdéseknek, melyekre felelni sokkal nehezebb, mint első pillanatra látszik. Egy vén franczia ismerősömtől hallám többször, hogy jól nevelt ember, ha veszedelemmel találkozik, elébb körülnéz, s ha maga van, elszalad; ha pedig tanukat lát, bátran neki áll; – és ez bizonyos tekintetben igaz; de végre mit bizonyít egyebet annál, hogy művelt ember mások ítéletétől inkább fél, mint egyéb veszélyektől; két veszély között az elől hátrál, melyet más fel sem vesz – a közvélemény elől; s lehet-e ezt bátorságnak nevezni? Ha öngyilkosság követtetett el, a társaságnak egy, főkép fiatalabb része bámulja a bátorságot, mások fejet csóválva gyávának nevezik a szerencsétlent, ki élte terhét tovább vinni nem merte. Kinek van itt igaza? egyiknek sem, vagy mindenkinek? Nincs senki, ki e világon semmitől sem félne; nincs senki, ki bizonyos tárgyak előtt, melyeknek látásán mások elijednek, nem tartaná meg bátorságát. Barátom van, merész, hogy százakkal szembe szállna, mutass neki egy kis ártatlan kigyót, s elkergeted; egy földes urat ismertem, félt mindentől, vizen és szárazon, kocsin, lovon s gyalog, a kutyáktól, mennydörgéstől, az utolsó földindulás óta földindulásoktól, s mióta a pesti árvizről hallott, árvizektől, nappal ökrök s bivalyoktól, éjjel zsivány- s kisértet-bandáktól: azt hivém, végre feltaláltam a gyávaság ideálját, s im, akkor hallám, hogy mikor a cholera uralkodott, senki a megyében több bátorságot nem mutatott. Ez ember szüntelen kaczagott a többiek gyávaságán, s nagy gyönyörrel s azon élvezettel, melyet a bátor érez, ha oly valamit tesz, mit senki utánozni nem mer, evé töltött káposztáját és sárga dinnyéit bámuló vendégei előtt, kiket a főorvos mind szörnyű halállal fenyegetett, ha ehhez hasonló merényekre vetemednének. Im, földesuramnak is megvoltak hős pillanatai, őt sem lehete egészen gyávának neveznem, s valóban azok, kik – mint sokan – nem a czélt, hanem csak a bátorságot becsülik tetteinkben, nem tudom, hogy’ boldogulhatnak ítéleteikkel. Az előtt fogják-e levenni kalapjokat, ki négy lábnyi magas akadályon lovával átszökik, s táncz után fagylaltot eszik; vagy az orvos előtt, ki ha csak lovat lát, elhalaványul, de a pestises betegnek puszta ujjakkal megtapintja daganatát? Van egy neme a merészségnek mindenikben; az emberek ítélete hihetőkép akként fog különbözni, miként magokat vagy az akadály átugratására, vagy a beteg megérintésére képesebbeknek érzik. Hisz az erényeket úgy értelmezi mindenikünk, hogy magát az erényesek sorából ki ne zárja; mindenki oly morált képez magának, mely mellett megélhessen.

Ismét eltértem… sebaj! – A kocsi a gyepet elhagyva az országútra tért, s kit e hazában őszkor e szerencsétlenség ért, nem haladhat oly hamar, hogy bármennyi eltérések után nem volna utolérhető. Az utasok helyzete nem változott. A kocsis káromkodik, Nyúzó minden zöttyenésnél jajgat s káromkodik, Macskaházy pedig a kikerülhetetlen betegség miatt sóhajtozik, míg a hajdú a kocsi egyik feléről a másikra siet s minden oldalon szidással fogadtatik, mert mindig késő jő, s éppen akkor csimpeszkedik a kocsi egyik vagy másik oldalába, mikor az úgy is arra hajlott s e segedelem nélkül is felfordulhatna. Czifra a kocsi hátán az egész idő alatt mélyen alszik s mi azon meggyőződéssel hagyhatjuk itt e társaságot, hogy ha így haladnak, a gulyás két sárga lovával jóval előbb ér a sz.-vilmosi erdőhöz.

István gulyás maga is azzal vigasztalá magát s szomorú társát. Igaz, jó három órája, hogy Violáné Garacs mellett Czifrával találkozott, s Garacs jó útban talán egy órával van közelebb a sz.-erdőhöz, mint István tanyája. De a szolgabiró – kiről Peti által tudta, hogy otthon van – talán nem indul el mindjárt; azután az urak kocsiban járnak, s útjok rossz; míg ő könnyű szekeren, a legjobb gyepen szinte repülhet. És végre van-e valakinek a világon két oly sárgája, mint István gulyásnak?

Már sötét volt, mikor elindultak. A hold első negyede, melynek a debreczeni kalendárium szerint ma este kelle megjelenni, a nehéz ködfátyolon nem hathatott keresztül s valóban magyar pásztor-ember tájismerete vala szükséges, hogy e roppant síkon irányát el ne veszítse. Itt egy határhalom, vagy elhagyott gémes kút, mely a ködből setét kísértetként kiemelkedett; ott egy mult évről fenmaradt fél szalmaboglya, vagy árokhányás, vagy néha messze távolságra egymástól magányos fűzfák, melyek az áradás járta réten felnőttek, s véletlenül megmaradva, most az őszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtaták; ez vala minden. A gulyás bátran tovább hajtott, kétkedés nélkül, mintha a világ legjártabb országútján haladna, s a sárgák neki feküdtek a hámnak, mintha a garaboncziás diák sárkányaival futnának versenyt. A lovak úgy mentek, de úgy… István nem tudta, mit tegyen örömében. Feje felett suhogtatá ostorát, barátságosan szólítgatva kedves tátosait: – Vércse ne!… ne te sárga!… hogy kapaszkodik az istenadta!… mondom, nincs oly ló Magyarországban.

Fűzfák s határhalmok, gémeskút s boglya, mintha elrepülnének a szekér mellett. A lovaknak sörénye messze szállt párolgó nyakuktól; a gulyás visszavetve bundáját, lobogó inggel, mintha szélvész ellen hajtana, ült a szekér elején; a lovak rohanva haladtak, mintha a föld égnek lábaik alatt, mintha ketté akarnák hasítani a ködfátyolt s tulsó felére érni, még mielőtt az utánok ismét összefolyhatott.

– Ne félj semmit, Zsuzsim – mondá a gulyás vigan, – ott leszünk, még mielőtt az az átkozott főbiró kikapaszkodik szobájából. Ne te Vércse!

– Adja Isten! – sóhajta Zsuzsi.

– No az ördög elvihetné, ha még így is későn jőnénk – válaszolt a gulyás. – Monddsza Zsuzsi, de igaz lelkedre mondd, mentél-e így éltedben?

– Soha, – válaszolt ez, kinek gondolatai máshol jártak.

– Hiszem! Sárga ne!… No, Zsuzsi, semmi szomorúság, egy óra mulva ott vagyunk, s elmegyünk a sz.-vilmosi csikóshoz gulyáshúsra; ha más nincs, egy csikó csak találkozik s azzal vége. Teringettét, hogy húznak, egész kezem elzsibbadt – tevé hozzá a boldog kocsis, jobb kezébe fogva gyeplőjét, míg megfájult balját ép oly gyönyörrel lógatá maga mellett, mint ki egy darab aranyat hordva fárad el, s a fájdalmakon, melyeket érez, kincsének nagyságát méri.

A lovak egyszerre hortyogva félreugrottak. – Mi volna ez?! – kiáltott a gulyás, ki bal kezével hamar ismét a gyeplőket ragadta meg s ostorához kapott. – Sárga! Vércse!… ah, ez a baj – szóla, szemeit a ködbe meresztve, midőn a farkast, mely útjokon keresztül futva, most nem messze tőlök állt, meglátá. – Férget láttatok, no csak menj Kislakra, átkozott, Tisza és Bodor majd megtépáznak. Reménylem, Peti nem találkozott vele; no mi baj, vén czigányhús a farkasnak sem kell.

A nyugtalanság azonban, melyet Violáné Petiért, a farkast látva, érezni kezdett, s melyet István természettudományi megjegyzése szétoszlatni képes nem volt, nem tarthatott sokáig, miután alig indulva meg újra, egy határdombnál, melynél át kellett menniök, maga a czigány állt.

Peti felült. – Idején jövünk – mondá, a gulyás mellé ereszkedve, – a garacsi út, melyen azok jőnek, feneketlen, s mi gyepen megyünk.

– Csak férget ne láttunk volna; – szóla szomorúan Zsuzsi, – mindig hallottam, az nem jót jelent.

– Legyen eszed, Zsuzsi – válaszolt a gulyás nevetve, – hány férget láttam én életemben, mégis itt vagyok. Mi bajunk lehetne?… ni, a sárgák nem is izzadnak.

– Csak a szekér ne törjék el – mondá Zsuzsi aggodalommal, – higye el kend, én ma mindentől félek.

– Dehogy törik el – válaszolt a gulyás egyet suhogva ostorával, – hisz nem fakó, nem is hintó. A hintó és szekér közt ép az a különbség mint az úr és paraszt között. Amaz nagy, magos, csupa vánkos, kifestve elől-hátul, úgy ránézve egész pompa, de ha bajba jön rossz úton, vagy ha hidasra eresztik, zötty! oda van!… csupa sróf és haszontalan ág-bog minden felől, mihelyt nem jár töltésen, vagy lágy gyeputon, sárba marad; az ilyen szekér pedig elmegy mindenütt, főkép az én szekerem! A kerekeket magam faragtam, a vasat Peti verte rá. Ne, te sárga!

Peti nem egészen osztozott István nyugalmában. – Csak vizet ne érjünk – szólt többször, fejét vakarva – mindig esik, s ha valahogy a lápok megteltek –

– Ne félj, Peti minden rendiben lesz; s te is Zsuzsi, ne búsulj. Öcsém, Pista, ki ott a Tiszán túl lakott, a mult héten halt meg. Már régen felmondott uraságának s elbocsátó levelet s passust is kapott. Ezekkel a haszontalan irásokkal, melyekkel Pista felesége most úgy sem tehet semmit, te Violával és gyermekeiddel elmehetsz akárhová. Magam is tudok szolgálatot húsz mérföldre innen, s ott ismét mint becsületes emberek élhettek. Ez a vármegye kemény dolog, – tevé hozzá a gulyás egyet suhantva – csak az jó benne, hogy nem messze tart. Mit mondasz Peti?

De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak semmit, ki e jó hirek hallására mintegy új reménycsillagot láta emelkedni sötét láthatárán, s remegő hangon kérdezé: – Nem volna-e ez több boldogság, mint hogy azt szerencsétlen helyzetökben reményleni lehetne? – A czigány, keselyü szemeit a sötét ködbe meresztve, mozdulatlanul ült helyén, csak néha, midőn aggályosan fejét csóválá, lehete látni, hogy nem alszik. A gulyás, ki ezt nehányszor észrevevé, ilyenkor egyet suhantva ostorával, csak azt válaszolá: – Nincs semmi baj, ne félj, Peti, mindjárt ott leszünk. – S ők hallgatva tovább mentek; csakhogy a köd, úgy látszott, még homályosabban ereszkedett le; a tér, melyen lovaik száguldva haladtak, még elhagyottabbnak látszott. Határhalom, fűzfa, boglyák s kutak rég eltüntek s a ki népünk bámulatos ügyességét nem ismeri, melylyel útján eligazodik, habár látszólag semmi sincs, mitől irányt vehetne, alig foghatná meg, a sietők miként nem tévedtek el régen. A pocsogás, mely egyszerre a lovak lábai alatt hallatszott, véget vetett haladásuknak.

A gulyás, noha nem szólt, régen osztozott Peti aggodalmaiban. Egyes világosabb foltok, melyeket itt-ott a köd között is észrevett, eszébe juttatták, hogy a Tisza talán mégis kiáradt. Most nem volt többé kétség. A hely, melyen szekerökkel megálltak, noha a kákás fű széles leveleivel a vizet eltakarta, már el volt borítva. A czigány leugrott s pocsogva előre ment. Előtte széles vízláp terjedett el, melynek határát a ködben nem láthatá. Visszafordult, s jobbra keresett utat, itt is víz mindenfelől, csak egyes sötét foltok álltak ki szigetekként a nagy áradásból, mely az emelkedő víz által mozgásba hozva a síkot, s hullámozva tovább gerjed. Csak balfelől látszott egy hátasabb hely, mely még szárazon állt s hova Peti a lovakat most kivezette. – Ezen talán még az erdőig jöhetünk, – mondá elébbi helyére ülve, – az áradás még nem töltött el minden lápot; vigyázz, István, maradj mindig a víz mellett, máskép eltévedünk, ez a sárga ér –

– Jézus Krisztusom! – kiálta Zsuzsi, kinek lelkében egyszerre minden aggály újra fölébredt, – későn jövünk és szegény férjem!

– Még jókor jöhetünk – válaszolt a czigány biztatva, noha szavának hangjából a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető; ha a víz a békahágón át nem ment, a Fekete-tót szárazon találjuk s akkor minden jól van. Csak rajta, István.

– Átkozott Tisza – mondá emez, párolgó lovait ostorával biztatva.

– Dehogy a Tisza! hogy beszélhet kend így – szólt a czigány fejét rázva, – mikor a víz innen jő. Még tegnap láttam a Tiszát Réten, s az alig mozdul; ez mind a Rákérből jő, mióta az urak új töltést csináltak, egészen neki bolondult.

– A menkő üsse meg, itt is víz! – kiáltott a gulyás gyeplőjén visszarántva lovait, melyeknek egyike lebukott. Peti, térdig gázolva a vízben, a szekér elébbi irányában tovább ment. – Itt nincs baj – kiálta végre, miután a nem széles éren átjutván, ismét szárazon látá magát, s a szekérhez visszatérve, a hortyogó lovakat a víznek vezeté. – Ne féljetek bolondok, Pista gulyásnál még többhöz fogtok szokni. – A szekér szerencsésen a tulsó parton ismét szárazra jött. S így mentek tovább, hol az árvíz a gyepet el nem borítá, vágtatva, az egyes kisebb ereken át Peti által vezetve, míg egy széles vízróna minden további haladást lehetlenné tett.

– A Fekete-tó betelt – kiáltott a czigány összecsapva kezeit, – nincs ló a világon, mely ezen átmenne.

– Maradjatok itt, – szólt Zsuzsi remegő hangon – átmegyek én magam.

– Te, Zsuzsi? Az kellene még! – mondá a gulyás, Violánét, ki már szekeréről leszállni készült, helyén erőszakkal visszatartva, – a tó teli van mélységekkel, s főkép te, ki beteg voltál, ha egyszer elcsúsznál, nem birsz fölkelni, s oda vagy.

– Ereszd bundámat! Isten megsegít; férjemet csak nem hagyhatom el végső nyomorúságában; tudod, föl akarják akasztani. – S ezzel a szegény asszony a szekérről leszállni készült.

– Legyen eszed, Zsuzsi – mondá a gulyás, hasonlókép leszállva szekeréről, – ha férjedet fölakasztják s te itt fulsz belé a vízbe, mi lesz gyermekeidből?

Zsuzsi leült a szekér mellé, s két kezével eltakarva képét, sirt keservesen.

– Ne félj, fiam – mondá a gulyás biztatólag, – majd elmegyünk, én vagy Peti; az erdő, látod, előttünk áll, valahogy csak átgázolunk – Ej, Peti! Peti! te is oly vén ember vagy! minek hoztál ide?

A czigány, ki azalatt szemeit mindenfelé jártatva, mint látszott, magát tökéletesen irányozni iparkodott, e panaszra csak azt mormogá, hogy az út, a melyen jöttek, sáros időben két órával közelebb, s hogy mikor most négy napja erre járt, a víznek még nyoma sem volt. – Ne félj, Zsuzsi, – tevé hozzá – én átmegyek, ha az ördög elvisz is, átmegyek, csak hagy ismerjem ki magamat egy kissé. Nem az a nagy fa-e ez, hol minap voltunk? – szólt a gulyáshoz Peti, kezével a tulsó partra mutatva, hol a ködből az erdő sötét egyenes falként átlátszott, melyből csak itt-ott egyes magasabb sudarak emelkedtek ki.

– Igen, meglehet – felele a gulyás, e magasabb sudarak egyikére fordítva figyelmét, – csak az az átkozott köd ne lenne… de az erdő szélén több magas fa van, az ördög ismeri meg.

– Balra a fától – folytatá a czigány gondolkozva – mintegy kétszáz lépésnyire, az erdőben nyilás van. Aznap azon jöttünk át szekerünkkel; nem emlékezik kend?

– Hogy a menkőbe ne emlékezném, s jobbra, hacsak le nem kaszálták, a fához még közelebb nádasnak kell lenni.

– Igazság! – válaszolt ismét a czigány – még mondtad, mily jó lenne kerítésnek. No, menjünk, te jobbra, én balra, ha a nyilást megtalálom, s ez csakugyan az a fa, akkor átgázolok. A fától egész a tóárok másik partjáig hátas hely van.

– Veletek megyek – szólt Violáné, ki, mint a rab ítéletét, e beszélgetésnek minden szavát remegő figyelemmel hallgatá, felkelve, – nem maradhatok itt nyugtalanságomban magam.

– Zsuzsi lelkem, – mondá a czigány, ki már futásra készült, megfordulva – beteg voltál, a föld csupa sár és iszap, megfáznál, ülj le itt s várj meg.

– De visszajöttök? nem mentek át nálam nélkül? Az Istenre kérlek, Peti, ne hagyjatok itt, – kiáltá a szerencsétlen nő a távozó után.

– Ha átmehetünk, – kiálta vissza a czigány, még egyszer megfordulva – én magam viszlek hátamon a tulsó partra. – Ki e pillanatban a czigány mellett áll, egy cseppet láthatott volna, mely barna arczredői közt lefolyt.

A férfiak a köd homályában eltüntek, csak Zsuzsi maga állt ott a víznek szélén, a tulsó partról átsötétlő erdőre meresztve szemeit. – Ily közel, s én nem mehetek hozzá, – sóhajta, s lelkét a szerelem minden fájdalmai dulták szét.

A szegény asszonynak igaza volt; a vizen túl alig ezer lépésnyire a helytől, hol neje feléje terjeszti vágyó karjait, találjuk Violát s társait. Taksony-megyének, a Tisza mentében fekvő síkságán, nagyszerű tölgyesei vannak. Valamint a homok szép hajlongó nyíreit s remegő nyárfáit termi meg, s némely helyen a festőileg elhelyezett facsoportok között a legszebb kertben képzelhetnénk magunkat, ha az ember mívelő keze itt-ott burgonya és tengeri földjeivel az egésznek hatását nem rontaná meg: úgy a kemény agyagban, mely a Tisza két partját képezi, hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a természet egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, melyeket nem a fejsze, hanem csak az idő vagy a Tisza döntenek meg. Miután a fának ára Magyarország e részében oly csekély, hogy ezen tölgyek kivágatása többe kerülne, mint mit fájokért kapni lehet, az egyetlen jövedelem, melyet belőle a birtokos húz, csaknem egyedül a makkolásban áll, mely jó esztendőkben az erdőket a tiszai földesurak egyik legjövedelmezőbb tulajdonává teszi. Ledőlt s helyökön rohadó fákat ily erdőben találni ép úgy nem ritkaság, mint Amerika őserdeiben; s az idő még talán távol van, hol a műveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a Tisza sötét tölgyesei jövedelmezőbbek lesznek, de szebbek bizonyosan nem, mint most, midőn sötét ágaik alatt csak a varjuk ezrei ütötték föl tanyájokat.

E nagyszerű tölgyesek egyike vala a sz.-vilmosi határon is. Az erdőség, mely e határ kiöntéseknek kitett s így a gazdaság más nemeire alkalmatlan részét takarta, lenyult egész a Tiszáig, melynek tulsó partján hasonló, még mértföldekre terjedő tölgyesek álltak. Jó esztendőkben, ha tudniillik makk termett, ez erdő teli volt zajjal s élettel. Makkolásra fogadott állatok ezreinek röfögése s száz kondásnak éneke s fütyülése hangzott a fák alatt, melyek nem egy sebet mutathatának, mit e pásztorok pajkossága baltákkal sötét kérgökbe vágott. Ha ilyenkor a sz.-vilmosi erdő mellett átmentél, a fák között itt-ott nagy tüzet s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat láthattál. Néha a sürűből egy magányos duda, vagy furulya is kihangzott, néha víg hahota, hogy szinte irigyelhetéd ez embereknek sorsát, kik oly kevéssel vigan s megelégedve lehetnek, s kiknek minden gondjait egy kancsó bor elűzi. Most halotti csend terül el ez erdő felett. A tölgyek ez évben épen nem termettek; s a pásztorkunyhók, melyeket a kanászok mult esztendőkben, csak épen hogy a legnagyobb fergetegtől legyen hova menekülniök, építének, most vagy elhagyatva állanak, vagy szétdüledeznek. A kanász építésközben nem gondol utódaira; ha a kunyhó, melyet rakott, másnap, miután nyájával tovább ment, szétomlik, annyival jobb; ha esztendőre visszajő, ujat épít magának nem nagy fáradsággal. Szive épen annak örül leginkább, ha holvoltának mennyivel kevesebb emléke marad.

E kunyhók egyikében, abban, mely Szt.-Vilmostól legtávolabb fekszik, vonult meg Viola társaival. Viola bandájának legbiztosabb s kedveltebb menhelye vala ez. Az erdőn át azon oldalon, hol a kunyhó állt, nem vezetett út; maga a kunyhó körül sürű rengeteg s mióta pár év előtt nem távol e helytől egy biztos és két pandur agyonlövettek, a megye legbátrabb szolgái sem igen mertek e helyhez közelíteni. Ha árulástól nem kell félnie, Viola oly biztosan aludhatott e födél alatt, mint bármely király palotájában. S az miként juthatott volna eszébe? Petin s István gulyáson kívül titkát csak olyanok tudták, kikre, ha azt felfödözik, akasztófa vár.

E kunyhó, melynek egyik szögletében, kis hordón ülve, Violát találjuk, egyike vala a nagyobbaknak, s ámbár butorzatában nem látunk semmit, mi korunk kényelmeire emlékeztetne, a faajtóból, melylyel az alacsony bejárást el lehete zárni, s a nádfödelen, mely itt-ott ráborított ágakkal kijavíttatott, észre lehetett venni, hogy e kunyhó soha egészen elhagyatva nem volt.

A fal mellett, mindkét oldalon, kevés szalma, mely bundákkal takarva a zsiványoknak ágyul szolgált, egy darab deszka négy faragott lábra szegezve, melyet asztalnak használtak, s egy kormos vas bogrács, mely a falon függött, volt egyébiránt a jelenlevők fegyverein s két kulacson kívül minden, mit e szűk hajlékban találunk, s mire a kunyhó közepén pislogó tűz bizonytalan világát veti. A kunyhó nádfödele, mely a falak mellett annyira leereszkedett, hogy alatta egyenesen megállni nem lehetett, a sok tüzelés által koromfeketévé vált, de ámbár a kunyhónak kéménye nincs s a füst csak a nyitott ajtón s egyes kis lyukakon, melyek a falban e czélból csináltattak, megy ki, a benlét az égő tűz mellett elég türhetőnek látszik.

Viola mély gondolatokba merülve ül a szoba homályos szögletében, míg két czimborája, ki e pillanatban vele van, bundákon nyujtózkodik, s néha fölpiszkálva a parázst, vagy félig unalomból, félig bánatból – mint magyar ember tűznél szokott – nagyokat sóhajtva, nézi a mindig inkább elapadó lángokat.

A regényiróknak egy idő óta szokása bájló szinekkel festeni a vétket. Mint a lovagregény boldog emlékű korában, az irók egészen új, soha nem létezett középkort alkottak képzetökben, csupa hivség-, s hősi erényből összegyártva, hogy az ember – én magam emlékezem gyermekkoromból ily érzeményekre – szinte vágyódott az ököljog boldog időszaka után s mintegy megvetéssel fordult el pulya századunktól, melyben senki várából az átmenő kereskedőket meg-megrohanni nem szokta, s a kínpad s boszorkányégetés megszüntével minden, mi költői volt, elenyészett: úgy most a vétek minden nemeinek nyájasan mosolygó képei készíttetnek a jámbor közönség számára, oly szépek, oly csábítók, hogy szinte bámulni lehet, miként nem találkoznak többen, kik e képek utánzását tűzik ki magoknak czélul. Költők, egyéb művészekként, szivesebben választanak magoknak typusokat, mint hogy a természetet örök változékonyságában követnék, s ha egyszer egyike a nagyobbaknak bizonyos úton megindult, a többiek utána rohannak, a nélkül, hogy egyéb jutna eszökbe, mint az, miszerint eldődeiknél az ösvényen hátrább ne maradjanak. Ez az, mit századunkban a művelt világ majdnem minden irodalmában is észrevehetünk. – A középkor nem ismert irgalmat a gonosztevő iránt, s mégis mennyi van sokszor a vétkesnek életében, mi, habár emberi igazságunk szerint tettét büntetnünk kell, részvétünket, könyörületünket érdemli! Felvilágosodottabb korunk jól tudja ezt. A vad szenvedélyek, melyek eldődeinket kegyetlenségre ragadták, rég elnémultak, s mégis lázas állapotban, rohanva anyagi érdekeinek kielégítése után, korunk részvét nélkül elfordul a szenvedésektől, melyeket socialis viszonyai által előidézett, vagy melyeket legalább, ha ápoló kezeit feléjök terjeszti, enyhíthetne. Nagy irók érezték ezt, s midőn a társaság legundokabb sebeit merész kezekkel feltakarták, midőn emberi természetünk azon nemes részeire emlékeztetének, melyek a gonosztevő kebléből nem veszhetnek ki soha egészen, midőn figyelmessé tettek, hogy azon undoron kívül, melylyel tetteitől elfordulunk, van még valami, mit a bűnös iránt érezhetünk, – szánakozás szerencsétlenségén: tettök nemes s tiszteletreméltó volt. A sokaság érzéketlensége elleni visszahatás lelkesíté őket műveikhez, s épen ezért sokszor – mi minden visszahatásnak szükséges következése – túlmentek első szándékukon, s csakhogy az undort s gyűlölést, melylyel az emberek nem annyira a vétek, mint a vétkes ellen viseltettek, enyhítsék: szeretet vagy bámulat tárgyaivá emelték azokat, kik iránt csak sajnálkozást akarának gerjeszteni. S még egyszer mondom, e tett szép s nemes volt. Van az irónak egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papirt fekete karczolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egy pár kedvező birálat, vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. S ki az Istentől nyert tehetségeit, a helyett, hogy velök embertársai legszentebb érdekeiért küzdene, a művészi forma mélyébe elássa, csakhogy valamikép csorbát ne szenvedjen; ki magas helikonáról, félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben csak művészi studiumok tárgyát látja, s míg a föld vérben áll, s az egész emberi nem vajudások között új életnek indul, virágokról s a langy esti szellőről énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában, irigyelhetjük; tisztelet- s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse. De ha a költőtől, ki nemes emberi czél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is feláldozá, tiszteletünket meg nem tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást, melylyel ő, ki keble mélyében gyémántokat találhatott, inkább éles ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e munkával ön dicsőségére kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet, ha az így támadott művek hibáit az érzelemért, melyből származtak, szivesen megbocsátjuk, s megfeledkezünk gyengeségeiről, mert érezzük, hogy mi ellen a kritikus kifogásokat tehetne, azt az embernek bámulni kell, hogy a könyvben nem szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk: mit mondjunk a mázolókról, kik minden magasabb czél s indok nélkül e műveket utánozzák, kik romlott képzetökkel gyönyörködve mindenen, mi szörnyű vagy undok, a rothadást, mely között amazok illatos virágot találtak, fölvájják, nem a virágért, hanem mert nekik jól esik az ocsmányságokban körülkapargatni; kik a vétekben nem a nemesebb emberi természet mindig fenmaradó töredékeit, hanem az erényben is mindig csak azon aljas indulatokat keresik, melyek szerintök minden tetteink egyedüli alapját teszik; kik, mint Diogenes lámpájával embert, úgy új szörnyeteget keresnek képzelmök mélyében, s inkább örülnek, ha feltalálták, mint ha embertársaiknak egy új vigasztaló gondolatot nyujthatnának. Oh, ha valaha ez oly regényesnek festett zsiványéletet közelebbről látnák, azon éhséget, mocskot s mindennemű nyomort, melyek között e kalandok játszatnak, e hősöknek egész aljasságát, kiknek bátorsága sokszor nem más, mint a félelem az akasztófától: – a kép más volna, mint melyet adnak!

– Te Mészáros! – mondá az egyik, kit az egész vidék Rácz Andor neve alatt ismert, ősz haját visszasimítva homlokáról, – mit mondasz, nem jó volna egy kis gulyáshús?

– Az ördög vigyen el – dörmögött a másik, ki eddig a tűzben piszkálva meredt szemekkel nézé a lángokat, – minek beszélsz ilyekről.

– Meg egy kis dohány, – folytatá a másik nevetve – úgy-e egy pipa dohány sem volna rossz?

– Átkozott hóhér! – kiálta a másik, kinek ifjú, részegeskedés által elbutult arczain boszúság mutatkozott, – mikor nincs, minek boszantod az embert.

– Hát csak úgy! – válaszolt Rácz, – vagy talán nem tetszik? – tevé hozzá azon méltósággal függesztve szemeit ifjabb társára, melylyel ily öreg zsivány, ki mesterségét hat bandával egymásután majdnem huszonöt esztendeig üzé, ily suhanczra nézhet.

– De mikor mindig tréfálsz – mondá Mészáros, az égő fát megtaszítva lábával, – kora reggeltől vagyunk itt, s nincs egy falatunk. Ha ez soká tart, felakaszthatnak bátran, elébb míg éhen halunk meg.

– Hát mért nem mégy valamiért? – mondá Rácz, gúnyosan mosolyogva.

– Mikor minden ember lábon van ellenünk, – sóhajtott emez – adszide a kulacsot, hadd igyam legalább egyet.

– Melletted van, – válaszolt a másik, midőn nevetve nagy kulacsot mutatott, mely Mészároshoz közel állt.

– Nem ezt, – szóla emez, fejét rázva, oly képpel, mintha méreggel kinálnák – hisz ez csak víz, ott melletted áll.

– Ebből ugyan nem kapsz fiú – mondá a másik, messzebb tolva a kulacsot, mely után a fiatal zsivány kezét kiterjeszté, – úgy is több pálinka van fejedben, mint ész, s éhgyomorra, tudod, megárt. – S az öreg zsivány nevetett.

– Adszide, – szólt emez, mindig haragosabban – én inni akarok, nem vagyok bolondod, nekem nem parancsol senki.

– Majd meglátjuk, – mondá az öreg zsivány, s midőn sötét szemeit pajtására szegezve, kezét, melylyel ez ismét a kulacs után nyult, izmos markával megszorítá, mindenki láthatta volna, hogy a tekintetet, melyben a banda között áll, nem tisztán hosszú tapasztalásainak köszönheti, – ülj le gyerek és maradj nyugodtan.

– No várj, vén kutya, – kiáltott a másik, ki, mint látszott, a kulacsból, mely után ismét vágyódott, már több s nem hasztalan libatiókat tett, felugorva, s a falról lekapva fokosát – majd meglátjuk, ki parancsol nekem.

Rácz, ki minden mozdulatait figyelemmel követé, ekkor szinte felugrott, torkon fogta a fenyegetőt, s még mielőtt fokosát fölemelheté, falhoz szorítá s kicsavarta fegyverét kezeiből. – Majd adok fattyú, – szóla lángoló szemekkel – a kanászok elég disznót öltek e fal mellett, ha moczczansz, egygyel több lesz.

– Mi a baj? – szólt Viola, ki beszédeikre, míg azok e tettleges fordulatot nem vevék, nem figyelt, de most szintén felkelt hordójáról.

– Ez a fiú erőnek erejével pálinkát akar, – mondá az idősebb zsivány, ki most szerencsétlen pajtását eleresztette s mosolygó megelégedéssel nézte, hogyan dörzsöli fájó nyakát – s én neki mindjárt más valamit adok.

– Hát adj neki pálinkát, ha van, – mondá Viola – – nekünk úgy sem kell.

Mészáros reményteli tekintetet vetve a kulacsra, felkelt s feléje indult.

– Nem adok biz én, – mondá Rácz, elébe állva – a fiú úgy is többet ivott mint kellene, részeg ember mindig bajba kever.

– De mikor éhes vagyok – szóla a másik, kérő tekintetet vetve Violára.

– Mért lett zsivány belőled, – mondá Rácz gúnyosan mosolyogva – hisz nem parancsolta senki?

– Hát neked ki parancsolta? – mormogott ez fogai között.

– Az más, – mondá emez komolyan – én desentor voltam! Tíz esztendeig szolgáltam a császárt, a legnagyobb háború idejében, s mikor haza jöttünk s nem akartak elereszteni, tudja az ördög mért, az jutott eszembe, hogy eleget katonáskodtam, s hogy most egyszer megpróbálhatja más is. Oda dobtam puskát s patrontást, s azt hittem, meg tudok élni, ha nem állok is silbaktot. Ha mészáros fia lettem volna, mint te, bizony nem járnék itt az erdőben, és Viola sem, azt elhiheted.

– Mit bánom én, – szólt a másik, kit a komolyság, melylyel az előbbi szólt, úgy látszott, nem igen érdekelt – zsiványélet, pajzán élet, én inni akarok.

– Add neki a kulacsot, – mondá Viola ismét – hadd töltse kedvét.

– Igen, de már most is részeg – válaszolt Rácz, ki a kulacsot a földről fölvéve, még mindig kétkedve tartá kezei között. – A hol csak megfordultam, minden bandának szerencsétlensége a részegségtől jött.

– Ma nincs mit félni – mondá Viola – legfölebb ha még Peti jön, ki által István gulyáshúst küld. A szolgabiró Porváron, s a hajdúk magokban, ne félj, nem jőnek ennyire; ha tudnák, hol vagyunk, elkerülnének inkább.

– Ej, nem kell azt hinni soha; – mondá Rácz, fejét csóválva – a veszedelem akkor üt ki, mikor az ember legkevesebbé gondolja. Isten neki, ha akarod. – S ezzel rosszkedvűen odanyujtá kulacsát, melyből a másik minden szitkok mellett, melyek között vele megkináltatott, az állati örömnek bizonyos kifejezésével nagyokat szörpentett.

Ezek után a kunyhó ismét békességben állt. – Mészáros, ki egy ideig hős tetteiről beszélt, midőn látta, hogy a másik szavaira nem válaszol s nem is figyel, elhallgatott s álomba merült. Rácz, könyökét térdére támasztva, ült a tűz mellett. Viola kiment a kunyhó elébe.

Az éj sötét vala. A magas tölgyek, melyet a helyet környékezék s melyeknek csúcsai a ködben eltűntek, még inkább nevelék a homályt, s csak a gyönge tűz, melynek fénye a kunyhó ajtaján keresztül az ellenében álló bokrok elszáradt lombjára esett, terjeszte némi világot az egészre. Miután a kunyhóban a beszélgetés megszünt, véghetetlen csend terüle el az egész vidéken. Néha az őszi szél egyes rohamokban szálla át az erdő felett, a tölgyek száraz lombja, mely még az ágakon függött, csörögni kezde, a sudarak között mintegy hosszú fájdalmas sóhaj hallatszott, mindig távolabb s távolabb, míg a gyenge nesz eltűnt, s a fák ismét hallgató mozdulatlanságban álltak. Néha fenn egyes varjúkárogás hallatszott, a madarak, melyek az erdőben ezrenként tanyáztak, fölébredve, nehéz szárnyaikkal verdesék a csörgő ágakat, azután ismét véghetetlen csönd s hallgatás mindenfelől. Viola ott állt a kunyhó előtt, s lelkét leirhatatlan szomorúság tölté el. A sötét éj, a hallgatás, az elhagyottság, melyben magát látá, s melyet még kínosabban érzett, ha a kunyhó ajtaján betekintve, azon társakat nézé, kik neki e világon maradtak… minden fájdalommal tölté lelkét. Mi boldog volt ő egykor! Ha a mezei munka bevégződött, s az ősz, mint most, hosszú estéivel eljött, Viola ott ült meleg szobájában, térdén hintázva kis fiát, szemét Zsuzsira függesztve, ki a lobogó mécs mellett nem szünő szorgalommal tánczoltatá orsóját. Künn köd borula el a a vidéken, a kastély s parasztházak, a templom s a Tisza partjai eltűntek fátyola alatt; de a boldogságot, melyet a gazda szegény lakában talált, az idő változásai nem takarhaták el szemei elől. A természet elteríti ködét egész tájak felett, hóval takarja földünket, mely alatt a vidám zöldnek s virágzásnak nyomai is eltűnnek; azon boldogság felett, melyet keblünkben hordunk, a természetnek Isten nem ada hatalmat, csak embereknek adta azt. Ki hinné, hogy a virág, mely az érzéketlen természetre bizatott, biztosabb gyenge tövén, mint boldogságunk, melyet csak érző emberek ronthatnak meg? Viola nyugodtan nézett a jövő elébe, boldogsága nem ártott senkinek, nem akadályozott senkit élvezetében; mitől félhetne, ki az emberektől oly keveset kíván? A szerencsétlen visszagondolt mindezekre s mellét nehéz sóhaj emelé az emlékeknél.

– S mégis – mondá magában s öklei görcsösen összeszorultak – mégis feldúlták házi boldogságomat! Teljesítettem minden kötelességemet, nem, én többet tettem, mint mire köteles voltam… teljesítettem minden parancsolataikat, levettem süvegemet a hóhérok előtt, alázatos voltam, mint a kutya, megcsókoltam volna a sarut lábaikon, csak Zsuzsimat s fiamat hagyják békében, csak házi csendemet ne zavarják fel, és mégis!

Viola még egyszer átgondolá a méltatlanságokat, melyeken keresztülment. Miként akarák őt kényszeríteni, hogy nejét vajudásai között elhagyja; miként hurczolták őt végig a falun; miként akarta Nyúzó megveretni, s végre a pillanatot, melyben a fejszét meglátva, élét az ispány koponyájába vágá, s az emberi vér látására először borzadott el önmaga előtt. – Nem, nem – szóla, kezét éghez emelve, – bocsássa meg Isten vétkemet, én nem bánhatom meg, a mit cselekedtem; ha most ott vagyok, körülöttem az örömükben nevető hóhérok, s egyszerre a fejsze előttem csillog, felkapom ismét s jaj annak, ki előmbe jő. De ti, kiket nem bántottam soha életemben, s kik nyomorulttá tettetek, kik miatt nőm s gyermekim koldusbotra jutottak, kik belőlem gonosztevőt csináltatok, kik kiüztetek az erdő vadai közé, kik miatt e világon s az örökkévalóságban elkárhoztam… te fiscális és főbiró, vigyázzatok magatokra, oly szentül, mint Isten néz le reám, én boszút állok rajtatok.

E pillanatban az erdőben nesz hallatszott. Viola, előrehajtva fejét, figyelni kezde. Mintha emberek közelgenének. A földet takaró száraz levélben csörgés, néha egy törött ágnak recsegése hallatszott s a varjuk károgva felszálltak s az erdőt szomorú hangjaikkal tölték el.

– Ki lehet ez? – gondolá Viola magában, – talán Peti s a gulyás; de azok hogy’ jőnek Szt.-Vilmos felől? – S most az erdő másik oldaláról hasonló nesz hallatszott, s a lépések mindinkább közelegtek. – Itt sok ember jár! – mondá Viola – ezek talán engem keresnek? – Nem vala többé kétség; az éj csendében már a közelgők suttogása is hallatszott, Viola berohant a kunyhóba, magára zárá ajtaját, lábával meglökte Mészárost, s röviden elmondá Rácznak a történteket.

– Nem mondtam!? – szólt az öreg zsivány felugorva s kétcsövű puskáját fogva, – s ez itt – Mészárost meglökve – részeg mint a csap.

Ez utolsóban Rácz nagy igazságtalanságot követett el; szegény pajtása, ki most a lökdösést angyali nyugalommal eltűré, mióta hallotta, hogy ellenség közelg, tökéletesen kijózanodott. – Nem szökhetünk-e el még valahogy? – szóla halkan, remegő kézzel megszorítva Rácz karját.

– Körül vagyunk véve, – válaszolt Viola, – ha nem sokan vannak, azért semmi baj. A fegyverek megtöltve?

– Négy dufla, hat pisztoly, – mondá Rácz, kinek arczán vad merészségnek kifejezése vala látható, – csak jőjjenek, itt jó vacsora vár rájok.

– Gyujtsd meg a mécset s állítsd a szegletbe, hogy a nyílásokon ki ne világítson. Takard el a tüzet hamuval. – Mészáros remegve engedelmeskedett. – Te Rácz s én a két első nyíláshoz állunk az ajtó mellett. Te Mészáros, ha valakit látsz, ki az oldalhoz közelít, azt lődd le, kilőhetsz egyszer jobbra, másszor balra, csak hogy senki ne dughassa be fegyverét a nyílásokon. Ne félj fiú, nem lesz bajod.

Minde készületek gyorsabban történtek, mint én elmondhatám. A hamuval takart tűz füsttel tölté a kunyhót, mely között a mécs, a kunyhó egyik szegletében az asztalra állítva, csak gyenge világot terjeszte. Az ajtó mellett, puskával kezökben, Rácz s Viola álltak, kinézve a kis nyílásokon, melyek lőrések gyanánt hasonló megtámadások esetére a fal ezen oldalán készíttettek. Hátul Mészáros jára fel s alá, nem egyszer hörpentve a lőpor mellett az asztalon álló kulacsból, melyre Rácz most nem vigyázott többé. A lelkesítő ital azonban, úgy látszik, elveszté hatalmát az ifjú felett, ki mindig inkább elhalványodva s reszketve, mennél inkább közelgeni érzé a veszélyt, félig magán kívül járt fel s alá a kunyhóban. – Csak ez egyszer szabadulhatnék még, – mormoga körmeit rágva, – én becsületes ember leszek ismét. Istenem, ha megfognak, felakasztanak!

– A madarak itt vannak, – kiálta egy erős rikácsoló hang, kiben mindenki Nyúzó főbiró szavát ismerheté meg; – a kunyhóban világot látok. Körülvettétek-e mindenfelől? szóljatok!

Negyven vagy ötven hang, mely e felszólításra egyszerre felkiáltott, a zsiványoknak tudtára adá, hogy meneküléshez reménység nincsen. Mészáros keresztet vetve letérdelt.

– Főbe ütlek kutya, – kiáltott Rácz, – menj a nyíláshoz s a ki közel jő, lődd főbe, ha jól védelmezzük magunkat, mind itt hagyják fogaikat. – Mészáros egy nagy korty pálinkát ivott s az egyik nyíláshoz ment.

– Adjátok meg magatokat zsiványok! – kiáltott Nyúzó, – ha a nemes vármegye ezen felszólítására nem engedelmeskedtek, statárium útján fognak veletek bánni.

A kunyhóban minden hallgatott.

– Előre legények, törjétek be az ajtót, rajta! – kiáltott a főbiró. Két pandúr s néhány paraszt az ajtó felé rohantak, de mielőtt fejszéik még a deszkákat érheték, néhány lövés hallatszott s kettő a megtámadók közül vérében vánszorgott a földön, a többiek visszafutottak. A kunyhóból Rácz dörgő szava hallatszott: – A kinek élete van, jőjjön.

A pillanatban, midőn társai lőttek, Mészáros, ki félig magánkívül álla nyílásánál, szintén elsütötte fegyverét; a sors úgy akarta, hogy e lövésre is egy, ki a kunyhó azon oldalára állíttatott fel, lerogyott, mi által az ostromlók közé oly rémülés jött, hogy része szaladásnak eredt.

A harcznak ezen megkezdése után egy ideig csend vala mind a kunyhóban, mind megtámadói között. Ott a zsiványok újra töltötték meg fegyvereiket, itt Nyúzó s a commissarius körül az ostromlóknak egy része tanácskozott. Emlékezetre méltó, hogy e hadi tanácsnál Macskaházynak szavát nem halljuk, e szerénység felülmulja legvérmesebb várakozásainkat.

– Biz én nem tudom, hogy fogunk boldogulni, teins uram – mondá a commissarius, egyik kezében pisztolyát, másikban széles insurgens kardját forgatva, mely az 1741-iki nemes fölkelésből családjánál, mint sok nemes házakban, megmaradt s melynek fringia felirású vasa nem jöhetett volna bátrabb kézbe.

– Hát neki kell rohanni még egyszer, és még egyszer, és ismét, – válaszolt a főbiró, lábával tombolva – míg a gazembereket megfogjuk, megkötözzük, és akasztófához hurczoljuk.

– Hiszen ha lehet, – mondá a másik, vállat vonítva, – rajtam nem múlik.

– Ha lehet! ha lehet! – kiálta Nyúzó indulattal – minden lehet, a mit én parancsolok. – Itt Nyúzó, ki vezéri tehetségeit már az által bizonyítá, hogy nagy hadvezérek módjára seregének mozdulatait kormányozta, de magát a golyók körén kívül tartá, újabb jelét adá azon hasonlóságnak, mely közte s századunk legnagyobb vezére, Napoleon között létezett, ki mint tudva van, a lehetetlen szót nem francziának mondá.

– Én nem bánom, – szólt a commissarius haraggal – én neki megyek, ha az ördög volna is, csak a többiek jőjjenek utánam.

– A ki nem megy, – kiálta Nyúzó, – poltron kutya, főbe kell ütni mindjárt.

– Hát jőjjön a teins úr velünk, én nem tudok ezeknek az embereknek parancsolni.

– Hova gondol commissarius úr! – válaszolt Nyúzó sokkal csendesebb hangon – nem is az én kötelességem, és azután szemmel is kell tartani az egészet.

– Azt se bánom, – mondá a commissarius megvető tekintetet vetve előljárójára, melyet ha ez a sötétben nem látott is, legalább a hangból, melyen e szavak mondattak, gyaníthatott. – Előre legények! – kiáltott a commissarius; – a főbiró még hangosabban ismétlé e parancsszót, és egy távolabb álló vastag tölgy megett is rikácsoló hang hallatszott, melyben az ildomos Macskaházy szép szavát ismerhetik meg olvasóim. A commissarius feje felett forgatá kardját s a pandúrok s néhány paraszttól követve a kunyhó felé rohant. Midőn az ostromlók az ajtóhoz közeledtek, a kunyhóból ismét lövések fogadák, a csövek tüze villámhoz hasonló világot terjeszte egy pillanatra az egész felett, utána minden sötéten állt, s csak fájdalmas nyögések, melyek a földről hallatszottak, mutaták, hogy e lövések is találtak.

Az egész csapat hátrálni kezdett. – Csak előre, most előre, – kiáltott a commissarius – még mielőtt újra tölthetnek. Nincs semmi veszedelem. – S ezzel a commissarius a csapat legbátrabbjaival ismét a kunyhó felé rohant, honnan ismét lövések irányoztattak feléjök, melyek által a commissarius bal keze s egy pandúr mellen keresztüllövettek.

A commissarius felkáromkodott dühében s fájdalmában. – Nincs több lövésök! rajta, rajta! – kiáltá s egy mellette álló parasztnak kikapva fejszéjét kezéből, újra az ajtónak rohant. A többiek, részint mert csakugyan hivék, hogy a zsiványoknak töltött fegyverök többé nincs, részint mert a bátorság, mint a félelem, mindig ragadós, s maga a küzdelem, a veszélynek érzete, a gyávábbat is indulatba hozza, felemelve fegyvereiket siettek utána. A kunyhóból egy lövés a másikat érte, s majdnem mindenik leteríté emberét. A megsebesültek jajgatása, az ostromlók s ostromlottak káromkodásaival s a lövésekkel együtt oly zajt képezének, mely annyival szörnyebbnek látszott, mennyivel sötétebb fátyolt boríta az éj az egész felett, melyen csak a lövések villanása terjeszte néha pillanatnyi fényt. A commissarius intő szava s a fejszéknek döngése, melyekkel ő s egy paraszt az ajtót verék, áthangzott a lármán.

– Ide a puskával, – kiálta, elvetve fejszéjét, s a fegyvert pandúrai egyikének kezéből kiragadva. – Ez neked való, Viola, – s ezzel fegyverét az ajtónak szegezve, elsüté.

E lövésre benn a kunyhóban valaki felsikoltott s összerogyott. De mielőtt a commissarius örömét szavakban kimondhatá, a kunyhóból egy második lövés hallatszott, melyre a fejszével mellette álló paraszt halálosan találva földre rogyott.

– Ide más puskával – kiáltott a commissarius. De kik parancsát követheték, nem voltak többé mellette. Az egész tömeg tarthatlanul futott a főbiró felé, ki az egész jelenet alatt káromkodni s a küzdőket biztatni meg nem szünt; de tántoríthatlan vezér létére a csata szinhelyéhez egy lépéssel sem jött azért közelebb.

A commissarius, ki végre látá, hogy egymaga a zsiványokon nem győzedelmeskedhetik, miután az ajtórésen át ismét lövés történt, mely jobb vállát éré, káromkodva visszavonult a többiekhez.

Az ostrom vissza volt verve; a legyőzött had hatalmas vezére körül csoportozott. Nyúzó magán kívül vala mérgében. A zsivány, kit annyi ideig keresett, itt volt kétszáz lépésnyire tőle. Ő a tanyát körülfogta őreivel és seregeivel, ő mindent elrendezett gondosan, mint bármily hadvezér, ki várakat ostromol… és a lator társaival ellentáll tulajdon főbirája parancsolatának, noha tudja, hogy mihelyt kezébe kerül, fel fogja akasztatni! Azután ez alávaló emberek, kiknek kötelessége, hogy a zsiványokat megfogják, kiket ő különösen e czélból hozott magával s kik most el merészelnek szaladni, ha hátok megett tulajdon szolgabirájok áll, áll pedig bokáig sárban, hideg novemberi éjtszakán, midőn magát a legnagyobb náthának teszi ki, s így alattvalóinak példát ad, hogy veszély nincs, melylyel a hazafi a közjó kedveért szembe nem szállna. A dolog hallatlan! És még pipája is! A nedves dohány nem ég, szára nem szelel, és Nyúzó Pál ne káromkodjék, ne szidja az egész világot teremtésétől e napig, hol ötször csaholt tüzet egymásután s nem birta meggyújtani pipáját. Ha nem lett volna sötétebb, semhogy valaki Nyúzó arczának dühös kifejezését láthatá, a lövések előtt szaladók aligha főbirájok előtt meg nem álltak volna, ki haragjának egész hatalmával fújva nem-szelelő pipájába, mint szikrát szóró tűzjáték, vagy illőbb hasonlósággal élve, mint lángokat okádó griff állt a magas tölgyek mellett.

– Hát semmirevalók! hol van a zsivány? – kiálta földhöz csapva pipáját, melyen minden erőlködésével nem segíthetett – hol van Viola? Hogy merészeltetek visszajőni nála nélkül?

A gyülekezet hallgatott, a hajdúknak egyike a szerencsére lágy sárba esett pipát emelé fel.

– Verd ki, de jól, te gazember, – mondá ehhez fordulva a főbiró – nem szelel. Nem mondtam-e százszor, – kiálta ismét a többiekhez – hogy nekem a zsiványokat kötözve hozzátok el?

– Teins uram, – fohászkodott az egyik alázatos hangon, – mi mindent elkövettünk, három vagy négy halva fekszik, a többieknek fele sebet kapott, a commissariusnak is bal karjába lőttek.

– Legalább tíz zsivány van a kunyhóban, a merre az ember csak néz, csupa puskacső, – mondá egy másik – lehetetlen boldogulni.

– Lehetetlen! ki mondta azt, hogy lehetetlen? – kiálta a főbiró dühösen, – szeretném tudni, ki merte mondani, hogy lehetetlen. A mit én parancsolok!… hol van a gazember?

– Igazsága van, – mondá a commissarius, ki azalatt szintén a többiekhez jött, – ily emberekkel, mint ezek, Violát nem fogja meg senki. Vedd kendőmet – tevé hozzá, a pandúrok egyikéhez fordulva – s kösd be bal karomat. Akárhogy, csak erősen, hogy a vér kevesebbé folyjon, míg feldsert találunk.

– De mikor én mondom, hogy meg kell fogni, – kiáltott Nyúzó sértett méltóságának érzetében, – ki parancsol itt?

– Próbálja meg a teins úr, ha tetszik, én nem tehetek semmit; két lövést kaptam, se jobb, se bal kezemet nem birom, gyereket sem foghatnék meg.

– Baj, – mondá Nyúzó, fejét csóválva – hogy commissarius úr épen most kapott sebet, de hát maradjanak vissza azok, a kik lövést kaptak. Ti többiek álljatok sorba. No, úgy fiaim! no rajta, hogy az ördög vigyen el.

A főbiró felkiáltását a kunyhóból egy pár lövés követte, és soha Gorgon feje sereget úgy nem állíta meg helyében, mint ezeknek hallása az ostromlókat. Nyúzó, úgy látszott, még hátrált.

– Rajta, rajta, semmirekellők! – így kiáltoza a fa mögül, de mindenki helyén maradt; ha a megtámadók helyett ők lennének a megtámadottak, soha sereg szebben nem viselte volna magát.

– Nem fogsz engedelmeskedni? – szólt Nyúzó méregtől elfojtott hangon, az egyik mellette állót torkánál megragadva; – nem lódulsz mindjárt a kunyhóhoz?

– Nem biz én – válaszolt a másik nyugodtan, félre állva.

– No várj, hogy’ hínak?

– Kovács Miska, szt.-vilmosi nemes ember; nem megyek én az Istenének sem!

– Nem ismertem meg kendet. És ez? – kiálta egy másikhoz fordulva.

– Ez öcsém, András, ez is nemes ember, ez se megy.

– De hát a parasztok hol vannak?

– A kiket nem lőttek agyon, elszaladtak.

– Gyáva, haszontalan paraszt nép; – kiálta a főbiró – no majd adok!

– Teins uram – mondá a commissarius a főbiróhoz, – menjünk haza. Megtettünk mindent, mit tőlünk a nemes megye megkívánhat, többre senkit kötelezni nem lehet. Mindössze alig vagyunk tizenöten, a többi halva és sebesülve fekszik, vagy haza szaladt; ha utolsóig agyonlövetjük magunkat, Violát még se foghatjuk meg. Mihelyt észreveszi, hogy ily kevesen vagyunk s a kunyhó emberektől körülvéve nincs, el fog illanni, s a sötét erdőben ki mehet utána?

Nyúzó már hajlani kezde ez okokra, melyeknek fontosságát maga is átlátá, midőn Macskaházy, ki miután a küzdés zaja megszünt s hosszú tapasztalásból meggyőződött, hogy a zsiványok golyói ennyire nem érnek, rejtekéből a többiekhez jött s új tanácscsal lépett fel. – Fel kell gyújtani a kunyhót – mondá, – ha melegök lesz, majd kijőnek. A puskásokat a fák mögé állítjuk, mihelyt egy a zsiványok közül kijő, le kell lőni.

E szavak alig kimondva, új életet hoztak az egészbe. A commissarius kaczagott örömében. Tűzszerszám, kéngyertyák s egy szurkos fáklya adatott a pandúrok egyikének, ki a felgyújtás tisztét magára vállalá s e gyujtószerekkel a kunyhó hátulsó részéhez lopódzott, hol nyílás, melyen lövéstől tarthatna, nem volt. A puskások a bokrok között rejtődztek el, s Nyúzó, ki Macskaházyval maradt, örömében megölelé barátját ez angyali gondolatért.

A zsiványoknak helyzete azalatt még szomorúbb volt. – Rácz, kit a lövés, melyet a commissarius az ajtón keresztül tett, mellben talált, hörögve feküdt a szalmán; a föld, nyughelye mellett, sikamlós lett vérétől. Mészáros fel s alá tántorgott a kunyhóban, káromkodva s imádkozva egyszerre, átkozva a napot, melyen született. Pálinkával akará feltartani merészségét, de az erős italnak nem volt hatása reá, agyában az egy szörnyű veszélynek gondolata mindennek ellentállt. Viola nyugodt vala s hallgatott. Meg volt győződve, hogy végnapja eljött, s félelem nélkül nézett a halál elébe, csak neje és gyermeki miatt aggódott. – Egy perczig, mikor az ostromlók utolszor visszavonultak, menekülésről kezde gondolkozni. Ha a födelen keresztültörve a kunyhó hátulsó oldalán kimegy, e sötét éjjel, ki tudja, talán elillanhat – de akkor szemei öreg pajtására estek, ki vérében hevert lábai előtt. Eszébe jutott, hogy más alkalommal életét neki köszönheté, s nem akará őt elhagyni bajában. Most hallá, hogy ellenségei új megtámadáshoz készülnek, érzé, hogy késő s panasz nélkül várá végzetét.

– Csak lőjj, – szóla, midőn a kunyhó előtt a lármát hallá, Rácz, fejét könyökére támasztva, s szava hörgő vala, mint a haldoklóé – lőjj mindig, míg csak egy van közelünkben.

– Nincs postánk többé, – mondá Viola nyugodtan, – puskapor a mennyi kell, a serét elfogyott.

– Ördög és pokol! – mondá a másik, nehezen véve lélekzetét – nincs serétünk?

– Nincs, – felelt Viola, – egy puska és két pisztoly még megtöltve, a többi üresen.

– Add ide az egyik pisztolyt – mondá halkan a zsivány, egyik kezét Viola felé terjesztve.

Viola megérté e kívánat czélzatát s szomorúan oda nyujtá a kívánt fegyvert, melyet a másik görcsösen markába ragadva, egy sóhajjal szalmájára visszaesett. – Úgy, – mormogá fogai közt – most jöhetnek; elevenen legalább nem hurczolnak az akasztófához.

– Te Viola, – szóla Mészáros halkan, Ráczra mutatva, ki behunyt szemekkel mintegy magánkívül feküdt – meghalt.

– Hisz látod, miként emelkedik melle.

– De meg fog halni, úgy-e bár? Hogy lenne Viola, – tevé hozzá suttogva – ha megadnók magunkat, talán megbocsátanak?

– Megbocsátanak? – szóla Viola kaczagva – fiam, azt elhegedülte szent Dávid; ha agyon nem lőnek, holnap estig az akasztófán függünk, te is, én is.

– Nem úgy megbocsátani – mondá ismét a fiatal zsivány mindig vékonyabb hangon, mintha valaki gégéjét szorítaná – nem úgy egészen megbocsátani, hogy ismét szabadon mehessek; csak úgy értem, hogy bezárnak öt, tíz, húsz esztendőre, nem bánom s megvernek fertályesztendőnként s koplaltatnak, dolgoztatnak, nem bánom, akármit, csak ne akaszszanak fel. Mit gondol kend, Viola, ezt nem tennék, ha kérem, ha szépen, térden állva kérem. Édes Viola, még oly fiatal vagyok, s látja, kend jól tudja, én nem öltem meg senkit, most is csak a levegőbe lőttem.

– Szegény fiú, – mondá Viola, midőn kezét társa reszkető ujjaiból megszabadítá – mondd ezt birádnak. De mi ez? – kiáltá egyszerre a kunyhó szegletére mutatva – füst!

– A kunyhó ég! – hangozék künn. – Lökjetek vissza mindenkit a tűzbe – kiáltott Nyúzó erős hangja a lárma közt, míg a kunyhó belseje nehéz füsttel telt.

– Felgyújtották a kunyhót, – szóla Viola elborzadva – ez szörnyű!

Rácz felnyitá szemeit s ismét könyökére támaszkodva körültekintett; a kunyhó egyik szegletén már a tűz átlátszott s szörnyű forróság kezde terjedni. – Meg ne hadd magadat fogni elevenen, – kiáltá végső erővel – ha lehet, lődd le a főbirót, azután halj meg. – S ezzel a vén zsivány főbelövé magát. Vére Viola kezére fecscsent; ő kétkedve álla, mit tegyen.

– Miatyánk Isten! – kiáltá Mészáros, térdre borulva – megégünk; adszide a csutorát, talán elolthatom. Ez is ég! – kiáltá eliszonyodva, midőn a pálinka kék lángokban folyt el a földön; – ki vagy a menyekben… Viola, Viola! miért loptad el a nótárius irásait?… ez mindennek oka. – A szerencsétlen ajkához szorítva csutoráját kétségbeesve ivott, míg a füst s erős ital következésében a földre esett s ő is Rácz mellett feküdt.

Violát ez utolsó szavak az irományokra emlékeztették, melyekről a veszedelem között megfeledkezett. El vala határozva, hogy e kunyhó falai alá temeti magát; legalább ha Zsuzsi gyermekeit a helyre akarja vezetni, hol apjok fekszik eltemetve, ne kelljen őket az akasztófához vezetni. De most teheti-e ezt? Tengelyi emberszeretőleg befogadta nejét s gyermekeit házába, ez irományok reá nézve a legfontosabbak, és most itt hagyja elégni magával s azon hirrel menjen ki a világból, hogy legnagyobb jóltevőjét szerencsétlenné tette. Ez nem lehet.

A lángok mindig tovább terjedtek, a kunyhó hátulsó részén égő szalma hullt a földre, Viola haja égni kezdett, melle nem talált lélekzetet a forró levegőben, szemei a füstben elvakultak, még egy percz, s szándéka nem állt volna hatalmában. Még egy tekintetet vete társaira, s az irásokat kezében tartva, fölnyitá az ajtót s kirohant.

Miután a kunyhóban egy ideig zaj nem hallatszott, s noha a szalmafödél magas lángokban állt, az ajtó fel nem nyilt és senki sem mozdult, mindenki azt kezdé gondolni, hogy mint a commissarius mondá, a zsiványok használva a setétséget, elillantak. A pisztolylövés, melylyel Rácz életének véget vetett, nem változtatá meg e meggyőződést, miután igen természetesnek látszott, hogy az ott hagyott fegyverek egyike a tűzben magától elsült. Maga Nyúzó s Macskaházy boszankodva, hogy reményökben megcsalattak, de félelem nélkül közelgtek az égő viskóhoz. Így történt, hogy midőn Viola leégett hajakkal s a füstben elvakult szemmel, irásait kendőbe takarva kezében tartva a kunyhóból kirohant, épen e két férfival találkozott. Macskaházy kiragadá az irásokat kezéből s visszafutott. A többiek irtóztató kiáltással össze-szaladtak s Violát körülfogák.

A zsivány kezében nem vala fegyver, de a félelem, melyben neve az egész vidéket annyi ideig tartá s melyet kétségbeesett védelme még inkább nevelt, visszatartóztatá a bátrabbakat is; s ha kezében fegyver, ha karjaiban még erő volna, keresztültörve ellenein, talán még megszabadulhatna. De Viola nem gondolt többé ellentállásra. A lelki s testi kínok, miken keresztül ment, felemészték ércztestének erejét. Messze felnyitá szemeit, de nem látott, hosszú lélekzetekben szivá magába a friss levegőt, melle emelkedett, mintha szét akarna repedni, kiterjeszté reszkető karjait s egy nehéz fohászszal földre rogyott. Magán kívül vala. Ekkor az egész csoport diadalt kiáltott leterített ellensége felett s nem volt senki, ki önmaga nem akarná megkötözni lábait s kezeit annak, kinek nevénél máskor remegett.

Miután Nyúzó nem kis nehézséggel ez örömzajt lecsöndesíté, hogy a rabnak Szt.-Vilmosra átvitele iránt rendeléseit megtehesse, a kunyhóból nyögés s gyenge jajgatások hallatszottak. – A jelenlévők borzadtak s halotti csend lőn a kunyhó körül, melyet csak a tűznek pattogása s a szerencsétlennek mindig hallhatóbb kiáltása szakíta félbe.

– Talán kihozom – szóla a pandúrok egyike, emberiebb a többieknél.

A szólót irtózatos dörrenés szakítá félbe. A puskapor, melyet a zsiványok ott tartának, felgyult, a kunyhó födele szétvetve egyes égő darabokban esett le az erdő s az emberek között, a nélkül azonban, hogy közülök, kik új szaladásnak eredtek, valaki megsértetnék.

A vidéket halotti csend tölté el. A jajgatás, mely a kunyhóban hallatszott, elhallgatott, a világosságot, melyet az égő födél elébb minden tárgyra vetett, ismét homály váltá fel, s csak a széthányt gerendák közül veté még itt-ott egy égő darab vörös fényét körére, míg az egész felett a lőpor füstje meleg ködként ereszkedett.

– Megjárhattuk volna – szólt a commissarius, ki a többiek között először nyeré vissza egész nyugalmát. – Átkozott gazemberek!

– Nem lehet többé baj? – kiáltá Nyúzó messze hátulról, hova egy fa mögé bujt, s hangja remegett.

– Nem, teins uram – szóla a commissarius vissza.

– Igen, de ha még puskapor lenne a kunyhóban.

– A puskapornak az a természete – válaszolt a másik mosolyogva, – hogy egyszerre sül el. De csak maradjon a teins úr ott. Nincs többé dolgunk. Fogja fel két erős legény a zsiványt – szóla a többiekhez fordulva, kik lassanként körülötte összegyültek – s Szt.-Vilmosra vele.

Viola, ki még mindig ájulásban vala, a földről fölemeltetvén, az egész csoport Szt.-Vilmosnak vette útját.

– Megvannak az irások? – szólt Nyúzó suttogva Macskaházyhoz.

– Meg – válaszolt a másik hasonlóan, – tűzbe dobtam. – Végre lépteik az erdőben eltüntek s az iszonynak helye ismét nyugodtan állt.

Ne várják olvasóim, hogy az érzelmeket leirjam, melyek Viola nejét ez idő alatt eltölték.

Rövid idővel, miután őt elhagytuk, Peti s a gulyás visszatértek. Az egyik a nyílást, a másik a nádat megtalálta, a magas fa az vala, melyről szóltak s levetve csizmáikat átmenni készültek. A lovak lábaira bilincs tétetett. – Peti egy erős bottal kezében előre ment; a gulyás Zsuzsit – ki az Istenére kéré, hogy magokkal vigyék – vállára véve, utána gázolt. Alig értek azonban a víz közepéig, midőn az erdő egyszerre a megtámadók zajával telt el.

– Későn jöttünk – kiáltott Zsuzsi, – vigyetek át, hadd haljak lábainál.

Lövések hallatszottak, a szétszaladó parasztok közül néhány az erdő ezen részének vevé futását s a gázolók elég közel valának az áradás tulsó partjához, hogy a futóknak lépteit hallhassák.

A gulyás ismét remélni kezdett. – Ne félj Zsuzsi, – szóla biztatva – látod, a gazemberek mind elfutottak.

Peti vigyázva tovább ment, s így értek a parthoz, De a zaj újra kezdődött, ismét lövések s lárma, új ostrom.

Zsuzsi kiragadva magát a gulyás kezeiből, nem tudva, mit akar, mit tesz, félig magán kívül rohant a lárma felé. A férfiak erőszakkal visszatartották. Térdre veté magát, de lelkét csak egy gondolat tölté el s az Violának veszélye vala. Minden hang nem jött-e ellenségétől? minden lövés nem érheté-e keblét? Ő nem imádkozhatott. Kétségbeesve tépte haját s lelkében átkot mondott az egész teremtés felett. – Egyszerre az erdőben nagy világosság terüle el. Az ostromlók kiáltása, kiktől nem voltak ötszáz lépésnyire, nem hagya kétséget oka felett. – Zsuzsi felugrott, éghez emelé kezét. – Felgyujtják a kunyhót; férjemet égetik el; – kiálta szívhasító hanggal s magán kívül rogyott Peti karjai közé.