XIX.

Vándor! ha Taksony-megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni – s miért ne tehednéd ezt? miután a jámbor igazság sokszor úgy elbúvik előttünk, hogy az egész világot kikutatnók utána – s Garacs helységéhez jössz: húzd le saruidat! Így kezdhetném e fejezetet, ha – mint sokan kívánják – azon pathoshoz emelkedni tudnék, mely újabb időben legjelesb magyar műveinket – mert bennök úgyis semmi természetes helyén nem áll – csaknem fordíthatlanokká teszi. De szerény iró lévén, egyszerű gondolataim kimondására is alig találok szavakat. A gazdagokat, kík minden tárgynak három substantivumot találva, mindeniket három adjectivum kiséretében küldhetik a világba s tropusaik és figuráik gazdag tárházában felhalmozva tartják beszédök ékességeit – csak irigyelhetem, de példájok követésére nem érzek erőt magamban s azért visszatérek egyszerű elbeszélési modoromhoz. Igen, olvasóm, ha Garacsra jösz, hová történetemmel átmegyek, húzd le saruidat; nem azért mondom, mert e falu Nyúzó Pál főbiró úr lakhelye s főkép ha járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is azért, mert szent Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a bőjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk s Garacson az egész világ mezítláb jár: hanem minden magasabb szempontokat mellőzve, hogy jó bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül ősz időben, mint most, az utczán végig nem mehetsz.

Valamely történetphilosophiában olvastam – nem mondhatom hamarjában, melyikben, mert volt idő, midőn még nem tudva, hogy az emberek a történetben, mint minden tudományban, csak azon igazságokat keresik, melyeknek épen hasznát vehetik, sokat foglalatoskodtam ily munkákkal, – valamelyikben tehát a sok között, mondom, olvasám, hogy a phœniciaiak csak annak köszönhetik a hajózási tudományban tett nagy haladásaikat, mert mindazon anyagoknak bőségében voltak, melyek a hajózásra szükségesek. A ki csak egyszer Garacson volt, meggyőződhetik ezen állítás helytelenségéről. Soha emberek a plastikai művészetekre kedvezőbb helyen nem lakhattak. A föld a legtisztább agyag, az egész utcza olyan, hogy belőle mintázni lehetne, a hová lépsz, lábad legszebb lenyomata visszamarad, úgy, hogy mihelyt a föld megszárad, rézöntéseket tehetnél nyomaid után; valóságos lelke a sárnak, mint mondani szokták: s mégis szobrászt, sőt még egyetlen egy fazekast sem találhatni a faluban. És aztán higyjen az ember a tudósoknak! Egy öreg ismerősöm van, főőrmester volt egykor az insurrectiónál, valahányszor őt Bécs felől kérdi valaki, alázatosan megvallja, hogy ott nem volt; de említsd csak Párist, Rómát, Lissabont, Konstantinápolyt: s egész órákig fog szólni az egyes utczákról s piaczokról s a boldog napokról, melyeket ott töltött. Úgy látszik, tudósaink néha őt utánozzák. Ha a jelen pillanat s óriási mozgalmairól szólunk velök, megvallják alázatosan, hogy nem tudják, mit jelentenek; de csak menjünk pár századdal vagy ezreddel hátrább s minden csupa világosság, a legkisebb tettnek legparányibb indoka, az eszmék sorozata, az érzelmek minden következései, előttük semmi rejtve nem maradhatott. Ha kérdenéd: mi lehet oka, hogy Pharao hét vastag s ép annyi sovány tehénről álmodott, talán volna tudós, ki értekezésben elmondaná az egyiptomi király vacsoráját, melynek ez álom tulajdonítható. Szegény népek! éltetekben politikusok próbálják rajtatok theoriáikat s ha kihaltatok, eljő a történetbuvár s ismét theoriáira használ fel. Nincs mit irigyleni sorsotokon!

Eltértem! Ne vedd rossz néven nyájas olvasó; tudod, régi szokásom s azonkívül az író kötelességeihez tartozik a tárgyakhoz alkalmazni modorát s Garacsról szólva, miként ne élnék egyes kitérésekkel? A főbiró lakhelyének ép az vala legkitünőbb jelleme, hogy benne egyenes úton senki sem járhatott, annyira össze-vissza álltak az egyes házak, annyira tekervényesen kigyózott a majd keskeny, majd szélesebb tér, mely utczának neveztetett s mely e czímet legalább annyira megérdemli, mintha azon jobbágylakásokat, melyek között elnyúl, házaknak nevezzük; mert ha az adó, mint Angliában, az ablakok vagy kémények száma szerint vettetnék ki, az egész faluban nehéz lenne egy házat a közterhek alá vonni, talán ez az ok, hogy Garacson csak füstpénz követeltetik.

Taksony-megye nem tartozik azok közé, melyeknek falui jólét s kényelem tekintetében nevezetesek s az angol farmer nem sok gazdaházat találna, melynek sárból tapasztott falai s vasvillával felhányt szalma-fedele alatt magát jól érzené; – s mégis Garacs nyomorult kinézésben jóval meghaladta szomszédait. Akaratlanul elszomorodtál, ha a rongyos födelű s roskadó kunyhók közt áthajtattál s a halvány beesett arczú népet látád, mely a falut lakta s mely úgy látszik, soha e határok között jól nem érzi magát, míg egyenkint a falu túlsó oldalán bekerített helyre kivitetik s keresztjei alatt először pihen meg, mióta e földre jött. Maga a templom – e palotája azoknak, kiknek a földön csak kunyhók jutottak, melyre a nép máshol büszkén tekint, melyet virágokkal s zöld ágakkal ékesít, mint tulajdon házát soha nem – itt roskadófélben áll. Az alacsony falak, melyeket a rohadt zsindelyzet az eső emésztő hatalma ellen rég nem óvhatott már, csak támaszok által tartatnak fel a végső sülyedéstől; a torony, mely a templomnak bemeneteül szolgál, több helyen szétrepedve, alig birja csak a kettős vaskeresztet is, mely magas födelén inkább csügg, mint áll; a harangok rég levétettek s külön faálláson függnek. Minden pusztulásnak indult, minden a szegénység nyomait hordja magán, mintha a vallás, mely az embereknek vigasztalásul adatott, e roskadó födél alá azért vonult volna, hogy hiveiben kielégíthetlen vágyakat ne ébreszszen. A templomot s paplakot, mely (ha lehet) még szegényebb állapotban áll mellette – három oldalról tó környezi, benőve náddal és sással, hátul egy pár lelkésznek szerény emlékköve áll s ha véletlenül vasárnap jössz ide, mikor épen harangoznak, míg a tóban a békák örökös dalukat szomorúan tovább zengik s a falu szegény lakói rongyosan roskadó templomukba zarándokolnak: szomorúság lepi meg szivedet, melynek kifejezésére talán alig találhatnál szavakat. Garacs örömtelen hely egész éven át, de csak vasárnapon, ez áldott ünnepen, melyet Isten az embernek örömre s pihenésre rendelt, érzed e nép egész nyomorúságát.

Azonban csak egyik oldalát láttuk a képnek és sérteném azon igazságot, melylyel mint iró az olvasónak tartozom, ha nem említeném, hogy ugyanezen falu magasabb szempontból, azaz azon födeleket tekintve, melyek itt-ott a sárkunyhók fölött emelkednek – egészen más, sőt valóságos úrias kinézést mutat. A Garacsiak, Bámériak, Andorfiak, Nyúzók s nem tudom hány úri család, mely e helységnek leányágat illető birtokába jutott, szebbnél-szebb curiákat építének s habár ezeknél is az utczán talált építési anyag vagy legfölebb vályog használtatott, az ellentétnél fogva, melyben e magasabb épületek a falu kunyhóival álltak, szinte paloták között képzeléd magadat s a sok oszlopzat, mely mint tudva van, classikai izlésünknél fogva minden nemesi curiának főjellemei közé tartozik, néha Hellásra, főkép Spártára emlékeztetett, hol, tudjuk, a heloták száma a polgárokét mindig felülmulta. Azon vastag könyvekben, melyeket diákul a jog testének szoktunk nevezni (e test lelkének természetéről tudósaink sokat vitáztak a nélkül, hogy tisztába jöhettek volna; még halhatlansága sem állíttatott minden kételyen fölül), van egy törvény, mely szerint a földesúr, ha gyermekei közül egynek lakásul belső telket nem adhatna, egyes jobbágyteleknek kibecsülésére jogosíttatik föl. Nincs is semmi természetesebb, minthogy földesuraink mind jobbágyaik, mind gyermekeik apái lévén, közöttük úgy osztják fel földeiket, mint nekik tetszik; s ha Garacson e törvény szorgalmatosabban követtetett is, mint azt a jobbágyok talán kívánták: legalább a természetnek azon rendelése, miszerint az ember főfeladata nemesíteni az anyagi világ adományait, e közbirtokosok által annyira teljesíttetett, hogy alig lehetett nemtelen földet találni e falu határai között. A garacsi nemesség a szabadföld eszméjét rég valósítá birtokában, még mielőtt az hirlapjaink által megpendíttetett s a jobbágy szabad költözködhetési joga annyira nem vétetett kétségbe senki által, hogy nem egy paraszt család vándorolt tovább s hogy mindenét magával vihesse, még szekérről sem kelle gondoskodnia.

E curiáknak, melyek a helységre ily jótékony hatást gyakoroltak, legszebbike kétségkívül Nyúzó főbiró úr lakháza volt s olvasóim Garacson – ha nekik kalauzul nem szolgálnék is, – látva a szépen kijavított kerítést, a mérges-zöldre festett falat, melyen hat ablak nyílik s melynek szinét a tornácz gyönyörű kék oszlopai még inkább kiemelik, máshova nem térnének be, mint ide. Igaz, hogy a födélnek csak egy harmada zsindelyeztetett még be, de miután a főbiró ismét három évre választatott, valószinű, hogy a még eddig szalmával fedett kétharmad is nemsokára zsindelyezve lesz; s a kéményből oly vastagon gomolyog a füst, hogy akaratlanul jó vacsorára kell gondolnunk.

Nyúzó csak körülbelül egy óra óta jött meg Porvárról. A tisztujítás, melyet Tengelyivel együtt hagyánk el, később szokatlan gyorsasággal folyt le. A nemesség tudósíttatván, hogy Bántornyi emberei között nemtelenek találtatnak, majdnem egyhangúlag ellene fordult s már tizenkét órakor nagy többséggel Réty kiáltatott ki alispánnak. Neje, ki a Tiszaréten történtekről már valamivel előbb hirt vett, mihelyt ezt hallá, kocsira ült s Macskaházyval hazafelé hajtatott. Krivérnél mint másodalispánnál – mert Édesy, ki e hivatalt eddig viselé, önként lelépett – nem volt nehézség; miután pedig azon párt, mely az első tisztviselőknél legyőzetett, itt is, mint közönségesen, visszavonult, a tisztújítás ezután csak papmarasztáshoz hasonlíta s két óra előtt bevégeztetett. Mire a főispán szintén értesíttetvén az állítólag Viola által elkövetett rablásról, a járásbeli főbirót esküdtjével azonnal nyomozás s a rabló üldözése végett kiküldé.

A taksonyi főispán tehát – így csalódik a hatalom e világon – a főbirót esküdtjével együtt pandúrok s biztosok kiséretében hihetőkép Tiszaréten képzeli; mi, belépve szobájába, nyugodtan, nagy tölgyasztala mellett találjuk az érdemes férfiút s ha Kenyházy esküdt mellette nem ül, talán alig jutna eszünkbe, hogy a főbirót hivatalos kiküldetésében látjuk. A két férfiú mozdulataiban, melyekkel poharakat töltöttek s tálakat ürítettek ki, nem volt semmi, mi arra mutat, hogy zsiványok elfogásában járnak el. Olvasóim ezen bámulnak talán; ha azonban meggondolják, hogy épen tisztujításról jövünk, melyen Nyúzó három évre ismét főbirónak választatott s hogy a német közmondás, mely szerint új seprők legjobban sepernek, nálunk sokszor megfordítva áll, – a seprők közt ép akkor tapasztaltatván legtöbb szorgalom, midőn azoknak megujítása kívántatik, – bizonyosan nem bámulnak annyira, mint sok más dolgon, főkép ha azon számos okot meggondolják, mely érdemdús tisztviselőnket arra birá, hogy Tiszarét helyett, hová küldetett, egyenesen haza Garacsra menjen.

Mindenek előtt Nyuzó, hogy a főispán iránt tiszteletét s hivatalos buzgóságát tanusítsa, még mielőtt megebédelt, indult el hivatalos útjára; miután pedig minden mozgás, s így az is, melyet a kijelölt tisztviselő a kortesek vállain tesz, az étvágyat neveli: ki kivánhatná igazságosan, hogy a tiszaréti járás törvényes birósága éhgyomorral egész Tiszarétig hajtasson s ne menjen inkább Garacsra, mi Porvárhoz jó másfél órával közelebb fekszik? Irva áll a szentírásban: hogy boldogok, kik éheznek és szomjuhoznak az igazság után (talán ez oka, miért tartatik hazánk, hol ily szomjuságra annyi alkalom van, némelyek által a világ legboldogabb országának) – de hogy az is boldog állapot, ha maga az igazság, vagy mi ugyanaz: ha azok, kikben az igazságot személyesítve látjuk – éheznek, az nincs megírva sehol, s Nyúzó miért tenné magán az első kisérletet? Azonkivül Pista és János pandurok Garacson, a biztos hihetőkép Sz.-Vilmoson vala, s azután, mint Kenyházy esküdt úr igen helyesen megjegyzé, a teins vármegye csak nem kivánhatja, hogy ők magok fogják el Violát? Esteledett s ily ildomos ember – főkép ha neki, mint Nyúzónak, egy egész banda boszút esküdött – zsiványt inkább kerül, mint keres; végre, – s ez ok a jellemes tisztviselőkre talán nem volt minden hatás nélkül, – miután az utólsó rablás Tengelyin követtetett el, Nyúzó s esküdtje nem igen bánják, ha a gonosztevők csak akkor kerülnek az igazság kezei közé, midőn az elrabbolt tárgyak többé kezeik közt nem találhatók. Szóval, Nyúzónak száz oka volt, miért nem ment még aznap Tiszarétre, s ki őt ó-bőrszékén, pipával szájában ott látá ülni nagy asztala mellett, melyen már édes apja ítéleteket irt s most két üres s egy megkezdett borczilinder a jelen házi úr foglalatosságait mutatja, míg egy félig fölemésztett tál kocsonya, csontig lemetélt sódar, s a brinza, – miből, fájdalom! csak a faedény maradt meg, – az ebéd élvezeteire emlékeztetének: nem mondhatá, hogy Nyuzó, midőn haza jött, helytelenül cselekedett. A házban annyi magyar kényelem látszék mindenfelől; magyar ember szive emelkedett, ha csak körültekintett.

A kényelemnek, tudva van, első kelléke, hogy semmi utunkban ne álljon. Nyúzó szobája e tekintetben tökéletesen kielégítheté a legtúlzóbb kivánatokat. Az ágy, mely a szoba egyik szögletében állt, nem lehete keskenyebb; egy, hozzá mind barna szinre, mind keskenységre, mind arra nézve hasonló szekrény, hogy reá is ruhák, irások, kalap s bot, szóval minden, minek egyéb helye nem volt, halomra hányatott; egy kis asztal az ablakok egyikében; négy bőrszék s egy lábnyi szélességü hasonló pamlag nem igen akadályoztaták a vendég mozdulatait; s maga a nagy asztal annyi különféle dolgokra használtaték – a vendégek nagy része Garacson közönségesen rajta ül, – hogy a helyet, melyet elfoglal, tökéletesen meg is érdemli, mit nem mindenkiről mondhatunk hazánkban. De ha a szabad mozoghatás magyar embernek Nyuzó szobájában jól esett, főkép korunkban, hol Pestet utánozva, faluhelyeken is a butorok oly össze-vissza rakatnak, hogy közöttük botlás nélkül elmenni majdnem lehetetlen, mi ezen élvezet ahhoz képest, hogy belépve, mindenki látá, miként itt azt teheti, mihez épen kedve van? Ádám és Éva akkor érzék először, hogy édeni boldogságuk elveszett, mikor szégyenleni kezdvén magokat egymás előtt, öltözetről gondoskodtak; s mit mondjanak azon szegény honosink, kiket évről-évre uj korlátok fognak körül, kik ha gőzhajón utaznak, mit kebleikben érzenek, azt ki sem köphetik anélkül, hogy valaki ellenök keserű panaszokra ne fakadna; kik itt-ott elkorcsosodott asszonyaink termeiben még pipára sem gyújthatnak, bár legfinomabb ezüstből volna is kupakja. Kényelmes hely az, hol az ember magát kényelmesen érezheti, hol magát geniroznia nem kell, – hála Istennek! hogy legalább még magyar szavunk nincs ez átkozott fogalom kifejezésére – s ki ilyent keres, e háznál jobb tanyát nem találhat. A pipa- s kandallófüstben rég elbarnult fal, melynek egyedüli ékessége a magyar vezérek vörös és kék atilában festett képei, (mind szép bajszos magyar ember, csupa izmosságból görbe lábakkal, fejökön kalpag, kezeikben buzogány vagy zászló, lábaik alatt nevök aláirása, úgy hogy Attilára s testvérére Budára oly hamar reá ismersz, mint ha évekig vele laktál volna) a padozat, melyet régóta ismét föld takar, magok a pókhálók, melyek a szoba gerendáiról kényelmesen lecsüggnek, mintha a belépőnek mondanák: ne genirozza magát ön úgyis azon világítás mellett, mely nappal a két kis ablak elhomályosodott tábláin e szobába hat, vagy estve az egy faggyú gyertyától elterjed, kár lenne.

Nyúzó érzi helyzetének mindezen kényelmeit, s visszatámaszkodva székén, boldog ábrándokba merűl, minők csak szolgabirónak lehetnek, ki magát ismét három évre megválasztva látja. – Megvagyunk! – szólt néha, nyájasan mosolyogva; – megvagyunk! – szólt ismét, az asztalra csapva – no várjatok! – s összeszorítá fogait, hogy a rövid szárú pipa homlokáig emelkedett. Keblét leirhatatlan boldogságnak érzete tölté, a fél vármegyét megverte volna örömében. Néha lelkét egyszerre szomorúság szállta meg; ez természete emberi nemünknek. Ha öröm könnyet facsar szemeinkből, nem tudjuk soha, nem fogja-e fájdalom tölteni szivünket, még mielőtt amaz arczainkon lepergett; s Nyúzónak e ház oly teli vala emlékekkel. Ez asztal, mely mellett ült, nem volt-e ugyanaz, melyen negyvenöt év előtt, mindjárt születése után először, s mint a megyében sokan mondják, utószor megmosatott, nem mellette élte-e legkeservesebb s legboldogabb óráit, azokat, melyekben egy togátustól olvasni, s melyekben egy táblabirótól färblizni tanult; nem e mellé ülteté-e kedves feleségét, midőn őt házához hozva, örömében úgy megrészegedett, hogy még maig sem tudja, miként került aznap ágyába; s annyi boldog lakoma s nehéz ítélet, miknek ez asztal vala szinhelye s miknek bor- s tentanyomait az máig megtartá! Eszébe jutott a hetven forint negyvenhárom krajczár, mit a tisztújításra költött, eszébe jutott édes apja, ki szinte szolgabiró volt e járásban s őt nem egyszer megtépázta e szobában, eszébe jött menteprémje, melyet a kortesek elszakítottak, s hogy felesége most két éve két első fogát törte ki, de egyszerre szomorúságának közepette ajkai ismét mosolyogni kezdének. – Megmaradtunk! – szóla, félig magában s a bú messze elszált homlokáról. – A járásban sok zsidó van, így gondolkozott magában és ha édes apja meg nem hal, ő nem lehetne főbiró; a prém melyet elszakítottak, ugyis semmibe se került, s hihetőkép hasonló utódot fog találni; s ha felesége kitörte fogait, legalább csak a felső fogakat törte ki, s mégis oly tokányt, mint ő, senki sem főz a vármegyében; s mindent összevéve boldogabb ember még sincs járásában nálánál. Kivéve talán esküdtjét, mert ha, mint némelyek hiszik, igaz, hogy annyival boldogabbak vagyunk, mennyivel kevesebbet tudunk magunkról, boldogabbak álmunkban mint ébren, legboldogabb akkor, ha végre álmaink sem bántanak többé: ez bizonyos valószinüséggel bir. Az esküdt, két könyökét az asztalra támasztva fél óra óta kedvencz dalát éneklé:

A ki Nyuzót nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!

De ámbár szava mindig erősebbé s harsogóbbá lőn; mint félig kiürített poharából észrevehető, nincs egészen magánál. Erre mutat arcza is, mert noha szemei nyitvák, mégis vonásainak kifejezése olyatén, minőt csak alvajáróknál látunk.

– Te Bandi! – szólt végre a főbiró, kit esküdtjének nem szünő éneke kényelmes ábrándaiban zavart.

A másik tovább danolt, csakhogy szava hangosabbá lőn.

– Bandi, mondom, ne ordíts úgy! – Bandi a szólóra emelé szemeit, de az ének csak még hangosabbá lett.

– Részeg! – gondolá Nyúzó magában s felkelve nem minden nehézség nélkül, esküdtjéhez ment s megrázá vállánál, mire a másik fölemelve fejét, mintha álomból ébredne, bámulva kérdé: – Mi kell, no?

– Hát megvagyunk – szólt a főbiró, kinek fejébe, úgy látszik, más gondolat e napon nem fért. És a törvényes bizottság nevetni kezdett hosszan, hangosan, a falakat megrázó hahotával, mint magok a vezérek, kiknek képei a falon függtek, sem nevethettek örömükben, midőn Szvatopluktól az egész szép hazát egy fejér lóért kapták meg.

– Mit nevetsz? – szólt végre Nyúzó, kinek képe egyszerre egész birói komolyságát visszanyeré.

– Azon nevetek – válaszolt a másik, mindig kaczagva – hogy készültek ellenünk, s azért mégis megvagyunk!

– Igazság, bruderkám, megvagyunk, – szólt a főbiró most ismét mosolyogva – csak úgy van az, szemesé a világ!

– És fülesé – pótolá a másik a félig tölt poharat kiürítve.

– Igazság! mi megmaradtunk, no várjatok csak; – szólt, öklével az asztalra csapva – mást akartatok szolgabirónak, majd meglássuk, kinek volt igaza.

– És helyettem kit akartak! – folytatá a másik szinte nemes haragra gyulva – azt a Görögi Vinczét, jött-ment embert, épen most került ki az utósó iskolából. – Mit az esküdt annyival nagyobb hibának tartott, minthogy maga soha az utósó iskolában nem volt s tudományait a negyediknél végzé, mi mint tudva van, némely megyében birói hivatalok viselésére untig elégnek tartatik.

– Főkép az a Tengelyi vigyázzon magára – vágott közbe Nyúzó, s arczán mindazon keserüség vala látható, mely azt józan állapotában jellemzé, – rég föltettem magamban –

– Jó, hogy nem nemes ember többé, – mondá az érdemes esküdt. – Jobban hozzá férhet az ember.

– S még mi menjünk – mormogá a másik – hogy kárát megkerítsük.

– Igen, s késő éjtszaka, rossz időben, mikor becsületes ember otthon marad – tevé hozzá pótlólag az esküdt – s a zsiványok az embert minden bokorból agyonlőhetik. Majd bizony, ki hallott ilyet?

– No látod Bandi, – válaszolt a másik, mélyebb belátás kifejezésével – az csak onnan van, mert ezeknek a nagy uraknak nincs semmi megyei praxisok. Magunk között legyen mondva, Bandi, a mi főispánunk se jobb a többinél. De se baj! ő parancsol s az ember aztán azt teszi, a mit akar; látod öcsém, minden hivatalnak megvan a maga hatásköre.

– Igen, de éjjel még se kellene kiküldeni az embereket – s az esküdt hihetőkép folytatta volna bölcs megjegyzéseit, ha kocsizörgés, mely az udvarban hallatszott, figyelmét magára nem vonja.

– Ki lehet ez? – szólt a főbiró gondolkozva, – azt hittem, nem is tudják, hogy haza jöttem.

– Valami istansok, – mondá Kenyházy nyugodtan s friss pohár bort töltve magának, – most egymásután fognak jőni, hisz megmaradtunk!

Macskaházy, ki bundájában a szobába lépett, minden további találgatásnak véget vetett.

– Te vagy, barátom? – szólt Nyúzó a száraz ügyvédet kebléhez szorítva s kétszer megcsókolá úgy, hogy más országban a legszebb asszony megelégedhetett volna – jó, hogy jösz, majd preferánczozhatunk.

– Servus humillimus! – dörmögött az esküdt, ki a felkelést ez egyszer inkább nehéznek, mint szükségesnek tartá.

– Ma nem játszunk, – szólt Macskaházy, alig szabadulhatva Nyúzótól, ki ismét csókoláshoz fogott – azonnal indulnunk kell.

– Indulnunk, s hová? – kérdé Nyúzó.

– Igen, hová? – viszhangozá Bandi – ma egy tapodtat sem megyünk, preferánczozunk, ugy-e Pali?

– Dehogy megyünk, dehogy! – mondá emez, ismét Macskaházy után nyúlva, ki látva a két tisztviselő állapotát, türelmetlenül rázá fejét, – ha nem maradsz itt jó szántodból, kiveszszük kocsikerekedet, ugy-e Bandi?

– Igen, kiveszszük és aztán a teins úr mehet, a hová tetszik.

– Bizony, választatástoknak később is megihattátok volna áldomását – szólt Macskaházy vállvonítva.

– Talán bizony azt hiszed, hogy részeg vagyok, – kiáltá Nyúzó – hogy nem vagyok eszemen? Átkozott prókátor! Ki az első alispán? Réthy és a második? Krivér és –

– Tudom, tudom, de az Istenért, szóljunk hát józanon.

– És ki az esküdt? – dörgé Bandi – Kenyházy András, éljen!

– Jól van, hát szóljunk józanon, – válaszolt a főbiró, összeszedve magát – hát hová kellene mennünk?

– Sz.-Vilmosra.

– Nem vagyok én részeg, hogy most kimenjek – kiáltott az esküdt.

– És miért? – kérdé tovább Nyúzó.

– Viola ott van, ma kell őt megfognunk, vagy soha; holnapig a rablott irásokon túladott.

– Majd elfogjuk holnap – válaszolt Nyúzó méltósággal.

– De mikor mondom, hogy holnapig az irásokat nem találjuk többé nála.

– Annál jobb, – mondá a másik nyugodtan – majd bizony, éjtszaka fogok járni, nyakamat törni, csakhogy Tengelyi uram irásait szerezzem meg; járjon maga utána, ha tetszik.

– Igen, járjon maga utána, ha neki tetszik – ismétlé nevetve az esküdt. S Macskaházy kétségbeesett tekintetet vete a két érdemdús tisztviselőre. Végre Nyúzót karjánál fogva az ablakok egyikéhez vezeté, hol vele sokáig halkan beszélt, mig az esküdt, előbbi melódiájához visszatérve, ismét fejét kezére támasztva, halkan énekelni kezde:

A ki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög el viheti, haj! haj! haj!

– Ha úgy van, – szólt Nyúzó némi idő után, mely alatt Macskaházy, mint látszék, egész szónoki tehetségét kimeríté rajta – az egészen más. Bandi! hallod-e? menj ki s mondd a panduroknak, hogy mindjárt nyergeljenek.

– No ez már más, – szólt emez, az ajtó felé tántorogva – a pandurokat elküldhetjük.

– De miért nem mondád ezt mindjárt? – szólt a főbiró, ki most sokkal józanabbnak látszott, mint előbb maga Macskaházy reménylé.

– Hisz csak esküdtedre nem bizhatok mindent. Küldd előre a pandúrokat Sz.-Vilmosra, s mondasd a biztosnak, hogy néhány vasvillás emberrel s pandúrral az erdő melletti csárdánál várjanak. Esküdtedet hagyd itthon, csak bajunkra lenne.

– Igazság, de ha Czifra rászed, s az egész csak cselszövény, mely vesztünkre koholtatott, – s Nyúzó sápadtabbnak látszott, – Viola nekem boszút esküdött, s Czifra bandájához tartozik.

– Ne félj, nem szükséges, hogy épen közel menjünk, magam sem szeretem a puskalövéseket. Egyébiránt Czifra biztos ember s kezünkben van.

Egy idő mulva Kenyházy bejött s mondá, hogy a pandúrok már Sz.-Vilmos felé indultak.

– Menjünk hát – szólt Macskaházy ismét magára akasztva bundáját.

– Hát te is elmégy, Palikám? – szólt bámulva az esküdt, midőn Nyúzót szinte bundában látá.

– El, te itt maradhatsz.

– De mit csinálhatsz nálam nélkül?

– Majd csak próbálunk valamit, – szólt Nyúzó nevetve – te vigyázz a házra.

– Furcsa, – gondolá magában Kenyházy, midőn azok ketten kocsira ültek s Czifra, ki ez idő alatt a pitvarban várt, hátul felkapaszkodott, – szolgabiró esküdt nélkül!

És Nyúzónak elhagyott jobb-keze, midőn a kocsi elhajtott, visszament a szobába, többször csóválta fejét, egy pohár vörös bort ivott, s tovább éneklé:

A ki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!

Mig végre az álom lelkes dalának is véget vetett, s a Nyúzó-curián csak a kutyák ugatása szakítá félbe a nagy éjjeli csendet.