XXIII.

Midőn Völgyesy a törvényszéket elhagyva a kastélyhoz visszatért, az udvaron Kálmánt s Ákosnak huszárját, az öreg Jánost találá, kik fel s alá járva egymással beszélgettek. Kálmán, kezében nyitott levelet tartva, a másiknál valamivel előbb járt. A nyugtalanság, melylyel majd megállt, majd sebesebb lépésekkel tovább ment, majd követőjéhez fordulva valamit kérdezni látszott, – mutaták felgerjedését, míg az öreg huszár komoly kifejezéséből, melylyel időről-időre bajszát pödré, látszott, hogy a hír, melyet hozott, nem lehete örvendetes. Az udvar másik oldalán egy lovász két paripát vezetett körül s a nemes állatok párolgásából gyanítani lehetett, hogy kik rajtok jöttek, inkább az idő, mint lovaik becsét vették tekintetbe.

Völgyesy inkább fel vala gerjedve e pillanatban, semhogy valakinek társaságát keresné s midőn látta, hogy Kálmán által észre nem vétetik, már a házhoz közelített, midőn az előbbi, figyelmessé téve követője által, utána rohant s őt karjánál feltartá. – Vége van? – kérdé a legnagyobb felgerjedésben Völgyesyt, ki megijedve az indulatosságon, melylyel e kérdés tétetett, megállt.

– A mennyiben oly dolgot, melynek kimenetelét tudjuk, bevégezettnek mondhatunk, – válaszolt Völgyesy, – vége van, sőt az ítélet ki volt mondva, még mielőtt összeültünk; egyébiránt még együtt ülnek.

– S akkor hogy’ jösz te ide? – kérdé Kálmán tovább, bámulással – azt hivém, a törvényszék tagja voltál.

– Igen, szavazat nélküli tagja, – válaszolt a másik keserüen – s elmentem, mert… e hely – tevé hozzá félbeszakasztva magát – nem arra való, hogy ezekről szóljunk. Ha a történteket tudni akarod, menjünk szobádba, ott szólhatunk. Magamnak is kérésem lesz hozzád.

– Menjen addig legényemhez, János – mondá Kálmán ehhez fordulva s – adasson magának egy pohár bort. Lováról majd az én legényem gondoskodik.

– Az nem járja, teins uram, – felelt az öreg, fejét rázva – elébb a ló, aztán az ember, elébb abrak, aztán bor, ez régi huszárregula s azután nem látja a teins úr, hogy Ákos úrfi Fecskéjén jöttem ide? Azt ily ficzkóra nem bizom.

– A mint akarja János, – mondá Kálmán mosolyogva, – csak ha lovával készen van, jöjjön fel mindjárt, beszédünk lesz együtt. – S ezzel Kálmán s Völgyesy az előbbinek szobájába mentek, míg János, még egy ideig körülvezetve lovát, vele együtt az istállóba ment s míg lovát lenyergelé s megtisztogatta a lovász s a kocsisnak nem egy érdekes szabályt közlött a paripatartás legjobb módjáról, melynek bizonyításául a felejthetlen sárgának példáját hozá fel, mely a lipcsei csatában alatta agyonlövetett.

– Az Istenért, mi történt? – mondá, mihelyt a szobába jöttek, Kálmán, – miért hagytad oda a törvényszéket?

– Mert nem akartam részt venni a gyilkolásban, – szólt a másik, fel s alá járva, szenvedélylyel, – mert nem akartam eszköz lenni, még akaratlan eszköz sem, oly tettnek végrehajtásánál, melynél személyes boszú s alávaló érdekek a birói hivatal szent palástja alatt követik ocsmány czéljaikat.

– Fel vagy gerjedve, – mondá Kálmán, bámulva a szenvedélyes módon, melylyel a máskor oly nyugodt Völgyesy e szavakat mondá, – nem lehet, hogy hol apám jelen van, ily dolgok történjenek.

– Magam is azt hittem – viszonzá Völgyesy, – nem lehet senki, ki apádat nálamnál inkább tisztelné. Apád jó, áldott ember, ha soha nem ismertem volna őt, azok után, miket ma láttam s hallottam, szintén nem mondanék egyebet. De apád – engedd meg őszinteségemet – gyenge s ez az, mi szivének nemes indulatait hasztalanokká teszi. Hidd el, barátom! mi e világon rossz s alávaló történt, annak feleletterhe nemcsak azokon, kik azt gonoszságukban tervezék, hanem nagyobbrészt azon becsületes embereken fekszik, kik gyengeségökből tűrték az alávalóságot. A gonoszok hatalma nem bennök, hanem a jók gyengeségében fekszik. Tátott torokkal hirdetik hazugságaikat, mi nem merünk felszólalni a való mellett; emelt fővel járnak czéljaik után, mi alázatosan visszavonulunk előttük; gonosz szenvedelmeik elérésére nincs fegyver, melyhez nem nyulnának, mi gyáván félünk a harcztól, legfeljebb szavunkat emelve, néha azt is úgy, hogy az Istenért, senkit meg ne sértsünk, mint Pilátus, megelégedve mosván kezeinket, ha az ocsmányság, melyet megakadályoztathatánk, megtörtént, csak mi magunk ne járultunk légyen hozzá szavunkkal. Kinek merészsége nincs, hogy meggyőződése mellett felszólaljon, annak jósága ingó nád, mely ha a vész megragadta, hajlongva sóhajtozik, de bús szavával az ellenkező elemet nem fogja feltartani futásában.

Nagyon is igaz, – mondá Kálmán sóhajtva, – s félek, néha apámra is illő. De kérlek, mondd el hát, mi történt?

Völgyesy, mennyire lehet, röviden elbeszélé a történteket, személyes megsértéseit is, melyekért, mihelyt a törvényszéknek vége lesz, Nyúzótól, mint mondá, elégtételt fog kívánni. Kálmán a lehető legnagyobb nyugtalanságban hallá az egészt. – Azt nem lehet, – szóla végre, felugorva székéről, melyre az elbeszélés alatt leült, midőn Völgyesy elhallgatott, – halálra ítélni embert ily viszonyok közt! Ne hidd, atyám nem fog megegyezni soha.

– Meg fog egyezni, – mondá Völgyesy keserűen, de nyugodtan, – szive fájni fog, talán egész életén át szemrehányást fog tenni magának gyengeségeért, de meg fog egyezni, vagy hihetőkép mostanig már megegyezett, arról biztos lehetsz. Mihelyt azon kérdés, hogy Viola vallomásának azon része, mely Tengelyi irományait illeti, a perben nem fog említtetni, eldöntetett: az ítélet kétséges nem lehetett többé. Viola esete minden egyéb tekintetben statáriális biróság elébe való; az egy, mit a halálos ítélet ellen felhozni lehetett, azon körülmény vala, hogy több tárgyak felvilágosítva nincsenek. Mihelyt ezekre nézve felvilágosítás nem kívántatik, a rab halála bizonyos, főkép ha – mint mindenből meglátszik – a biráknak egy része azt személyes érdekből kívánja.

– Szörnyűség! – szóla Kálmán, fel s alá járva a szobában – s e levél, melyet Tiszarétről kapok. Meg kell őt mentenem, ha még százszor halálra ítélték.

– Levelet kaptál? az alispántól? – kérdezé a másik.

– Nem, – válaszolt Kálmán, – tudod, Ákosnak jobb karja sértetett meg s helyette Etelka írt. Olvasd magad, – tevé hozzá, a levelet általadva, míg arczai Etelka nevénél elpirultak.

A levél így szólt:

«Az irományok, melyek Tengelyitől elraboltattak, a legnagyobb fontosságúak. Okunk van hinni, hogy Ákos, talán egész családunk szerencséje, ez irományok feltalálásától függ, melyek most egy alávalónak kezei közt vannak. A rablást nem Viola követte el. Minden, mit hihetőkép e tárgyban vallott, való. Viola ez egész ügyben nemesebben viselte magát, mint hasonló viszonyok között akárki a világon; szörnyű volna gondolni, hogy ártatlanul halált szenvedett. – Némelyek mindent el fognak követni, hogy elítéltessék, mert ha Viola nem él, Tengelyi irományai iránt senki tanubizonyságot nem tehet. Mentse meg őt! Az első kérés, melyet éltemben önhöz teszek s a nemes mód, melylyel magát a tisztujítás alatt Tengelyi irányában viselte, azon reményre jogosít, hogy nem hiába tettem s valamint Ákos, úgy én örök hálára leendünk lekötelezve e nemes tetteért.

Etelka.»

– Látod, meg kell őt mentenem, ha éltembe, ha üdvösségembe kerül, meg kell mentenem, – szólt szenvedélylyel Kálmán, fel s alá járva.

– Itt nagyszerű gazság történik, – mondá Völgyesy gondolkozva – e levél megerősít mindenben, mit a törvényszék alatt gyanítottam.

– De mit tegyünk? szólt, mindig növekedő nyugtalansággal, a másik. – Lemegyek egyenesen a törvényszékhez s megmondom Macskaházynak: hogy gazember, hogy a tolvaj ő, hogy – –

– Nyugodtan, barátom, – mondá Völgyesy, megfogva Kálmán kezét, ki már az ajtó felé indult, – mindent, a mi zajt üthetne, kerülnünk kell. Azok után, miket eddig e dologban hallottam, Macskaházy maga is csak eszköz s félek, oly emberek vannak érdekelve, kiket te s még kevesebbé Etelka és Ákos, büntető perbe keverni nem akarhattok.

– De talán mégis, ha lemennék, – mondá Kálmán, ki e megjegyzésnek helyességét érzé, – hisz csak egy felmentő szó szükséges.

E pillanatban lépett be János a hírrel, hogy a teins urak már jönnek s Viola halálra ítéltetett.

Kálmán kétségbeesve csapott homlokához. – Átkozott! – kiálta, – hogy épen ma kelle távol lennem. Ákos kérésére, mert tudtam, hogy gulyásunk Violának jó embere s talán az irományokat megszerezheti, tegnap este haza jöttem. Miután gulyásunk azt mondá, hogy Violát nem látta, virradatkor kilovagoltam pusztánkra, hogy csikósunkkal is szóljak. Mikor elmentem, Viola elfogásáról s hogy ide hozzák, még szó sem volt. A puszta jó három órányira van s csak miután ott lovamat jól kipihentettem s már visszafelé jöttem, jutott e levél kezembe.

– Persze, mert nem tudtam, hogy a teins úr a pusztán van, – mondá János, – egész reggel lovagoltam ide s tova, míg egy pásztorembertől hallottam, hogy arra nyargalt.

– Kend, János, nem tehet róla, – mondá Kálmán – átkozott végzetünk! Ha honn vagyok, Violának baja nem lett volna, arra esküszöm; de most miután halálra ítéltetett – –

– És hát aztán? – kérdé János, bajszát pödörve.

– Kend tudja, mi áll e levélben, – szólt Kálmán, – miként mentsem meg most, miután el van ítélve?

– Ha a teins úr Etelka kisasszony, akarám mondani, Ákos úrfi kedveért, – javítá ki magát János, midőn a pirosságot, mely Kálmán arczán elfutott, észrevevé, – Violát meg akarja menteni – –

– Akarom-e? életemet adnám, ha tehetem.

– No akkor ez a kis ítélet nem nagy baj. Hej, teins uram! – tevé hozzá János – ha mind az, ki Magyarországban akasztófára ítéltetett, függene, nem győzné az ember kötéllel.

– Kend elfelejti, – szólt közbe Völgyesy, – hogy statáriumról van szó, ez más dolog, de – –

– Persze, persze – mondá János fenszóval; – teins uram, – tevé hozzá halkan, Kálmánhoz – ne beszéljünk ily dologról idegenek előtt.

– Völgyesy úr előtt bátran szólhatsz – mondá Kálmán fenszóval, – ő mindent tud. S ha módot találhat kend, mely által e szegény embernek életét megmenthetjük, mindent el fog követni, hogy becsületes szándékunkat elősegítse.

– Már ez más – mondá János mosolyogva, – a teins urak különben nem szeretik, ha valakit akasztófára szántak s más beléelegyedik. Megharagszanak néha, ha gratiát kap, hát ily emberre hogyne haragudnának, mint én!

– De hát mily módon akarja kend Violát megszabadítani? – kérdé Völgyesy érdekkel.

– Azt még nem tudom, – válaszolt ez, – előbb ki kell menni recognoscirungra; de majd találunk módot. Ma nem akasztják fel Violát s mégis fura dolog volna, ha egy egész hosszú éjszakán át nem tudnám őt megszabadítani. – Hisz a teins úr itthon van, pinczéje tele borral, pénz is mennyi kell, kulcs, lajtorja, kötél, ló, hej! – tevé nevetve hozzá – nem hallották-e soha Trenk történetét?

– Öreg János, ha ezt véghez vihetnéd! – kiáltott Kálmán, örömében nyakába borulva. – Parancsolj mindennel, mire szükséged van, ne kimélj semmit, rám is foghatod az egészt.

– Jól van, jól – mondá János, bajszát simítva, – az öreg János sem oly bolond, mint sokan gondolják. Mikor az ember annyi esztendeig a császárt szolgálta, csak tanul valamit. De csengetnek, menjenek a teins urak enni, máskép észreveszik, hogy meuterungot csinálunk, én lenn körülnézek s majd ebéd után szólunk.

– Számolhatsz hálámra, míg élek, – szólt Kálmán Völgyesyvel kimenve.

– Jól van, jól, – mormogott az öreg huszár, – mikor az ember a császárt szolgálta annyi esztendeig és az asperni ütközetet megnyerte és azután Párist is elfoglalta: az embernek nincs szüksége háladatosságra, főkép ha oly ura van, mint az enyém s öreg napjaira nem kell kenyeréről gondoskodnia. No ugy-e, de Kálmán úrfinak jól esnék, ha kisasszonyunk ő iránta volna háladatos, – gondolá magában tovább, midőn a szobából kiment – azt se bánom; derék fiú, úgy megüli lovát, majdnem mint az én uram, pedig az tőlem tanulta. Kálmán s Etelka szép pár, a fiú jól illik házunkhoz. – S ezzel a tiszttartólak felé indult, hol Peti jöve elébe.

Az ebéd, mint olvasóim a történtek után gondolhatják, nem vala a vigabbaknak egyike. Völgyesy s Kálmán elmerülve gondolataikba, ültek székeiken. A vendégszerető háziasszony nem kinálá ételeit senkinek s nem kért engedelmet a rossz főzésért, ámbár a sült, mely jó három órával tovább forgattatott, mint közönségesen, hogy sokat ne mondjak, a legbarnábbak közé tartozott; s az öreg Kislaky, ki a nején történt változást észrevevé s megérté a szemrehányó tekintetet, melylyel e jámbor asszony őt éltében először fogadta, szótlanul ült tányérja előtt. Nyúzó s Kenyházy, kik most ismét hivatalos szokásuk szerint egymás mellett ültek, elkövettek ugyan mindent, hogy a jókedvet, mely kívülről jönni nem akart, belülről azzal pótolják, mi a szentírás szerint az emberi szivet felderíti, de a nélkül, hogy a hatalmas poharak, melyeket kiürítének, a két érdemes úri emberre más hatást gyakorolnának, minthogy az első mindig mérgesebb ránczokba szedte arczát, a másik nagyokat ásított.

Mindenki örült, midőn a hosszú ebédnek vége lett, s főkép Kálmán, ki az utolsó ételeknél alig titkolhatá el türelmetlenségét, mihelyt a többiek felkeltek, Völgyesyvel oda hagyá a termet.

– No, hogy’ vagyunk öreg János? – mondá Kálmán, mihelyest az öreg huszárt meglátá, ki a folyosón pipázva állt.

– Jól, teins uram! – válaszolt a megszólított – jerünk szobájába, ott elmondok mindent.

– Hát azt gondolod, hogy a szerencsétlent megmenthetjük? – szólt az előbbi, midőn a szobába jöttek.

– Semmi kétség, – válaszolt János – a kit a commandans valami várba be akar ereszteni, vagy mit is mondok, a kit a profusz, mert hisz most teins uraimék a profuszok, ki akar ereszteni: annak kutya baja.

– De, hogy’? miként? szólj!

– Hát csak úgy, – mondá a huszár halkabb, majdnem suttogó hangon. – Tiszaréti tiszteletesünk itt van, s mihelyt látta, hogy Viola e hideg novemberi éjtszakára szabad ég alatt van kikötve, alatta csak kis szalma, hogy lefeküdhessék, mellette szegény felesége s a gyermekek. Úgy dideregnek szegények – pedig Isten ugyse szép gyerek mind a kettő, a kisebbik mindig mosolyog s kapkod bajszom után, az ember nem győzi nézni. – Hát a mint mondtam, mihelyt a tiszteletes úr ezt látta, mindjárt mondta, hogy ez nem szabad, hogy valóságos kinzás és a királyi parancsolatban az áll, hogy ha hideg van, a rabot szabad ég alatt tartani nem szabad. Gondolom magamban én: ej, be okos ez a parancsolat! mert már töprenkedni kezdtem magamban, ha itt a fészer alatt marad, hogy’ szabadíthatjuk meg? mikor a szamarak négy lámpást állítottak melléje, hogy minden mozdulatát láthassák. De erről persze nem szóltam semmit, hanem csak azt mondtam a tiszttartónak, ki maga is ott volt, hogy jobb is lesz, mert bizony csak biztosabb, ha a rabot zár alatt tartják.

– De mit használ ez? – mondá Kálmán türelmetlenül. – Ha Violát bezárják, mivel vagyunk közelebb czélunkhoz?

– Ej, sokkal, teins uram, igen sokkal, – válaszolt János mosolyogva. – Mikor az ember maga van s csinálhat a mit akar, s nem látja senki: akkor az ember sokat vihet véghez. Egynek sokszor több esze van, mint száznak és az ember egymaga erejével is csudákat tehet, csak meg lehessen próbálnia erejét. De mikor az embert mindenfelől nézik és látják, a legerősebbnek is elvész bizodalma. Mihelyt mozdul, tíz rohan rá, s az egész bátorsága csak arra való, hogy kinevessék. Csak tegyék egyszer Violát a polyvakamrába, mert a tiszttartó mondta, hogy más helye nincs, holnapig – – kereshetik.

– De hogy’? – kérdé most Völgyesy, szinte türelmét vesztve a huszár hosszadalmasságán.

– Hát úgy, teins uram, – szólt a huszár, még halkabban suttogva, mint azelőtt. – A polyváskamara a tiszttartó házának tulsó végén van. A magtárból, mely a ház másik oldalán áll, ajtó nyílik egyenesen a tiszttartó pallására, nemde?

– Úgy van, úgy! – válaszolt Kálmán érdekkel – tovább.

– Nohát a magtárból a tiszttartó pallására, mint mondtam, ajtó nyílik. Ha a magtár az enyim, nem csináltattam volna, de a tiszttartó úrnak commoditására van, s most nekünk is.

– Tovább, tovább, – mondá Kálmán, mindig türelmetlenebbül.

– A magtárkulcs – folytatá az előbbi nyugodtan – édes anyjánál van, azt a teins úr megszerzi, úgy-e?

– Meg.

– Más nem is kell. Éjtszaka, ha valamennyien a házban alszanak, elmegyünk a magtárba, onnan az ajtón keresztül a tiszttartó pallására, onnan a kamara fölébe. A kamara csak úgy ragasztatott a házhoz, s pallása csak deszkázva van. Peti czigány mindezt ismeri. Lassan felszedünk két deszkát, létrát eresztünk a szobába, melyen Viola feljön s velünk vissza ki a magtár ajtaján. Ha egyszer künn van, a teins úr gulyása, kihez Peti már elment, lovát készen tartja és az egésznek vége.

Kálmán örömében összecsapta kezét, Völgyesy megvallá, hogy a terv kétségen kívül a legjobb, mit e körülmények között kigondolni lehetett, hogy azonban kivitele még annyi dologtól függ, hogy most már örvendeni idő előtti volna.

– Ha Viola a kamarában és a magtár kulcsa kezemben van – mondá János, – a többiért jót merek állni. A kamarának nincs ablaka, melyen beláthatnának, s ha Viola mindenkit elküldött s aludni ment, csinálhatunk, a mit akarunk.

– Igen, de az őrök? – jegyzé meg Völgyesy. – A tiszttartó, ki a padláson minden zajt meghallhat, s lármát üthet?

– Az őröket magamra veszem, – válaszolt megvetéssel a huszár. – A commissarius betegen fekszik, s ha a teins úr a főbirót s esküdtet leitatja, úgy, hogy inspectióra nem jön, a mi nem nehéz dolog, s mint jó háziúr a strázsáknak bort adat, hogy a hideg éjszaka meg ne fázzanak: a tiszttartó lármát üthet, a mennyit akar. De ettől nem kell félni; a tiszttartó, ha egyszer fekszik, nem könnyen kel fel ágyából. Csak a kulcsot kapjuk meg, s azután hogy Violát oda zárják, máskép baj.

– Ha más nem kell – mondá vigan Kálmán, – nincs baj, – s ezzel Völgyesyt magával híva, ismét a terembe visszasietett. – Mégis jó fiú az a Kálmán, – gondolá az öreg huszár magában, míg lassú léptekkel a tiszttartólak felé indult, – vétek volna másnak adni kisasszonyunkat. Igen, de ha nem szereti? lehetetlen! – vigasztalá magát belsőképen – nem ül paripáján senki szebben, mint ő. Ily úrfit nem mindennap találunk kisasszonyunknak.

A teremben az előbbieken kívül az ifjak Vándoryt találák, ki miután kérését a törvényszék tagjai elébe terjeszté, élénken czáfolá az ellenvetéseket, melyeket főkép Zátonyi s a báró kérése ellen tettek; az első, mert mint mondá, a nép fogalma szerint statarialis gonosztevőt szabad ég alatt kell tartani; a második, mert ez úri háznak még több nyugtalanságot okozni nem volna illő. De a tiszteletes kívánata Kálmán szülei s főkép anyja által oly hévvel pártoltatott, hogy az ifjak közbeszólása e czél elérésére szükséges sem vala.

– Nem tartom ugyan szükségesnek, – mondá Macskaházy nyájasan, – hogy a rab szobába zárassék. Az utasítás világosan téli időről szól, s Viola, úgy hiszem, a hideg szelet, mely künn fú, megszokta.

– Ha nyaka megfázik – gunyolódék közben Nyúzó, – holnap nyakravalót kap.

– Ne enyelegj, – folytatá Macskaházy sóhajjal, midőn a rossz hatást, melyet a főbiró szavai, esküdtjét kivéve, mindenkire tettek, észrevevé, a – dolog nagyon is komoly. A mint mondám, nem tartom ugyan szükségesnek, főkép a felsőbb utasítás értelmében nem tartom annak, hogy a rab más helyre tétessék által. Ha azonban tisztelt háziasszonyunknak ezzel legkisebb kedvet szerezhetünk, épen nem ellenzem Vándory úr kívánatát, – feltéve, hogy a biztosságról gondoskodva legyen. Az ablakok rostélyozva, az ajtó bezárható állapotban, s hogy a szükséges strázsák felállítása el ne mulasztassék.

– Ha a teins urak parancsolják, – szólt most közben a tiszttartó, ki Vándory után szinte feljött, – én a rabot oly helyre tudom tenni, hol semmi ablak nincs.

– Igen, pinczébe – jegyzé meg Zátonyi, – mindjárt gondoltam, ez lesz a legjobb.

Vándory felsóhajtott.

– Nem, nem, – mondá a tiszttartó – pinczéinkben bor van, oda nem ereszthetek senkit, a teins uraságnak jószágára, mi rám bizatott, vigyáznom kell; de a pelyvás kamarába. Az lakattal zárható, köröskörül nincs ablak, s ha az ajtó elébe csak egy strázsát állítanak, Viola oly biztos, mintha Munkács várában volna.

Vándory s főkép Kislakyné felszólaltak a terv ellen is, de miután megjegyzésök, hogy a kamarát nem fűthetni, még Kálmán által sem tartatott fontosnak: határozattá lőn, hogy a rab a kamarába zárassék, s maga Nyúzó esküdtjével s Macskaházyval, ki a rab biztosságáról tulajdon szemeivel akart meggyőződni, elkisérék Vándoryt a tiszttartó házához, hogy az áttételnél jelen legyenek.

– Vigyázz magadra, – mondá Völgyesy Kálmánhoz, midőn hátrább maradva a többieket követék, – mikor a hideg kamara mellett nyilatkozál, Macskaházy gyanakodó tekintetet vete reád.

– Igazságod van, – szólt a másik, homlokára csapva, – mihelyt politikára van szükségem, mihelyt csak egy kis ész kell: kész az ostobaság. De majd helyre hozom, ha meglátjuk a kamarát, annyit mondok ellene, hogy –

– Ez is hiba volna, – szakítá félbe Völgyesy mosolyogva, – hadd őket magokra, s ha pelyvás kamarátok a legrosszabb hely házatokban, bizonyos lehetsz, hogy Viola oda záratik.

Völgyesynek e jóslatát a történet igazolá; s miután Macskaházy túlvitt óvatosságból kérdezé, jó materiából épültek-e a falak? s a tiszttartó méltósággal megjegyezte, hogy teins Kislaky úr curialis épületeit sárból rakni nem szokta, egy asztal, pad s kevés szalma vitetett a kamarába, az ajtó elébe két strázsa állíttatott, s Viola minden jelenlevők teljes megelégedésével a jéghideg kamarában maradt Vándoryval, ki miután rabjának több testi kényelmet szerezni nem tudott, legalább vigasztaló szavával akará deríteni éltének vég pillanatait.

Az öreg Kislaky azalatt nejétől követve fejfájás ürügye alatt szobájába vonult, s míg Zátonyi s a báró fel s alá járva egy másik szobában, háziurok nevetséges gyengeségéről, Vándory bolond philanthropiájáról s Völgyesy szemtelenségéről szóltak, nem egy vágyó tekintetet vetve az asztal felé, hol a tarokk-kártyák feküdtek, s csak Macskaházy és Nyúzó váratott, hogy játszáshoz fogjanak: addig a háziúr fejét kezére támasztva ült kandallója mellett, mély gondolatai között felejtve még azt is, hogy pipája régen elaludott.

– Trézsi lelkem, – szólt végre az öreg, nejéhez fordulva, ki szokása ellen munkátlanul ült mellette, s majd férjét, majd a kandalló ropogó tüzét nézve, szinte szomorú gondolatokba mélyedett, – én szerencsétlen ember vagyok.

Kislakyné felsóhajtott, de nem szólt. A jó asszonynak magának is úgy látszott, hogy derült életökre sötét felhő borult, mióta házukban egy ember fordult meg, bármily gonosztevő lett légyen is, kinek Kislaky életét megmenthette volna.

– Úgy-e Trézsi, – folytatá az öreg szomorúan, – te sem fogsz szeretni úgy, mint eddig, még Kálmán sem? Mindig az fog eszetekbe jutni, ha láttok: lám, ez az öreg ember megmenthette volna életét s nem tette.

Kislakyné néhány vigasztaló szót monda közbe, férje szomorúan csóválta fejét. – Nem, nem, Trézsikém, én jól tudom, én megmenthettem volna ez embert, s ő mégis meghal. Vére lelkemen fekszik.

A jó asszonynak szive megesett szomorúságán, s a helyett, hogy mint akará, szemrehányásokat tegyen, azzal vigasztalá, hogy a feleletteher, ha csakugyan az itéletért valakit felelet terhe nyom, egyaránt fekszik mindenik biró vállain, hogy egyébiránt már többször életében vett büntető törvényszékekben részt, s bizonyosan mindig a törvények s meggyőződése szerint itélt.

– Az más, egészen más! – válaszolt Kislaky szomorúan. – Más törvényszéknél az ember kimondja voksát tiszta meggyőződése szerint, s a mit a többség határoz, az történik. Oly eset, hol a rabnak élete csak egy ember szavától függne, nem fordul elő. Az itélet feljebb megy a királyi táblához, a felséghez, s ha végre a gonosztevő a legkeményebb büntetést kapja is, senki szemrehányást nem tehet magának, hogy a rab halálának ő maga volt oka. De itt, ha meggondolom, hogy csak felmentő szavazatom, sőt nem is az, hanem csak annak kimondása kivántatott, hogy a rab rendes biráinak adassék által, s hogy én halálára szavaztam, hogy én tulajdon kezeimmel adom át hóhérjának e szerencsétlent: ez borzasztó! Teheti-e ezt oly ember, kinek szive van, érdemli-e az, a ki tette, hogy valaki szeretve közelítsen hozzá?!

– De ha így veszed a dolgot, – mondá Kislakyné, kinek szemei könyekkel teltek, – miért szavaztál, az Istenért, halálra?

– Miért? – szólt a háziúr felkelve székéről s fel s alá járva szobájában, – mert gyáva, haszontalan ember vagyok, mert midőn körülöttem mindenki azt mondá, hogy magamat nevetségessé teszem, ha a zsiványt el nem itélem, nem tudtam ellentállni; mert Macskaházy s a többiek azt kiabálták, hogy ha Viola vallomása a perhez csatoltatik, a Rétyek még inkább megboszankodnak reám, s eszembe jutott, hogy azon esetben Kálmánunk Etelkát nem kapja meg. Völgyesy is elment s magamra hagyott, mintha minden összeesküdött volna ellenem.

– Én Rétyékről ily gazságot nem tehetek fel, – monda gondolkozva a nő.

– Én sem – válaszolt Kislaky, – Macskaházynak alávalósága az egész,… s én becsületes nevemet, lelkem nyugalmát vesztem általa!

– Nyugtasd meg magadat, – szólt felesége, megszorítva kezét, – becsületes nevedet nem fogja senki megtámadni.

– Dehogy nem. Völgyesynek talán igazsága van; most, midőn a dolgot nyugodtan átgondolom, magamnak is úgy látszik, hogy a jegyzőkönyv nem rendesen szerkesztetett. Kinek fogják ezt hibául tulajdonítani, mint az elnöknek, nekem. De hagyján; mondják, hogy szamár vagyok, mondjanak akármit, én nem bánom, de ha kimegyek házamból s e szerencsétlen embert látom, kit künn határomon felakasztottak, s kinek életét megmenthettem volna, ha eszembe jut felesége s gyermekei, kik lábamhoz borulva könyörögtek életeért: éltem nyugalma elveszett.

– Nem fog elveszni, – szólt közbe Kálmán, ki az alatt halkan a szobába lépve, apjának végszavait hallá. – Ha atyámuram nem ellenzi, Viola szabad még ma, s vére ez egyszer senkinek lelkét terhelni nem fogja.

A szülék bámulva megfordultak. – Ne tréfálj fiam, – mondá az öreg Kislaky, – a mit mondasz, lehetetlen.

– Meglehet törvényesen az, – válaszolt az ifjú jókedvüen. – Valamint törvényesen lehetetlennek tartatik, hogy két tanu szintúgy hazudjon, mint egy, vagy hogy biró részrehajló lehet s csalódhatik; azonban hála az égnek, vannak még más lehetőségek is.

– A statáriumnál nincs felebbvitel, – sóhajtott az apa.

– Dehogy nincs – mondá a fiú, – azon felebbvitel, mely minden földi dolgoknál megvan. A felebbvitel a jövőhöz.

– Nem értelek, – szólt az öreg bámulva.

– Én értem, – vága közbe anyja, kinek szemei az egész idő alatt kedves fia mosolygó arczain függtek – el akarod szöktetni, nemde fiam?

– Úgy van, kedves anyám. Felebbezzük a pert. Ha Viola kiszabadul, vagy más biró, vagy végre élete végén Isten elébe kerül, s ott a mai törvényszéknek itélete új biró által fog megvizsgáltatni. A dolog törvényesen lehetetlen; de valamint sokan censurára úgy megtanulják hazai törvényeinket, hogy azokat, melyeket kebleikben a világra hoztak, elfeledik: úgy én e nem tanult törvényeket tartom eszemben, s nem bánom egy cseppet sem, ha az egész világ azt mondja is: Viola megmentése törvényes tekintetekben nem helyesen történt,… csak belsőm mondja, hogy jól cselekedtem.

Kislakyné imádta fiát, s olvasóim képzelhetik az érzést, melyet ezen mosolygó arczczal, de mély érzelemnek hangjaival kimondott szavak benne gerjesztének. – Igazságod van, – mondá örömragyogó szemekkel, – embertelen törvény, mely azt rendeli, hogy egy szegény szerencsétlen embert itt tulajdon határunkon akasztassunk fel. Isten is megáld érte, ha megmentheted.

– Igen, de – szóla közbe az öreg Kislaky, kinek arczán a rövid örömsugár után, mely rajta átfutott, midőn Viola megmenthetésének lehetőségéről hallott, most ismét azon bizonytalanság vala észrevehető, mely e becsületes embert, valahányszor tőle valaminek elhatározása kívántatott, elfogá – én nem látom át, miként –

– Azt bizd rá, – szakítá félbe a szólót neje, – mihelyt Kálmán első szavait hallám, meg valék győződve, hogy termékeny fiatal eszével valami módot gondolt ki – –

– Ez egyszer édes anyám csalódott, – szóla nevetve Kálmán – a termékeny fiatal ész, mely Viola elszöktetésére módot talált, az öreg János s a vén Peti czigány esze volt; hanem a mód azért jó marad. – S itt Kálmán elmondá János tervét, melynek végrehajtása Violának a kamarába záratása által már megkezdetett.

– Hát azért ellenezted úgy, hogy Viola jobb szobába ne tétessék? – mondá Kislakyné, – nem foghattam meg.

– És mi másért? – válaszolt Kálmán. – De a mint látja, nekünk tervünk kivitelére két fontos dolog szükséges: a pincze- és a magtárkulcs. Magyarországban, főkép törvényes dologban, e kettő nélkül nem mehetünk semmire E kettőt, édes anyám, ez egyszer rám kell bízni.

– Teljes szivemből, – mondá az asszony, ki most egész derültségét visszanyerte, s asztalfiókjából sok közül két nagy kulcsot vett ki, melyet Kálmánnak általadott. – Ne kimélj semmit, igyák ki egész pinczénket, adass tokajit a hajdúknak, ha szükséges, csak mentsd meg e szerencsétlent.

Az öreg Kislaky azalatt nagy léptekkel, látszólag a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában. – Mi bajod, öregem? – mondá neje nyájas hangon, midőn utána ment s kezét vállára tevé.

– Arról gondolkozom – szóla az öreg megállva, – mi szörnyű helyzetbe hozott gyengeségem. Hatalmamban állt, hogy a szerencsétlent megmentsem, egészen a maga rendén, törvényesen tehettem azt, s most, hogy hibámat jóvá tegye, fiam valóságos criminalitásba keveredik, talán elrontja élete szerencséjét, s én nem is mondhatom, hogy ne tegye.

– Ne gyötörje magát agyrémekkel, – mondá Kálmán, – már miként ronthatnám el éltem szerencséjét az által, hogy e szerencsétlenen segítek?

– Ha Rétyék megtudják, hogy Violát te mentetted meg, – válaszolt apja, – ismered az asszonynak szenvedélyességét. Már azt is, mit a tisztújításnál Tengelyiért tevél, ki tudja, fogja-e valaha megbocsátani?

– A mi azt illeti – szólt Kálmán nyugodtan, – nincs mit aggódnunk. Én sem Rétytől, sem nagyságos nejétől kegyelmeket nem kívánok; s a mi Etelkát illeti, e sorokból látni fogja, hogy e dologról máskép gondolkozik. – S evvel a János által vett levelet apjának átadá.

– Angyali teremtés! – szólt anyja, ki férjével együtt olvasá Etelka sorait. – Igazságod van fiam, Violát meg kell mentened.

– Az első sorok, miket Etelkától életemben kaptam, – mondá Kálmán lelkesülve, – ha gonosztettet kívánna tőlem, én megtenném, s hát még ezt!

– Isten mentsen meg, hogy visszatartóztassalak, – szólt az öreg visszaadva a levelet, – czélod szent s nemes. De mindamellett törvényeink szerint mégis büntett. Ha nem sikerülne! Ha megtudnák! Remegek.

– Ha nem sikerülne? – válaszolt Kálmán jókedvűen – de hát mi szükséges sikeréhez más, mint hogy a hajdúk lerészegedjenek s hideg éjjel Nyúzót s esküdtjét a szobában tartsuk. Az ajtó, mely a magtárból a tiszttartó padlására vezet, a mi oldalunkról van bezárva; nincs nehézség, nálam van a pincze- s magtárkulcs!

– De ha mégis megtudják? – mondá az apa még mindig nyugtalanul, – ha criminalis pert kapsz?

– Criminalis pert? Nem tudja, édes apám, – mondá Kálmán nevetve, – hogy a büntető kereset közgyűlésen határoztatik el? S mit féljünk? nálam van a pincze- s magtárkulcs! – S ezzel Kálmán a kulcsokat, melyeket elébb diadalmasan felemelt, zsebébe dugva, elment.

– Boldog fiú! – mondá anyja, szeretetteli tekintetet vetve utána – hogy is ne lenne szerelmes Etelka belé!

– Boldog! – sóhajta Kislaky, a kandalló mellé ülve, – csak ne tudja meg senki e tettét; szép tett, igaz, de criminalitas.

– Ne kinozd magadat ily gondolatokkal.

– És ha eszembe jut, hogy mindezt elkerülhettük volna, ha felmentő itéletet mondok.

– Minek törődni ezen? Viola megszabadul s nyugodt lehetsz.

– Mégis szörnyű törvény, – sóhajtott az öreg háziúr, – mely becsületes embert annak tesz ki, hogy ha teljesíti, egész életében többé nyugodtan ne aludhassék.

És a jámbor házaspár hallgatva ült egymás mellett, míg az asszony, a vacsorára teendő készületekre emlékezve, kiment, s Kislaky, pipára gyújtva, tarokkozó vendégeit keresé fel, kik számos contrájok között a háziúrról s főfájásról, mely állítólag távollétét okozá, rég megfeledkeztek.