XXIV.

Mondják, nincs nehezebb dolog, mint embereket észre hozni, s meglehet, igaz. Hisz mióta a föld tengelye körül forog s rajta emberek körüljárnak, hány kísérté meg e nehéz feladatot! s hány tapasztalta, hogy hasztalan fárad! – Nehéz dolog embereket észre hozni; de vannak alkalmak, midőn az is nehézséggel jár, hogy őket eszöktől megszabadítsuk, – s Kálmán ez este százszor átkozá végzetét, mely úgy látszott, nem engedé, hogy Nyúzót lerészegíthesse. Macskaházyról nem is szólok. Az ügyvéd azon teremtések közé tartozott, kik mindig józanok. – Ennél Kálmán még kísérletet sem tett. A többiek, a bárót sem véve ki, nagy erőltetés nélkül, mintegy önként teljesíték fiatal gazdájok kívánatát. De a főbiró, mint szikla, melyen a zápor nyom nélkül patakzik le, mint sziget, melyet a tenger árjai hasztalan mosnak, a legjobb vörös s fehér bor hatalmának ellentállt. Nyúzó közönségesen kerti borral élt, s Kálmán pinczekulcsát arra használta, hogy azon jó, de közönséges vörös s fehér bort, melyet Kislaky vendégei máskor kaptak, a legerősebb egri s hegyaljaival cserélje fel. A főbiró nem tartozott azok közé, kiken – mint mondani szoktuk – soha a gyengeség erőt nem vesz, s magok olvasóim Garacson oly állapotban látták őt, minőbe őt most Kálmán helyheztetni kíváná; de a gyűlölt Völgyesynek jelenléte Macskaházynak intései, leginkább pedig a nemes dicsvágy, hogy eddig szerzett hirét, mint Taksony-megyének legerősebb ivója, ne koczkáztassa, oly tökéletesen ellensúlyozák a bornak hatását, hogy ivási remekletei után is a részegségnek még semmi nyomai nem mutatkoztak.

– Le akarsz részegíteni, úgy-e? – mondá Nyúzó, miután ismét egy pohár vörös bort ürített ki, oly képpel fordulva Kálmánhoz, mintha keserű orvosságot ivott volna. – Hagyj fel ily bolondságokkal. Nincs ember, ki engem részegen látott.

– Láttalak bruderkám, – szólt az esküdt, barátságosan mosolyogva, – s pedig emberségesen részeg voltál.

– Kicsoda? – kiáltott Nyúzó.

Zátonyi, ki két könyökére támaszkodva, mély gondolatokba merülten nézé Macskaházyt, ki ép a kártyákat keveré, a lármára felnézett s megjegyzé, hogy csakugyan szép statarialis eset, melyet ma láttak. – A tizenhatodik, melynél életemben jelen vagyok s mindeniknél végeztünk valamit.

– Az nem tartozik a dologhoz, – mondá haragosan Nyúzó, – én kérdeni akarom ezt az én esküdtemet –

– Nem tartozik a dologhoz? – szakítá félbe Zátonyi, mindazon elevenséggel, melyet nehézzé vált nyelve engedett. – Nem vagyunk-e most is statarialis eljárásban? A törvényszék együtt marad, míg az ítélet végrehajtva nincs.

– Bolondság! ez sem tartozik a dologhoz, – válaszolt a másik, fejét haraggal rázva – mikor én Kenyházyt akarom kérdezni –

– Bolondság! – szakítá félbe a táblabiró, a kiosztott kártyákat, melyeket épen kezébe vett, méltósággal az asztalra csapván, – mikor én mondom… mit is akartam mondani… igaz, ez nem bolondság, domine spectabilis, kövesse meg magát, gondolja meg kivel beszél s hol szól. A hely szentségét vegye figyelembe, mi itt statarialis sedria vagyunk.

Nyúzó mindig türelmetlenebbé vált. Kálmán, ki egy becsületes veszekedéstől czéljának elérésére többet remélt, mint még hegyaljai borától is, helybenhagyást integete Zátonyinak, míg ez nagy önmegelégedéssel folytatá: – Igen, igen, semmi tréfa! semmi nevetség! míg a gonosztevő kivégezve nincs, mi mint statarialis biróság ülünk együtt. Benn áll az instructióban; mint statarium eszünk, mint statarium tarokkozunk, mint statarium –

– Ne kiabáljon a teins úr úgy, – harsoga a főbiró betartva füleit.

– És én akarok kiabálni és én fogok kiabálni, – folytatá Zátonyi mindig hevesebben, – s szeretném látni, ki fog megakadályoztatni benne. Én Taksony-megyének oly táblabirája vagyok, mint bárki más; most harmadikszor candidáltak alispánnak.

A báró, ki a vitatkozás alatt kártyáit megnézve hatalmas játékra készült, a lehető legnagyobb türelmetlenséggel játszásra inté társait, de hasztalan. Minden tárgyak között, melyek felett emberek vitatkoznak, nincs egy, melynél több lárma s keserűség támadna, mint ha az forog kérdésben: ki józan köztök? s sok ember, ki soha életében egy pohár bort nem emelt ajkaihoz, hajba kapott legjobb barátjaival, csakhogy józanságát senki kétségbe ne vegye. Ki várja, hogy akár Nyúzó, akár Kenyházy ez alkalommal oly könnyen megnyugodjanak, főkép miután Kálmán mindent elkövetett, hogy vitájok keserűségét nevelje, s a főbiró Völgyesy ajkai körül gúnymosolyt vélt észrevehetni, melyet nem tulajdoníthatott egyébnek, mint hogy e gyűlölt ellenség azon merész ajánlkozásának kivihetőségén kételkedik, miként ő, Nyúzó Pál, minden pohárra, melyet Kenyházy iszik, hármat ürítend ki, a nélkül, hogy megrészegednék.

– Már barátom, a mi sok, sok, – mondá Kálmán, – ezt soha életemben nem hiszem.

– Nem hiszed? – kiálta Nyúzó.

– Nem én, – válaszolt Kálmán, – fogadok akármibe.

– Jól van; két fejős tehén, agaram ellen.

– Nem bánom, noha az agár nem sokat ér, úgy is elveszted.

– Áll a fogadás, ide a poharakkal.

Kálmán alig titkolhatta el belső örömét. Macskaházy mindent elkövetett, hogy a fogadás visszavonassék; Kenyházy azonban nevetve kiüríté első poharát. Nyúzó, igérete szerint, felhajtott utána hármat, s a játék valamivel lármásabban tovább folyt.

Míg Kálmán ily módon az urakkal foglalatoskodott, addig János nem kisebb sikerrel működött a hajdúk s őrök között, úgy hogy egy kislaki parasztot s egy vén hajdút kivéve, ki maga is katonaviselt ember vala, nyolcz óra után alig találkozott valaki az udvarban, kit a legnagyobb hizelgő józannak mondhatott volna.

A rabnak kamarájában, melynek ajtaja elébe épen e két józanabb őr állíttatott, mély csend uralkodott. Miután Vándory, ki őt a vallás vigasztalásaival a halálhoz elkészítette, távozott, neje ment hozzá, s azóta az őrök, ha néha fülöket az ajtóhoz tevék, csak a halk suttogást vevék észre, melyben a két szerencsétlen egymástól végbucsút vett, a főbirónak szigorú parancsolata szerint csak kilencz óráig levén megengedve akárkinek, hogy a rabbal szólhasson.

E külső csend leirhatlan nyugtalansággal tölté Violának s nejének szivét. Sokszor gondolt életében azon halálra, melynek most elébe megy. A pillanattól, hol a szentvilmosi erdőben megfogatott, sorsa el vala határozva, s ő nem kért, nem mentegeté magát birái előtt, nem annyira büszkeségből, mint mivel tudta, hogy minden ebbeli fáradsága sikertelen. A halál végre mi más, mint éltünk elvesztése, s vajon az élet e szerencsétlennek mit nyujtott olyast, minek veszte felett kesergenie lehetett volna? Maga, neje s gyermekei, kiknek szeretete azon egyedüli kincs, mely neki e világon megmaradt, nem lesznek-e boldogabbak vagy legalább nyugodtabbak, ha a szerencsétlenség, melynek szüntelen fenyegető veszélye egész éltöket egy hosszú kínná teszi, végre megtörtént? Hisz mit tehet ő nejeért, ki általa házi boldogságának örömeitől megfosztatott s földönfutó koldussá tétetett? Mit tehet gyermekeiért, kiknek atyjok neve szégyenbélyeget süt életökre, kiknek nem kivánhat, kiktől nem kérhet mást, mint hogy példáját soha ne kövessék? – Ha majdan nem leszek, – így gondolkozott magában – senki e vidéken Violáról szólni nem fog. Ki tudja? talán nőm is végre el fogja felejteni az elátkozott teremtést, ki egész életére csak kínt s szégyent hozott. Gyermekeim megváltozott névvel máshol fogják keresni szerencséjöket, s minden jó lesz ismét. Jobb ma, mint holnap meghalni – s Viola oly nyugodtan várta sorsát, mint kit egy hosszú ideig előrelátott csapás ér, melynek gondolatával rég megbarátkozott. Ez élet iránti közönyösség nem oly ritka népünk között, mint azt olvasóim talán gondolják. – Valamint a rosszabb római imperatorok korában bámulattal látjuk a könnyűséget, melylyel annyian öletöktől majd önként, majd a zsarnok parancsolatára megváltak s valamint e tüneménynek okait nem annyira a stoa tanainak befolyásában, mint azon practicus meggyőződésben kereshetjük, hogy az életen nem sok veszíteni való van: úgy népünk könnyen válik meg életétől, hol napibére vajmi sokszor nem éri fel a fáradságot, mellyel érte szolgált. – Maga Violának neje, mikor a halálos itéletnek meghallása után ismét eszmélethez tért, nyugodtabb vala, mint előbbi kétségbeesését látva, valaki gondolhatá. A fenyegető vész, mely fejök felett annyi ideig lebegett, lecsapott, – e világon nem vala többé semmi, mitől félniök kellene; – s a végső reménynyel eltünik nyugtalanságunk is.

Az öreg János jó hirei felzavarák e nyugalmat. A vén katona eleinte feltette magában, hogy az egész megmentési tervet az utolsó perczig Violával nem közli. – Isten mentsen meg! – így szólt Kálmánhoz, midőn ez azon szándékát nyilatkoztatá ki, hogy a szegény embereket tovább reménytelen állapotukban hagyni nem akarja, – a teins úr mindent elrontana. Ha az asszony megtudja, hogy férjét megszabadítjuk, nem fog uralkodhatni magán, észreveszik és akkor vége mindennek. Legjobb, ha utolsó perczig nincs reményök, akkor legalább senki változást rajtok észrevenni nem fog.

Jánosnak okoskodása oly helyesnek látszott, hogy Kálmán által ellenmondás nélkül elfogadtatott, s az öreg huszár később önmagán tapasztalá, mennyire veszélyes valakire titkokat bizni, midőn vén bolond létére – mint később többször életében mondá – alig találkozott Violánéval magányosan, alig látá ez asszony szótalan kétségbeesését, midőn az egészet maga kilocsogá, s a leirhatlan boldogság kifejezését látva, mely a szerencsétlennek arczán egyszerre átsugárzott, örömében észre sem vette, hogy ha e pillanatban valaki a szobába lép, Zsuzsi szerencsés mosolygásából, melylyel Jánosra tekintett, igen sokat gyaníthatott volna. Ki tehet róla! az élet, bármennyit beszélünk tervekről s előre tett számításainkról, nem sakkjáték. A legildomosabb játszó tudva, hogy nyerése nem kizárólag ügyességétől, hanem nagyrészint a sorstól vagy véletlentől függ, nem óvhatja meg magát azon szenvedélyektől, melyeket minden sorsjátéknál működni látunk; az alakok, melyekkel terveinket kivisszük, nem érzéketlen fabábok, hanem érző s hozzánk hasonló lények, kik szenvednek s örülnek, mint mi, kikhez százféle érzemény s indulat köt. – Ki birja ily viszonyok között mindig megtartani tervét? Midőn az öreg huszár a szobába lépve, hol Violáné gyermekeivel ült, a halvány asszonyt látá, ki alvó gyermekét ringatá karjai között s szomorú gondolataiba merülve nem is véve észre beléptét; midőn a kis Pista vörösre sirt szemekkel elébe lépett s őt a gyermek ellentállhatlan nyájasságával kezénél fogva anyjához vezeté s kéré, hogy vigasztalja őt, s midőn a gyermek Zsuzsi karjai között a neszre felébredett s mosolygva nyitá fel szemeit anyjára, kinek szemei e mosolygásnál könyekbe lábadtak: akkor Jánosnak feltételei mind füstbe mentek, s midőn Violáné kisdedét ajkaihoz szorítva felsóhajta: – A szegény nyomorult nem tudja, mi hamar árva lesz – az öreg, kemény kezével szemeit törülve nem válaszolhatott mást, mint: – Nem lesz biz’ az lelkem Zsuzsi, ép oly keveset, mint belőled özvegy nem lesz – s csak a bámuló tekintetből, melyet az asszony reá vetett, vevé észre, mit mondott.

A titkot e szavak után már nem lehetett többé megtartani; a kis Pista kiküldetett tehát, s János suttogva elmondá minden készületeit. – Látod, – tevé jókedvűen hozzá – hogy mindenről gondoskodtunk. Sebaj, pár óra mulva, mikor az urak s a strázsák hortyognak, pedig derekasan felöntöttek a garatra, férjed szabad lesz, jó lóra kap s azután kereshetik. Nem kell mindjárt lemondani a világról, nem kell kétségbeesni. Azaz, mit is mondtam? – igazítá ki magát – kell bizony, szomorkodjál csak, essél kétségbe, jajgass, rimánkodjál, máskép az urak észreveszik. Vén szamár létemre nem is kellett volna megmondanom az egészt, nem fogod magad tettethetni s akkor mindennek vége volna.

Violáné, mindig suttogva, férje elszöktetése iránt mindenféle kérdéseket tett Jánosnak.

– Add ide egy kissé gyermekedet, – mondá, miután ezekre felelt, – hadd nézzem meg, hadd tánczoltassam meg térdemen. Ej be szép gyerek ez! – mondá s egész arcza mosolygott, midőn a kisdedet vigyázva kezeibe vevé. Soha szebbet nem láttam – s hogy nevet a csintalan, mintha százszor körülhordoztam volna; dehogy engedjük, hogy apjának baja történjék! Ej, Zsuzsi, ha nekem ily gyermekem volna!

– Az enyimek szeretni fogják kendet, mint második apjokat, – szólt az asszony, tekintetet vetve Jánosra, melyben az anyának boldogsága, midőn gyermekét dicsérni hallja, egész háladatosságával vegyült.

– Igen, mint második apjokat, – válaszolt az öreg, sóhajtva, – de ha az embert úgy szeretik, mint első apjokat, az mégis egészen más lehet. Látod-e Zsuzsi, én sokszor gondolkozom arról, miért nem adott Isten nekem is gyermekeket? Azt mondják, mert nem volt feleségem. Igen, de miért nem volt feleségem? Ha háboruba nem kellett volna mennem, most már unokám lehetne, s hidd el, itt ez ezüst emlékpénzt és keresztemet oda adnám ma mindeniket egy ily gyermekért, mint a tieid, – mind a kettőt odadnám biz én egyetlen egyért. De Isten neki! talán azért nincs gyermekem, mert valamennyit egyformán szeretném akkor is. A gyermek mikor kicsi, mind egyformán szép, nincs is különbség köztök, fürgék, elevenek, mint a kis halak s később a feléből is béka válik.

János ekkor közelgeni látá a kis Pistát, ki Vándoryval együtt visszatért, hogy anyját apjához hivja, s csak még hamarjában azon intést adva, hogy a világért el ne árulja magát, távozott nem kis aggodalmak között, midőn a szobát elhagyá s meggondolá mindazon veszélyeket, melyek titkának közlése által támadhatnak, ha Violáné reményeit elárulná.

Az öreg Jánosnak aggodalma azonban e tekintetben egészen felesleges volt. A jó hir, melyet Violánénak hozott, s melyet ez, mihelyt magát férjével magányosan látta, vele közlött, mondhatlan nyugtalansággal tölté sziveiket. Ez természetünk, – a lombatlan fa nyugodtan áll, s a legerősebb szél alig ingatja száraz ágait; a zöld sudarak remegve hajlonganak a leggyengébb szellő érintése alatt, – s ki Violát most látá, midőn szabadulása oly valószinűnek látszott s felgerjedésének okát nem ismeré, nem gondolhata egyebet, mint hogy a szilárd férfiún végre a haláltól való félelem erőt vett. És bámulhatjuk-e ezt? Nem lüktetett-e minden erében azon életerő, mely, bármennyi kínok között folyjanak napjaink, mindenikünket ösztönszerűleg létéhez köti? Nem látá-e nejét maga mellett? Nem jutott-e szükségkép eszébe, hogy gyermekeinek reá még szükségök van? – Viola régen gondolkozott élete módjának megváltoztatásáról. Most biztos kilátás nyilt előtte. A kislaki gulyásnak öcscse, miután előbbi urától bizonyítványát s elbocsátó levelét s a megyétől útlevelét megkapta, meghalt, épen azon pillanatban, midőn nejével s három gyermekével a harmadik vármegyébe készült, hol neki bátyja ajánlatára, ki előbb maga ott lakott, gulyási szolgálat igértetett. Az irományok az öreg Istvánnál valának, ki Violát, öcscse helyett, maga oda akará vezetni. Ott, husz mérföldre előbbi élete szinhelyétől, magányos tanyán, senki által nem ismerve, nem nyílik-e új élet, új szerencse az ennyit üldözöttnek? s minde boldogság, melyet oly közel, melyet maga előtt látott, nem függ-e egy hajszálon? – Ha valakinek a házban eszébe jut, hogy a tiszttartó padlását a magtártól csak egy ajtó választja el, s a magtár elébe őrök állíttatnak? ha a dörömbölésre, melyet a padlás deszkáinak felfeszítése okozni fog, a strázsák felébrednek? – – száz lehetőség, s mindeniknél a boldogság helyett, melyet maga előtt lát, ocsmány halál s neje s gyermekeinek nyomorusága! –

Ily állapotban találá rabját Nyúzó, ki miután esküdtjét holt-részegen szobájába viteté, Macskaházy s a tiszttartó kiséretében, nem ugyan biztos lépésekkel, de annyival több méltósággal arczán, tíz óra felé lépett a kamarába. – A változás, mely Violán történt, sokkal szembetünőbb volt, sem hogy főkép Macskaházy s a tiszttartónak figyelmét elkerülhette volna, – s miután Nyúzó, a kamarában körüljárva, a falakat a legnagyobb, figyelemmel tapogatta, s a szalmát botjával felturkálta, a tiszttartó neki fülébe sugá, hogy a zsivány egész bátorságát elvesztette.

– Elvesztette!? – mondá Nyúzó, felkaczagva. – Ugy-e bár, hát hol most a bátorság, Viola?… Miért vagy most oly alázatos, hisz máskor legénykedtél?

– Teins uram, – válaszolt a megszólított, ajkait harapva, – a lépés, melyre készülnöm kell, nem gyerekség, s az embernek szive is van. Feleséget s gyermeket hagyok magam után, s ki tudja, szegényekből mi lesz.

– Feleséged persze Zsuzsi? – no – tevé mosolyogva hozzá – arról majd gondoskodom.

Violának felforrt vére, de erőt vett magán s hallgatott.

– És gyermekeid? hát, ha majd felnőnek, – folytatá a főbiró jókedvűen, – oda kerülnek, hova te. De minek ennyi locsogás? – szakítá félbe magát egész főbirói méltóságával. – Te Zsuzsi, lódulj, elég időtök volt pityeregni, és te készülj holnap reggelre.

A rab, kiben e pillanatban helyzete bizonytalanságának kínos érzete ép úgy feltámadt, mint nejében, remegve megölelte őt, s a szerencsétlen asszony nem birt megválni férjétől, kit görcsösen átfogva karjaival, fájdalmának egész szenvedélyével szorította kebléhez.

– Mondom, elég időtök volt pityergésre! – kiáltott Nyúzó, botjával türelmetlenül egy székre csapva, – ki innen s azzal vége. – Zsuzsi, kit a főbiró, midőn szava nem fogadtatott, kendőjénél fogott, ellentállás nélkül elvált férjétől s az ajtón kiigazíttatott, hová őt Macskaházy s a tiszttartó követték. Nyúzó még egy perczig megállt s szemeit a rabra függesztve, megelégedett mosolygással nézé sápadt arczvonásait s a remegést, melyet ajkai körül észrevett s félelemnek tulajdonított. – No, Viola, – mondá végre nevetve – ki akasztatja fel holnap a másikat? Megigértük egymásnak ugy-e? – lám, én szavamat tartom. – S ezzel a főbiró kiment s az ajtót bezárta maga után.

A tömlöcz ajtaja mellé, mint mondám, a két legjózanabb őr állíttatott fel; miután azonban a regényiró is a valószinűség keskeny korlátai közé szoríttatik, meg kell vallanom, hogy annyi bor után, mennyit János biztatására e két ember ivott, e józanság nem vala olyan, hogy vele Macskaházy megelégedett volna, s épen sóhajtva panaszlá a tiszttartónak, miként ura túlvitt vendégszeretete következtében az egész ház részeg, midőn Nyúzó a rabtól kijött.

– Ki részeg? mi részeg? – mondá mérgesen a szólóhoz fordulva, kinek csak utolsó szavát hallá. – Kikérem magamnak, itt senki nem részeg, senki nem lehet részeg, azt mondom én, és punctum.

– Ne prostituáld magadat, – súgott Macskaházy fülébe, – ki szólt rólad? de itt ezek az emberek, nézd csak, leitták magokat, mint a csap.

– Igazság! – kiáltott most Nyúzó, – mind részegek vagytok, semmire kellők, felakasztatlak. Ha a zsivány elszökik, egyik lóg közületek, úgy vigyázzatok magatokra. Csúfság lerészegedni az embernek, elinni eszét, mint a vadállat.

Az őrök természetesen esküdtek, hogy egy csepp bort sem láttak s hogy rabjok, ha ördög volna is, bizonyosan nem szökhetik meg. Macskaházy azonban biztosabbnak gondolá, ha mindemellett az ajtót lakattal bezárván, a kulcsot magával viszi, mit azonban Nyúzó, mint egyenesen hivatalába való beavatkozást, annyival kevesebbé tűrt, mennyivel inkább észrevevé, hogy a kulcs Macskaházy által azért kivántatik, mert józanságához bizodalma nincs. A főbiró tehát önzsebébe dugta a kulcsot, s nem kevés káromkodással, mely között a részegség ocsmány bűne ellen kikelt, aludni ment.

Kislakon minden ismét csendes lőn. A birák nehéz fáradalmaik után ágyaikba vonultak. A kapunál s ház körül felállított őrök, mihelyt a főbiró távozott, lefeküdtek s a kislaki bor dicséretét hortyogák. A tiszttartó fejére húzta hálósüvegét, s fontosságának s e napon mutatott ügyességének érzetében dunnája alá bújt; s habár Violáné a bizonytalanság minden kínaival keblében dobogó szivvel ült az ágy mellett, melyen gyermekei aludtak, s most először életében nem érzé megnyugtatva szivét, midőn az angyali békét látá, melyet az álom gyermekarczaikon elterít; habár Kálmán sebes léptekkel méré fel s alá szobáját, alig várhatva a pillanatot, melyben terve kiviteléhez hozzá foghat, s maga az öreg Kislaky most először évek óta nem talált álmot és sóhajtozva hánykolódott ágyában: az úri udvar körül minden hallgatott, s csak a kutyák, melyek a faluban időről-időre felszólaló társaiknak feleltek, szakíták félbe ugatásaikkal az ünnepélyes csendet.

A rab kamarájában szintén minden hallgatott, s az ajtó elébe állított őrök, mihelyt a félelem, melybe a főbiró által hozattak, hatni megszünt, nagyokat ásítva várák a pillanatot, melyben mások által felváltatnak.

Az éj sötét s hideg vala. A felhők, melyek az eget egész napon át takarták, leereszkedve, nedves ködfátyolt borítának a tér felett, s noha mindketten János segedelmével derekasan felmelegíték gyomraikat, a nedvesség, mely ruhájokon keresztül kívülről jött, győzni kezde a nemesebb nedvek felett, melyeket belsejök mágában rejtett, s noha a katonaviselt hajdú nyugodtabban tűré sorsát, társa sóhajtozva panaszkodott a hideg ellen, melyben ha fel nem váltják, ő bizonyosan megfagy.

János, egyaránt megelégedve az éjtszakával, mely oly sötét vala, hogy három lépésnyire sem lehetett látni, s a külső őrökkel, kik mind mélyen aludtak, azalatt Petivel találkozott, ki Viola lovával a kert kerítése megett várt. Az öreg czigány vas rudat, fogókat, szóval minden a padlás felfeszítéséhez szükséges készületeket hozott magával s azon hirrel jött, hogy István gulyás éjfél előtt lovaival s szekerével a szérüskertnél lesz, hogy Zsuzsit s gyermekeit elvigye. Peti tanácsa szerint Viola nejét s gyermekeit a főbiró hatalmában hagyni nem lehetett. István gulyás legjobbnak találta, ha ezeket egyenesen új rendeltetésök helyére viszi, Viola maga lóháton utánok jöhet.

Az öreg János e hirekre nem kis megelégedéssel pödré bajszát, – s miután Viola jó lovát megsimogatva a kerítéshez kötötte s Petinek meghagyta, hogy a magtár közelében rejtezzék el, maga ismét a kamara előtt álló őrökhöz tért vissza, kiket boszúságára még ébren talált.

– Hát nincs-e még tíz óra? – szólt, midőn Jánost megismeré, az egyik, ki elfáradva leült, s hogy bundáját jobban összefoghassa, puskáját maga mellé a földre fektette.

– Persze, – szólt sóhajtva az előbbi, – inkább hatszor robotra mennék; még katonának is sok. Im pajtásom háborúban is volt, mégis azt mondja, soha ily sokáig vártát nem állt.

– Ki tehet róla – mondá a másik, – mikor parancsolat.

– Persze parancsolat, – sóhajt ismét az előbbi, – az uraknak könnyű parancsolni. Menj ide, menj oda, állj itt, fázzál, koplalj! – ők jóllakva lefekszenek. Még ha legalább enni adnának, vagy egy kis pálinkát – csak hogy meg nem fagyunk.

– No várjanak kendtek, – mondá János, – Kálmán úrfi, mikor ma jöttem, égett bort adatott, fenn áll a szobában, még majdnem az egész palaczk teli van, majd abból hozok.

S ezzel János elment, s Kálmántól, kit a dolgok állásáról tudósított, egy majdnem teli palaczk sligoviczával s egy darab kenyérrel tért vissza.

– Látják kendtek, – szólt az öreg huszár, miután palaczkából egy kortyot nyelt s azt előbb a hajdúnak, azután a másik őrnek odanyujtá, – ez mind csak onnan van, mert a házban nincs senki, a ki becsületesen commandirozni tudna. Ha akár a főbiró, akár más valaki ezek közül az urak közül valaha katona lett volna, nem kellene itt állniok, gondoskodott volna ablőzungról s most pihenhetnének, hanem így –

– Hisz végre csak felváltanak! – szólt az őr elijedve a kilátástól, hogy az egész éjt itt töltendi.

– Boldogok, a kik biznak az Úrban, – mondá János nevetve, – szeretném tudni, kivel váltsanak fel, mikor a többiek mind alszanak.

– Add ide még egyszer azt a palaczkot, még mindig fázom – mondá az őr, türelmetlenül rázva fejét, míg társa, nagyokat sóhajtva, fegyverére támaszkodott.

János mielőtt a kívánt palaczkot odanyújtá, úgy tetteté magát, mintha ő is innék, s e cselekvés által a hajdút példája követésére birá. Az egész ideig az öreg huszár azzal mulatá őreit, mennyire bizonyos, hogy senki felváltásukra jőni nem fog. Azalatt a palaczk mindig kézről-kézre ment, míg az egyik őr végre szörnyet ásítva esküdött, hogy mi őt illeti, ő nem tarthatja ki tovább s mindjárt lefekszik; a hajdú is, bár a szigoru parancsolatról szólt, megvallá, hogy maga sem tudja, hogy’ marad ébren reggelig.

– Tudják-e kendtek, mit? – mondá János barátságos hangon. – Katona ember vagyok, eleget strázsáltam életemben s egy cseppet sem vagyok álmos, menjenek a fészer alá s feküdjenek a száraz szalmára, ha érzem, hogy álmos leszek, felköltöm. Addig kialuszszák magukat, s holnap, ha a szolgabiró jön, ébren lehetnek.

Ez ajánlat a paraszt-strázsától azonnal, a hajdú által, kiben régi katonai engedelmességének még némely nyomai megmaradtak, kételyek után elfogadtatott, s János rövid idő mulva a fészerből hortyogást halla, melyből valószinűvé vált, hogy terve kivitelének többé semmi útjában nem áll.

Az öreg huszár letevé fegyverét, melyet a hajdútól általvett s halkan a fészerhez lopódzott. Meggyőződvén, hogy csakugyan mindkét őr már alszik, azonnal a magtárhoz sietett, hol Peti s Kálmán a legnagyobb türelmetlenséggel várának reá.

János lehúzta csizmáit, – a czigánynak erre nem volt szüksége, – s miután a lépcsőzeten lámpást gyújtottak, csendes lépésekkel felsiettek a magtár padlására, míg Kálmán utánok nézve az ajtó előtt megállt, s köpönyegébe burkolva dobogó szivvel hallgatódzott: nem történik-e valamí, mi által terve utolsó pillanatban megakadályoztatnék.

Nem soká álla így, midőn egyszerre lépéseket halla. A közelgő a háztól jött, hol a törvényszéki tagok aludtak s Kálmán, a magtár másik oldalára vonulva, már káromkodni kezde magában, hogy Nyúzót nem birta eléggé lerészegíteni, midőn az alakban, mely nagy bottal s lámpással kezében lassú lépésekkel közelgett, Macskaházyra ismert. Kálmán első pillanatban bizonytalan vala, mit tegyen, s volt egy percz, melyben az ildomos ügyész a leütésnek legnagyobb veszélyében forgott, ha az ifjúnak eszébe nem jut, hogy az zaj nélkül nem történhetik s hogy minden percz, melylyel az előbb történik, Viola megmenthetésének valószinűségét kisebbíti.

Macskaházy lámpásával mindig tovább haladt a kamara felé, s alig képzelhetni a meglepetést s haragot, mely keblét eltölté, midőn a kamarához érve lámpájával körülvilágitott s látá, hogy a rab őr nélkül hagyatott. – Mindjárt gondoltam, szóla magában, hogy itt valami gazság czéloztatik. – Kálmán úrfi Nyúzót s minden őröket és cselédeket lerészegített. Meg akarják szabadítani, világos! A törvényszéknél nem sikerült, most erőszakot czéloznak. Vissza kell mennem, felköltök egy pár embert s akár magam strázsálok itt reggelig… Violának meg kell halni! ha ügye rendes törvényszék elébe kerül, vallomásaival engem kever belé, s ki tudja, számos elleneim mellett mi lehetne következése?!

Az ügyvéd már visszafelé fordult, midőn a rab kamarájában hallatszó zaj figyelmét magára vonta. Ugy látszott, mintha recsegést hallana. Az ajtóhoz illeszté fülét s világosan hallá, miként emeltetik ki egy padlásdeszka, s miként eresztetik le valami a kamarába. – A padláson törnek be! – kiáltott fel – átkozott! nincs itt senki? Várjatok semmirevalók, itt vagyok! – S Macskaházy minden ildomossága mellett annyira megfeledkezett magáról, hogy a rabhoz bement volna, ha Nyúzó, a kamarát elzárva, a kulcsot nem viszi magával.

E lármára, melyet a kamarában dolgozókon kívül, kik épen a padláson talált lábtót a tört résen leereszték, Kálmán is hallott, a fészerben alvó őrök felébredtek, de nem annyira, hogy teljes eszmélethez jussanak; annyival nagyobb rémülés tölté el a szegény tiszttartó szivét, ki egy idő óta a halálos félelem minden fokozatain szintúgy keresztül ment, mintha ő lett volna az, kit a törvényszék elitélt.

A tiszttartó, mint mondám, soha életében büszkébb érzelmekkel nem tette fel hálósüvegét, mint ez este. A leereszkedő mód, melylyel a törvényszék minden tagjai s főképen a báró – ki mégis csak szinte mágnás – vele az egész napon át szóltak, a fontos megyei, sőt mondhatni országos feladat, melyet ez nap teljesített, a bámulatra méltó találékonyság, melyet minden dolgoknak czélszerű elrendelésében tanusított, s melynek hire kétségen kívül messze száll, önszemei előtt, – noha az érdemes férfi magát soha lenézni nem szokta – mintegy kettőzteték becsét. A tiszttartó tökéletesen meg volt elégedve magával. – Hej! – így álmélkodott – ilyenekre születtem én! mit ér az ostoba gazdálkodás! Szemetet hordatni, szántatni, vettetni, nyomtattatni, ez nem nekem való. Nekem juristának kellett volna lennem, az Isten arra teremtett. – Átgondolá, mi lehetne, ha jogot hallgatott volna. Alispán, ki tudja, talán a hétszemélyes táblánál biró, főispán, kamarapræses, vagy ország zászlósa. Törvénytudóból mi nem lehet Magyarországban?! Képzete, segítve az erősebb bor által, melyet a vacsoránál a többiekkel ő is ivott, nem ijedt vissza semmitől, és a vastag ember nyugtalanul hánykolódott körül ágyán, mintha mind e hivatalok már-már vállait terhelnék.

De tudjuk, az álomnak nincs erősebb ellenszere ily ábrándozásnál. A hasonszenvi gyógyítás elveit látszik bebizonyítani, hogy éber álmaink, melyeket szerelem vagy nagyravágyás előttünk átvezet, elűzik azon kedvesebbeket, melyek önként jőnek, s melyek között lelkünk ép úgy kipihen, mint amazoknál elfárad, s a tiszttartó bármiként hunyta be szemeit, bármennyiszer kényszeríté magát ásításhoz, teljességgel nem birt elaludni, mi más embernek is kellemetlen, hát még tiszttartónak, ki ahhoz szokva nincs. A szerencsétlen, ki máskor, este felé, beszélgetéseivel egész társaságokat el tudott altatni, s kinek mestersége most önmagán kudarczot vallott, elkövetett mindent, hogy tűrhetetlen helyzetéből szabaduljon, s hogy magát álomba szenderítse. Számlálni kezde. Hasztalan, a számlálás közt hivatalos számadásai jutottak eszébe, s mennyivel inkább elmélyedett összeadás s levonásaiban, annyival inkább úgy látszott, hogy semmi össze nem üt. A tiszttartó felnyitá szemeit s körültekintett. A leégett gyertya világítása mellett a szobában minden rémületes alakot vett magára. A mult évek rovásai, melyeket régi magyar gazdák szokása szerint a szoba gerendáin tartott, nagy árnyékot vetettek, mindannyi óriási bot, mely feléje nyult, s a lobogó világban ingadozva, fenyegetődzni látszott. Borzadva eloltá gyertyáját, de mit ért? – A számadások helyét most mindenféle rablások emléke váltotta fel. A megye legnagyobb zsiványa halálra itélve a házban tartatik, ki tudja, mily számos bandája van? S ha ez, hogy vezérét megmentse, a házra törne, mi lesz belőle szegény tiszttartóból, ki a haramját legnagyobb szorgalommal őrizteti, maga rendelte meg az ácsnál akasztófáját, s nem egyszer mondá az udvaron száz ember előtt, hogy Violának függni kell, mit a zsiványok eddig bizonyosan megtudtak? S nem hált-e ő két esztendő óta, mióta őt a guta kerülgeté, mindig nyitott ajtókkal? Nem jöhetnek-e, miután a máskor a pitvarában háló hajdú ma strázsálni ment, a zsiványok minden akadály nélkül szobájába? A tiszttartó félelmében izzadni kezdett. E pillanatban feje felett a padláson mintha lépéseket hallana. – Elrémülve felült ágyában. Fülei csengeni kezdtek, de mégis tisztán hallá a lépéseket s mindjárt utána a neszt s recsegést, melyet a deszkák felfeszítése okozott. Nem lehet kétség. – Irgalmas Isten! – szóla halkan s kezei akaratlanul imádságra szorultak össze. Mit tegyen? Be kell-e zárnia ajtaját? – – de fülei csengnek, mintha egy nagy madár szárnyütései lebegnének körülötte, szive oly csudálatosan dobog, keble feszül, hogy alig vehet lélekzetet, hozzá a hideg veríték homlokán s e remegés minden tagjaiban, mind a gutaütésnek világos előjelei. – Ha bezárom az ajtót s senki segítségemre nem jöhet, veszve vagyok, – így gondolá magában s dunnája alá bújt. Más részről e recsegés, mely mindig erősebb lett s az éj csendjében úgy hallatszott, mintha a mellékszoba padlása feszíttetnék fel; ki tudja, hány zsivány van, s miket kell szenvednie kegyetlenségöktől, ha az ajtót nem zárja be, hogy legalább míg az feltöretik, segítség-kiáltásra időt nyerjen? Halála így még biztosabb. Végre, nem valószinű-e, ha a hideg szobában így izzadva felkel, a guta azon pillanatban ütheti meg, melyben ágyából kiszáll? A szerencsétlen sóhajtozott, imádkozott kínjában; tíz esküvést tett, hogy soha magányosan egy szobában hálni nem fog, hogy még holnap elveszi gazdasszonyát, hogy soha vacsorára bort nem iszik; de e feltételek mind csak a jövőn segíthetének, s a jelenben mégis e két szörnyű veszély állt előtte, mely lelkét rémüléssel tölté, s mely között nem tuda választani. Végre, midőn Macskaházy kiáltó szavát hallá, melyet félelmében meg nem ismert, a látszólag közelebb álló veszély legyőze minden más tekintetet, s a tiszttartó magára véve dunnáját, felkelt s az ajtó felé ment. De ki képzeli borzadását, midőn egyszerre a pitvar ajtaját megnyilni s valakit sebes léptekkel szobája felé sietni hall. Sietett ő is s leejtve dunnáját, már a kulcs felé nyult, midőn ajtaja felrántatik s egyszerre egy bundás ember áll előtte.

Van egy pillanat, melyen túl a félelem kétségbeeséssé válik s a gyávát hőssé változtatja, s ez tiszttartónknál bekövetkezett. – Félig magánkívül, dühösen, mint ki életeért küzd, kiméletlenül, mint ki kiméletet nem vár, ragadá meg a belépőt, s a jövő perczben Macskaházy segedelemért ordítva a földön hevert.

– Zsivány! – kiáltott a tiszttartó, ellenét torkánál szorítva, míg másik kezével fejét s vállait döngeté.

– Megbolondult! – sikoltott a másik, ki megtámadójának fülébe kapaszkodva, magát szinte veréssel s karmolással védelmezé, míg az iszonyú zajra emberek lámpákkal jöttek, s a két küzködő, derekasan összeverve, véres orral s szájjal elválasztatott s bámulással egymásra ismert.

– Hát a teins úr akart kirabolni? – mondá a tiszttartó bámulva.

– A tiszttartó megbolondult! – kiáltott Macskaházy – az világos, zárjuk be itt szobájába; de jerünk hamar, mert a rab szökik. – S ezzel valamennyien e tanácsot követve, a lihegő háziurat, rácsukva ajtaját, magára hagyák s Macskaházy után a kamarához siettek, míg amaz elbámulva az ügyész szemtelenségén, remegve a félelem, harag s megerőltetés következtében, állt ott fehér hálósüvegében. Végre a szoba hűvössége ismét gutaütésre emlékezteté, s ágyába bújva, vánkosai között álmélkodott tovább a világ álnokságán.

Hogy Macskaházy a rabot kamarájában, mely feltöretett, nem találta többé, az, ha az időt meggondoljuk, melyet a tiszttartó karjai vagy inkább körmei között töltött, csak természetes. Macskaházy még a kamra ajtajánál kiáltozott, mikor Viola már a padlásra ért, honnan egy perczben Kálmánnál termett, s rövid köszönetet mondva, szabadban látá magát. Kálmán a magtárt bezárva, Violánéhoz sietett, hogy neki hírt vigyen s őt a hátulsó kert ajtajánál gyermekeivel kibocsássa; s még alig értek a kertbe, midőn a sietve távozó lókopogást hallva, meggyőződtek, hogy a rab biztosságban van. – Az asszony Kálmánnak erőszakkal kezet csókolva, szintén elsietett; ő maga boldogan, mint ki egy jótett öntudatával bir, a tiszttartói lak felé ment, honnan mindinkább növekedő zaj hallatszott.

A zajt s rendetlenséget, melyet Kálmán itt talált, nem fogom leirni, olvasóim ismerik a személyeket s az állapotot, melybe a kislaki pincze segedelmével jutottak. Elég legyen mondani, hogy az egész ház, urak, szolgák, pandurok s a faluból a lármára becsődült parasztok gyertyákkal s lámpásokkal vad zavarban futkostak egymás között, s miután mindenik a kamarába nézett, s mindenik megmagyarázá, hogy a rab bizonyosan a padláson szökött ki, – min senki nem kételkedett – mindenki tanácsolt s parancsokat osztogatott, s senki a rabot üldözőbe venni a maga részéről szükségesnek nem tartá, úgy hogy Macskaházy éberségének csak véres orra s betörött fogai maradtak jutalmul.

Már szürkülni kezdett, midőn valamennyien bámulással hallván, hogy senki a rab után nem küldetett, – nagy valószínűség arra, hogy az magától visszajő, nem lévén – érzeni kezdék, hogy éjjelöket álmatlanul töltötték, s ennyi fáradság után rövid nyugalmat keresni ismét éji hajlékaikba vonultak, Kenyházyt kivéve, kit sem a lárma, sem hajdujának ismételt rázásai, sem Nyúzó káromkodásai, nec ardor civium, nec frons instantis tyranni, felébreszteni képesek nem voltak.

Midőn Kislaky fiával szobájába jött, a jó öreg Kálmánnak nyakába borult. – Akármi legyen következése, – szólt meghatva – Isten áldjon meg, hogy lelkemet az örök szemrehányástól megmentetted. Én statarialis biró nem leszek soha többé életemben.

Kálmán meghatva megszorítá kezét s szintén szobájába vonult, s az úri ház s tiszttartólak körül ismét csend lőn.