XXIX.

Azoknak megértésére, mik Macskaházy meggyilkoltatása után történtek, még egyszer azon este eseményeihez kell visszatérnünk, melyen a szerencsétlen ügyészt Tengelyi házában utólszor láttuk. A jegyző családja, melyhez most Ákos is tartozott, Vándoryval, ki évek óta majdnem minden estét e házban töltött, barátságos beszélgetés közt ült együtt Erzsébet szobájában, míg Tengelyi maga a másikban leveleket írt.

Irás között a jegyző figyelmét gyenge koczogás vonta magára, mely ablakán hallatszott. Felnézett s miután senkit nem látott, tovább folytatá munkáját… miután azonban e nesz még kétszer ismételtetett, felkelt s felnyitá ablakát… Ismét nem látva senkit, türelmetlenül kérdezé, ki által háborgattatik? s már be akará zárni ablakát, midőn egy kis levélke dobatott a szobába s léptek hallatszottak, melyekkel valaki a fal mellett, a nélkül, hogy láttatnék vagy szólna, a sötétben távozott.

– Mi lehet ez? – szólt a jegyző, midőn ablakát betevé, a levelkét a földről felvevé s vele asztalához ment; – talán csak nem fenyegetés? Mióta itt lakom, nem volt eset – s sem én, sem a község bosszúra okot nem adtunk –

A levélke, melynek a jegyző mindenekelőtt külsejét vizsgálá meg, goromba papirra volt irva, mint összedörzsölt állapotából gyanitani lehetett olyanra, mely már több szolgálatot látott; pecsétnyomó helyett krajczár használtatott, – a felirás nemzetes Tengelyi nótárius uramhoz szólt, – s a jegyző, midőn a pecsétet feltöré, nem kis meglepetésére ezeket olvasá:

«Én a nemzetes úrnak örök háladatossággal tartozom. Az emberek azt mondják, hogy az irásokat én raboltam el házából, de alávaló gazság ilyeneket mondani. – A rabló az üveges zsidó volt, kit a viczispán fiscálisa birt rá, – én csak a zsidótól vettem el; de mindezt hosszú elbeszélni. Jőjjön a nemzetes úr ma éjjel a nagy nyárfához, mely mindjárt a rév mellett áll, nem elébb, mint tizenegy órakor, – éjfélig az irásokat mind kezébe visszahozom, ha életembe kerülne is, – hisz a nemzetes úr tulajdon házában tartotta feleségemet s gyermekimet. Az Istenért, jőjjön bizonyosan. – Ne féljen tőlem, habár zsivány vagyok is, életemet adnám nótárius úr egész háznépeért, – és ha ma nem jő, nem tudom, kinek adjam az irásokat, – még éjjel át kell mennem a Tiszán, a faluba jönni nem merek. Azután még azt is instálom minden alázatossággal, ne szóljon senkinek az egész dologról és csak maga jőjjön. Fejemre vérpénzt tett a vármegye, – ha tudják, hogy itt járok, halál fia vagyok. Egészen a nemzetes úr kezébe adom magamat.

Viola.»

E sorok, melyeknek átolvasása, a gyakorlatlan kéz s itt-ott rendkívüli orthographia miatt, Tengelyinek némi fáradságába került, a becsületes jegyzőt nem kis nyugtalanságba ejtették. Mit tegyen? Ha a zsivány meghivását nem követi, az irományok hihetőkép örökre elvesznek. Viola, ha egyszer a megyét elhagyja, őrizkedni fog attól, hogy visszatérjen s inkább eldobja e reá nézve haszontalan papirokat, csakhogy bűnjelekül ne használtathassanak ellene; és ha elmegy – ha ő, egyike azoknak, kiket a törvény fentartása leginkább illet, zsiványnyal titkon összejő, a nélkül, hogy arról jelentést tenne, – mily világot vethet ez reá, miután már az is, hogy Viola feleségét s gyermekeit házába felvevé, ellenségei által azon vádra használtatott, hogy gonosztevőkkel czimboraságban áll. Másnak talán az jutott volna eszébe, hogy hivatalos kötelességeit saját érdekével úgy egyesítheti, ha a helyett, hogy maga menne a találkozás helyére, több embert visz magával s a zsiványt elfogatván, egyszersmind a nála talált irományokat magához veszi. E gondolat azonban nem fért jelleméhez s ha a világ boldogsága igértetett volna díjul, – ő erre képtelen vala. Előtte csak a két fentebbi lehetőség állt s kötelességének érzete s az apai szeretet között habozva, a legnagyobb felgerjedésben járt fel s alá szobájában, majd arra, hogy a zsivány meghivását követni fogja, majd az ellenkezőre határozva magát; s midőn Erzsébet a szobába jött, hogy őt a vacsorához hívja, mind ő, mind a többiek, nem csodálkozhattak eléggé nyugtalanságán, mely még a cselédeknek s Liptáknénak is feltünt. A levélkéről, melyet, hogy más kezébe ne jőjjön, elégetett, senki mitsem tudott. Ha Erzsébet, vagy más valaki, a mellékszobában hallotta volna is, hogy Tengelyinél koczogtak s hogy ablakát felnyitá: a kisbirák néha tízszer eljöttek napjában s a nélkül, hogy a házba lépnének, ablakánál kérdeztek egyet-mást s így a dolog közőnségesebb vala, semhogy valakinek feltünhetett s Tengelyinek rossz kedve egészen a Macskaházy által okozott boszúságának tulajdoníttatott.

Vacsora végével Vándory Ákossal elment, Tengelyi pedig nejének s gyermekeinek jó éjtszakát kívánva, azon ürügy alatt, hogy még irnia kell, szobájába zárkózott s miután helyzetét még egyszer átgondolá, arra határozta magát, hogy a zsiványt fel fogja keresni. – Viola ittlétéről jelentést nem tehetek semmi esetre, – így gondolá magában – ily alóvalóságot nem kívánhat senki tőlem! S ugyan miben sérteném meg hivatalos kötelességemet, ha gyermekeim kedveért jogaim visszaszerzésére mindent elkövetek!? Ha irományaim csakugyan nála vannak, annyival jobb; ha nem, legalább azon szemrehányástól mentem meg magamat, hogy valamit elmulasztottam, mi által sajátomhoz juthattam volna. Hogy e lépésem valaki által megtudassék, arra nincs valószinűség, – s végre mitől féljek, ha lelkiismeretem semmivel nem vádol?

Már tizenegyhez közelgett, midőn a jegyző ily gondolatok között házát halkan elhagyá, s kertjén keresztül a Tisza partjához ért. – Esős novemberi éj vala, az égen nem látszott egy csillag sem, a tájon sötétség terült el s Tengelyinek egész tájismeretére vala szüksége, hogy a keskeny úton, mely kertek között a mezőre vezetett, tovább ballagva, árokba ne essék. A faluban mindenki régen aludt s Tengelyi a nélkül, hogy valakivel találkoznék, ért a helyére, mely neki Viola által kijelöltetett.

Nyárban e hely a tiszaréti határ egyik legkellemesbike vala. Az óriási nyárfa messze elterjedő árnyéka alatt egy kis pázsitos hely terült el, melynek füve, a nap sugaraitól megőrizve, mindig szépen zöldelt, ha a juliusi forróság az egész határt már kopárrá égette is. E helyet három oldalról sürü bokrok s néhány alacsonyabb fa, a negyedikről a Tisza nyugodt tükre környezé, melyre a nagy fának egyes ágai kinyultak. Tengelyi sok órát töltött e fa alatt barátjával, ki ily alkalommal nem egyszer mondá, hogy szebb helyet a Tisza mentében csakugyan nem találhatni s hogy ha a Török-domb nem lenne is, e fa maga Tiszarétet már a kellemes lakhelyek sorába állitaná. Most e hely szomoru s elhagyottnak látszott, a fa alatti tért száraz levelek takarták. Fenn a lombtalan ágak között süvöltve zúgott át az éjszaki szél, míg a Tisza habokat vetve csapdosá a partot. A jegyző, bundájába burkolva, nyugtalanul járt fel s alá, időről-időre, ha a bokrokban valami nesz hallatszott, megállva s midőn magát meggyőzé, hogy senki sem jő, ismét tovább folytatva kedvetlen sétálását, vagy a révészházhoz fordítva szemét, mely tőle csak mintegy kétszáz lépésnyire lehetett s melynek ajtaján a konyhában még égő tűz kis fénykört terjeszte el.

Majdnem egy fél óra mult így s Tengelyi már hinni kezdé, hogy Viola megbánta vagy nem teljesítheti feltételét, midőn azoknak kiáltásai, kik a zsiványt Macskaházy meggyilkolása után űzőbe vevék, hozzá jutottak.

Tengelyi embereket hallva, kik gyilkost, rablót kiáltva, hozzá közelítének s meggyőződve, hogy Viola valahogy megismertetett s űzőbe vétetett, nehogy e gyanus helyen találtassék, sebes léptekkel visszavonult a falu felé.

Kevés perczczel, miután Tengelyi e helyet elhagyá, egy csomó irást kezében tartva, Viola tört keresztül a bokrokon. A zsivány egy pillanatig megállt s körültekintett; miután látá, hogy a jegyző nincs többé itt, s hátul a bokrokhoz közel üldözőinek kiáltásait hallá, egy a parton álló kis sajkába veté magát s erős lökéssel eltávozva a parttól, evezni kezdett.

– Itt van! itt kell lennie! – kiáltott a kocsis, ki noha lámpása elaludt, a zsiványt idáig soha szeme elől el nem veszté. Társai, kik szinte így valának meggyőződve, iszonyú lármával keresék a gonosztevőt a bokrok között, úgy hogy a mindig tovább távozó evező ütései nem vétettek általok észre s a zajra a révész két fiával kunyhójából a fához sietett.

– Mi a baj, Ferkó? – kiáltott a révész, midőn az égő darab fa világitásánál, melyet szövétnekként magával hozott, az uraság kocsisára ismert: – talán ellopták lovadat?

– Nem, nem! – mondá emez, lámpását meggyújtva – megölték fiscalisunkat; mi idáig kergettük a gyilkost s itt a bokrok alatt tünt el. Csak épen most láttam, – itt kell lennie; segítsen kend keresni.

– Mi a manó! – válaszolt a révész elbámulva – a fiscalist megölték? – No, nem nagy kár érte; de ha kendtek a gyilkost keresik s azt csakugyan idáig kergették, az nincs többé itt, – épen most, mielőtt kendtek jöttek, hallottam valakit innen sebesen a falu felé menni; ugy-e Andris, te is hallottad?

– Az lesz, bizonyosan az, csak utána! – kiáltott a kocsis, nem is várva a fiúnak feleletét s követve a többiektől, a falu felé sietett ugyanazon úton, melyen Tengelyi csak imént ment haza felé.

– Szemlátomást meglátszik, hogy erre ment, – szólt a révész, midőn a nagy sárban alig követhetve fiatalabb társait, csakhogy sietésöket mérsékelje, figyelmöket az útra irányozá. – Ni, még a nyomokat is meglátni, – ez mind friss nyom, – még a víz is meglátszik, a mint minden lépésnél körülfecscsent.

– És ez mi itt? – mondá a kocsis lehajolva s valamit a földről felvéve. – Bot és pedig urias bot, réz csákánynyal, – ezt talán most lopta s itt vesztette. – Csak utána! e nyomon tovább; bizonyosan a kertek között bújt el. – S az egész csapat a kocsis után, ki lámpájával mindig a nyomot követé, a jegyző kert kerítéséhez ért.

– Mi az ördög! – szólt a kocsis, ki a kerítés ajtajánál pár lépéssel tovább menve, egyszerre lámpásával megállt – itt nem látni több nyomot!

A többiek, kezéből kivéve a lámpást, szintén megnézték az utat. A friss nyom, melyet eddig követtek, eltünt. – Szemlátomást nem látni semmi nyomot! – mondá a révész, – csak talán a föld nem nyelte el? ott hátul a kerítés ajtajánál még láttam.

– Talán a kerítés mögé bújt, – szólt a kocsis egy kissé gondolkozva; – maradjanak kendtek itt, én átmászok s megnézem, – hátha itt találjuk –

– Hagyja el kend, még főbe ütik, – mondá a révész, Ferkót visszatartóztatva, ki már félig átmászott s kit egy a többiek közül követni akart, – mi közünk van ahhoz, hogy a fiscalist megölték? Bár tavaly vitte volna el az ördög, nem kellene most százötven forintot fizetnem esztendőnkint. – De a kocsis, kit bizonyosan nem Macskaházynak szeretete birt arra, hogy gyilkosát üldözze, a nélkül, hogy ez ildomos tanácsra hallgatna, a legnagyobb figyelemmel végig ment a kerítésen s azon meggyőződéssel tért vissza, hogy a gonosztevőnek nyoma veszett. Már ismét vissza akara menni, midőn a révész egyik fia, ki addig az ajtó mellett állt, észre vevé, hogy a kertnek a házhoz vezető útján szintén nyomok látszanak. A kocsis lámpásával oda futott, a többiek, kik azalatt az ajtót megpróbálva, azt nyitva találák, szintén bementek s mindenki világosan látá a nyomot, melyet eddig követtek s mely egyenesen a házhoz vezetett.

– A nótárius házában van; ott van talán a fészer alatt, – mondá a kocsis, ki, mint minden ember, ha valami után erősen fáradott, bár az reá nézve tökéletesen közönyös legyen, most mindent inkább tűrt volna, minthogy egész fáradtságát meghiusulva lássa; – jerünk be, ott megtaláljuk.

– Már hova gondol kend! – szólt a révész a már indulót visszatartva; – nótárius uram házánál a zsiványt csak nem fogja keresni?

– És miért nem? – válaszolt a másik; – nem tudja-e, hogy e háznál már több zsivány is megfordult? Úrfinkat is itt lőtték meg.

– De kend szemlátomást elfelejti, hogy Tengelyi uram háza nemes curia, – mondá a másik.

– Bánom is én! – szólt az előbbi tovább menve – mikor Violát kerestük, akkor is feldúltuk e házat, pedig maga a szolgabiró vezetett.

– Igen, de azok urak voltak, – mondá a révész, – minket ebrúdon dobnak ki.

– Majd meglátjuk! – én a nagyságos asszony liberiás kocsisa vagyok s szeretném látni, mily nótárius dobna engem ki házából! – S ezzel Ferkó, a nélkül, hogy magát többé feltartatná, két társával, ki vele a kastélyból jött, egyenesen az udvarba ment, míg a révész fiaival valamit mormogva fogai között, miként nem ártana, ha e büszke cselédeket egyszer jól megvernék, hátrább maradt.

De bármi nagy volt is a kocsis bátorsága, midőn Tengelyi, ki csak imént jött haza s még le sem vetkezett, a zajra, melyet hallott, egyszerre szobájából az udvarra lépett s erős hanggal kérdezé; mit akarnak itt? Ferkó meghökkenve, első pillanatban szótlanul állt s csak később mondhatá el, hogy Macskaházyt megölték s hogy gyilkosának nyomait követve jöttek idáig.

Nem fogom leirni az érzeményt, mely a jegyző keblét e pillanatban eltölté. – Viola levelére emlékezve, nem lehete kétségben, hogy az ügyész e szerencsétlen által gyilkoltatott meg, valószinűleg azért, hogy az irományokat tőle elvegye, – s Tengelyi borzadott e gondolatnál, hogy a gyilkosságnak, habár tudatlanul, ő vala indoka. A kocsis és társai minden míveletlenségök mellett észrevevék a hatást, melyet e hír Tengelyire tett, s bámulva néztek egymásra, míg a jegyző, kinek kezében a gyertya reszketett, miután magán erőt vett, egyes kérdéseket tett a gyilkosság elkövetésének módjáról s idejéről.

– Utána jöttünk, – mondá a kocsis, majd Tengelyinek bokáig sáros csizmáit nézve, majd társaihoz fordulva a legnagyobb zavarban, – a Tisza partjáig előttem szaladt, világosan láttam, onnan nyomán jövünk.

– Azaz, követem alássan, – mondá a révész, – hogy szemlátomást nyomon jöttünk, az olyan igaz, minthogy itt vagyok; de hogy épen a zsivány nyoma volt-e? azt biz én nem tudom; és én a többieknek itt mondtam is, hogy ne jőjjenek be, mert tudom, hogy a ház curia, de –

– Kend bolond! – mondá Tengelyi a legnagyobb felgerjedésben, – ha azt hiszik, hogy a gyilkos házamban van, kutassanak fel mindent, hogy egy hely ne maradjon vizsgálat nélkül.

A lármára lassankint a ház többi lakói is felkeltek. Erzsébet Vilmával sietve felöltöztek s Tengelyi, lámpással elől, szobáról-szobára, a padra s istállóba ment el követőivel, míg valamennyien meggyőződtek, hogy semmi idegen a háznál nincs. Tengelyihez azalatt a biró jött, hogy őt a kastélyba hívja s a jegyző a többiekkel elment.

– Látta kend, – szólt a kocsis, ki a révészszel hátrább maradt s a többieket követé, – miként reszketett a nótárius, mikor hallotta, hogy a fiscalist megölték?

– Hát hogyne láttam volna! – mondá emez, – hisz csak van szemem!

– És azután csizmája bokáig sáros volt, – folytatá az előbbi.

– Nagy csoda, ily időben! – válaszolt a révész, bámulva Ferkó furcsa beszédeit.

– Bizony Isten, ha nem ismerném a nótáriust tíz esztendő óta, én –

– Talán csak nem hiszi, hogy a fiscalist ez ölte meg? – vágott szavába az előbbi, megállva.

– Én bizony, mert a házban mást nem találtunk, azt hinném bátyám, – mondá a kocsis halkan társához.

– Megbolondult-e kend? – kérdé a révész s ezzel mindketten gondolataikba mélyedve, szó nélkül mentek egymás mellett.