XXVIII.

Mig Tengelyi, családja körében megnyugodva, végre hevességét maga bánni kezdé, s mig azok, kik a jegyző házánál történt lármának az ablakoknál vagy az udvar kapuja mellett tanui voltak, elszéledve, majd azt, hogy Tengelyi az ügyvédet meg akarta ölni, s azt, beszélték el szomszédaiknak, hogy Macskaházy megveretett s kidobatott, majd azt, ez csak futás által menekülhetett: addig e beszélgetéseknek tárgya, kinek megszidása az egész faluban kárörömmel fogadtatott, a legnagyobb felgerjedésben jára fel s alá szobájában.

Olvasóim tudják az okot, melyért Tengelyiéket felkereste. – Miként is lehettem oly bolond – szóla magában – hogy Vilmát megkérjem? Csak ostoba hivségem, melylyel a Rétyék iránt viseltetem, birhatott reá. Ha Vilmát elveszem is, mit nyerhetek? – Az ötvenezer forintnál, melyet magamnak kikötöttem, tőlök többet semmi esetre nem csikarhatok ki; s ha most Ákos házasságát akadályoztatom is, e háládatlan asszony soha nem fogja megbocsátani, hogy ennyi pénzébe kerültem. Ostobaságot követtem el, az világos! – De ki is hitte volna, hogy ez asszony annyira fel fog indulni, s hogy szóhoz sem enged jutni? – S mikor Tengelyi hazatért, miket nem kelle eltűrnöm a cselédek s parasztok előtt? még boszút sem állhatok! – Ákost nem szabad megsértenem. – Utóljára is nem marad más hátra, mint hogy Tengelyi nemes-levelét s egyet-kettőt Vándory irományai közül, ha egyszer a váltók kezemben vannak, Ákosnak átadjam s neki az egészet felfedezzem, így legalább criminalis pertől mentem meg magamat.

Macskaházy még ezen határozat által sem érzé egészen megnyugtatva magát, miután a lehetőségek közé tartozott, hogy Ákos, ki őt régóta gyűlölte, még azon esetben is, ha a rablást önmaga fedezi fel s az irományoknak egy részét általadja, őt a biróságnak bevádolhatja. De, gondolta magában, előre kikérem becsületszavát, ily emberek, mint Ákos, ily előítéletekre sokat tartanak, s azonkivül nem hozhat bajba a nélkül, hogy mostoháját belé ne keverné s ettől őrizkedni fog, bármiként utálja is ez asszonyt, miután nevét viseli, nem fogja azt megmocskolni. Ekkép vigasztalva magát, gyertyát gyújtott s Vándory irományait kezd átnézni.

Már tizenegy órához közelgett, mikor az ügyész e munkát bevégzé s a levelek közül, melyekből az irományok nagyrészint álltak, egy párt kiszedve s külön szekrénybe zárva, a többieket előbbi helyökre visszatette s aludni készült.

Macskaházy most az egész dologra nézve nem aggódott többé. – A leveleket átolvasva meggyőződött, hogy a Rétyek minden nyilvánosságot kerülni fognak, s hogy birói eljárástól mit sincs félnie. Jókedvüen jára párszor fel s alá szobájában. – Így, – szóla magában – még egy pár nap s az ötvenezer forint kezemben van. Ha Ákosnak mindent felfödözök s az irományokat, melyeket félretettem, kezébe adom, biztosítva vagyok ez asszony bosszúja ellen is. Végre nem hasztalan fáradtam annyi éven át! – S ezzel Macskaházy az ajtó felé ment, hogy azt bezárja.

Ráfordítá a kulcsot s megpróbálta: az ajtó nyitva maradt. Ujra megkisérté: a kulcs forgott, de az ajtó nem záródott be. Macskaházy bámulva csóválta fejét. – Soha ez ajtóval baja nem volt és most egyszerre mi történhetett rajta? Rá akará tolni zárját, de bármint iparkodott, a tolózár sem vala megmozdítható – s az ajtó nyitva maradt. – Az ördög tudja, mi lelte ez ajtót, – szólt boszankodva, többször becsapva ajtaját s újra megkisértve, nem zárhatja-e be mégis? Eszébe jutott, hogy mióta Ákos kiköltözködött s Etelka szüleivel elment, a ház oldalán egészen maga lakik. Az utólsó időben annyit hallott zsiványokról beszélni, hogy a gondolat, miként az éjt magányosan s nyitott ajtókkal kell töltenie, őt első perczben aggasztá, sőt felgerjedésében neki úgy látszott, mintha kályhájában valami mozgást venne észre, de miután oda ment s hallgatódzva mindent ismét csendesen talált, megnyugodott. – Megbódultam-e? – szólt még egyszer ajtajához menve s ujra megkisértve bezárását. – Abban, hogy ajtómat be nem zárhatom, mi ok van rémülésre? A hajdu, midőn takarítás után szobámat becsukta, megfeszítette lakatomat; hogy pedig a tolózárt nem mozdíthatom, természetes, hisz soha nem éltem vele s berozsdásodott. – És ezzel Macskaházy levetkezett, s ágyába feküdve azon kellemes gondolatoknak engedé magát által, melyekhez csak oly ember juthat, ki egyszerre tetemes pénzösszegnek birtokába jövén, arról alkot terveket, hová fordítsa vagyonát?

E kellemes ábrándokból az ügyészt azonban nem sokára nesz zavará fel. A lépcsőn léptek hallatszottak, halkan, de tisztán. Macskaházy meg vala győződve, hogy nem csalódott. Tisztán hallá az egyes lépteket, melyekkel valaki lépcsőről-lépcsőre feljebb jön s végre a folyosón szobája felé közelget, – s épen ki akart ugrani ágyából, midőn ajtaja halkan megnyilt s előtte bundájában Viola állt.

– Viola! – szólt remegő hangon Macskaházy, mert kiáltására nem vala ereje, annyira elborzadott, midőn magát a zsiványnyal magányosan látá.

– Jó, hogy ismersz, – mondá a másik, az ajtót maga után bezárva s egyenesen az ágyhoz menve. – Ha segítségért kiáltasz, halál fia vagy! Ugyis hasztalan lármáznál, a ház ezen oldalán nincs senki, a ki hallhatna.

– Dehogy kiáltok, dehogy lármázok én, – szólt a másik s arczán halotti halványság terült el, – hisz kend csak nem fog engem bántani. Ha pénz kell, szegényebb ember vagyok, mint gondolja, de a mim csak van, azt elviheti. Miért is bántana kend engem szegény beteges embert? hisz a mim csak van, mindent oda adok.

– Miért bántanálak? – szólt Viola a szerencsétlen ügyvédre oly tekintetet vetve, melynél vére elfagyott, – talán lehetne okom. Ne hidd, hogy a multról egészen megfeledkeztem. Minden, mit rajtad elkövethetek, ha minden csepp véredet egyenként ontom is ki, nem fizeti meg, mit te rajtam elkövettél.

– Kend nagy tévedésben van, – szólt az ügyvéd kétségbeesett tekintetet vetve maga körül, – én –

– Ki volt oka – szólt a másik komoran, – hogy zsiványnyá lettem? Kinek köszönhetem, hogy üldözve, mint a vad állat, erdők- s pusztákon kóboroltam, mig feleségem gyermekeimmel a könyörületesség keserű kenyerére szorúlt? – Mondd, hogy nem te voltál; hogy nem te követtél el mindent, hogy halálra itéltessem; hogy nem te vágyódtál életem után; hogy nem vagy halálos ellenségem?

– De mikor én mindent, mindent oda adok, a mim csak van, – válaszolt a másik könyörgő hangon, – uramtól is lesz egy pár száz forint nálam, azt is elviheti, habár később vissza kell téritenem, és –

– Kell is nekem pénzed, – szakítá félbe megvető hangon a zsivány a szólót, – add ide az irásokat, melyeket alávaló zsidóddal együtt a nótáriusnál elraboltál.

– Az irásokat? – mond az ügyvéd, bámuló tekintetet vetve Violára, – mily irásokat?

– Ugyanazon irásokat, – szólt a másik homlokát ránczokba szedve – melyeket, mikor elfogtak, kezemből kiragadtál, melyek helyett a törvényszéknél fehér ruhát mutattál elé, melyeket ha nem adsz ki mindjárt, ez ágyból nem fogsz felkelni.

– Tudom, tudom, – mondá Macskaházy, ki a hangból, melyen Viola szólt, látta, hogy türelmét próbára tenni nem lenne tanácsos – az irományok nálam voltak, – igaz, hogy én ragadtam ki kezedből, – de látod, mihelyt birtokomba jutottak, tűzbe dobtam. Minek titkolódzzam előtted, úgy is mindent tudsz; ezen irományok megsemmisítése Rétynének nagyon szivén feküdt s én, a mint tudod, hív embere voltam mindig, mindig; – mihelyt hozzájok juthattam, az égő kunyhóba vetettem, hogy több baj ne legyen velök.

– Mondd ezt másnak, – szólt a zsivány nyugodtan – én tudom, hogy az irások itt nálad vannak; hogy Rétyéktől kiadásukért ötvenezer forintot kívánsz.

– Ki mondta ezt kendnek? – szakítá félbe elbámulva Macskaházy, kiben egyszerre azon gondolat támadt, hogy Viola az alispánné zsoldjában áll.

– Akárki, – válaszolt amaz szárazon – de ha éltedet tenmagad nem becsülöd ötvenezer forintra s az irásokat nem adod ki mindjárt, látni fogod, hogy lehelleted, melyet csak rosszra használtál, előttem még kevesebb becsű.

– De kérlek, – szólt az ügyész rimánkodva, – csak mondd, kitől tudod, hogy az irások nálam vannak? ki küldött hozzám?

– Ne fecsegj, – mondá Viola, bundáját visszavetve, – hanem kelj fel s add ide irásaidat, mert –

A zsiványnak egész magaviselete mutatá, hogy mindenre elhatározott, – s Macskaházy érezve, hogy ellentállnia nem lehet, szó nélkül kelt fel s ment asztalához, míg Viola, minden mozdulatára figyelve, a szoba közepében megállt.

Az ügyvéd kezei remegtek, midőn a fiókból az irományokat kivéve, az asztalra tevé. Két csomó volt ott, melyeknek egyikében Vándory levelei, másikában Tengelyi fontosabb irományai voltak összekötve; ezenkívül még néhány egyes levél Tengelyitől, mely ezen irományokkal egy papirba takarva, a zsidó által a többivel egyszerre vitetett el s így kézről-kézre Macskaházyhoz került. – Itt vannak, – szólt elfojtott hangon, – de kend nem tudja, ez irományok mily becsűek reám nézve, kend nem veheti hasznát, kérjen akármit és –

– Tartsd meg pénzedet, mondom – szólt a zsivány megvetéssel, midőn az asztalhoz közelített. E pillanatban az ügyvédnek eszébe jutott, hogy fiókjában töltött pisztolya van, melyet, hogy egészen fegyvertelen ne legyen, egyszer oda tett. Ha meggondoljuk, hogy az irományok, melyektől meg kelle válnia, reá nézve ötvenezer forintot értek, senki nem bámulhatja, hogy minden természetes gyávasága mellett, mintegy akaratlanul a fegyverhez nyúlt s azt Violára szegezé; de a pisztoly nem volt felhúzva s a jövő percz az ügyvédet földre terítve, a fegyvert a zsivány kezében találá.

Ez volt Macskaházynak veszte. Viola nem volt kegyetlen. A gondolat, hogy egy embernek vérét ontotta, sokszor borzadással tölté el lelkét s ámbár azzal menthette volna magát önszemei előtt, hogy e tettet önvédelem között s a legnagyobb kétségbeesés pillanatában követte el: a nép embere közönségesen a szándékos és más emberölés között nem nagy különbséget tesz s mindkettőt gyilkosságnak nevezi; s így ő is tette fölött elfelejté annak indokait s nem egyszer mondá, hogy mindent, mit azóta szenvedett, csak vétke büntetésének tekint. Macskaházynak, ha az irományokat által adja, nem volt oka félnie. A küzdés között, melylyel a zsivány most a pisztolyt ellensége kezéből kiragadta, feltámadt indulata. A gyülölség, mely keblét ez ember iránt tölté, kitől annyit szenvedett s ki most éltét fenyegeté, háttérbe szorított minden egyebet s félig magánkívül rohant a szerencsétlenre, ki segítségért kiáltva, a földről felkelni iparkodott. – Irgalmat! – kiáltott Macskaházy elfojtott hangon, midőn a zsivány torkát megragadta.

– Volt-e neked, mikor Zsuzsi koldult? mikor engem akasztófára itéltél? – mondá emez.

Macskaházy arcza kékült, szemei kiduzzadtak; de a kétségbeesés erőt ada gyenge kezeinek, midőn a fényes kést, melyet a zsivány az asztalról felkapott, maga fölött látá. E küzdés azonban nem tarthatott soká… Viola a házban lármát hallott; a cselédek felébredve Macskaházy sikoltásaira, közeledtek, – összeszedte egész erejét s kése háromszor merült a szerencsétlennek mellébe.

Viola a felszökő vértől nedves kezekkel felugrott, felkapá az asztalról az irományokat s nem is véve észre, hogy néhány levelet elhullat, kirohant a szobából, épen elég jókor, hogy az udvarra érjen, még mielőtt futásában valaki által feltartatnék. Megláttatva itt a kocsis s még egy ember által, ki az istállóból lámpással jött s üzőbe vétetve, a mezőnek vevé futását s végre a Tisza partján álló bokrok alatt eltünt.

A cselédek, kik mindjárt ezután Macskaházy szobájába rohantak, az ügyvédet vérében, a halállal küzdve találák. A rablásnak nyomai nem látszottak, még az óra s tárcza is ott feküdt az ágy mellett.

– Rablás! gyilkolás! – kiáltott a vastag szakács, ki hálósüvegében s gyertyával első jött a szobába. – Utána!

– Doctort! – kiáltott egy másik.

– Papot! – sikoltott a szakácsné.

Mindenki vad rendetlenségben futott ide s tova, míg a mindig nagyobb számmal összegyültek közül kettő a haldoklót ágyára fekteté.

– Utána! utána! – hörgött Macskaházy – irományaim –

– Mily irományok? – kérdé a szakács, a beteget egy kissé felemelve.

– Tengelyi, – mondá Macskaházy végerejét összeszedve; a többi, mit hihetőkép mondani akart, nem vala érthető, ajkai mozogtak, de szavak helyett csak hörgés vala hallható, mitől a jelenlevők borzadtak.

E pillanatban egyszerre a folyosón a hajdú kiáltása hallatszott, ki, mint mondá, a gyilkost megfogta s mindjárt azután az üveges zsidót torkánál fogva a szobába húzta. – Itt van, – mondá nem kis megelégedéssel – a kályhában találtam.

– Ah alávaló! – kiáltott a szakács, a remegő zsidót az ágyhoz vonva. – Úgy-e teins uram, – szólt Macskaházyhoz, – ez volt?

Az ügyvéd fejét rázá, ajkai mozogtak, de nem vala érthető semmi.

– De teins uram, hisz nem is lehete más! – mondá a szakács ismét, – csak intsen a fejével, úgy-e ő volt?

Macskaházy ismét fejét rázá, megragadta a szakácsnak kezét s ismét szólni akart, – hasztalan! Még egyszer felnyitá ajkait, mintha lélekzetet keresne s vad kétségbeeséssel tekintve maga körül, visszadőlt vánkosára – és meghalt.

– Csak tudnám, mit akart mondani, – szólt a szakács, miután a halott betakartatott s az üveges zsidó, minden esküvéseinek daczára, melyekkel ártatlanságát bizonyítá, erősen megkötözve a pinczébe záratott. – Mikor a zsidót mutattam neki s kérdeztem: nem ez ölte-e meg? szörnyen rázta fejét s mégis éltemet teszem rá, ezt nem követte el senki más, mint e semmire való üveges.

– Mikor még szólni tudott, – mondá a szakácsné, szemeit törülve, nem mintha Macskaházy halálát bánná, de mert, felfogása szerint, fejérszemélynek ily alkalomnál úgy illik, – a fiscalis úr Tengelyit nevezte.

– Ne szóljon az ifjasszony ily bolondokat, – válaszolt a szakács, – Tengelyi uramról ilyent csak gondolni!

– Már én nem tudom, – vágott szavába amaz, ki szóvitára alkalmat találva, tökéletesen megvigasztalva érzé magát, – de a fiscalis úr, mikor kérdeztük: ki a gyilkos? csak mégis Tengelyit nevezte; úgy-e bár? – mondá a többiekhez fordulva, kik mind szavainak valóságát bizonyíták. – És mikor azután már szólni nem tudott, én jól vigyáztam ajkaira, azok épen úgy mozogtak, mintha Tengelyit, mindig csak Tengelyit akarna mondani. Mikor boldogult férjem – Isten nyugtassa meg! – vizibetegségben halálos ágyán feküdt, három napig nem tudott szólni; de én csak ajkaira néztem s mindent megértettem. Menj el, jőjj ide, adj vizet, a mit csak akart, én mindent megtettem – és az asszony ismét törülni kezdé szemeit.

– Csak a nótáriusra az ifjasszony nem fogja e gyilkosságot fogni akarni? – mondá a szakács felindulva.

– Isten mentsen ily alávalóságtól! Én nem mondok mást, – válaszolt emez mindig hevesebben, – minthogy mikor a fiscalist kérdeztük: ki ölte meg? Tengelyit nevezte és azt oly tisztán s érthetőn, hogy valamennyien hallottuk, – s erre, ha kell, megesküszöm.

– Jól van, jól – mondá a szakács rosszkedvűen, ki tudja, mit akart mondani?

– Én nem tudom – folytatá az előbbi még mindig neheztelve, – csak azt mondom, hogy a fiscalis mindig Tengelyit nevezte s ezt fogom mondani a végső ítéletig.

– Majd a szolgabiró ki fogja sütni, azért jót állok, – mondá a szakács, – s végre is látni fogja mindenki, hogy nekem volt igazságom s hogy a gyilkosságot a zsidónál nem követte el senki más. De most zárjuk be a szobát s küldjünk a szolgabiróért s esküdt emberekért. Régi időből tudom, hogy ott, hol valami rablás vagy gyilkosság követtetett el, semmihez nyulni nem szabad.

S ezzel valamennyien a szobából kimentek, hol a véres halott a sötétben magányosan hagyatott.