XXXIII.

Még a nap nem nyugodott le, midőn Tengelyi Völgyesytől búcsút véve, tömlöczébe vezettetett. Mielőtt a szerencsétlen küszöbön átlépne, még egyszer körültekintve nézé a nap végső sugarait, melyek az őszi ködön napok óta először áthatottak s a megyeház kéményeit fénybe boríták. Szive szorult a gondolatnál, miként Istennek ezen adományai, a napfény s szabad levegő, melyeket minden koldus élvez, tőle ezentúl elvonatnak. Lenn a tömlöczben már sötét vala. Az alacsony ablakok mocskos üvegtábláin kívül, melyek itt-ott papirral beragasztva a világosság kiszorítására már magokban is elégségesek lettek volna, erős vasrostélyzat s drótfonás a nap sugárait e szerencsétlen helyről annyira kizárák, hogy ott még déltájban is legfeljebb félhomályt lehete találni. Alkonyat felé, mint most, az, ki a világos udvarról lejött, míg szeme lassankint a homályhoz szokott, tökéletes sötétben érezte magát. E sötétség, főleg pedig a nedves rossz bűzű levegő, melyet a belépő már a negyedik lépcsőn érezni kezde, annyira lenyomó hatást gyakoroltak Tengelyire, hogy a tömlöcztartó biztatásait alig hallá, ki minden vagyonosabb rabban jövedelmi kútforrást látva, iránta sem mulasztá el ily alkalommal közönséges udvariasságát. Miután ez érdemes tisztviselő, ki egyébiránt káplári czímet is viselt, rabjának a kamarában a lehetőségig jó helyet csinált, hová podgyászát lerakta, s a többi, helyeikből kiszorított rabokat káromkodva megintette, hogy új társuknak semmikép ne alkalmatlankodjanak, még egyszer kérdé Tengelyit, nem kiván-e semmit éjszakára?

A jegyző mondá, hogy legfeljebb még egy szalmazsákot vagy madráczot óhajtana.

– Meglesz – mondá a másik, – természetesen még kölcsön kell kérni valakitől, s az, nem tudom, mit fog érte naponként követelni; de ha az úr megfizeti, bizonyosan meglesz.

A jegyző késznek nyilatkozott.

– No semmi baj! – folytatá az előbbi, – kinek pénze van, nálunk mindent kap: bort, pálinkát, hust, akármit, csak pénz legyen. Nem rossz lesz, – tevé hozzá halkan Tengelyihez, – ha ezeknek itt egy kis bort vagy pálinkát hozat. Valahányszor új rab jő, mindig meg szokták inni áldomását, s ezek ma igen rossz kedvűek, mert helyökből kiszorítottuk. Jó volna egy kissé kedvökben járni, máskép ezer baja lehet velök.

Tengelyi mondá, hogy ha jónak látja, hozzon akármit, csakhogy rabtársai által békében hagyassék.

– Természetesen az illendő fizetés mellett.

Tengelyi kérdé, mennyire lesz szükség? s a kívánt pénzt azonnal kezeibe adá.

– Halljátok-e! – szólt most a tömlöcztartó, – ez az úr jó becsületes ember. Ma lámpagyujtáskor bort s pálinkát hozat nektek, igyátok ki egészségére, s hogy senki ne háborgassa semmiben. – S ezzel a tömlöcztartó, míg a setétben több hang az igéret felett zajosan kinyilatkoztatá örömét, a vasrostélyt bezárva, eltávozott. Tengelyi leült podgyászára, s fejét kezére támasztva, szomorú gondolatokba mélyedett.

Ha volt valaha ember, ki szilárd jelleme által a férfi nevet megérdemlé, ő vala az. Elhagyatva barátjaitól, vagyon s pártfogó nélkül, üldözve a sors által, Tengelyi eddig férfiasan megküzdött végzetével, s habár sokszor remény nélkül, soha a bizodalmat önmagához nem vesztette el, – most először érzé elcsüggedni lelkét. Helyzete szörnyebb vala, mint hogy azt átgondolva, vigasztalást találhatna. Eddig minden bajai közt legalább szabadságát s becsületes nevét tartotta meg, – most megfosztatott ezektől is. Gonosztevők társaságába zárva, minden jobb ember iszonynyal fordul el tőle, s nincs mód kezében, mely által ártatlanságát bebizonyíthatná.

Midőn Macskaházy meggyilkoltatásának minden környülményeit átgondolá, meggyőződött, hogy hacsak Viola a hatóság kezébe nem kerül, s tettét meg nem vallja, – minek mindkettejére semmi valószinűség nem létezett, – a gonosztettnek gyanuja rajta marad, s reá csak becstelen halál, vagy élte fogytáig tartó rabság vár; s mi lesz akkor gyermekeiből, kikre egyedüli örökségül csak meggyalázott nevét hagyhatja?

E szomorú gondolatokból Tengelyit a tömlöcz másik oldaláról hozzá intézett szavak ébreszték fel.

– Nem kell szomorkodni atyafi, – szólt egy rekedt gyenge hang, – itt ez átkozott pinczében elég hideg van úgy is; a ki búsul, megbetegszik.

Tengelyi a setétben nem láthatá a szólót, de a megtörött hang, a nehéz lélekzet s köhécselés, melylyel beszélt, meggyőzé, hogy a beszélő igen öreg lehet.

– Már mit ér ez az örökkévaló hallgatás? – mondá az előbbi, midőn észrevette, hogy az új jövevény válaszolni nem akar. – Ha az ember együtt lakik, meg kell ismerkedni egymással; mi mindössze is nem oly szomorú életet élünk, mint sokan hiszik. Ugy-e fiúk?

– Nem bizony! – válaszolt itt egy férfi- s gyermekhang egyszerre a setétből.

– Nem bizony! – szólt az előbbi rekedt nevetés közt, – csak hogy kis Imrécskémet itt minden fertály esztendőben megvesszőzik, Pistát meg, ha itélete Bécset megjárta, le fogják fejezni, ez egy kis baj!

– Minek szól kend ilyenről? – mondá most a férfihang látszólag remegve.

– No sebaj! – mondá az előbbi, – talán grátiát kapsz. Csak húsz esztendős voltál, mikor a tót gyereket megölted; úgy is elég szamárság volt, hogy ha már valakit megölni akartál, e haszontalan olajárost kerested ki magadnak. Csak tizenöt garast láttál volt nála. Én is már kétszer voltam halálra itélve, s azért mégis itt vagyok; s ha lefejeznek, gondold, édes apádat meg felakasztották, s utoljára talán mégis később halsz meg, mint én. Hej, mikor az ember kilenczvenhárom esztendős –

– Kilenczvenhárom esztendős! – sóhajta fel mintegy akaratlanul Tengelyi, kit ez egész beszélgetés borzadással töltött.

– Kilenczvenhárom esztendős, – folytatá a másik köhécselve, – úgy-e sok? s pedig ötvennégy esztendőt töltöttem a tömlöczben, – s csak megvagyok, – s ha Isten éltet, szt. István napjára megint kiszabadulok.

– Ötvennégy esztendőt?! – kérdé a jegyző bámulva.

– Bizony, inkább több, mint kevesebb, – válaszolt az előbbi. – Lólopásért is voltam zárva; marhalopásért nem tudom hányszor; aztán meg gyilkosságba keveredtem. Kétszer bezártak gyujtogatásért, de akkor ártatlan voltam; most pedig azt fogták rám, hogy a pásti rablásnál, hol három embert megöltek, én voltam az egésznek főmestere. No, – tevé hozzá nevetve – szt. Istvánra kiszabadulok; meglehet a teins uraknak mégis igazságuk volt, mikor rám fogták.

– Kend apó próbált ember, – mondá a gyermeki hang, – ugyan beszélje el azt, mikor a zsidót megölték.

– Majd neked, – szólt köhögve az öreg, – nem látod, hogy köhögök? Kérd meg Pistát, hogy ő beszélje el, mikép ölte meg a tótot?

– Az nem tud oly jóizűen beszélni, mint kend apó, – válaszolt a gyermek. – Ha kend szól, szinte kedve jő az embernek.

– No ne félj, neked is lesz részed benne, – mondá az öreg nevetve s köhécselve egyszerre. – Ha te nem ölsz meg valakit, mielőtt még bajszod nő, ne jőjjek ki soha tömlöczömből.

– Megölök biz én akárkit! – mondá a gyermek dicsekedve, – csak ereszszenek ki egyszer.

– Nem mered te azt, – mondá az öreg ingerkedve.

– Nem merem? – szólt a gyerek rikácsoló hangon, – majd meglátja kend! Mikor ide zártak, akkor félénk mamlasz voltam, ha csak kést láttam, elfutottam előle; de mióta kend apó annyi szép históriát mondott el, egészen megváltoztam. Még éjtszaka is a vén zsidóról álmodom, kit az erdőben a fára akasztottak. Csak legyen ismét baltám, én vele fagalyakat nem vágok többé!

– Jól van jól! – mondá az öreg – belőled derék gyerek lesz! de mit csinál pajtásod?

– Megint alszik, – válaszolt a gyermek.

– Megint? – mondá az öreg mérgesen, – rántsd meg üstökét, de jól, hogy felébredjen, azután vágd pofon. Utálatos gyerek, soha sem lesz semmi belőle.

A fájdalmas kiáltozás, melyet Tengelyi most hallott, s a könyörgő hang, melylyel egy más gyermek irgalomért kért, mutaták, hogy a vén gonosztevő parancsolata teljesíttetett; s ámbár a jegyző feltevé magában, hogy rabtársaival semmi érintkezésbe lépni nem fog, a gyermek jajgatásai elfeledteték feltételét. Felkelt, s a tömlöcz azon oldala felé menve, honnan a szó hallatszott, haragosan kérdé: miért nem hagyják alunni a szegény fiút?

– Hagyja békével gyerekeimet, – mondá az öreg zsivány nevetve, – néha meg kell őket tépáztatnom, az a neveléshez tartozik. Elég bajom van velök. Imrécskémből talán lesz valami, az becsületemre válik; de ebből az alamuszi fattyúból soha nem lesz semmi. Pedig egy esztendeje, hogy a két gyerekkel bajlódom.

– Kend is jobban tenné, – mondá Tengelyi komolyan, – ha halála órájára gondolna, mint hogy vén korában e szegény gyermekeket rontja.

– Dehogy rontom, – szólt a másik köhécselve, – sőt embereket csinálok belőlök. Megköszönhetik a nemes vármegyének, hogy őket hozzám záratta, itt legalább tanulhatnak valamit.

E pillanatban a tömlöcz nagy ajtajának nyikorgása szakítá félbe beszélgetésüket. Lámpa hozatott, mely a folyosó azon végén függesztetvén fel, hol Tengelyi börtöne állt, az őt környező tárgyakra világosságot vetett. Borzadott, midőn a helyet látá, hová szerencsétlen sorsa s ellenségeinek gonoszsága által jutott. Nem a barna foltok, melyek az alacsony tömlöcz falán szemébe tüntek, míg más helyeken, hová a lámpa világított, a leszivárgó nedvesség fényes cseppjei látszottak; nem a helynek elhagyottsága, hol félig rothadt szalmán s egy törött korsón kívül semmi, mi az embernek már szükségessé vált kényelmeihez tartozik, nem vala látható; nem is az undorító mocsok, mely őt mindenfelől környezé, tölté őt borzadással, – mindez csak anyagi szenvedéseket foglal magában! – Minden nélkülözés, a legkínzóbb testi szenvedések, maga a halálnak veszélye, mely őt ez egészségtelen helyen talán környezé, szivét nem ijesztheté meg; de midőn a nehéz vasrostélyra nézve, melynek rúdjai a börtönfalra sötét árnyékot vetének, s lánczcsörgést hallva maga körül, rabsága s az ocsmány bűn jutott eszébe, melylyel vádoltatik; midőn körültekintve azokat látá, kikkel együvé záratott: férfi keble nehéz fohásztól emelkedett.

A börtön egyik szögletét a vén rab foglalá el, kivel Tengelyi imént beszélt. Összezsugorodva szalmája felett, háttal a falnak támaszkodva ült ott, s feje lehajlott úgy, hogy alig lehete látni vonásait; csak ha néha beszéd között feltekintett s villogó szemeit valakire függeszté, tünt fel az arcz, melyre majdnem százados bűn nyomta rá bélyegét. – Egyike azon arczoknak vala ez, melyeket egyszer látva, felejteni nem szoktunk; s maga a tömlöcztartó, minden érzéketlensége mellett, bizonyos félelemmel közelgett ezen rabjához, ki, mint mondá, inkább kisértethez, mint élő emberhez hasonló. A fehér szakáll, mely képének alsó részét majdnem egészen eltakará, a fejéről lelógó ritka ezüsthaj, mélyen beesett szemei s halántékai: minden azt mutatá, hogy oly korhoz jutott, minőt kevesen érnek el, s mely másnál tisztelet, vagy legalább könyörületesség tárgya. Nem úgy ezen embernél. Szemeinek tekintete, melyek, mintha az egész testet túlélték volna, ifjú tűzben ragyogtak hosszú szemivei alatt, s az egész arcznak leirhatatlan s ijesztő kifejezést adtak, mutatá, hogy e tömlöczpatriarchánál, ha a gonosz véghezvitelére szükséges erő hiányzik is, legalább az akarat megmaradt; s midőn kiszáradt remegő kezeit feléd emelé, könyörületesség helyett inkább megnyugtatást érezél, hogy e kéz tőrt ragadni nem képes többé. Az elgyengült hang, mely csak mult gonosztetteinek elmondására s káromlásra használtatott, undorral tölté lelkedet, s bármily boldogtalan helyzetben látád őt, nem kivánhattad, hogy e szerencsétlennek szenvedései, kinek szivéhez soha bánat nem fért, máskép, mint a halállal végződjenek.

Az öreg mellett térdeire könyökölve s fejét kezeire támasztva, szintén a földön, egy gyermek ült, – legalább gyenge tagjai s vékony gyermeki szava szerint itélve, legfölebb tizennégy évesnek gondolád. – Képén időelőtti vénség látszott. E halvány arczokon az ifjúság szelid mosolygását hasztalan kereséd; a gyermeki homlokon redők látszottak, s vidám tekintet helyett szemei tompa gondatlansággal néztek körül, kivévén, ha a mellette ülő vén rab által néha nevénél szólíttatott, vagy reszkető kezének érintését érzé, mely haját simogatá. Akkor érzelem kifejezése lelkesíté arczát, s úgy látszott, mintha a gyermek belső ösztön által szeretni kényszeritve, érzelmeinek egész kincsét ez egy alávaló teremtésnek akarná adni. A másik gyermek, kinek jajgatása Tengelyit előbb közbeszólásra birta, mióta a folyosóra lámpa hozatott, mozdulatlanul állt a vasrostély előtt s az égő mécsre mereszté szemeit. Ha néha a láng fellobbant, a gyermek arczán leirhatatlan gyönyör látszott, összecsapta kezeit s felkaczagott örömében; ha a mécs gyengébben égett, szomorúan panaszkodott, hogy bizonyosan rosszul igazították s megint el fog alunni, mint minap! – Oh, csak kimehetnék! – sóhajta – csak én gyújthatnám meg! Kihúznám bélét szép magasan, olajt töltenék rá, s lobogna szépen, vörös, sárga, kék lánggal, még szebben, mint most. Ni, ni! hogy felnyúl a láng; csak nőjj, nőjj lángocska, fel, fel egész a háztetőig, az egész város fölébe, fényesen s melegen. Oh, nézzék csak, mi szép! – S a szegény fiú a vasrostélyhoz szorítá égő arczait. – Oh, csak közelebb mehetnék! csak hozzá nyúlhatnék!

– Majd bizony, – mondá az ifjú gyilkos, ki a tömlöcz másik szegletében bundájába takarva hevert, – hogy megint az egész tömlöczöt felgyújtsd. Takarodj a rostélytól kölyök, mert üstöködnél fogva húzlak el.

– Jól teszed Pista, ha megüstökölöd, – szólt köhécselve az öreg, – minap is majd megfúltunk a füstben. Látod a gyerek egészen magán kívül van, se nem hall, se nem lát.

Tengelyi, midőn a fiatal rabot, ki felkelve már a szerencsétlen gyermek után nyúlt, visszatartóztatá, kérdé: miként történhetett, hogy e fiú még a tömlöczben is valamit meggyújtott.

– Hát soha ilyen gyereket nem láttam, – felelt amaz. – Órákig rimánkodott, csakhogy kohám s aczélomat adjam neki. Ha kezébe kapta, erőszakkal kellett visszavennem. Elcsiholt volna reggelig, s valahányszor a szikrákat látta, nevetett s kiabált, mint a bolond. Egyszer egy darab taplót lopott tőlem, meggyújtotta s az öregnek szalmájába dugta, majd megégett.

– De üsd már nyakon Pista, – mondá az öreg, kiben e veszély emlékénél a gyűlölség, melylyel e gyermek iránt viseltetett, újra feltámadt, s Tengelyi alig menthette volna meg a szerencsétlent a bántástól, ha épen akkor a tömlöcztartó kulacscsal s egy itczés palaczk pálinkával nem jő a rostélyhoz, s az öreg, Pista és a kis Imre gondolatainak más irányt nem ád.

– Hozd csak ide azt a pálinkát Imrécske, – mondá az öreg, – te meg fogd a kulacsot Pista s hadd békével azt a haszontalan gyereket, ha az ott, ki a pálinkát hozatta, úgy kivánja; nem bánom, holnapig bámészkodhatik a lámpásra, csak taplódra vigyázz. Hát kigyelmed nem iszik? – szólt Tengelyihez fordulva, kire, mióta a lámpa hozatott, a legnagyobb figyelemmel tekinte, s kinek felelete, hogy inni nem fog, a tömlöczök régi lakóját talán még nagyobb bámulásba ejté, mint becsületes külseje s börtönben szokatlan tisztaságú ruhája.

– Mit bánom én! – szólt végre, miután ismételt kisérletei, melyekkel Tengelyivel beszédbe ereszkedni iparkodott, nem sikerültek, – a pálinkát ő fizette, hagyjuk most békével. Holnap – tevé hozzá halkabban – megkínozhatjátok, míg ismét pálinkát hozat, így pinczének használhatjuk, úgy látszik, pénze van. Igyál Imrécském, csak a pálinkához tartsd magad, már most is félre áll szemed, ne bándd, ehhez is szokni kell, azért mégis legény lesz belőled.

A vén rab ezen számításának köszönheté Tengelyi, hogy most békén hagyatott, s míg ifjú rabtársai az erős italtól részegülve mindig hangosabb hahotában nyilváníták örömüket, s vén mesterök végre álomba szenderült, szabadon átengedheté magát gondolatainak. Vannak emberek, kik közdolgokkal nem foglalatoskodhatnak a nélkül, hogy egy félórában tízszer személyes érdekeik ne jutnának eszökbe, – de vannak olyanok is, kiket épen ellenkezőleg, minden gondolat, melyet személyes helyzetök bennök támasztott, általános, az egészet illető tárgyakra vezet, s Tengelyi ezekhez tartozott. A szerencsétlen állapot, melyben magát látá, s a veszélyek, melyek által környeztetett, eszébe juttaták: hány, az övéhez hasonló szenvedések takarvák e haza száz tömlöczfalai által, – s a jegyző megfeledkezett személyes bajáról, midőn azon állapotra fordítá gondolkozását, melyben a büntető igazság honunkban majdnem általánosan találtatik.

És ha vannak tárgyak, melyek a férfi-szivet is borzadással tölthetik, ez azokhoz tartozik. Nem szükséges, hogy érzékeny philanthropia szempontjából tekintsük tömlöczeinket, – hisz tudom, egy idő óta a philanthropia gúny tárgyává vált! Mert az arany között itt-ott hamis ércz találtatott, voltak, kiket gyengeség, vagy, mert valódi emberszeretet keblöket nem hatotta által, ez érzeménynek utánzása túlságokhoz vezetett; napjainkban mindenki szabadkozik a philanthrop nevezettől. De vessünk, mint hideg számolók, csak egy tekintetet börtöneinkre, s vajon mi, kik haladásunkban büszkélkedünk a tizenkilenczedik század közepett, még tovább tűrhetjük-e ezen állapotot?

Miután jelen socialis viszonyaink mellett sokan vannak, kik hosszú meggondolás után sem igen láthatják által, hogy a jogállapotok fentartása az ő érdekökben is fekszik, átlátom, hogy az államban szigorú büntetések kivántatnak. De vajon hát szükséges-e azért, hogy a rab börtöne homályában büntetésén kívül ezer szenvedéseknek tétessék ki, melyeket sem ő, sem birája, sem azok, kiknek büntetése például szolgálhatna, nem gyanítanak? vajon szükséges-e, hogy a rab sorsa inkább a tömlöcztől, melybe véletlenül került, vagy hajdúi kedélyétől, mint birájától függjön? hogy míg gyűléseinkben a halálos büntetés megszüntetéséről szebbnél-szebb beszédeket tartunk, a tanácskozó-terem alatt rabjaink ragályos betegségeknek áldozatai legyenek? – Legyenek büntetéseink szigorúak, kegyetlenek, nem bánom. – Léptessük életbe Drako törvényhozását, mely szerint minden bűntett halállal fenyíttetett. Közbátorságunk egyedüli védője legyen a bakó; legyen államunk talpköve az akasztófa, – borzadni fogunk ily törvényektől, de a kegyetlenség csak látszólag nagyobb. Napjainkban nem végezzük ki rabjainkat hóhérpallossal, de ki tömlöczeink küszöbén átlép, morális halálra itéltetett, s a vesztőhelyet, melyen életét egy perczben végzené, sokszor csak hosszú nyomorral cserélte fel, mely őt kínosabb úton sirjához vezeti. – S hány ártatlan, ki, mint Tengelyi, csak azért, mert valamely gonosztettel vádoltatott, – hány, kinek bűntette csak pillanatnyi szenvedély vagy véletlennek vala eredménye, lakja tömlöczeinket!

Ne vegyék olvasóim egészen eltérésnek a mondottakat. Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy nézeteim e tárgyra nézve hősöm nézeteitől nem különböznek, s a fönnebbiekben körülbelül azon gondolatok foglaltatnak, melyek Tengelyi lelkén a pillanatban, hová történetünk jutott, átvonultak.

Ez álmélkodásokból, melyekben, miután lerészegült tömlöcztársai álomba merültek, senki által nem zavartatott, Tengelyi a tömlöczajtók isméti felzárása s egy rabnak belépte által ébresztetett fel, ki, midőn Tengelyi mellé madráczot, takarót s vánkosokat rakott le, magát mint Csavargós Gazsit, e tömlöcznek lakóját, jelenleg pedig a főügyész konyhás rabját mutatá be, s még egy kis kosarat húzva ki a vánkosok közül, melyben egy palaczk bor, kenyér és sült vala, a jegyzőt tudósítá, hogy mindez Völgyesy úrtól jő, s hogy csak ma legyen béketűréssel, holnap külön szobát kap. – Majd megcsinálom én az ágyat, – tevé hozzá jókedvűen, – hogy király is elfeküdhetnék rajta. A fiscalis úrnák is én csináltam.

– Nem akar kend valamit enni? – mondá Tengelyi, ki, miután egész napon át ételhez nem nyúlt, minden szomorúsága mellett jóizűen falatozni kezdett.

– Köszönöm alássan, – válaszolt amaz, – jóllaktam. Ma este a főjegyzőnél vacsora volt s ott szolgáltam én is; akár holnaputánig koplalhatnám. Reménylem, csak jó a bor? – mondá, egyszerre megállva ágyvetésében, midőn észrevette, hogy Tengelyi borát alig kóstolja. – Völgyesy úr különösen szivemre kötötte, hogy a legjobból hozzak. Magam voltam a kocsmában, s ha én megyek, a kocsmáros nem szokott tréfálni, tudja, ha egyszer megcsal, mindjárt az «Oroszlánhoz» járok.

Tengelyi alig nyomhatá el mosolygását, midőn e rabot hallá. – Győződjék meg kend maga, – mondá a palaczkot oda nyujtva, – én úgy sem iszom többé.

– Köszönöm alássan, – szólt a rab a palaczkot ajkához emelve. – Ah, – tevé hozzá, midőn ivott, – ez már bor! Isten tartsa Völgyesy urat s a nemzetes urat is. Ha mindennap ily bort adnak, életem fogytáig nem mennék el.

– Kend, úgy látszik, megelégedettnek érzi magát fogsága alatt? – szólt Tengelyi.

– Nem oly rossz dolgom van, mint akkor gondoltam, mikor behoztak; – válaszolt a másik jókedvűen. – Szolga ember voltam egész életemen át, most konyhás rab vagyok, a különbség nem nagy. Sőt néha rossz időben, ha én szárazon a konyha ajtajában ülök, s eszembe jut, hogy’ hajtottak máskor télben-nyárban munkára, úgy látszik, soha jobb dolgom nem volt. Koszt jó, ruha jó, néha egy kis borravaló, és a hajdúk se bántanak, – szegény ember ily szolgálattal mindig beérheti.

– De hát nem jut-e kendnek eszébe a szabadság? – kérdé Tengelyi élénken. – Nem vágyódik-e, hogy e lánczoktól megszabaduljon?

– A lánczok, az igaz, néha bosszantanak, – válaszolt a másik nyugodtan, – főkép ha csizmát váltok, nem hiszi senki, mennyi bajom van velök, pedig már a legkönnyebb vasat verték reám. De ki tudja, ha a lánczokat leveszik rólam, nem kell-e, csakhogy mindennapi kenyeremet szerezzem, sokkal nagyobb terheket czepelni vállamon? – És a szabadság? no, ha igen szép idő van, főkép csillagos estéken, néha eszembe jut, hogy jó volna pajtásaimmal a mezőn körülnyargalni; s néha otthon is szeretnék lenni, mert ott a csapszékben a bor jobban esett, mint ez átkozott porvári kocsmárosoknál. De hát a szabadságnak is megvan a rossz oldala: – az embernek szolgálatba kell menni.

Tengelyi felsóhajtott. – No nem kell szomorkodni, – mondá Csavargós, ki e pillanatban mindent inkább gondolt volna, mint hogy a jegyző az ő erkölcsi romlottsága felett sóhajtozik. – Holnap az urat külön szobába teszik s nem lesz semmi baja. Ha Völgyesyt vallotta prókátorának, megszabadul, oly biztosan, mint én itt vagyok. Ebben a pinczelyukban az ördög sem tartaná ki; nincs egy valamire való ember az egész tömlöczben.

– A társaság másokban sem lehet igen jó, – szólt közbe Tengelyi ágyára feküdve.

– Dehogy nem! – mondá a másik. – Voltam én tömlöczben, hol egész boldogság volt lenni. Csupa próbált ember; soha szebb históriákat nem hallottam. Az egyik alig végezte, már a másik kezdte; még asszony is volt köztünk. De itt az embernek kétségbe kellene esni.

– Hát ez nem a kend tömlöcze? – kérdé Tengelyi.

– Nem bizony; – válaszolt a másik – én közönségesen a fiscalis úr konyhájában vagy az udvaron hálok. Ma csak azért jöttem le, mert Völgyesy úr mondta, hogy vigyázzak, hogy a nemzetes úrnak valami baja ne történjék.

– Bajom?

– Ettől a vén gazembertől minden kitelik; – mondá a konyhás rab. – Az egyik gyereket egy párszor úgy megkínozta, hogy majdnem szörnyű nyavalyába esett.

– De hát miért hagyják e gyereket nála? – kérdé a jegyző borzadva.

– Hát azt mondják, – felelt a másik, ki azalatt szintén bundájára feküdt – hogy valahányszor csak férfit zártak hozzá, mindenik, mihelyt kiszabadult, nagy gonosztettet követett el. Pistát is azért zárták ide, mert azt, úgymond fiscalis uram, bizonyosan le fogják fejezni. Az ilyen gyerek, ha kiszabadul is, nem tehet nagy csint.

– De mi csint tehettek azok eddig, hogy rabságra jutottak? – kérdé a jegyző ismét.

– Az furcsa dolog! – válaszolt a kérdezett nagyokat ásítva; – a faluban, honnan valók, egy tűz a másikat érte, s a vizsgálódásnál kisült, hogy csupa gyerekek rakták, mind úgy tizenhárom-tizennégy esztendős suhanczok. Völgyesy úr azt mondja, hogy betegség! Meg is hiszem; a gyermekeknek egyike már mióta fogva van is gyujtogatott; de akár betegség, akár nem, a szolgabiró a többieket megvesszőztette s ezt a kettőt, minthogy szüléik nem élnek, beküldte ide hozzánk. Ha felnőnek, szép gazember lesz belőlük. Jó éjtszakát! – S ezzel Csavargós bundájába takarózva, rövid idő mulva hortyogni kezde.

Tengelyi egy ideig ébren maradt, s a mécsnek mindinkább elapadó világánál alvó társait nézé. Végre a fáradtság, melyet szokatlan felgerjedése, az utazás s az, hogy mult éjtszaka nem aludt, okoztak, meghozták álmát. – Hagyjuk őt pihenni; s adjon az ég boldog álmakat minden szenvedőnek.