XXXIV.

Vannak az emberi életben pillanatok, hol az, ki munkássága czéljául dús vagyont, hatalmat vagy kitüntetést tűzött ki, mélyen érzi iparkodásainak haszontalanságát. A széles úton is, melyen a többség a szerencse külső adományai után fárad, van egy pont, hol az, ki rajta halad, midőn annyi fáradság után még mindig távol czéljától, midőn a körülötte tolongó tömeg által minden lépésében akadályozva, s mégis magányosan találja magát, azon szomorú meggyőződésre jut: hogy a megelégedés, melyet keresett, ezen úton el nem érhető; s ki a sokaságtól elválva, magányos utakon törekszik felfelé, nem hogy a tömeg fenséges állását bámulja, de hogy önmagát emeltebbnek érezhesse; nem hogy sokaktól láttassék, de hogy szemeinek tágasabb kilátás nyiljék; nem mert magasságáról uralkodni akar, de mert szabadság után vágyódik: az, habár a kevesektől járt ösvényen néha erejét lankadni érzi is, soha annyi keserűséggel nem tekinthet multjára, mint most az alispán, ki szobájában fel s alá járva, midőn jelen helyzetét átgondolá, azon meggyőződéshez jutott, hogy egész életének irányát elhibázta.

Rétyt a természet nem alkotta érzéketlennek. Fiatalabb korában nem volt senki, kinek másokhoz simulni, kinek sokaktól szerettetni annyira szükséges vala, mint neki. A sors által nem rendkívüli, de nem is középszerű elmetehetségekkel, szép vagyonnal s azon külső tökélyekkel ajándékozva meg, melyek arra, hogy szerencsések legyünk, belső jelességünknél talán még szükségesebbek, az ifjú Réty joggal boldognak mondhatá magát. Úgy látszott, személyes tulajdonaiból, valamint helyzetéből nem hiányzott semmi, mi őt azzá teheté, s ha természetét követve a körön, melybe a végzet által állíttatott, túl nem emelkedik, most hihetőkép azon szerencsés egyediségek egyikét látnók benne, kiknek az élet majdnem minden kívánságaikat megvalósítá.

De volt Réty jellemének egy oldala, mely minde reményeket meghiusítá: gyengesége, s mi azt, hol az nem észhiányból ered, közönségesen követni szokta: – hiúsága, s ezek nem engedék, hogy azt, mit sorsától nyert, nyugodtan élvezhesse. Kiragadva természetes helyzetéből e hibái által, élte a csalódások s keserűségek hosszú sorává vált. Valamint azon ragaszkodás, melyet rajta iskolatársai s első ifjúságának barátjai tapasztaltak, nem érzékenységnek, hanem nagyrészint annak volt következése, mert Rétynek mindig szüksége vala valakire, kihez támaszkodhassék, úgy midőn az egyetemről visszatérve a gyakorlati életbe lépett, szüleinek nézetei s tanácsai nem maradhattak befolyás nélkül az ifjúra; s ámbár ő atyja nagyravágyó terveinek eleinte inkább engedett, mint bennök osztozott, rövid idő kellett, hogy a hiúsághoz hajlandó ifjú a kilátást megkedvelje, mely naponként szemei elébe állíttatott s azon kitüntetések után maga is vágyódjék, melyeket eleinte csak azért nem taszított el magától, mert atyja kívánatainak ellenállni nem tudott.

Olvasóim tudják, miként Réty mindjárt első fellépésénél egyetemi barátjával, Tengelyivel jött összeütközésbe. Az ifjú érzé tettének aljasságát, s elkövetett mindent, hogy atyját e szándékáról lebeszélje. Százszor mondá, miként megvetné önmagát, ha legjobb barátja iránt ily bánásra képes volna. De mikor atyjától hallá, hogy ez által életének legszebb reményét hiusítaná meg; mikor anyja rimánkodott s a férfiak mondák, hogy soha a megyében ily fiatal, az asszonyok, hogy soha ily csinos főbiró nem volt, s valamennyien abban megegyeztek, hogy Tengelyi e hivatalt úgy sem nyerheti el: Réty nem állhatott ellent, s minden szebb feltétel s nemesebb érzés, mely keblében felszólalt, csak arra használt, hogy átlátva hibáját, barátja társaságát ezentúl kerülje, nehogy előtte megszégyenülve álljon.

A közélet körébe ragadtatva e lépés által, megszokva azon apró dicsőséget s haszontalan kitüntetéseket, melyeket a megyei élet nyujt s melyek a hiúságnak inkább ingerül, mint kielégítésül szolgálnak (s felfogásom szerint főokai annak, hogy e hiba nemzetünknél annyira elterjedett), Rétynek természetes hajlama ily körülmények között még inkább kifejlődött; s csak természetes, ha apja után az alispáni széket elfoglalva, magát e helyen, hol őt hódolók fogták körül, teljesen kielégítve érzé.

Voltak, kik neki már ekkor elvtelenséget vetettek szemére s azt hivék, hogy a tartózkodás, melylyel minden tárgy iránt nyilatkozik, mélyen átgondolt tervből ered, de ők tévedtek. Az alispán sokáig nem kívánt mást, mint hogy Taksony-megyében ő legyen az első, ő az, kit leginkább szeretnek s magasztalnak; óvatossága csak onnan származott, mert senkit megsérteni s így magát egy magasztalótól megfosztani nem akará. Hiúsága szerény vala követeléseiben. Azon emberek közé tartozott, kiknek nem nagyszerű dicsőség vagy hatáskör szükséges, hogy magokat kielégítve érezzék, de kik örvendenek, ha lassanként lépcsőről-lépcsőre mászhatnak, csakhogy mindig oly embereket találjanak magok körül, kik által bámultatnak; s miután a taksonyi alispánság e követeléseknek megfelelt s Rétynek eszébe se jutott, hogy minden párttól egyaránt kedveltetni férfinak a lehető legnagyobb szégyen, ő nem is kívánt egyebet.

E látszó megelégedés azonban csak addig tartott, míg körülötte senki nem találkozott, ki azt megzavarja, s a hiú férfi csak addig élvezheté jelen kitüntetését, míg benne senki magasabb vágyakat nem ébresztett. Ákos anyjának halála s második házassága előidézte ezt.

Réty, ki első házasságánál szívét követte, mert szerencséjére szüleinek akarata ez alkalommal önkívánataival ellentétben nem állt, midőn második feleségét választá, csak hiúságának kielégítését kereste, s oly nőt hozott házához, ki noha szegény, nagy családból származott, s részint szépsége, részint esze miatt mindenkitől egyaránt magasztaltatott. A gondolat, hogy sokak által irigyeltetik, hogy majdnem mindenki bámulja, miként ő özvegy létére a környék legszebb leányát kaphatta meg, szívének minden más boldogságnál jobban esett, s később is, midőn átlátá, hogy neje szépségén s elmésségén kívül még más tulajdonokkal is bir, legalább nagy vigasztalásul szolgált. E nő, kit olvasóim ismernek, azon helyzetben, melyet mint Taksony-megye alispánnéja elfoglalt, magát megelégedve nem érezheté.

Fényes, habár elszegényedett családból származva, melynek egyes tagjai magasabb hivatalokat viseltek, s így az alispánnét szüntelen csak arra emlékezteték, mennyivel szerényebb helyzetben él ő, hanem egyszersmind férje emelkedésére segédkezet is nyujthatának, épen a lehetőség, melyet emelkedésére maga előtt látott, a büszke asszonynak jelen állását türhetetlenné tevé, s azon pillanattól, melyben férje házába lépett, czélul tüzte ki magának, hogy Réty hiúságát azon magasabb nagyravágyásra változtassa által, melyet ő maga érzett.

Ily befolyás ellenében az alispán megelégedése nem tarthatá fel magát. Ha eddig örült, hogy a megyében elsőnek tartatik, most naponként arra emlékeztetett, mi csekély e dicsőség s mennyire nem érdemes, hogy egy élet czéljául tüzessék ki. A közszeretet s bizodalom hangos kitörései, melyek mint a káromkodás, sehol nem közönségesebbek, mint hazánkban, elveszték becsöket Réty előtt, mióta naponként arra intetett, hogy inkább borának, mint érdemeinek köszönheti. A helyzetében szükséges leereszkedés mindig terhesebbé vált a gúny által, melylyel őt neje ily önmegalázásért – mint azt büszkeségében nevezé – üldözni szokta; szóval az alispán, ki egész élte boldogságát abban kereste, hogy vele mindenki megelégedjék, nejénél most csak elégedetlenséget, gúnyt s mindazon czéloknak, melyek után fáradott, megvetését találá, s mintegy megalázva érzé magát önszemei előtt.

Csalódik, ki azt hiszi, hogy ki ifjú korában gyengének mutatkozott, később mint férfiú szilárdabb jelleművé válik. Sőt valamint az, ki meredek hegyen állva lefelé kezd sietni, akaratlanabb szaladásnak indul, minél tovább ér: úgy az ember pályája kezdetén könnyebben állhat ellen, mint később, midőn már egy bizonyos irányban elragadtatá magát; s Réty, ha nejét soha forrón nem szerette is, az eszes s mindig egy czél után törekedő asszony nem szünő befolyása által hamar oda vezettetett, hogy eddig szerencsésnek tartott helyzetéből magasabbra kivánkozzék.

Rétynek élte azóta szerencsétlenné vált. Kit az ég hiúnak teremtett, nem arra való, hogy magának magasabb vagy távolabb fekvő czélokat tűzzön ki. A hiúság szüntelen kielégítés után vágyódik, neki minden szavára taps, minden tettéért dicséret, minden pillanatban magasztalók kellenek, s magasabb czélok kivívása csak azoknak adatik jutalmul, kik mindezeket nélkülözni készek. Réty tudta, hogy ha emelkedni akar, egy bizonyos utat kell választania, de midőn ezt tevé, az általános megelégedés helyett, melylyel hivatalát eddig viselé, egyszerre ellenségeket látott maga előtt, kiknek megtámadása s ócsárlásai őt szerencsétlenné tevék. Ha ismét természetes hajlamának engedve czéljairól megfeledkezett s előbbi modorához, mely szerint minden pártnak megelégedését keresé, visszatért, a köztapsot, melyet rövid időre aratott, elkeseríté nejének elégedetlensége. Az alispán minden tetteiben habozás és bizonytalanság vala észrevehető, s nem érezé a kétes helyzetet, melyet elfoglalt senki inkább mint ő maga.

Mennyivel kellemetlenebbé vált azonban állása, s mennyivel inkább sejdíteni kezdé, hogy közte s azon párt között, melyet új czéljainak feláldozott, való kibékülésről többé szó nem lehet: annyival nagyobbá vált a hatalom, melyet felette neje gyakorolt. Annyit áldozott fel megelégedésének, hogy legalább ennek tökéletes elérése után kelle fáradnia és végre minden hiú ember könnyen változtatja meg hiúsága tárgyait, s ha magát e téren reményeitől megfosztva látja, vágyait más s néha ellenkező czélok felé fordítja, – s így Réty is. Meggyőződve, hogy a népszerűség, melylyel egykor birt, visszaszerezhetlen, ő most egészen osztozott neje kívánatában s majdnem vakon követte tanácsait.

E gyengeség, melylyel neje iránt viseltetett, Rétyt oda vezeté, hogy barátai tőle mindinkább visszavonultak. Tengelyi, kivel mióta őt Tiszarét jegyzőnek fogadá, főkép míg első neje élt s özvegy korában a régi lábon állt, ismét alig jött a házhoz. Vándory maga, ki nála eddig mindennapos vala, hidegebbnek látszott. Az öreg Kislaky s Bántornyi Tiszarétre, hol előbb sok víg órát töltöttek, ritkábban jöttek. Az alispán körül csak hizelgőinek csoportja maradt, Macskaházy s hozzá hasonló emberek, kik az alispánné hatalmát ismerve, az uralkodó hatalomnak minden módon kedvében jártak, úgy hogy Réty, ha nejének ellent akart volna is állni, senkit, kihez támaszkodhatik, maga mellett nem látott, s nehogy a a megalázó akaratlanság, melybe jutott, mások által is észrevétessék, végre a gyengeségnél közönséges szinleléssel úgy tetteté magát, mintha az, minek ellent nem állhatott, tulajdon akaratának lenne kifolyása.

Olvasóim tudják a részt, melyet Rétyné Tengelyi irományainak elrablásában vett. Midőn Viola vallomása által, mely, mint mindenki gondolhatja, titokban nem maradt, az egész dolog közbeszélgetés tárgyává vált, nem volt senki a megyében, ki a zsivány előadásának hitelt adva, az alispánt az egész terv részesének ne gondolná. Ezen szigorú ítélet azonban ismét igazságtalan vala. Réty nejének tervét, mielőtt az véghezvitetett, nem ismerte, sőt bármennyire érzé azon irományok fontosságát, melyeket Vándory s később Tengelyi kezében tudott, az alispán minden hibái mellett becsületesebb, s ha ez nem volna is, sokkal gyávább vala, hogysem a gonosztettben, melyet neje czéloz, valaha megegyezett volna. Miután azonban a dolog megtörtént s neje által Viola vallomásáról tudósíttatott, mit tehetett?

Elborzadva kérdé nejét: vajjon a zsivány igazat mondott-e?

– És ha minden, a mit a zsivány mondott, igaz volna, – válaszolt neje – ha azt, mivel vádoltatom, tettem, nem tettem-e családom javára, nevednek fentartására, érdekeid előmozdítására? Fel fogsz-e lépni ellenem? Biró elébe fogod-e idézni nődet, mint rabot? Önmagad fogsz-e gázolni a névben, melyet viselsz? – Tönkre teszed magad s még ártatlanságodat sem fogod elhitetni az emberekkel. Az egész világ most is inkább téged, mint engem vádol. Ha ellenem fellépnél is, a világ ebben is egy új alávalóságot s nem bűntelenségedet fogja látni. Előtted egy út áll, az egyedüli, melyen becsületedet megmentheted, az, hogy egész befolyásodat e szerencsétlen történet elpalástolására használd.

Réty soha szerencsétlenebbnek nem érzé magát, mint e pillanatban. Lelke eliszonyodott a gondolattól, hogy gonosztevőkkel akaratlan czimboraságba jutott. Ő előre látá mindazon nehézségeket, melyekbe e tett elpalástolása által jőni fog. Sejdíté, hogy éltének nyugalma elveszett, s hogy mint a gonosztevőnek, ezentúl minden pillanatban a szörnyű titok felfedezésétől kell remegnie, – s mégis mit tehetett? – Neje helyesen fogta fel állását. Vagy mint a gonosztett üldözője, vagy ha azt eltitkolni segíté, mint részese kelle fellépnie; középút nem volt. Hogy e kettő között Réty a másodikat választá, jelleménél fogva természetes. A befolyás, melyet neje felette évekig gyakorolt; meggondolása annak, hogy a tett eltitkolása lehetséges, s ha az sikerül, becsületes nevét s jelen állását megtarthatja, holott ellenkező esetben, ha az egésznek felfedezéséhez segédkezeket nyujt, legtitkosabb családi viszonyai közbeszélgetés tárgyává válnak, s ő maga, ha nem is a biró, legalább a közvélemény által elítéltetik: alig engedett választást s az alispán oly irány követésére látá magát kényszerítve, melyet rosszalt, sőt melytől egész valója borzadott.

Macskaházy meggyilkoltatása által ez állás még nehezebbé vált. Macskaházy szobájában egyes irományok találtattak, melyek Tengelyi sajátjai voltak. Míg Tengelyi tartatik a gyilkosnak, ez irományoknak ottléte az által magyarázható, hogy a jegyző azokat gonosztette elkövetésénél ottvesztette; de ha ő felmentetik, nem válik-e ezen irományok ott találása által a vád valószínűbbé, mely az alispán ellen ez irományok elrablása iránt emeltetett? nem fogja-e maga Tengelyi e körülményt annak bebizonyítására használni? – Vesztőhelyre vinni egy oly embert, kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, ki egykor barátom volt s kinek leánya fiam neje lesz; vagy enmagamat örök gyalázatnak, sőt szigorú büntetésnek kitenni; ez a választás, mely számomra marad, – így szólt Réty magában s szívét leirhatlan kínok tölték el.

Réty, mint gyenge emberek közönségesen, azt, kinek hatalmától megmenekülni nem tudott, azaz nejét, nem szerette soha; a hidegség, melylyel iránta viseltetett, most gyűlöletté változott. Elhagyva barátjaitól, megvetve s talán gyűlölve tulajdon gyermekei által, megfosztva a közbecsüléstől, mely után egész életén át vágyódott, kitéve veszélynek s gyalázatnak – ez vala a helyzet, melyben magát látá; s Réty annyival inkább gyűlölte nejét, mennyivel kevesebbé bocsáthatá meg önmagának a gyengeséget, melylyel eddig tanácsait követte.

Az alispánné sokkal inkább ismerte férjét, semhogy a változást, mely kedélyében történt, észre ne vette volna. A büszke asszony azonban e látszó hidegséget azon megvetéssel viszonzá, melylyel oly emberek, kik bár rosszat, legalább erősen akarni tudnak, olyanok iránt viseltetnek, kik magukat általuk eszközül használtaták, meggyőződve arról, hogy férjének jóléte önterveinek sikerülésétől elválaszthatlan, közönyösen látá annak haragját.

Az alispánnak nyugtalanságát, melyet helyzete eléggé megmagyarázhat, ez alkalommal azonban, úgy látszott, nem kevéssé nevelé egy levél, mely asztalán feküdt s melyet, midőn a szobában körüljárva néha asztala mellett megállt, időről-időre fölvett s látszólag a legnagyobb felgerjedésben helyenként újra olvasott.

A levél, mint irásából láthatjuk, Vándorytól vala, s miután regényolvasók mindig azon kiváltsággal birnak, melyet egyes kormányok néha igénybe vesznek: hogy mindenkinek legtitkosabb leveleit szabadon elolvashatják, legczélirányosabbnak tartom, ha a levelet, mely Rétyt oly nyugtalanságba hozá, itt egész kiterjedésében előmutatom.

A levél így szólt:

«Kedves öcsém!

Tudod, nem szoktam visszaélni e névvel, mely egykor szívemnek kedves vala, de melylyel élni megszüntem, mióta meggyőződtem, hogy használása neked káros lehet. Testvéred vagyok, de nem követeltem soha más jogot, mint melyet szíved ád, s most is csak azért akarlak emlékeztetni e viszonyunkra, hogy szavam, ha lehet, az ösvényről, melyen jársz, visszatérítsen.

Te egy örvényen állsz, Sámuelem! Tekints körül! még egy lépés, s a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatlan; becsületed, mely most veszélyeztetik, talán elveszett; lelkedet oly tettek fogják terhelni, melyeket késő bánatod helyre nem hozhat többé. Oh, térj magadba öcsém! s gondold meg, azon külső fény s földi vagyon, melynek már ennyit áldozál, megérdemlik-e, hogy értök lelked nyugalmát örökre koczkáztasd?

Volt egy idő, hol Tengelyit barátodnak nevezted; de hagyjuk ezt! Jónak látád szétszakítani e köteléket, s ámbár egy becsületes embernek barátsága ép oly jótéteménye az Istennek, mint ha egy nagy férfi szeretetét nyerhettük meg, te eltaszítád e jótéteményt magadtól, ám legyen; de ha Tengelyi soha barátod nem lett volna, ha ellenségednek tartod, vajjon nem szólal-e fel szived, midőn őt ezen helyzetben látod? Meg vagy győződve ártatlanságáról, ismered a viszonyokat, melyeknek ő áldozatja, tudod mindezen szerencsétlenségnek kik okai, ismered az alávalókat, kik hogy ön gonosztetteiket elpalástolják, ellene vádat emelnek; tűrheted-e, hogy e föld legbecsületesebb embere ellenei által így elnyomassék? hogy a legjobb, legszeretőbb család ennyit szenvedjen, miután segíthetsz, miután ennyi embernek megmentése csak tőled függ?

Nem gondoltam, hogy azt, mit tőled legszorosabb kötelességed kíván, kérni kényteleníttessem; meg voltam győződve, hogy miután Tengelyi szenvedéseinek oka nagyrészben magad vagy, mindent el fogsz követni, mi önvétked helyrehozására kívántatik; úgy látszik, csalódtam, sőt tulajdon fiad kérései nem birhattak arra, hogy e szerencsétlen, általad megrontott család sorsát csak enyhítsed is. Lelkemnek fáj, de szükséges, hogy emlékeztesselek sokszor tett igéretedre, miszerint semmi igazságos kívánatomat megtagadni nem fogod; hogy eszedbe juttassam azon kötelességeket, melyekről – mint annyiszor állítád – soha megfeledkezni nem akarsz.

Igen, Sámuel, ha a mult időre visszatekintesz, nem tagadhatod, hogy mindig testvérileg bántam veled, s javadra sokat áldoztam fel, mi az emberek nézete szerint nagy becscsel bir.

Még gyermek valék, midőn anyám meghalt, de már eléggé kifejlődve, hogy a változást észrevegyem, mely főkép miután apánk másodszor házasodott meg, helyzetemben történt. Mióta anyád e házba lépett, jó napjaim elmultak. Mielőtt gyermeke született, gyűlölt, mert arra emlékeztetém, mi után leginkább vágyódott; később pedig, mikor a világra jöttél: mivel félt, hogy apám örökségét meg fogom osztani veled. Az egész világ sajnálta helyzetemet, nem hiányoztak, kik ellened gyűlölséget igyekeztek bennem ébreszteni, de én forrón szerettelek mind e mellett. Nekem úgy látszott: mindazon kínzás, melyet apám házában, mióta te a világra jöttél, tűrök, semmi az örömhöz képest, melyet élvezék, ha karjaim közé szoríthattalak, ha bátyádnak neveztél, ha egyes szavakra vagy valamely játékra taníthattalak. Mostohám üldöz, így gondolám magamban, apám nem véd, szidnak és kínoznak, de végre van testvérem, s ha majd az felnő, mi boldogok leszünk egymással.

Gyermekségem annyira szerencsétlen volt, hogy reményeimmel mindig a távol jövőben kelle tévelyegnem, s minél idősebb levék, annyival tűrhetetlenebbnek tetszett állapotom. Hét esztendős korodban hozzád nevelő jött s elválaszttattam tőled is. Apám egész szeretetét benned központosítva, irántam naponként hidegebbé vált. Anyád mindinkább gyűlölt, magok a szolgák visszavonultak tőlem, s úgy látszott, közmegvetés és üldözés tárgya lettem. Nem tűrhettem többé helyzetemet. Tizenhat éves korában mindenikünk többet remél az élettől s inkább bízik magában, mint hogy merész feltételektől visszaijedne. A kötelékek, melyek mindenikünket később oly ellenállhatatlanul lánczolják munkássága köréhez, még gyengék, s az ifjú nem gyanítja, hogy midőn más pályára lép, bajait közönségesen csak újakkal cseréli fel, s hogy az örömek, melyeket élvezett, kipótolhatlanok. Hosszú küzdés után elhagyám e hazát s a külföldön kerestem nyugalmat s szabadságot.

Hosszú évek multak, mióta ezt tevém, de ha szobádban körültekintek, mely akkor apámé volt, s a pillanat jut eszembe, melyben kezét utólszor ajkaimhoz szorítám, lelkemet még most is bánat tölti el. Ha egy szerető szót szól, ha nyugtalanságomat észrevevé, látva az el nem titkolható könyeket, melyek arczomon lefolytak, a helyett, hogy mint máskor tevé, a pityergő gyermeket türelmetlenül elküldi, csak egyszerűen szomorúságom okáért kérdez: soha határozatom véghezvitelére nem éreztem volna erőt magamban. Én apámat szerettem még e pillanatban is; egy meleg szó ajkairól, s nekem mennyi önszemrehányás, apámnak talán mennyi bánat meg lett volna kimélve.

Apám, mint sokszor mondád, szeretett, s én elhagyám őt. Oh, Sámuel, ez fáj lelkemnek! s noha még félig gyermek valék, fájt már akkor, midőn házunkat elhagyám. De ifjúságunk napjaiban, hol magunk előtt mit szívünk érez nem titkolhatjuk el, ki gyanítja, hogy a szerelem, melyet mások iránt éreznek, hidegség palástjába rejtőzhetik? S én azon meggyőződéssel mentem el, hogy senki által nélkülöztetni, senkitől visszakívántatni nem fogok, téged talán kivéve, ki gyermekjátékaid között észre fogod venni a hiányt, mely távozásom által történt, s ki talán vissza fogod óhajtani bátyádat.

Anyámnak egy közel rokona, ki mindig különös szeretettel viseltetett irántam, s ki, miután a módot látá, melylyel velem mindenki bánt, e lépésre leginkább bátorított, segédkezet nyujtott czélom kivitelére is. Ő szerzé meg a szükséges irományokat, melyekkel azon név alatt, melyet most viselek, külföldre meheték; neki köszönöm, hogy távollétem első éveiben, noha majdnem pénz nélkül indultam el, szükséget nem ismerék. – Három év leforgása után e bátyám meghalt s oly sebesen és váratlanul, hogy hollétemről senkit nem tudósíthatván, segélyezésem iránt rendeléseket nem tehetett, s Göttingában, hol akkor épen egyetemi éveimet kezdém, egyszerre önerőmre hagyatva látám magamat. Senki a hontalanságnak kínjait nálamnál fájdalmasabban nem érzé. Könnyen símulok bárkihez, s mire később tapasztalás tanított, azt már félig gyermekkoromban sejdíteni kezdém: hogy alig van ember, kiben közelebb ismeretség után igen sok szeretetreméltót nem találhatnánk, s így nem voltam barátok nélkül külföldön sem; de a gondolat, hogy mindezen kötelékek, melyek szívemet egyes emberekhez fűzték, végre ha hazámba visszatérek, mégis meg fognak szakadni; hogy azok, kiket szeretni tanultam, nem ugyanazon körben fogják később használni erejöket, mint én; hogy semmi maradandó viszonyba nem léphetek: elkeseríté minden örömeimet. Olyanhoz valék hasonló, ki e földön élve halhatatlanságot nem hisz, s így félve a haláltól s azt gondolva, hogy ez mindennek véget vet: nem örülhet létének, mely ez élet szűk határai közé szoríttatik. Ha társaim hazájukról szólván, lelkesedésökben részt nem vehettem; ha láttam, miként köztök azok is, kik egymástól távol álltak, legalább honuk multjában s jövőjében egy közös emlék- s reménykincset birnak, mely őket egybefűzi, s melyben csak én, a számkivetett, nem részesülhetek: lelkemben véghetetlen vágy támadott távol hazám után. – De nem biztam atyám szeretetében, nem hittem, hogy gondatlan lépésemet megbocsáthatja, s magamba fojtám vágyamat. Az, hogy bátyám halála után senki által nem segíttetém, határozatom megváltoztatására indokul nem szolgálhatott. Kevés szükségeim voltak, s azoknak fedezésére munkám elég vala, sőt mint hasonló helyzetben minden ifjú, a gondolat, hogy mindent magamnak köszönhetek, az önmegelégedésnek egy nemével tölté szívemet, melyet semmivel nem cseréltem volna fel.

Tíz évnél többet töltöttem így. Honi emlékeim távolabb estek tőlem s kevesebb fájdalommal töltének. Maga nyelvünk, melyet csak ritkán gyakorolhaték, szokatlanná vált, s egyetemi gradust véve, új hazámban otthonosnak kezdém érzeni magamat; s habár a reményről, hogy szülőföldemre egykor visszatérek, le nem mondék, legalább már nyugodtan várám a pillanatot, melyben ezt tehetem, midőn hírt vevék, hogy a heidelbergi egyetemre jöttél. Az ottani deákok névsorában olvastam nevedet. Más Réty Sámuel is lehetett a világon, de nekem szívem mondta, hogy testvéremet fogom találni. Félbehagytam a magántanítással, melyből Göttingában éltem, félbeszaszakasztottam összeköttetéseimet, s hozzád jövék, hogy éltem tapasztalásait s azt, mit tanultam, hasznodra fordíthassam.

Nem azért irom mindezeket, hogy szemrehányásokat tegyek – úgy hiszem, a szorgalom, melylyel egyetemi éveid alatt segítélek, nem volt egészen hasztalan és szeretetem a messze idegen földön szivednek jól esett, – de tudom, helyzetemben mindenki szintúgy cselekedett volna s ha érdemem volt, azt bőven megjutalmazá a boldogság, melyet társaságodban élvezék. Honi nyelvemen, ifjúságom boldog emlékeiről szólhattam ismét, kérdéseimre testvérem felelt s évek óta először ismét azon meggyőződés ébredt keblemben, hogy nem állok egészen elhagyatva a világon. Nem, Sámuelem, nem szemrehányásokat akarok tenni, de vissza akarlak emlékeztetni a boldog napokra, melyeket együtt tölténk, – a napokra, hol közöttünk titok nem vala, hol az, hogy én tőled valamit kérjek, minek megadása neked kellemetlen volna, ép oly valószinűtlennek látszott, mint az, hogy te kérésemet megtagadhatnád.

A viszonyt, melyben egymással álltunk, senki nem gyanítá, sőt voltak, kik bámulák, hogy annyira különböző korunk mellett ennyire barátok lehetünk. Maga Tengelyi, ki előtt egyébiránt titkunk nem vala, soha nem sejdíté, hogy testvérek vagyunk. Csak magunk között határoztuk el, hogy ha egyetemi esztendeid elteltek, együtt térünk meg apám házához, együtt kérjük bocsánatát a meggondolatlan lépésért, melylyel agg napjait elszomorítám.

Az ég máskép rendelé. Ismerted az angyalt, kinek szeretete minden egyéb kötelékeket velem elfelejtete s azon határozatra birt, hogy Németországot válaszszam hazámnak. – Cselekvésem vétkes vala kétségen kívül; bármi csekély legyen az erő, melyet magában érez, elhagyni hazáját nem áll soha senkinek szabadságában s vétkezik, ki az Isten által számára kijelölt napszámot elhagyva, más térre fordítja talán csak itt valóban használható tehetségeit. Tudtam általad azt is, hogy apám vágyódik utánam; de egyszer szerettem éltemben s midőn választanom kelle szerelmem s kötelességeim között, ennyi boldogságnak feláldozására nem éreztem keblemben erőt. Ha a hölgyet, kit magamnak választék, mint nőmet apám házához vezetem, ő, kinek büszkeségét ismerém, öröm helyett csak új fájdalmat fogna érezni. A gondolat, hogy fia egy mesterember leányát választá párjául, nézetei szerint nagyobb szerencsétlenség vala, mint mit fiának megtalálása pótolhatna s te magad jobbnak látád, ha a kis hivatalt, melyet nyertem, elfogadva, álnév alatt egy ideig még külföldön maradok.

Emlékszel-e még elválásunk pillanataira, Sámuel? A gondolat, miként egymást sokáig látni nem fogjuk, fájdalommal tölté szivünket, szemeink könyekkel teltek, midőn utólszor kezet nyújtánk s mégis boldogok valánk. Te egy munkás élet küszöbén látád magadat, melyben ifjúságod feltételeit valósíthatni gondolád; én szerényebb kilátásokkal, a viszonzott szeretet egész boldogságát hordva keblemben, tekinték a jövőnek elébe.

E legboldogabb korszaka életemnek, mint tudod, rövid vala. Kevés hónap mulva, miután te hazádba visszatértél, nőm meghalt s annyi szerencséből, melylyel magamat környezve látám, csak emlékeim maradtak. Te, kinek bánatomat legjobban elpanaszolhattam volna, távol valál; Tengelyi, ki, mint tudod, kívüled szivemhez legközelebb állt, még előtted tért vissza hazájába. Volt idő, mikor azon élvezet, melyet a tudományokban találtam s azon örömek, melyeket az ismerőseimmel való társalkodás nyújta, lelkemet kielégíték; de a szív hamar megszokja a szerencsét s most, miután a szeretet boldogságát ismerni tanultam s tőle egyszerre megfosztatám, lelkemet leirhatlan szomorúság, ellentállhatlan vágyódás tölté el. Elhatározám, hogy haza térek s a nélkül, hogy szándékomról tudósítanálak, útnak indultam.

Látni akartam apámat s házi viszonyait, mielőtt magamat előtte fiának vallom. A mit e házban találtam, midőn kívüled senkitől nem ismerve, küszöbén először átléptem, meggyőzött, hogy jobban teszem, ha míg atyám él, magamat nem nevezem meg. Ha nevem- s követeléseimmel fellépek, anyádnak gyűlölsége talán újra fel fogott volna támadni ellenem s vesztett fiának feltalálása csak apám végnapjainak nyugalmát zavarhatá. Feltettük, hogy nem szólunk s miután közbenjárásod által e falu lelkészének választva itt telepedhettem le, minden ok megszünt, melyért e helyzet változtatását kívánatosnak tarthatám. Mint a családnak egyik tagja éltem házunkban, apám, kit talán természetes ösztöne vezérlett, határtalan szeretettel fogadott s bár nem ismerve, arra szentelhetém napjaimat, hogy végső éveit derültebbekké tegyem.

Végre anyád meghalt, kevéssel utána apám is, kinek hátralevő erejét a fájdalom, melyet neje vesztén érzett, hamar felemészté. Midőn végórájához közelgett, ágyához borultam s elmondva titkomat, bocsánatáért kértem. Szemeiben könyek ragyogtak, végső erővel kebléhez szorított, fiának nevezett s áldást monda fölöttem. Te a szobában voltál; atyánk ágyához hítt téged is s mindkettőt kezünknél fogva kért, hogy egyetértők legyünk s egymást soha el ne hagyjuk.

Atyám halála után annak, hogy álnevemet letéve, mint testvéred lépjek fel a világ előtt, semmi útjában nem állt. De azon idő alatt, melyet veletek töltöttem, sokat tapasztaltam, mi e természetesnek látszó lépéstől visszatartóztatott. Atyám nem volt takarékos s vagyonát adósságokkal terhelte. Te magad nőddel többet költöttél, semhogy, míg apánk élt, szintén adósságokba ne keveredtél volna; ha most mint testvéred lépek fel s az apai örökségnek felét követelem, oly vagyonbeli állapotba hozlak, melyben megszokott életmódodat nem folytathatod. Fellépni nevemmel s nem követelni örökségemet, nem vala kivihető, nemcsak mert ily lemondás által magadat a jövőre biztosítva nem érezhetéd, hanem mert nem akartam, hogy a világ előtt irántam ennyire lekötelezettnek látszassál. Azonfelül azon idő alatt, melyet mint lelkész a faluban töltöttem, megtanultam kedvelni új hivatásomat s érzém, hogy azt családi nevem alatt, a nélkül, hogy különcznek neveztessem, nem folytathatom többé. Maga a lárma, melyet Réty Boldizsárnak fellépése okozni fog, az, hogy közbeszélgetés tárgyává válok, visszatartóztatott titkom fölfedezésétől s két nappal apám halála után magam kértelek, hogy valóságos viszonyunkról senkinek ne szólj. Hisz veled maradhattam, testvérileg szerethettelek így is s nekem más nem kellett.

Nagylelkűségről szóltál akkor; a mit tettem, az talán nem vala az. Megvallom, voltak perczek, mielőtt magamat e lépésre határozám, hol az, mit tenni akartam, áldozatnak látszott. Nincs ember, ki néha életében vagyon után ne vágyódott volna s míg emberek lesznek, kiknek szenvedéseit vagyonunkkal enyhíthetjük, e vágyban nincs, mit szégyenlenünk kellene. Miután azonban egész helyzetemet meggondolám, az okok, melyek azt javaslák, hogy benne megmaradjak, számosabbak voltak s valamint soha tettemet meg nem bántam, úgy akkor önmegtagadás nélkül határozám el magamat. Biztosítva voltam a szükség ellen s te önként igérted, hogy soha semmit tőled nem kérhetek, mit te megtagadnál; így ha néha valakit segíteni akartam, saját birtokra nem vala szükségem.

Igen, Sámuelem, te nekem megigérted ezt; az idő eljött, hol téged ez igéretre emlékeztetlek.

A világ fogalma szerint sokat áldoztam neked. Nevet, melyre magad is büszke vagy, szép vagyont, polgári állást, melyet irigyelhetőnek mondhatni; bármi távol van lelkemtől a nagyravágyás, nem egyszer érzém életemben, hogy embertársaimnak inkább használhattam volna, ha születési jogaimról le nem mondok. Oh, öcsém, ne ébreszd bennem a meggyőződést, hogy mindezt érdemetlenért tettem, hogy mindenemről csak azért mondtam le, hogy általad rosszra használtassék!

Tengelyi sorsa tőled függ, megmentheted s visszaszerezheted megtámadt becsületét. Nem szükséges, hogy a módokat elmondjam; de ha valaha szerettél s apád végkérése szent előtted, ha nem akarod, hogy a pillanatot átkozzam, melyben szeretetem által arra biratám magamat, hogy önérdekeimet jólétednek alája rendeljem: gyermekeid boldogságára, önnyugalmadra kérlek, tedd azt, mit tőled kötelesség- s önlelkiismereted kíván, mit tőled az kér, ki, miként minden vagyonát, úgy életét neked áldozta volna s áldozná, ha javad kívánja,

bátyád Boldizsár.»

Az alispán épen ismét e levél végső sorait olvasva át, székére veté magát s szemeit az égő gyertyákra meresztve szomorú gondolatokba mélyedett, midőn az ajtó megnyilt s egyszerre bátyja állt előtte.

Kálmán Porvárról visszatérve, egyenesen Vándory házához ment s elbeszélé neki Tengelyi helyzetét. S a lelkész azonnal az alispánhoz sietett, hogy vele barátja iránt szóljon.

Vándory jötte meglepé az alispánt; nem vala elkészülve, hogy bátyjával most szóljon s látszó zavarban nyújtá kezét a belépőnek. A lelkész nem fogadá el kezét s közönségesen oly szelid arczain ünnepélyes komolyság vala észrevehető.

– Boldizsár, – szólt az alispán szomorúan, rövid szünet után, mely alatt szemeit a lelkészre függeszté, – nem fogadod el kezemet, melyet szeretve nyújtok feléd?

– Sámuel, – mondá emez komolyan, – ha a szivek megváltak, minek fogódzzanak kezeink? Ezek az egymástól távozókat nem fogják együtt tartani.

– Hát te is, – szólt az alispán fájdalmasan, midőn magát székébe visszaveté, – te is eltaszítasz magadtól? Oh, Boldizsár! ha még te is, ki oly irgalmas s oly szerető vagy mindenki iránt, fölöttem pálczát törtél!

– Én nem törtem pálczát senki fölött, – válaszolt Vándory mélyen meghatva a fájdalom által, mely testvére arczain mutatkozott, – s elhiheted, nem jöttem volna hozzád, ha nem lennék meggyőződve, hogy a jó indulat, melyet Isten kebledbe teremtett, győzedelmeskedni fog a bűnös szenvedélyek fölött, melyeknek magadat átengedéd. De nincs időd késni, ha magadhoz nem térsz, a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatlanná válik. Tengelyi tömlöczben –

Ritka az, ki azon ember iránt, kit megsértett, főkép ha hibáját jóvá nem teheti, néha a gyűlölségnek egy nemét nem érzené keblében. Vétkes tetteinknek érzete oly kínzó, hogy tőle menekülni akarván, mindenhez folyamodunk s inkább igazságtalanná válunk az egész világ iránt, hogysem a kínzó igazságot önmagunknak megvalljuk; nem bámulhatjuk tehát, ha Réty Tengelyi nevénél e pillanatban hasonló érzelmekkel telt el; s csak arra emlékezve, mit a jegyző végett szenvedett, Vándoryt félbeszakasztá. – Ne nevezd őt, – mondá türelmetlenül, – bár soha se hallottam volna nevét életemben!

– Hát annyira jutottál, – sóhajtott Vándory, – hogy tetteid megbánása helyett gyűlölséggel szólsz arról, kitől bocsánatot kellene kérned?!

– Bocsánatot tőle?! – szólt Réty s arcza lángolt. – Ki dúlta fel életem csendjét, mint ő? kinek köszönhetem, hogy egyetlen fiam házamat haragban hagyta el s fülem hallatára átkozá végzetét, mert neki engem adott apául? ki foszt meg benned az utolsó szívtől, melyet eddig birhattam? Mutass egyet fájdalmaim között, melyet nem általa vagy miatta szenvedek s térden állva bocsánatot fogok kérni tőle.

– És ki mind ennek oka? – kérdé Vándory nyugodtan.

Az alispán hallgatott.

– Ki oka, – folytatá Vándory feddő hangon, – hogy a szelid kötelék, melylyel egykor az élet kettőtöket összefűzze, szétszakíttatott? ki üldözé a másikat?

Az alispán szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

– Tengelyi tömlöczben, a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönbe zárva s te, a megye alispánja, csak arra használod Istentől adott hatalmadat, hogy kínozod azt, ki egykor barátod volt s kit most gyűlölsz, mert minden rosszat, mit neki tevél, elfelejteni nem tudsz. Kinek van itt oka panaszra?

– Én Tengelyi szenvedéseinek oka nem vagyok, – mondá az alispán türelmetlenül, – meg vagyok győződve ártatlanságáról, de az igazság karját, habár látnám, hogy hibázik, én nem tarthatom fel.

– Sámuel, – szólt a lelkész szomorúan, – e mentség jó lehet emberek előtt, de fogsz-e vele felléphetni Isten előtt, ha tőled majdan Tengelyi szenvedéseiért számot kér?

– Én mindent tettem, a mit csak tehettem, – válaszolt Réty mindig nyugtalanabbul, – tulajdon kezességemet ajánlottam; kértem Nyúzót, meghagytam esküdtjének, hogy míg Tengelyi rabsága tart, vele minden lehető kimélettel bánjék; többet józanul senki sem kívánhat tőlem.

– Én sem, testvéred sem kívánhat tőled többet? – mondá Vándory szemeit öcscsére függesztve, – az, ki érted mindent feláldozott, mit mások e világon becsesnek tartanak?

Réty látszó zavarral tekinte körül.

– Ne félj, – mondá a lelkész s évek óta talán először keserű mosolygás játszék ajkai körül, – nincs senki a szobában, ki szavaimat hallhatná, ki előtt magadat szégyenlened kellene, midőn arra emlékeztetlek, hogy testvéred szól hozzád.

Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

– Igen, testvéred. Az irományok, melyekkel születésemet bebizonyíthatnám, elvesztek s világi biró talán elutasítana, ha most egyszerre nevemet s birtokomat követelve lépnék fel. Te tudod, hogy valót mondok s nem fogod tagadni, hogy testvérileg bántam veled.

Réty háladatosságáról rebegett valamit.

– Ez háladatosságod? – kérdé Vándory keserűen; – ez azon testvéri szeretet, melynek birtokában minden egyébről lemondva, magamat gazdagnak érzém? ez teljesítése azon nem kért, de általad számtalanszor adott igéretednek, hogy soha semmit, mi emberileg lehetséges, tőled nem kívánhatok, mit te megtagadnál?

Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

– Én bíztam szavadban, bíztam annyival erősebben, mennyivel inkább meg valék győződve, hogy semmit tőled kérni nem fogok, minek teljesítése nagy áldozatodba kerülne. Boldogok voltunk mindketten e viszonyok alatt s én midőn a befolyást látám, melyet helyzetemben a földmívelő nép jobblétére gyakorolhaték, nem egyszer áldám Istenemet, hogy magamat e pálya elhagyására elcsábíttatni nem engedém. Maga a viszony, melyben egykor Tengelyihez álltunk, helyreállt. A derék férfiú mindent, mit általad szenvedett, megbocsátva, szilárd lelkének egész barátságával fogott körül s úgy látszott, a szeretet, mely közted és közte az egyetemen szinte közmondássá vált, tovább fog élni gyermekeitekben. S ki oka, hogy e szerencsés napok megváltoztak?

Réty ismét szólni akart.

– Nem akarok senkit vádolni, – folytatá Boldizsár, – csak kérdezni akarlak: ha ezen időt későbbi életeddel összehasonlítod, hol lelkedet nagyravágyás ragadta meg s terveidnek szivedet feláldozád, mikor voltál boldogabb? – Sóhajtasz! – tevé hozzá rövid szünet után, mely alatt, mintha feleletét várná, szemeit reá függeszté. – Oh, Sámuelem, miért nem hittél akkor nekem, miért nem követted benső érzésedet, mely tetteid ellen felszólalt? – Nem szólok a szívtelen módról, melylyel Tengelyivel bántál. Ákos Vilmát szereté. Tudtad, éltem leghőbb kívánata, hogy e két fiatal ember, kiket én neveltem s kiről tudtam, hogy egymást boldogítandják, el ne választassék egymástól; de büszkeséged nem tűrheté, hogy fiad egy jegyző leányát vezesse az oltárhoz s Tengelyi, kit egész éltében barátnak neveztél, megszégyenítve küldetett el házadtól.

– Nem ismertem nőm szándékát, – szakítá félbe Réty a szólót, – máskép bizonyosan nem tűrtem volna, hogy Tengelyivel így bánjék.

– Hagyján! – folytatá az előbbi, ki mindig melegebben, majdnem indulatosan kezde szólni, – nem fogok veled vitatkozni arról, mennyiben egyezik meg ezen állításod azokkal, miket később tettél. Bármennyire ferde a nézet, apának a világ fogalmai szerint joga van gyermekeinek jövőjéről határozni s én nem fogok szemrehányásokat tenni, ha e joggal visszaéltél is. De vajjon irományaim elrablása – –

Réty görcsösen megragadá a lelkész kezét, arcza égett.

– Hát te is?! – mondá fájdalmas hangon; – te is képesnek tartanál ily ocsmányság elkövetésére?!

– Isten látja lelkemet, – szólt szemeit az éghez emelve az előbbi, – midőn házamnál az első rablási kisérlet tétetett, a gondolat távol vala tőlem. Önként lemondék minden követelésekről, melyekhez születésem feljogosított, miként juthatott volna eszembe, hogy valakinek érdekében lehet engem azon irományoktól megfosztani, melyekkel jogaimat bebizonyíthatám; a levelek, melyeket egykor tőled vagy nőmtől kaptam, magamon kívül ki előtt birhattak becscsel? Mennyire nem gyanakodtam irántatok, láthatád abból, hogy midőn a történet után irományaimat Tengelyi gondjára biztam, e határozatomat előtted s nőd előtt magam beszéltem el. De miután a rablás Tengelyi házában megtörtént, miután Viola vallomásában egyenesen Macskaházyt s nődet vádolá, miután meggondolám, hogy Tengelyi irományai senki előtt annyi becscsel nem birhatának, hogy ily gonosztett elkövetésére birják s leveleid, melyek kezemben voltak, születésem bebizonyítására csakugyan elégségesek lettek volna –

Vándory, mielőtt mindezen egyes tételeknek következését kimondaná, elhallgatott; Réty kezével takarta el arczát.

– Nem vagyok természetemnél fogva gyanakodó – mondá a lelkész, midőn a fájdalmat látá, melyet szavai Rétynek okoztak, – éltem legnagyobb keserve, hogy felőled csak egy perczig ekkép kelle gondolkoznom. Magyarázd meg minde szörnyű körülményeknek találkozását s én áldani fogom Istenemet, ha tőled igazságtalanságomért térden állva bocsánatot kérhetek.

Réty fölkelt s szobájában egy párszor a legnagyobb felgerjedésben fel s alá járt. Azon pillanatok egyikéhez jutott ő, hol a szív, tovább nem viselhetve terhét, kitárja legtitkosabb érzelmeit. Ha birája előtt áll, ha vallomása életébe kerülne, a szerencsétlen férfi elmondott volna mindent. Minden tűrhetőbbnek látszott, minthogy senkivel helyzetéről ne szóljon. – Vess meg, – mondá szenvedélylyel, miután elbeszélte, mi részt vett neje az irományok elrablásában, mit ő csak a tett elkövetése után tudott meg, – vess meg bátyám, vond el tőlem örökre szeretetedet, melyre úgy is érdemes nem vagyok, de én nem cselekedhettem máskép. Szerencsétlen végzetem úgy akarta, hogy e szörnyeteget válaszszam nőmnek. Családi összeköttetései, szépsége s a magasztalók, kik őt az egész vidék legkitünőbb hölgyének nevezék, elvakítának. Mielőtt őt az oltárhoz vezettem, nehogy határozata, melyre, mint jól tudtam, vagyonom befolyás nélkül nem volt, megváltozzék, nem említém soha testvéremet; miután nőmmé vált, napról-napra föltevém magamban, hogy őt e titokba beavatom, napról-napra vártam a kedvező alkalmat s mindig elhalasztva feltételemet, soha annak kivitelére elég bátorsággal nem birtam; így történt, hogy nőm e viszonyról mindaddig semmit sem tudott, míg annak felfödözését meggyőződésem szerint továbbra nem halaszthatám. Észrevéve Ákos szerelmét, e szerencsétlen asszony, ki büszkeségének mindent feláldozni képes, azt kívánta tőlem, hogy Tengelyit vagy inkább leányát kitiltsam házamból. Megvallom, szerettem volna, hogy fiam máskép válaszszon, de részint mert téged, ki iránt annyi köszönettel tartozom, megsérteni nem akartalak, részint mert fiam önbelátásától vártam szándéka megváltoztatását, mindig elleneztem nőm akaratát. Ekkor ő, hogy – mint mondá – gyengeségemet jóvá tegye, önmaga tette azt, mire engem nem birhatott. A gondolat, nem fogsz-e te, midőn legjobb barátodat általam megbántva látod, annyira neheztelni, hogy megbánod nagylelkű tettedet, melyért ily hálátlansággal fizeték, mondhatlan aggodalommal tölté lelkemet. Szemrehányásokat tettem feleségemnek s miután általa kigúnyoltatám, hogy egy szegény lelkész- s egy falusi jegyzőtől annyira félek, elmondtam a viszonyt, melyben hozzád állok s miként ha a hatalmadban lévő irományokkal, melyeknek nagy része saját kezemmel írt levelekből áll, élni akarsz, csak tőled függ, hogy jószágaink felének birtokába helyezzed magadat. A szerencsétlen asszony nem bízott nagylelkűségedben s elcsábítva az alávaló által, ki teljes bizalmát birá, gonosztettekre vetemedett. Mondd magad, előre láthattam, vagy csak képzelhettem-e, hogy midőn a viszonyt, melyben hozzád állok, nőmmel közlöm, szavaimnak ez lesz következése?

– Szegény Sámuelem! – sóhajta Vándory.

– Oh, bátyám, – folytatá a másik, szemeit ég felé emelve, – nem sejdíti senki, mit szenvedek! Gyermekeim megvetéssel fordulnak tőlem el, becsületes nevem veszélyben forog, te magad gonosztevők czimborájának gondolsz.

Vándory szólni akart.

– Ne szólj, ne vigasztalj; – mondá emez. – Gonosztevők czimborájának! s hát nem vagyok-e az, kényszerítve helyzetem által, hogy minden befolyásomat ez alávalóság elpalástolására használjam?

– Való, a kötelékek szentek, melyek nődhez kötnek, – mondá a lelkész rövid gondolkozás után, – te el nem hagyhatod őt bajában, sőt bármi mélyre sülyedett, te őt, a mennyire lelkiismereted engedi, védelmezni tartozol. Fel szabad, sőt fel kell áldozni önmagadat, ha java kívánja; de hol egy embernek élete forog veszélyben s vétkes nőd büntetlensége csak úgy érethetik el, ha érte az ártatlant áldozod fel – –

– Értelek, – válaszolt a másik, – s hidd el, ha nőm feláldozása Tengelyinek hasznára lehetne, egy perczig sem kételkedném. Én ez asszonyt ismerni s gyűlölni tanultam. De ha nőmet a biró elébe állítom, ha tulajdon, ha gyermekeim nevét megmocskolom, mit használok? Mennyivel bizonyosabb, hogy Tengelyi irományai ügyvédünk által nőm parancsára raboltattak el, annál valószinűbbé válik a biró előtt, hogy a gyilkolás, melylyel vádoltatik, csakugyan Tengelyi által követtetett el.

Vándory átlátá e nézet helyességét s midőn maga is meggyőződött, hogy az alispán Tengelyi megszabadítására jelenleg semmit nem tehet, szomorúan csak arra kérte, hogy a jegyzőt fogsága alatt legalább minden haszontalan kínzástól oltalmazza meg.

Réty bámulva hallá a módot, melyen Tengelyi iránt adott parancsai teljesíttettek s megigéré, hogy holnap maga Porvárra megy s a szerencsétlen rabot minden lehető kényelemmel látja el.

– Így Sámuelem, – szólt Vándory meghatva, – tégy mindent, mit szegény Jónásunk sorsának enyhítésére tehetsz; a többit bízd Istenre.

Réty felsóhajtott.

– Ne mondj le reményeidről, – folytatá az előbbi biztató hangon, – meglátod, végre minden jó lesz.

– Bátyám, – mondá Réty szomorúan, – kit önkeble vádol, annak nincsenek reményei;

A hang, melylyel e szavak mondattak, mélyen hatott Vándoryra. Azért jött, hogy öcscsének szemrehányásokat tegyen; de mihelyt fájdalmát látá, e föltétel feledve volt s a jámbor lelkész most csak vigasztalásra érzé fölhíva magát. Elmonda minden lehetőséget, mely által Tengelyi szomorú helyzetéből megmenekülhet; emlékezteté öcscsét azon üdvös befolyásra, melyet ő mint a megye alispánja a vádlott sorsára gyakorolhat; szólt azon boldogabb napokról, melyek bizonyosan jönni fognak, hol Ákos s Vilmának szeretete felbonthatatlan kötelékekkel fogja újra összefűzni az egykori barátokat. – Valamint a félelem, úgy ragályos a remény is s Réty nem állhata ellent a bizodalomnak, melylyel bátyja a jövőről szólt s végre önmaga is nyugodtabbá lett.

– Boldizsárom – szólt végre, – mi boldog vagy te, kinek keblét annyi bizalom tölti el, hogy a kincs, melyet magadban hordasz, elterjed azokra is, kik hozzád közelítenek.

– Boldog? igen Sámuel, én az vagyok, – válaszolt emez, testvére kezét fogva, – de hidd el, ti is azzá lesztek. Optimistának szoktál nevezni, meglátod, hogy életnézetem nemcsak a legboldogítóbb, hanem a leghelyesebb. Kinek hite nem puszta szavakban áll, az nem kétkedik Isten jóságában. Én, részemről, előbb hiszem, hogy a nap többé fel nem jő láthatárunkon, mint azt, hogy Isten nem boldogságra teremtette az embereket. Te más úton akartál szerencséssé lenni, mint melyet a végzet elődbe jelölt s nem panaszkodhatol, ha boldogtalanná váltál. A bányász, ki a föld gyomrában kincseket keres s munkássága czéljául oly tárgyat jelölt ki, melyet a sors előtte elrejtett, örök sötétben dolgozik, de a hegytetőn melegen világít a napsugár most is, mint mikor aknájába merült. Térjen vissza homályos ösvényéről s e szép világot minden örömeivel oly bájolón fogja ismét találni, mint azt elhagyá. De öcsém, – tevé hozzá, – Isten veled, éjfél elmult, mennem kell. Holnap reggel veled megyek Porvárra, addig is vigasztalják boldog álmok lelkedet!

Réty a távozót kebléhez vonta s midőn hosszú ölelkezés után elváltak, mindkettőnek könyek ragyogtak szemeiben.