XXXVII.

Vándorynak első gondja, midőn betegét elhagyá, természetesen az volt, hogy teljes hitelességű tanukat találjon, kik a zsidónak jelenlétökben ismételendő vallomásairól bizonyságot tegyenek. A megye házánál volt; épen a tavaszi közgyülések tartattak, s így bizonyosan tudhatá, miként ha csak a nagy lépcsőn felmegy, a kisebb vagy nagy teremben mindenesetre ülésre fog akadni, honnan egy pár tagot magával vihet. Ide sietett.

Találunk minden országban valamit, mi, mihelyt határain átléptünk, figyelmünket magára vonja, s az egész nép életének különös jellemet ad. Angliának világkereskedése van; Francziaországban az egész népet a hadi dicsvágy lelkesíti; Hollandiában ott vannak a csatornák eredményei s egyszersmind képe azon csendes munkásságnak, melylyel e nép hazáját a tengertől előbb kiküzdé, később megőrizte s kertté varázsolá; Németországot megáldotta Isten philosophjaival, kik azon határok között, hová az emberi ész nem hathat, országokat találtak magok s bámuló hallgatóik számára. Hazánkban minden idegennek, kétségen kivül, azonnal – üléseink számtalansága tűnik szemébe. Kereskedés s ipar, tudományok s művészet, dicsőség, sőt még a szorgalom is oly dolgok, melyekben az elsőséget másoknak kell engednünk; egy van, miben a magyar népet – e szót természetesen csak alkotmányos értelemben, azaz Verbőczy szerint a kiváltságosokra értve – senki felül nem mulja: üléseink. Nincs nép e föld kerekségén, mely annyi üléseket tartana, mint mi.

Vannak, kik azt hirdetik, hogy nyolczszázados alkotmányunk még most is egész erejében fennáll. Ez nézetem szerint óriási csalódás. A magyar nemességnek felkelési joga, melyet az aranybulla adott – a leülés s gyűlések tarthatása jogává változott át, s csaknem kivétel nélkül elmondhatjuk, hogy minden, mi e hazában egykor állt, az most leülepedett. E hon – hogy egészen új hasonlattal éljek, – egy óriási karszékké változott, melyben a táblabirák ezerei ülnek; ki vonhatja kétségbe, hogy azon módon, melyen annyi egyes aranyeret szerez, végre e hon rejtett kincsei is napvilágra fognak jőni? Nálunk, úgy látszik, mindenki ezt várja, legalább nem tapasztaljuk, hogy a közjó előmozdítására üléseken kivül más eszközök használtatnának.

Külföldiek hazafiságunk ezen nemét hihetőkép nem méltányolják eléggé. Ők nem tudják, mi az: angaricalis gyűlésen résztvenni s ülni reggel a közgyűlésben – mert szükséges, délután egyletek választmányainál – mert hasznos, este játszó-asztal mellett – mert gyönyörűséges. Ha ezt életökben csak egyszer megpróbálták volna, fogadom azt bámulnák inkább, miként találkozik e hazában annyi ember, ki ezt kitartja? minek magyarázatára nem tudok más okot mondani, minthogy azok, kik legbuzgóbban járnak üléseinkbe, egyszersmind szólás végett legtöbbször kelnek fel, s így legalább terhes ülési foglalatosságukból néha kipihennek. Igen, nem fogja tagadni senki, az ülések száma, a helyett, hogy kevesednék, naponként szaporodik, s valóban nem foghatom meg, a magyar orvosok egyesülete miért nem tűzte még ki jutalomkérdésül azon okoknak megfejtését, melyek kronikus ülési betegségünket előidézték s fentartják? Hogy e kérdés az ő körükhöz tartozik, világos azon számos betegségi symptomákból, melyeket, ki csak ülést látott, észrevehetett, s melyek annyira különbözőbb alakban mutatkoznak. Néhányan légvonalt éreznek s megfázástól félnek; egyik izzad, a másik szomjuhozik, míg a harmadik tyúkszemeit érzi; sokan ásítanak – mi, mint tudva van, a romlott gyomornak legbiztosabb jele; s egy rész – mintegy lázban – félrebeszél. Mennyit nem vehetne ügyes orvos észre e betegségnél! mily szép könyveket irhatna az ülési nyavalya okairól!

De hol vagyok?! Vándoryt a megyeház teremébe akartam kisérni, hol a megye szine ismét ülést tart, s üléseink nagy számáról s ennek okairól szólok. E tévelygések, melyek elbeszélésem fonalát minden pillanatban félbeszakasztják, mint olvasóim láthatják, csak szerfölötti lelkiismeretességemnek tulajdoníthatók, melylyel minden egyes tényt motiválok. Annak, hogy Taksony rendeit, kik az egész reggelt gyűlésben tölték, délután ismét ülésnél találjuk, miként adjam okát, ha azon általános ülési szenvedélyre nem emlékeztetem olvasóimat, mely hazánkban létezik? Más embernek könnyű a dolga. Az egyik hires tudós, a másik dicső hazafi, vagy nagy ember, vagy talán nagy úr; ha kérdezed: miként lettek azzá, s miben fekszik érdemök? senki nem tartozik felelni, a dolog úgy van; – miért? ahhoz nincs közöd; csak mi szegény regényirók vagyunk a szomorú kénytelenségben, személyeink minden egyes cselekvésére elégséges okokat adni elő. Mintha az életnek való képét festvén, nem lenne igen természetes, hogy személyeinknek legalább fele soha nem tudja, tulajdonképen miért tesz egy vagy mást.

Bántornyi James úrról azonban, kit a terembe lépve az elnöki székben találunk, ezt, főkép e pillanatban, nem mondhatta senki. Az állatkínzás elleni, általa alapított egyesület alakításának ki nem látja elégséges okát abban, hogy ilyetén egyesület Angliában is létezik? s ily egyesület elnöki hivatalára hol lehetne hazánkban alkalmasabb egyedet találni James úrnál, ki lóversenynél s rókavadászatokban mindig élénk részt vesz s így az állatok iránti hajlandóságát már tettlegesen bebizonyítá? Mindjárt, miután Angliából visszatért, Bántornyi egészen más gondolatokkal foglalatoskodott. Tudjuk, Wilberforce és mások mily dicsőséget szereztek magoknak a fekete rabszolgák felszabadítása által, melyet fáradságos küzdelmek után a britt birodalomban keresztülvittek. James hasonló dicsőség után vágyódott. Való, hogy tökéletesen fekete embereket – mi kétségen kívül sokkal szebb volna – nálunk találni nem lehet; azonban számos czigányaink legalább barnák, s anyagi tekintetben nem is sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint az angol gyarmatok rabszolgái valaha voltak; s Bántornyi indítványozott társasága, melyet e haza szines népessége javát előmozdító társaságnak nevezett, legalább oly czimmel birt, mely angolra fordítva is igen szépen hangzanék. A részvét sem hiányzott volna. Mióta Bántornyi az angol rabszolga-emancipatiónak rendszerét a megyében megmagyarázta, a táblabirák, kik arról eddig csak rövid ujságczikkek szerint itéltek, miután megtudták, miként a fokonkénti emancipatió azzal kezdődik, hogy a szolga tíz esztendeig mint úgynevezett tanítvány hetenként legalább négy napig dolgozni tartozik, a philanthropiának ezen neme iránt különös részvéttel viseltettek, s azt úrbérünknél, hol a hazátlan zsellérek oktatásáról ennyire gondoskodva nincs, sokkal jobbnak tarták. Azonban, ki hinné, a czigányok magok épen nem mutatkoztak hajlandóknak sorsuk ilyetén javítására, s miután e nevelési rendszer a megye néhány emberbarátai által több czigányon megkisértetett, s ezek a hetenkénti négy napos munka elől megszöktek, Bántornyi átlátá, hogy hazánk ily társaságnak működésére még meg nem érett, s hogy más térre kell fordítania munkásságát.

Az állatkínzásnak megszüntetése volt a tárgy, melyet magának választott, s első tekintetre, úgy látszott, nem választhatott volna jobban. Mindenek előtt nem tagadhatja senki, hogy ebbeli törekvése tisztán angol volt. Azután valószinű, hogy ez esetben azok, kiknek javítása czéloztatik, nem fognak ellentmondani. A természetes rend is, úgy látszik, ezt követeli, miután tudva van, hogy Isten az állatokat az embereknél egy nappal előbb teremté, s ha e sorozatot felzavarni nem akarjuk, elébb kell gondoskodnunk az állatok, mint az emberek biztosításáról. Azonban nem hiszi senki, James úrnak itt is mennyi nehézségekkel kelle küzdenie. Voltak először részvétlenek, olyanok, kik az első pillanattól részvétlenek valának, s még számosabbak, kik csak később, miután megtudták, hogy az egyesületi pénztárba évenként egy forint pengőt kell fizetniök, váltak azokká. Maga Vándory, kinek részvétéről ismert philanthropiájánál fogva James legkevesebbé kétkedett, rendkívül hidegnek mutatkozott, s mihelyt az állatkínzás szóba jött, kórházakról, kisdedóvó intézetekről, s más hasonló tárgyakról kezdett beszélni, melyek az állatkínzással semmi összeköttetésben nincsenek. Mintha bizony nem volna meg mindennek a maga ideje, s mintha az iskolákról, a halálos büntetés eltörléséről s a botozás megszüntetéséről nem lehetne szólni később, mint azt Anglia példája legszebben mutatja, hol az állatkínzás ellen működő egyletek, mint tudjuk, a hétfarkú macskával igen jól összeférnek. A részvétleneken kívül fölléptek az egyesület ellen azok, kik Kassandraként mindent mélyebben látva, valamint az első casinónál a jakobinus clubbot már alakultnak hivék, úgy most az állatkínzás megszüntetésének veszélyeire figyelmeztették polgártársaikat, világos lévén, hogy azok, kik most csak állatokról szólnak, könnyen oly tárgyakra terjeszkedhetnek, melyek alkotmányunkat veszélyeztethetik. Mások ismét az első rész kilenczedik czímét láták megsértve, ha magyar földes úr, a szent koronának valóságos tagja, oly szolgaságra jut, hogy tulajdon igás lovát kedve szerint nem is verheti meg; s mikor James úr, azon megyének példájára, mely kölcsönös tűzkármentesítést hozott be, de úgy, hogy a nemesek magokat ezen szabálynak alávetni ne kényteleníttessenek, alapszabályai közé azt vevé fel, hogy az egyesület az állatkínzást csak a megye nem-nemes lakosai között fogja megakadályoztatni, új nehézségek támadtak azon kérdésnél: mennyiben nevezhető kínzásnak az, ha valamely jobbágy előfogatra hajtatva, az utak rosszasága miatt lovait megverni kényteleníttetik? s csak James úr rendkívüli tapintatának köszönhetni, hogy a társaság e csiklandós kérdésnél föl nem bomlott. Miután t. i. a szabályokban kimondatott, miként állatkínzásnak nem neveztethetik azon verés, mely vonó- vagy más marhán nemes embertől vagy annak parancsolatára követtetik el, úgy szinte azon verés sem, melyet a jobbágy úri munka vagy előfogat alkalmával lovain véghez visz, vagy mely szeptember hó végétől ápril kezdetéig a megye főútvonalain történik, hol ostor nélkül ezen hónapokban haladni lehetetlen, a társaság legnagyobb ellenei elhallgattak.

James úr sokat fáradott; gyönyörű négy pej lovából kettő döglött meg, annyit járt körül a megyében, míg az egész előkelőbb nemességet részvétre birhatá; de végre a társaság fennállt, s első elnökéül egyhangúlag alapítója választatott Voltak az egyesületnek ellenségei most is, Vándory például – ki máskor, ha szenvedések enyhítéséről vala szó, annyira lelkesedett, s kinek az állatkínzás megszüntetése kedvencz eszméi közé tartozott, – nem foghatá meg, hogy míg lenn e megye tömlöczében a rossz tartás miatt a rabok halnak, fenn a megye teremében arról folynak a tanácskozások: miként lehetne a lovak s szarvasmarhák szenvedésein könnyíteni; és azok, kik forintjokat, melylyel, mint a társaság tagjai, évenként tartoztak, már lefizették, – szerencsére nem voltak sokan, mert a porvári társaságok tagjai is a hazaszeretettel járó dicsőséget szivesebben vették árjegyzékre, mint készpénzen, – de ezek, mondom, nem foghaták meg, hogy azon pénzből, melyet a marhák javára összeadtak, még eddig a társaság titoknokán kívül senki mit sem kapott; de minden ellenségeskedés és gyanusítások mellett a társaság fennállt, s ez kétségen kívül a fődolog.

– Élni, ez főczélja életünknek, – így szólt, hamarjába nem mondhatom meg, melyik hires iró, az sem jut eszembe, melyik híres munkájában. Ha olvasóim nem hiszik, hogy e szavakat német mondta, fogják rám, – ez eszme nem a legrosszabb indigena lesz azok között, kiket már fölvettünk, s kiknek franczia, angol vagy német természetöket egy kis bajsz által, melyet rájok pedertünk, szerencsésen megmagyarosítók. Mi itt az emberi életről mondatik, áll igen sok dologra nézve a világon. Fennállnak, hogy fennálljanak, ez legfőbb czéljok; a gyermeknek játék, a férfinak valami foglalatosság kell, hogy el ne unja magát, s azon dolgok nagy részének, melyeket a legkomolyabb képekkel s néha homlokunk izzadságában teljesítünk, alig van más hasznuk, – kiveszek természetesen minden hivatalos foglalatosságot, mely fizetéssel jár, miután itt a haszon magában a fizetésben fekszik. – A porvári állatkínzás elleni társaság gyűléseket tartott, elnökkel s választmányi tagokkal birt, sőt titoknokát s pénztárnokát fizeté; mi kell több? Ily viszonyok között Jamesnek nem volt szüksége túlzott optimismusra, hogy az általa alapított egyesület fennállását, sőt kiterjedését remélhesse. A magyar különös utánzási hajlammal bir; mit a külföldön lát, főkép mit az idegen szokások között feltünőnek tart, azonnal megkisérti hazánkban is. Leghíresebb tudósunk talán azért látott széles e világ minden népeiben magyarokat, mert alig találhatunk a föld kerekségén oly valamit, mit némelyek nálunk meghonosítani nem akarnának. Ha a lófuttatás és rókavadászat Angliából áthozatott, miért ne az állatkínzás elleni egyesületek is? Én James úr ezen okoskodása ellen legfölebb azt mondhatnám, hogy a logikus egymásutánban hibázott, mely most, a mennyire felfogom, a kakasviadalok meghonosítását igénylé, – ez azonban csak egyedi nézetem, s James úr, látva első egyletének sebes terjedését, talán pótolni fogja e hiányt, mely miatt Anglia virágzó állapotához eddig nem vergődhettünk fel. Hogy az állatkínzási egylet virágzó állapotban volt, s már eddig is nagy eredményekhez vezetett, azt a társasági jegyzőkönyv bizonyítá. A jelen ülésnek titoknoki előadásában igen sok eset adatott elő, melyből minden elfogulatlan meggyőződhetett, mennyire terjed a társaságnak szelleme Taksony-megyében. Csak néhányakat legyen szabad felhoznom.

Nem egészen két hónapja mult, hogy a porvári nagy utczán a főügyész úr kocsisa egy fuvarossal találkozván, észrevevé, hogy ezen ember, midőn kitér, lovait igen veri. A kocsis megszólítja embertelen társát, de a sár nagy vala, s a másik, a helyett, hogy e baráti intésnek engedne, még inkább ostorozza szegény páráit. A kocsis hangosabban kezdi dorgálni a megrögzött állatkínzót, de ez felelet helyett csak káromkodik s a lovakat annál erősebben üti. Erre a főügyész úrnak emberszerető kocsisa leugrik bakjáról, s szép szavak nem használván, a fuvaroshoz visszafut, eléri, – mi annyival könnyebb volt, mert szekere épen akkor akadt fel – lábánál fogva lerántja üléséről, s úgy megdöngeti, hogy alig ülhetett fel ismét.

Határozat. A társaság a kocsisnak ebbeli emberszerető tettét, melyből örömmel tapasztalja, miként az állatkínzásra nézve már a nép alsó osztályai között is felvilágosodottabb nézetek kezdenek terjedni, különös méltánylásra tartja érdemesnek, s a kocsisnak nevét, mely Katona Péter, dicsérettel fogja említeni jegyzőkönyvében.

N. N. a megyének egyik táblabirája, utolsó februariusban falujáról Porvárra utazva, út közepén észreveszi, hogy lovai a mély sárban eltikkadtak. Az említett úr, nehogy a szegény állatokon baj történjék, azonnal kifogatja lovait s kocsisa által a szomszéd faluból nyolcz előfogati parasztlovat hozat magának, melylyel útját tovább folytatja.

Határoztatott. N. N. új bizonyítványát adá ez által is azon mívelt érzelmeknek, melyeket a társaság rajta mindig ismert, s ezen érdeménél fogva az egylet tiszteletbeli tagjának választatik, miről szóló oklevél az elnök által kiadatni rendeltetik.

Nem fogom olvasóimat több jegyzőkönyvi idézetekkel fárasztani; legyen elég mondanom, hogy a közszellem, mely mint néhány megyében, úgy Taksonyban is két-három ember által képeztetik, már egészen az egyesület mellett nyilatkozott, s bármit mondjanak néhányan a közszellem ellen, melyet haszontalan szélnek neveznek, tudjuk, hogy az emberek többsége mégis e szerint fordítja köpönyegét, és sokszor kezébe veszi előtte kalapját, csak hogy valahogy le ne fújja fejéről.

Midőn Vándory a terembe lépett, – mert egyenesen ide vevé útját, hol tanukra alkalmas egyéneket legkönnyebben találhatott – épen igen érdekes vitatkozások folytak egy szamár fölött, mely tulajdonosa által megveretett. Az egyesület mindjárt keletkezése óta három nagy pártra vala osztva. Az egyik, a túlsó bal oldal, jótéteményeit minden létező állatra ki akará terjeszteni; a másik, mely e társaság megrögzött conservativjeiből állt, az egylet működését csak a lovakra kívánta szorítani; míg a harmadik, mely, mint Ancillon, e túlzó ellentétek közvetítésén fáradott, az egyesület fontolva haladó pártja, a szamarakat vevé pártfogása alá, kiket a lovak kiváltságos állásában részesíteni kívánt. Ez utolsó párt a legközelebbi gyűlésben már nagy győzelmet vívott ki, miután keresztül vivé, hogy az öszvérek – fájdalom, hogy Taksony-megyében ily állat nem létezett – ezentúl lovaknak tekintessenek; innen a szamarak emancipatiójához csak még egy lépés vala, s olvasóim gondolhatják a lelkesedést, melylyel ezen párt a jelen, őt oly közelről érdeklő esetben küzdött.

Bármi szépek voltak azonban az ezen alkalommal tartott beszédek, valódi mintái a magyar szónoklatnak, melynek szabályai szerint a legszárazabb politikai tárgynál majdnem ép annyi költői szótag kívántatik, mint szerelmes jelenetekben édes nagysám s kedves teins uram czímezések, – bármennyi virággal fonták körül az általok pártolt szamarak füleit egyes szónokok, míg elleneik a lovak által régi időben e haza iránt tett rendkívüli érdemeket emelék ki, különösen azon igazságtalanságra emlékeztetve, mely elkövettetnék, ha azon állatok nem részesíttetnének különös kiváltságokban, melyeken apáink Hunnia földére jöttek, s minden csatáikban győztek, úgy, hogy a régi dicsőségnek majdnem fele őket illeti, s alig mondhatjuk meg, mi lett volna a magyar nemességből, ha valamit, mire felülhet, nem talál: Vándory úgy látszott, az egész vitatkozást nem méltatá figyelmére, s miután előbb Völgyesyvel, ki a nélkül, hogy tanácskozásaiban részt vegyen az ülésnél, s azután Bántornyi Lajost, kinek testvére kedveért az egyesületi ülésből elmaradni nem lehetett, félre hívá, s ezzel is az ablakok egyikében suttogva beszélt, a három férfi látszólag a legnagyobb sietséggel elhagyá a termet.

De mennyivel több közönyösséget mutatott Vándory az egyesület tanácskozásai iránt, annyival több érdeket gerjesztett jötte, s főképen az, hogy sietve távozván, Bántornyit s Völgyesyt magával vitte, kik azt, mi velök kétségen kívül közöltetett, hallva, annyira meglepve s érdekelve látszottak, hogy az első tulajdon testvérének legszebb beszédét még végig sem hallgatta, a másik pedig keztyüit is az asztalon hagyá. Egy rész azon törte fejét: miért jött Vándory? a másik inkább azon: miért ment el, főkép miért hítt még egy pár embert magával? míg sokan legmegfoghatatlanabbnak azt tarták, hogy épen Völgyesyt s Bántornyit hítta magával, hol kívülök még annyi mást találhatott volna. A hypothesiseknek egy egész serege támadt, melyek között majd az, hogy Völgyesy s Bántornyi egy bizonyos, akkor igen beteg ügyészhez hivattak el, kit végakarata elkészítésére mindeddig senki nem birhatott, s kit Vándory talán reá vett; majd az, hogy tanúságuk valamely házasságnál kivántatik, látszott a valószinűebbnek. Az érdek, melylyel az egyesület tanácskozásait eddig mindenki követte, e percztől lankadott s James úr, miután egy ideig mindent elkövetett, hogy a jelenlevőket szórakozásukból a tárgyhoz visszavezesse, nem tűrhetve többé az ide s tova járást s a suttogásokat, kénytelennek látá magát az ülést feloszlatni, mi által a szamarak igazságos igényeinek elismerése egy nappal későbbre halasztatott.

Hogy James úr a dolgok ezen fordulatán boszankodott s Vándoryra mert jött, s Völgyesyre s tulajdon bátyjára, mert az ülést ott hagyák, neheztelt, nem veheti senki rossz néven. Keveset ismerek, ki a közfigyelmet másokkal szivesen megosztaná, s ki, elnöki székről a legszebb beszédet mondva, hallgatóit suttogni s ide s tova járni látja, mint James úr, annak ülés után egy kis rossz kedvet mindenki megbocsáthat; volt azonban a megyeházban valaki, kire Vándory magaviselete még sokkal kellemetlenebb benyomást tett – Rétyné.

Az alispánné épen hálószobájának az udvarra nyiló ablakánál ült s dolgozott, midőn Vándoryt a zsidótól kijőni és sietve a megyeház lépcsői felé menni látta. A dolog Rétynének feltünt, de nem aggasztá őt. Mióta tudta, hogy a zsidó egészen magán kivül van s felgyógyulásához semmi remény nincs, nem kérdezősködött többé felőle, s oly nyugodtnak érzé magát, mintha már meghalt volna. Most, midőn Vándoryt a zsidónak tömlöczéül használt kamarából kijönni látta, a szerencsétlen ismét eszébe jutott. Mit bánom, akár él, akár nem – így szólt magában, – a zsidó magánkívül van; e higvelejű pap bizonyosan ismét papolt neki valamit, miből amaz egy szót sem értett, s most megelégedve, hogy mondókáját elmondhatta, fölmegy Tengelyihez, hogy ugyane hangon tovább beszéljen. S az alispánné folytatá munkáját, mindazon megvetéssel gondolva a lelkész hasztalan fáradozásaira, melyet úgynevezett practicus emberek olyanok iránt éreznek, kik munkásságukkal forintok s garasokban felszámítható hasznot nem aratnak. – Miután azonban rövid idő mulva az udvaron ismét lépéseket hallott, s lenézve, Vándoryt látá, ki Völgyesy s Bántornyi Lajos kiséretében a zsidó börtönébe visszament, s mindjárt azután a beteghez rendelt ápolóné onnan kijött: az alispánné szivét nyugtalanság tölté el.

– Mi lehet ez? – gondolta magában. – A zsidó magánkívül volt; felgyógyulásához semmi remény; mit kereshetnek ezek szobájában? Különös, igen különös. Völgyesy Tengelyinek ügyvéde, s Vándory – hátha a zsidó mégis jobban érezné magát, és – – Meg kell tudnom! – szólt magában tovább. – Az asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, ott áll az ajtó előtt, neki mindent tudnia kell.

Az alispánné, leküldé szobaleányát, s kevéssel azután nem kis bókkal az öreg asszony lépe be szobájába. A szegény egészen meg vala zavarodva, annyira bámulá, hogy a nagyságos alispánnéhoz fölhivatott.

Az alispánné a mennyire lehetett, titkolá fölgerjedését, s miután a még mindig csudálkozó asszonynak elmondta, mennyi ideig ismeri e zsidót, kit most is ártatlannak gondol, s hogy épen ezért nagy részt vesz sorsán s miután őt eddigi szorgalmas ápolásáért megdicsérte, dobogó szívvel kérdé: miként érzi magát a beteg most? s nem tudja-e, miért ment Vándory még két úrral épen e pillanatban tömlöczébe?

Az asszonynak feleletei, bármi alázatos hangon mondattak el, nem valának olyanok, hogy az alispánné magát általok megnyugtatva érezheté, sőt még nagyobb aggodalommal tölték lelkét. A zsidó, kinek eszmélete tökéletesen visszatért, miért vágyódott Vándory után annyira? mi lehet azon titok, melynek felfödözése előtt, mint az ápoló asszony mondá, nem halhat meg nyugodtan, miért küldetett ki ez ma, mikor a lelkész betegével egy óránál tovább szólt? s most Bántornyi Lajos és Völgyesy miért hivattak a beteghez, ha nem azért, hogy tett vagy teendő felfödözéséről tanuságot tegyenek?

– Kend nem tudja, – kérdé az alispánné remegő hangon, miután az asszony elég hosszas előadását a legnagyobb figyelemmel végig hallgatá, – a zsidó tiszteletes Vándory úrral miről szólt?

– A tiszteletes úr kiküldött, – mondá a másik nyugodtan, – bizony pedig nem volt semmi szükség reá, nem voltam bőbeszédű soha s az én koromban, úgy hiszem, csak rám is lehetne már bizni valamit. De a tiszteletes úr kiküldött s így nem tudok semmit, csak azt hiszem, hogy gonosztetteit vallotta meg.

– Honnan gondolja azt kend? – kérdé ismét az alispánné, kinek szokatlan fölgerjedése most az öreg asszony figyelmét is magára voná.

– Hát én bizony nem hallgatóztam, – mondá amaz, – ha akartam volna is, füleim gyengébbek, semhogy a zárt ajtón át valamit érthetnék, de csak úgy hiszem, hogy arról szóltak. Soha a tiszteletes urat oly meglepett képpel nem láttam, mint mikor a zsidótól kijött. Isten tudja, mi szörnyű dolgokat hallhatott tőle! A zsidó, mikor én a szobába visszajöttem, egy perczig nyugodtabbnak látszott, de alig ültem ott s megint újra türelmetlenné lett. – Ha akarják, hogy valamit valljak – mondá többször hozzám, – miért nem jönnek már? – Mondtam neki, hogy a tiszteletes úr csak most ment el s hogy maradjon nyugodtan. De ő mindig hánykolódott és sóhajtozott; szörnyű volt látni, nagyságos asszonyom, hogy’ bántotta lelkiismerete s nem is volt nyugta, míg a tiszteletes és az urak vissza nem jöttek. Akkor csak azt kérdezte: ezen urak előtt mondhatja-e el vallomását? s mikor hallá, hogy igen, egészen nyugodtnak látszott; engem pedig kiküldtek. De nagyságos asszonyom – tevé hozzá bámulva, midőn a halványságot, mely arczát elborítá, észrevevé – talán nagysád is rosszul érzi magát?

Rétyné összeszedé minden erejét. – Nem, jó asszony – mondá a lehetőségig nyugodtan, – menjen le betegéhez, az urak hihetőkép mindjárt ki fognak jönni.

– Igaz, nagyságos asszonyom, – szólt amaz, – úgy is a nyomorult nem él holnap reggelig, de ma éjjel még talán szüksége lesz reám. No, csakhogy az igazság süljön ki végre. Úgy-e nagyságos asszonyom, az a fődolog.

– Jól van jól, – mondá Rétyné elfojtott hangon, – majd ki fog sülni az igazság. – S ezzel a vén asszony kezet csókolva visszavonult; míg Rétyné, nehogy jelen fölgerjedett állapotában valaki által láttassék, az ajtót elzárva, pamlagára veté magát s egy ideig néma kétségbeesésbe merült.

A zsidó mindent megvallott; Rétynének erről, azok után, miket az asszonytól hallott, kétsége nem lehetett s remélheti-e, hogy Tengelyinek leghívebb barátai valamit, mi a jegyzőnek hasznára lehet, akármi áron elhallgatnának?

– Mit tegyek? – szólt magában elborzadva a helyzet előtt, melyben magát látá, – nincs-e semmi mentség? – Rétyné felugrott pamlagáról s mély gondolatokban sokáig fel s alá járt szobájában. – Nincs semmi! – mondá végre, megállva. – Tengelyi esete nagyobb lármát ütött, hogysem most ítélet nélkül elsimíttathatnék; s kire bizzam magamat szörnyű helyzetemben? kitől kérjek tanácsot? kinek pártolására számolhatok? Férjemre?! – arczán leirhatatlan keserűség látszott – tőle kérjek pártfogást? s minek? szeretett-e valaha? nem gyűlöl-e most, mennyire csak gyáva lelke ily érzésre képes? nem lehetek-e bizonyos, hogy azon perczben, melyben veszélyben lát, elhágy, sőt nehogy az ellenem emelt vádak reá is kiterjesztessenek, üldözőimhez áll? – Nem! inkább akármit, minthogy magamat ez ember előtt megalázzam! De mit tegyek? – Az alispánné ismét fel s alá kezde járni szobájában; nyugtalanságából, melylyel időről-időre fejét rázá, látni lehetett, hogy magát addig semmire nem határozta el. Végre, mintha agyán egyszerre egy gondolat villanna át, megállt s szemét a szoba egyik szegletében álló irószekrényre függeszté. – Nem, mondá elborzadva – ez nem szükséges, ez nem lehet! – S mintha futni akarna gondolatjai elől, még sebesebben folytatá járását. A szekrény varázserővel magához vonta tekintetét, úgy látszott, nem szabadulhata iszonyú gondolatától s bármerre ment, szemei akaratlanul a szekrényhez tapadtak. – Megbódulok! – szólt végre, midőn szemeit kezével takarva, a szoba közepén megállt, – mióta ez iszonyú gondolat fejemben támadt, nem tudok szabadulni tőle. Istenem! Istenem! segíts rajtam!

Az alispánné egy ideig mozdulatlanul állt, szive dobogott, melle feszült, mintha szét akarna repedni s köny nem áztatá szemeit. – De miért volna e gondolat oly iszonyú? – fűzé tovább gondolatait nyugodtabban, miután kétségbeesésének első rohama lecsillapult. – Meghalni – miért borzad szivem e gondolattól? A halál csak attól foszthat meg, mit e földön birunk s nekem van-e valamim, minek veszteért kesergenem lehetne? Gyermekeim nincsenek, nem is kívántam soha magamnak; de ha lennének, talán lekötve érzeném magamat e földhöz. Férjemet utálom. Azon állást, mely után vágyódtam, nem érhettem el – s most csak szégyen s büntetés vár reám. Balgatagság volna tovább kétkedni.

Az alispánné egy darab ideig mozdulatlanul állt.

Rétyné szekrényéhez ment, kihúzá egyik fiókját s egy elég nagy üvegpalaczkot vőn ki, mely fejér, a czukorhoz hasonló porral vala félig telve. – Így, – szólt félhalkan, midőn a palaczkot remegő kézzel maga elébe tevé – ezen arsenicummal a fél megyét másvilágra küldhetem. Míg ez kezemben van, büntető ítéletet nem fog fölöttem mondani senki! – Az alispánné egy ideig mély gondolatokba mélyedett; ezt fogják tenni hihetőkép olvasóim s minden esetre birálóim is, kik azt, hogy Rétyné, mihelyt reá szüksége van, azonnal mérget talál, valószinűtlennek hirlendik; azonban ily vád a lehetőségig igazságtalan volna. Sem abban, hogy Réty házában, mint annyi úri magyar házakban, patkányok voltak; sem abban, hogy az alispánné azokat kiirtani akarta s e czélra a legközönségesebb eszközt használá, valószinűtlenség nincs. Az, hogy Rétyné az arsenicumot, melyet ugyane czélból hazánkban száz háznál találunk, mindig magánál s zár alatt tartá, ritka gondosság, de olyan rendes gazdasszonytól, mint ő vala, kitelik. Ki pedig talán a méregnek mennyiségét hiszi valószinűtlennek, az mint tiszta theoretikus szól a dologról, tapasztalásból tudván mindenki, hogy arsenicumot csak patikában nehéz kapni, míg kereskedőknél fontszámra veheti, a kinek tetszik s magam egy festőinassal találkoztam egyszer, ki mestere számára egy font arsenicumot vitt kék papirosba takarva az utczán végig. Ki ezen kétkedik, kérdezősködjék; nem ártana, ha azok tennék, kiket az orvosi rendőrség fenntartása illet.

– De azt mondják, méreg által a halál kínos; – így szólt hosszabb gondolkozás után, szemeit az előtte álló palaczkra függesztve, Rétyné magában. – Hallottam emberekről, kik órákig iszonyú fájdalmakat szenvedve s csak borzasztó szenvedések után, melyek alatt önmagokat elátkozták, tudtak meghalni. Hátha nekem is ez lenne sorsom? hátha erős természetem a méregnek ellentállna, ha órákig ott kellene feküdnöm élet és halál között, érezve, mint szakítja szét a szörnyű méreg belsőmet, miként küzd testem minden egyes tagja az enyészet ellen? s e hosszú haldoklás, e határtalan kínok közt senki, ki szenvedéseimet részvéttel látná, senki, ki szerető kezekkel a halálos verítéket hideg homlokomról letörölné?! Tűrni mindezt magányosan, vagy olyanoktól körülvéve, kiknek minden szava, minden tekintete arra int, hogy nem szenvedéseim, de létem megszünte az, mire vágyódva várnak? – Borzadott s mintegy akaratlan mozdulattal tovább tolá a palaczkot.

Határozata meg vala törve. Nem tudá, mit tegyen, nem látott más utat, menekvést maga előtt s ez egy ellen fellázadt egész valója. Ott állt néma kétségbeesésben, előtte a méreg, melyhez szeme akaratlanul mindig visszatért, mely után néha kezével nyult s melytől ismét borzadással elfordult. – Sokat fogok bevenni, beveszem mind, – szólt ismét magában s ujjai görcsösen szoríták a palaczkot, melyet ismét kezébe vett, – úgy legalább nem fogok szenvedni, egy percz s mindennek vége van. – De meghalni most, midőn még húsz évig élhetnék! – Rétyné ismét elereszté az üveget s egy székre vetve magát, szemét kezével takarta el.

– De hátha e vén asszony megcsalt? – szólt most egyszerre, mintegy meglepetve e vigasztaló gondolat által, mely most először villant fel agyában, – ha minden, mit a zsidó vallomásáról beszélt, nem igaz? vagy ha a zsidó Vándoryt csakugyan magához hivatta s vallomásokat tett, nem vallhatott-e egészen más dolgokat? Mi oka lehetett volna arra, hogy engem vádoljon, holott mindig jóltevője valék?

E gondolatok Rétynét egy pillanatra megnyugtaták. Visszatéve a mérget fiókjába, bezárta szekrényét s szinte bámult, miként ragadtathatá el magát annyira félelme által, hogy mindjárt e kétségbeesett gondolatokra jutott. De e nyugalom nem tarthatott sokáig. Az alispánné sokkal eszesebb asszony volt, minthogy helyzetét nyugodtabban átgondolva, nem látta volna, miként az, mire minden reményét építi, legfölebb a lehetőségek közé tartozik, sőt alig valószinű – s Rétyné ismét előbbi aggodalmaiba esett vissza.

– Bizonyosságot kell magamnak szereznem, – mondá végre. – A zsidó hihetőkép még él, tőle tudhatom meg legjobban, mit vallott; s ha Vándory által elcsábíttatott, talán arra birhatom, hogy vallomását visszavegye. S ezzel Rétyné, köpönyegbe burkolva, elhagyá szobáját s egyenesen a zsidó börtöne felé sietett.

Már este volt; senki az alispánnét, midőn a megye sötét udvarán keresztül ment, nem vevé észre; s miután a börtön, melyben a zsidó feküdt, mióta betegsége miatt senki elszökésétől többé nem félt, majdnem mindig nyitva hagyatott, Rétyné a kamarában állt, a nélkül, hogy valakitől láttatott volna. S a vén asszony, ki a betegnek gondját viselte, nem kissé bámult, midőn mécse világánál egyszerre a nagyságos asszonyt ismeré meg s tőle kérdeztetett: miként van a beteg?

– Nyugodtabban, sokkal nyugodtabban, – válaszolt az asszony fölkelve székéről, melyen első pillanatban ülve maradt. – Mikor az urak elmentek, mondta, hogy mióta mindent elmondott, mi szivén feküdt, sokkal jobban érzi magát Azóta majdnem mindig szunnyadozik. Szegény ember, ha még azt tudná, hogy a nagyságos asszony is kérdezősködött felőle, sőt hogy itt is volt –

– Menjen ki kend, – mondá Rétyné reszkető hangon – s várjon reám az udvaron; ne mondja senkinek, érti-e, senkinek, hogy itt vagyok. Szólnom kell a szerencsétlennel, mielőtt meghal. Kend tudja, – tevé hozzá, midőn az asszonynak bámulását észrevevé, – hogy Macskaházy, kit e zsidó megölt, leghívebb emberünk volt; erről kell beszélnem vele. Ha csakugyan magába szállt, talán felelni fog az én kérdéseimre is.

– Már hogy magába szállt, – szólt az ápolónő, még mindig késve a kimenéssel, – az bizonyos. A tiszteletes úr egészen megtérítette. Csak mégis jobb volna talán, ha itt maradnék. A beteg szavamat jobban megszokta, nekem bizonyosan hamarább felelne; s azután az is meglehet, hogy ismét szörnyű álmaiba esik vissza s akkor egészen dühös és nagysád –

– Menjen ki kend, mondom, – szakítá félbe Rétyné a szólót – s várjon reám az udvaron; s a mint mondám, ne merészelje senkinek elbeszélni, hogy itt voltam.

E szavak oly hangon mondattak, hogy az asszony minden kiváncsisága mellett tovább a szobában maradni nem merészelt; s miután rosszkedvűen bundáját fölvéve, az ajtón kiment, az uraságok büszkesége ellen mormogva valamit fogai között, kik, ha beteget ápolni kell, szegény embert hínak, de mihelyt a beteg ismét magához jő, úgy, hogy tőle valami érdekest hallani lehet, az ápolót kiküldik s csak magok beszélnek vele.

Rétyné, miután előbb az ajtóhoz ment s kinézve meggyőződött, hogy az asszony, kit elküldött, nem hallgatódzik, a betegnek ágyához ment s a zsidót megszólítá.

A beteg nem felelt; egyenetlen lélekzete, a nehéz fohászok, melyek időről-időre mellét emelék, míg ajkai körül s egész testén néha azon különös rángás vala látható, melyet haldoklókon észreveszünk, mutaták, hogy órái számítvák. Rétyné dobogó szívvel állt ágya mellett s nézé az elszáradt arczot, melyet a halál már átváltoztatott, de a beteg behunyt szemekkel nem felelt megszólítására. Nyugtalan vala, mintha valamit keresne, körülkapart takaróján; de úgy látszott, tovább szunnyadott.

Rétyné, meggyőződve, hogyha a zsidóval szólni akar, időt veszteni nem szabad, midőn ismételt megszólításaira nem felelt, a beteget gyengén megrázá.

A zsidó felnyitá szemét, körülnézett, de midőn csak egy asszonyt láta, kit hihetőkép ápolójának gondolt, ismét a fal felé akart fordulni.

– Hát nem ismersz? – szólt az alispánné remegő hangon, – ne fordulj el, nézz reám, én vagyok.

– Hagyjatok békét, – mondá a zsidó gyengén, majdnem érthetetlenül, – a mit tudtam, megmondtam, mindent megvallottam; mi kell még?

– De hát nem ismersz? – szólt ismét Rétyné, majdnem könyörgő hangon, – nézz reám, én vagyok, Rétyné.

– Rétyné?! – szólt a zsidó bámulva, midőn megfordulván, az alispánnéra mereszté fénytelen szemeit.

– Ki más jönne hozzád? – mondá a másik nyájasan, – ki gondoskodik felőled? kinek fekszik jóléted szivén?

– El tőlem, iszonyú asszony, – szakítá félbe szavait a beteg, – hadd haljak meg legalább békében. Miért jösz? hisz látod nincs erőm, hogy raboljak, vagy valakit meggyilkolhassak.

– Magadon kívül vagy, – mondá Rétyné halkan, – hogy beszélhetsz így? ha valaki hallaná.

– Bánom is én, – válaszolt a zsidó nyugodtabban, – én nem félek többé senkitől.

– Ne hadd magadat rászedni, – mondá Rétyné halkan, – azt mondják úgy-e, hogy meggyógyulásodhoz semmi reménység nincs? De lásd, ezt csak azért teszik, hogy belőled vallomásokat csaljanak ki. Én az orvostól magától tudom, hogy minden veszélyen kívül vagy, csak még gyengeség maradt betegséged után hátra, ez is nemsokára elmúlik. Csak most vigyázz magadra. Ma is, mint hallom, Vándory még két úrral volt nálad –

Az alispánnét itt a zsidó kaczagása vagy inkább hörgése szakítá félbe, melyre a félig haldokló e szavak hallatára fakadt. – Hát azért jösz, nemde – szólt tompa hangon, midőn kiszáradt ujjaival Rétyné kezét görcsösen megszorítá, – tudni akarod, mit vallottam gonosztetteimből, melyeket veled követtem el? Nyugodt lehetsz, mindent megvallottam, érted? mindent! Azon pillanattól, midőn Macskaházy velem először az irások elrablása iránt szólt, azon estéig, mikor épen ezen irásokért Macskaházyval összevesztél s magadhoz hivattál, hogy pár új táblát vágjak ablakodba s akkor munka között azt mondád: ha Macskaházyt valaki megölné –

– Hallgass, szörnyeteg! – szakítá félbe a szólót Rétyné, midőn kezét a zsidó ujjaitól megszabadítani iparkodott.

– Szörnyeteg! nemde, szörnyeteg? – mondá a zsidó s tompa szava, midőn beszélésre kényszeríté magát, a hallgatót borzadással tölté, – de hogy’ fogják nevezni azt, ki engem azon tettekre birt, melyekért tőlem mindenki eliszonyodik?

– Alávaló zsidó! – szólt Rétyné, – ki hisz neked, ha ellenem vádakat emelsz?

– Fognak hinni, – válaszolt a zsidó, – a mit én mondtam, azt mondta Viola is; nem fog senki kételkedni rajta.

– Vissza kell venni vallomásodat, – mondá Rétyné remegő hangon, – új tanukat fogok hozni s azok előtt elmondhatod, miként előbb igéretekkel birtak arra, hogy ellenem hamisan valljál, de hogy minden, a mit mondtál, csupa koholmány, érted-e?

– Én nem fogok visszavenni semmit vallomásomból, – válaszolt a beteg, – egy szót sem.

– Zsidó, – mondá az alispánné szenvedélyesen, – ha nem teszed –

– Fenyegetődzzél másnak, – szakítá félbe amaz, – reám igéreteid s fenyegetéseid nem hatnak többé; holnapig ott vagyok, hol zsidó létemre is e világ hatalmasai fölöttem nem uralkodhatnak többé. De te, te – tevé hozzá végső erővel, – ki engem minden rosszra csábítál s mikor miattad szerencsétlenné lettem, elhagytál; te biró elébe fogsz állíttatni, – börtönbe kerülsz, mint én, – a vesztőhelyre. Megálmodtam betegségem alatt. – Középen te és én, mellettünk a hóhér nagy fényes karddal. Czifra is ott volt s Macskaházy s köröskörül roppant nép és a székre ültettek. – Itt a beteg megtörött szavai érthetlenné váltak, tovább szólt, de magán kívül vala s Rétyné a beteg hideg kezének rángatásaiból, melylyel karját még mindig erősen megszorítá, érzé, hogy végső halálos küzdelmeihez közeleg.

Az alispánné, miután karját nem kis nehézséggel a haldoklótól megszabadítá, mintegy magán kívül rohant ki a kamarából, hol az ápoló asszony betegét, midőn hozzá visszatért, magánkívül s végső vonaglásaiban találta.

Az érzelmeket, melyek Rétynének keblét e pillanatban eltölték, nem fogom leirni. Vannak szörnyek, mint az anyagi, úgy érzelmeink világában, melyeknek festésére ecsetet nem találunk s miket ez asszony most szenvedett, ezek közé tartoztak. Szobaleánya, kivel a lépcsőkön találkozott s ki által gyertyákat s egy pohár vizet rendelt magának a szobába hozatni, elborzadott, midőn asszonyát ily állapotban látá. Arczát halotti halványság takarta, egész teste remegett, szemei elvadult tekintetet vetének körül.

– Nagysád talán beteg? – mondá Julis, midőn a gyertyákat az asztalra állítá, – talán a főorvosért mehetnék? itt van a háznál.

– Mi közöd ehhez? – szólt Rétyné csillogó szemeit a szegény leányra vetve, – állítsd a vizet ide mellém s takarodjál.

A leány kiment s Rétyné, bezárva szobáját, maga maradt.

Az emberek részvétét elutasíthatjuk magunktól, de kiváncsiságukat bizonyosan nem; s ki főkép szobaleányról azt teszi föl, hogy szót fogad, ha óvakodásra intetik oly valamitől, mihez semmi köze nincs, teljes meggyőződésem szerint, csalódni fog. Legalább a jelen esetben így volt; s Julis, mihelyt asszonyától a fent írt módon kiküldetett, szobájában magányosan találva magát, nem ismert fontosabb kötelességet, minthogy azon ajtó mellett, mely őt asszonyától elválasztá, hallgatódzzék.

Mit Julis benn hallott, még inkább nevelé kiváncsiságát. Rétyné fel s alá járt. Leült asztalához s írt. Ismét fölkelt s mintha papirt tépne szét. Újra körül járt. Felnyitá szekrényét. Megint íróasztalához ült a Julis világosan hallá nehéz fohászait. – Később s leánynak úgy látszott, mintha az alispánné valamit keverne poharába.

– Csakugyan beteg, – gondolá magában, – bizonyosan cseppjeit veszi be; mégis jó volna, ha valakit hínék.

A szobaleány ismét az ajtóhoz illeszté fülét s csengést halla, mintha valaki egy poharat erősen az asztalra tesz; s midőn ebből asszonyának rossz kedvéről ítélve, föltételét már megváltoztatá s czélirányosabbnak tartá, nem híni senkit, úgy látszott, mintha az alispánné pamlagára vetné magát s a szobában fájdalmas nyögést hallana.

Ezt tovább hallgatni, a nélkül, hogy okát ismerné, több vala, mint mit szobaleány ildomosságától kívánni lehetne s miután Julis az ajtón többször koczogva s asszonyát megszólítva feleletet nem kapott, az alispánnénak szigorú tilalmáról, szenvedélyességéről, szóval mindenről megfeledkezve, egyenesen urához futott.

Kevés pillanattal azelőtt az alispánhoz Vándory jött. Rendkívül fel vala gerjedve s kérdé, nem látta-e nejét?

Miután Rétytől hallá, hogy egész nap feleségével nem szólt s nyugtalansága okáért kérdeztetett, Vándory elmondá, hogy midőn épen most Tengelyinél volt, az öreg asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, azt jelentette, hogy az alispánné épen halála előtt nála volt s vele hosszabb ideig maga beszélt. Vándory elsorolá mindazon körülményeket, melyeket az ápolónőtől hallott. – Barátom, – tevé hozzá, – nőd szenvedélyes asszony, megtudta, hogy a szerencsétlen, ki most nincs többé, előttem s többek előtt vallomásokat tett, nem ismeri tartalmukat s talán vádolva gondolja magát. Ki tudja, mire nem képes kétségbeesésében? kérlek, menj hozzá s nyugtasd meg. A zsidó vallomásában nincs semmi, mi által nőd veszélyeztetnék. Becsületszavamat adhatom reá, a szerencsétlen csak Macskaházyt vádolá.

A lelkészt e szavaknál Julis szakítá félbe, ki a szobába rohanva, mindent, mit asszonya ajtaja mellett hallott, elmondott.

– Jerünk, jerünk hamar! – kiálta Vándory, – talán még elég jokor jövünk. – S a férfiak a jövő perczben az alispánné ajtaja mellett álltak.

Az ajtó zárva vala. Benn a szobában nyögés hallatszott.

– Fel kell törni! – kiálta Vándory s miután Rétyvel együtt egész erővel az ajtónak rohantak, a gyenge zár engedett.

A czél, miért jöttek, nem vala többé elérhető. A pohár, mely az asztalon állt s melynek alján az italnak kis része megmaradt, mellette az üveg arsenicummal, Rétyné tette iránt nem hagytak kétséget. Segíteni nem lehetett többé.

Midőn férje a szobába lépett, a szerencsétlen asszony még élt, reá függeszté szemét s úgy látszott, mintha szólni akarna; de midőn Réty a pamlag mellé térdelve kezét megragadá, görcsösen összeszorult ujjai hidegek valának, mellét még egy nehéz fohász emelé s férjére meredt szemei elveszték fényöket.

Ő nem vala többé.

Segíteni nem lehetett többé.