XXXVIII.

Minden ember, a legszerényebb körben töltötte bár életét, egyszer magára vonja embertársai figyelmét, s e pillanat az, melyben eltemettetik. Ilyenkor a magas torony harangja megkondul a legszegényebbnek; ki egész éltén át elhagyatva állt, annak koporsója körül emberek gyülnek össze; ki örökös akadályok miatt semmikép nem haladhatott, annak temetése előtt a tömeg kitér; s a nyomorult, miután életében semmit magáénak nem nevezhetett, örök áron egy darabka földbirtokot szerez, melyet szabadon használhat végső ítéletig, a nélkül, hogy tilalomtörésért büntetnék. A halottat részvét s tisztelet fogja körül, – s miért? Azért talán, mert ki józanul cselekszik, tiszteletet érdemel s az emberek többsége alig tehet okosabbat életében, minthogy tőle búcsút vesz? vagy talán azért, mert meggyőződésünk szerint a halott azt, mi mindnyájunkat egyaránt érdekel, de mit a legokosabb is csak hisz, – végre megtudta? – Igaz, a halálnál nincs jobb magyarázó a világon. Ki élete becséről kétkedik s nem tudja, érdemes-e az, mit e földön elérhet, hogy érte fáradjon: az első esetnél, hol ismerősei közül valaki meghalt, tisztába jöhet. Valamivel kisebb vagy nagyobb temetés, czímerek vagy csak a puszta név a koporsón, a sír fölött mausoleum vagy fakereszt, melyeknek felállítási költségei különbözik, de melyek egyenlőn elhagyatva állnak; egy rövid beszélgetés a szomszédok között, vagy nyomtatott gyászlevél, vagy hirdetés a honi hirlapokban, vagy talán nekrologok a külföldi hirlapokban is, – egy óra, tizennégy nap, vagy egy hónap mulva csend s közönyösség – – ez a dicsőség. Egy darab fekete fátyol a kalapon, vagy teljes gyászruházat, szegényeknél vitatkozás: ki fizesse a temetést? gazdagoknál: kié legyen az örökség? – – ez az, mi a birt szeretetre emlékeztet. S mi a barátságot illeti, ki nem tudja, hogy bármennyiszer szorítottuk barátaink kezét, az eset ritka, hol e szorongatások után valami visszamaradna, mi barátunkat csak annyira emlékeztetné is reánk s kézszorításainkra, mint tyúkszemeink arra, hogy egykor csizmáink által szoríttattunk. Ki éltének ezen díjával be nem éri, vigasztalja magát azzal, hogy a kivételek közé tartozik.

Ezek közé tartozott Rétyné is, kinek halála Porváron s az egész megyében több lármát okozott, mint minden, mi a Tisza mentében évek óta emlékezetre méltó történt. Maga az, hogy Rétyné meghalt, magára vonta volna a közfigyelmet. Ha gazdag földesasszony, ki, mi több, még ötvenedik évét sem érte el, jó konyhát tartott s a legszebb ruhákban járt, egyszerre meghal, a dolog még akkor is borzasztó, ha halálánál minden illő formák megtartattak s a beteg, csak miután fölötte két orvosi tanácskozás tartatott, mult ki a világból. De mi ez az alispánné esetéhez képest? A főorvos akkor hivatott, mikor Rétyné már magán kívül volt s ő minden tudománya mellett nem mondhatott mást, minthogy ha csak öt perczczel előbb jő, a nagyságos asszonyt bizonyosan megmentette volna. Serer, ki épen Porváron lévén, a hírre szinte a házhoz jött, csak azon meggyőződését nyilváníthatá, hogy mit a nagyságos asszony ivott, bizonyosan nem volt czukros víz; de orvosi tanácskozásról vagy patikáról nem lehetett szó, még annyi idő sem maradt, hogy Serer mandulatejét, mely, a mint mondá, néha csudákat tesz, ajánlhatná. Az alispánné meg vala mérgezve s mi több, saját maga által, az iránt nem lehetett kétség – s valamint Taksony-megyének orvosi kara méltó panaszt emelhetett törvényes közbenjárásának ilyetén elmellőzése ellen: úgy a porvári társaság egész szorgalmát arra fordítá, hogy e szörnyű történet titkos indokait felkeresse.

A Réty-család s azok, kik hozzá – mint Vándory vagy Kislaky Kálmán – közelebb álltak, az egész történetet szerencsétlen véletlennek nevezék. A szegény alispánné, ezeknek állítása szerint, sokszor magneziával élt, melyet ugyanazon szekrényben tartott, hová egy pár nappal előbb a patkányok kiirtására vett arsenicumot elzárá, – szerencsétlen tévedés, mely este a gyengén világított szobában oly könnyen történhetett, megmagyaráz mindent. A közönség, mely önként ajánlott magyarázatot elfogadni nem szokott és sohasem kételkedik inkább, mintha valami hivatalosan tudtára adatik, nem nagy hitelt adott e magyarázatnak, – s mivel, ha már igazsághoz nem juthatunk, mindenki legszivesebben csalja meg önmagát, inkább gyanításokban kerese világosságot, miben ez alkalommal Julis által, ki asszonya halálánál jelen volt, nem kissé segíttetett. Az érdemes szobaleány annyit beszélt Rétynének egy idő óta mutatott szomorúságáról, főkép rendkívüli magaviseletéről, melyet utolsó nap rajta észrevett, hogy senki nem kétkedhetett, miszerint az alispánné szándékosan mérgezte meg magát; s miután az, hogy szobájának ajtaja zárva találtatott, szintén erre mutatott, csak azon okok iránt lehetett véleménykülönbség, melyek az alispánnét e határozatra birák.

Maga Réty nejének halála iránt nem szólt senkivel; akár elmebetegség volt legyen szörnyű lépésének oka, mint azt sokan hirdeték, kik a mint mondák, rendkívüli szenvedélyességét mindig ily betegség jelének tartották; akár az birta e kétségbeesett határozatra, mert látá, miként Ákos s Vilma házasságát nem akadályoztathatja, s inkább meg akart halni, mint hogy annak tanúja legyen, mit családjára nézve gyalázatosnak tartott; akár végre, mint a porvári asszonyságok férjeiknek a dolgot magyarázták, az alispán kétségen kívül megsértette nejét, s makacssága által, melylyel a szerencsétlennek valamely kivánatát ellenzé, gyilkolta meg feleségét, mint erre a világon számtalan példa van: Réty nem szólt senkivel, de kik őt ismerék, észrevevék a hatást, melyet neje halála reá tett.

Ne gondolja azért senki, hogy e fájdalom visszatérő szeretetének lett legyen tanúsága. Nem tartozik ugyan a ritkaságokhoz, hogy midőn oly házaspár közül, mely egész életén át egymással rosszul élt, egy meghal, a másik mint egy csuda által a meghalt iránt keblében egyszerre véghetetlen szeretetet födöz fel. Valamint a mindennapi élet surlódásai között egyes hibáknál nagyon is könnyen megfelejtkezünk minden jó tulajdonokról: úgy ha életünk társaitól örökre elválasztatánk, többnyire csak jó tulajdonaik emlékét tartjuk meg, s gyenge emberi természetünk úgy hozza magával, hogy majdnem mindent kincsnek tartunk, mihelyt tőlünk visszaszerezhetlenül elvétetett. Réty bánatának azonban nem ez vala oka. Való szeretetet e nő iránt nem érzett soha, s ha egykor érzett volna is, oly oldalról tanulta ismerni újabb időben, hogy erről többé szó nem lehetett; s a szomorúság, melyet rajta neje halála óta mindenki észrevehetett, azon szemrehányásokból vette eredetét, melyeket magának ez alkalommal tett. Mindazon szerencsétlenségnek, melyet maga körül látott, nagy részben nem ő maga volt-e oka? Neje halála után egy megkezdett levelet talált iróasztalán, melyet a boldogtalan asszony hozzá intézett, s melyben egész szerencsétlenségét néki hányta szemére s nem volt-e ez legalább részben igaz? Midőn a multra visszatekintett, nem kelle-e Rétynek megvallani, hogy mindazon dolgok, melyeknek neje egyik áldozatául esett, nem történnek, ha ő maga reájok alkalmat nem ad? Ha nejével a helyzet iránt, melyben Vándoryhoz áll, mint kötelessége magával hozta, nyiltan szól, a szerencsétlen asszony vagy feleségévé nem válik, vagy legalább a gondolatot, hogy a lelkész férjének testvére, megszokva, soha azokra nem vetemedik, mik által magát Vándory követelései ellen biztosítani akarta. Saját tulzó engedékenysége volt az, mi nejét azzá tette, mivé vált, s a nem titkolt gyűlölség, melyet iránta utolsó időben mutatott, birta e nőt kétségbeesett határozatára, mihez soha nem jut, ha férjében támaszt lát maga mellett. E gondolatok Réty lelkét mély fájdalommal tölték el, s maga Vándory szelid vigasztalásaival sem birá felderíteni szomorúságát.

A zsidónak vallomása, mely Rétyné halálát okozta, s Porváron mindenkire annyi hatást tett, csak azon következéseket nem idézte elé, melyekre czélozva volt, s Tengelyinek állása nem sokkal vált általa kedvezőbbé. Azon, hogy Macskaházynak Tengelyi irományai elrablásában része volt, már előbb is kevesen kételkedtek: de ez a jegyző iránt létező gyanút inkább nevelé. Ha az elrabolt irományok Macskaházynál voltak, mit a zsidó vallomásában is állított, egy fontos ok létezett, mely egyedül Tengelyit birhatá a gyilkosság elkövetésére. A zsidó azon állítása, hogy a büntettet Viola követte el, mint egy tanúnak, s mi több, kétes jellemű tanúnak vallomása, nem bizonyíthatott annyit, hogy reá azon számos bűnjelek ellenében, melyeknél fogva a jegyző vádoltatott, fölmentő ítéletet építeni lehetne. Tengelyin csak úgy lehetett segíteni, ha Viola, az igazság kezébe kerülve, Macskaházy ellen elkövetett bűntettét megvallja. Ez volt a jegyző barátjainak s ellenségeinek meggyőződése, s ehhez, kivéve Vándoryt, nem volt senkinek nagy reménye. Több két hétnél mult, mióta az öreg János Csavargóssal Porvárt elhagyta; s nem látszott valószinűnek, hogy miután az ország minden törvényhatóságai Viola fölkeresésére hasztalan szólíttattak fel, miután Ákos, Kálmán, Völgyesy, szóval azok, kiket Tengelyi sorsa érdekelt, e czélra mindent elkövettek, az, miért annyian hasztalan fáradtak, egy vén huszárnak sikerülhet.

Valószinünek látszott, hogy Peti czigány Violának hollétét ismeri; de a barna kályhafütő, Ákosnak minden kérései s igéretei daczára, mindig csak azt mondá: hogy Violát a statárium óta nem is látta s ezen állításon kívül mást, mint esküvéseket, melyekkel azt bizonyítá, tőle hallani nem lehetett. A kislaki gulyásból, kiről tudatott, hogy Viola elszökése után feleségét s gyermekeit lovain ő vitte el, szintén nem lehete kivenni többet. Szerinte ő Zsuzsit csak három mérföldnyire egy bizonyos csárdáig vitte a hol a szegény asszony férjét be akará várni. Mi történt a családdal később, nem tudja; s Kálmán hasztalan kért s káromkodott, igért s fenyegetődzött, többet az öreg gulyás kínpadon sem mondott volna. Maga Liptákné is minden szeretete mellett, melylyel Tengelyi egész családja és főkép Vilma iránt viseltetett, ha kérdezék, hosszasan mentegetődzött, hogy semmit sem tud, s végre Ákosnak bevallá, hogy habár tudná, sem lehetne őt arra birni, hogy megmondja. – A teins úrfi tudja, mennyire szeretem, – mondá egyszer Ákoshoz, midőn tőle ismét kérésekkel ostromoltatott. – Kit is szerethetnék inkább? A többi gyermekek, kiket mellemen hordoztam, meghaltak, csak az úrfi maradt meg; de ezt ne kérje tőlem. Ha életemmel megszabadíthatnám Tengelyi urat, tenném; de hogy Judássá váljak, azt ne kivánja senki. Tengelyi úrnak barátjai vannak, meg fog szabadulni így is, s ha nem, legalább becsületesen tartják, s háznépéről gondoskodva van. Violára akasztófa, családjára végső inség vár; ha Zsuzsi közel rokonom nem volna is, inkább leharapnám nyelvemet, mint hogy eláruljam. – Mindazok, kik Viola hollétéről valamit tudhatának, e szerint úgy látszott, hallgatásra határozták el magokat; s ámbár Vándory vigasztalá barátjait, hogy Istenben bizzanak, úgy látszott, e bizodalom nem egyhamar fog igazoltatni; legalább János, miután két heti keresés után a legkisebb nyomra nem akadott, már maga is kétkedni kezdett, fogja-e adott igéretét teljesíthetni.

Arról, hogy Viola a szomszéd megyékben nincs, sem János, sem Csavargós nem kételkedett. Az is, mint Csavargós többször mondá, valószinünek látszott hogy az ország határain túl nem ment; de széles e haza ötvenkét megyéinek melyikében keressék? ez oly kérdés vala, melyre az öreg János minden strategikus ismeretei mellett sem felelhetett. – Bizony ez a Viola átkozott gyerek, – mondá többször pajtásához, – úgy retirált, az ördög sem tudna reá akadni. Hej, milyen generális válhatott volna belőle!

– Mi az, retirálni? – kérdé egy ily alkalommal Csavargós, ki mióta az öreg Jánossal járt, nem szűnő gyönyörrel hallgatá elbeszéléseit, s mióta a háborúról s az egykori huszárnak nagy tetteiről hallott, szinte megvetéssel nézett önéletmódjára, melynek legérdekesebb pillanatai a katonaélettel nem mérkőzhetnek.

– Hallott e ilyet a világ?! – mondá bámulva a huszár, – hát azt sem tudod, mi a retirálás? De nem csuda, – tevé hozzá rövid gondolkozás után, – nem szolgáltál háborus időben, hogy megtanulhattad volna. Hát öcsém, a retirálás csak az, mikor az embert visszafelé commandirozzák.

– Értem, értem, – szólt a másik, ki ez értelmezést nagy figyelemmel hallgatá, – mikor az embert az ellenség megkergeti.

– Bohó! – mondá a másik hevesen, – hisz akkor jóravaló ember soha sem retirálna. Soha életemben nem voltam ütközetben, hol nem mi győztünk, és mégis hányszor nem retiráltunk! – Olvasóim tudják, hogy János, ki maga mindig csak rossz kedvvel s parancsolat következésében vonult vissza az ellenség elől, azon meggyőződésben élt, hogy szolgálatának egész ideje alatt seregeink nem győzettek le soha. – A retirálás csak az – folytatá előadását, – mikor az ember az ellenséget jól megveri és azután visszamegy. Érted-e most?

– Értem – válaszolt Gazsi, – csak azt nem tudom, miért megy hát vissza az ember, ha az ellenséget megverte?

– Hát bohó, – szólt a másik könyörülő mosolylyal, – azért megy, mert commandirozzák, s ha mint katona nem engedelmeskedik, főbe lövik.

– De miért commandirozzák, hátra felé? – kérdé Gazsi tovább, ki kételyeit az eddig hallottak után még mindig nem érzé felderítve.

– Az nem a mi dolgunk, – felelt János rossz kedvűen, mert ép ezen kérdés vala az, – melyet magának százszor tett és soha megfejteni nem tudott, – a katona azt teszi, mit neki parancsolnak, a többi mást illet. Miért commandirozzák hátra felé? – mormogott tovább – ostoba kérdés! Hát talán hogy avandzsirozzanak; mert a ki legtöbbet retirál, azt leginkább avandzsiroztatják; vagy meglehet azért, hogy az ellenség megint összeszedhesse magát s ujra megverhessék. Látod, Gazsi, ha katona lennél, s ily kérdéssel állsz elő, főbe lőnek.

Hasonló beszélgetésekből Csavargós Gazsi sokat tanulhatott, míg az öreg János bennök nem kis gyönyört talált, oly annyira, hogy mióta Ákos felnőtt s katonatörténeteit meghallgatni nem szokta, talán soha inkább megelégedve nem érzé magát, mint mostani társával; útjának czélja azonban mindemellett nem közelíttetett meg. A kislaki gulyás neki is csak azt mondá, hogy semmit sem tud. Minden kérés s pajtáskodás más feleletet nem húzhatott ki belőle, s ha mást kérdezett, szint azon felelettel utasíttatott el.

– Mintha összebeszéltek volna, – mondá János sokszor rossz kedvében, – mind csak azt feleli, hogy nem tud semmit. Épen úgy tesznek velem, mint lovászunk. Az is, ha a lótisztitásról vagy abrakolásról neki valamit mondok, azzal áll elő, hogy azt már régen tudja; ezek meg azt mondják, hogy nem tudnak semmit. Azt, miről az ember szólni akarna, azt mindenik tudja már; a mi iránt kérdez, arra senki nem felel. – De e panaszok sem a gulyást, sem mást annak elmondására, mit vagy nem tudtak, vagy mondani nem akartak, nem birhaták, s János és Csavargós tovább vándoroltak tanyáról-tanyára, s mindenütt ugyanazon feleletet kapták.

Három vármegyét barangoltak be így, s ámbár Csavargós ez életmódot megszokta, János pedig napokig erdőn, réteken s posványon keresztül lovagolva néha ismét katonának képzelheté magát, s fölemelkedve kengyelében mondhatlan gyönyörrel néze körül a síkon, hol lovas ember semmi magasabbat magánál nem lát, – e hasztalan keresés végre mindkettőjöknek kellemetlenné vált. – Oly czélok után fáradunk majdnem valamennyien, melyekről mások, sokszor az egész világ tudja, hogy általunk eléretni nem fognak, – sebaj! csak mi magunk tudjuk megtartani ellenkező meggyőződésünket; de ha végre azt vesztjük el, s csak azért haladunk még tovább, mert kötelességünk, vagy becsületérzetünk, vagy hiúságunk, mely sokszor az előbbinek épen ellenkezője, úgy kivánja, akkor – sóhajtsunk fel, – az öreg János káromkodott – s menjünk tovább. Az öreg huszárnak philosophiája szerint: ki egy úton, ha csak ballagva is, tovább megy, mindig messzire jut, sőt végre az elérhetetlennek gondolt czélt is elérheti, mint azt a keresők jelen esetben tapasztalák.

Április azzal vádoltatik közönségesen, hogy változékony. Nem tudom, mennyire árthat ez a hónap jó hirének, legalább hazánkban, hol épen nem szükség áprilisra várnunk, ha fergeteg után, melytől szinte elborzadunk, véghetetlen nyugalmat, – könyzápor után egyszerre derültséget, borút s napsugárokat, keleti s nyugoti, déli s éjszaki szelet egy órában akarunk látni; annyi azonban bizonyos, hogy azon esztendőben, hol János és Csavargós Violát keresték, senki e hónapot változékonynak nem nevezheté. Az öreg huszár, noha fiatal korától sok nyomorúsághoz szokott, midőn naponként csontig megázott, eleget átkozá ápril kétségbeejtő állandóságát. Egyszer különösen elveszté egész türelmét.

A harmadik megyében jártak, majdnem húsz mérföldnyire onnan hazulról. Reggel óta lovon ültek, s már dél rég elmúlt, midőn Csavargós végre öreg pajtásának megvallá, hogy a tanyát, hová őt vezetni igéré, nem tudja feltalálni. Miután Gazsinak állítása szerint a gulyás, kihez mentek, tíz mérföldnyire minden pásztorembert ismer, az öreg azon reményben, hogy itt végre Violának nyomára jön, eddig mindent eltűrt, most keményen megtámadá vezetőjét; de mit vala tennie? Erdő közepén voltak, útat veszítve s habár János megesküdött, hogy vén létére soha ily gyerekkel, minő Gazsi, útra nem indul többé, most nem tehete mást, mint hogy bundáját, a mennyire a szél engedé, összefogva, magát a gondolattal vigasztalá, hogy holnap Porvárra visszatér, s hogy az alatt Csavargós után tovább ballagott, ki minden fát megnézve, letördelt vagy az úton keresztbe tett ágakat keresett, mikkel szegény-legények az erdőben útjaikat megjelölik. Már az est közelgett, midőn a sűrűből feléjök világító pásztortűz a tévelygőket jó útra vezeté. Az erdő közepén végre a tanyához értek, melyről Gazsi szólt, s azon öröm, melylyel János a jó tűz mellé feküdt, alig lehete nagyobb annál, melylyel az itt tanyázó gulyás Csavargóst fogadá. Úgy látszott, a vén gazda Gazsival sokkal több munkát végzett együtt, mint mi a megyének valaha tudomására jött.

Violáról, ki iránt János gazdáját, mihelyt az magát fiatal pajtásával kibeszélte, kérdezé, a gulyás nem tudott semmit. Legalább ez vala első felelete; később azonban, miután e kérdés hozzá Csavargós által újra intéztetett, rövid gondolkozás után azt válaszolá, hogy ha ma nála maradnak, holnap reggel oly emberhez fogja vezetni, ki e részben talán többet mondhat. – Nem messze innen – szólt tovább, – ősz óta egy gulyás lakik, ki a ti vidéketekről jött. Máskép semmi ember, nem pajtáskodik senkivel, nem kereskedik marhával, szóval, haszontalan ember, de mivel onnan való, meglehet, Violáról tud valamit.

– Ki lehet az? – mondá gondolkozva Csavargós, – nem tudok pásztorembert, ki tőlünk múlt őszkor ide szakadt volna!

– Hát a kislaki gulyásnak testvéröcscse – válaszolt a másik, – bátyja derék legény volt, de ez haszontalan semmi ember, szóba sem áll senkivel.

– A kislaki gulyásnak testvéröcscse, – szólt Gazsi bámulva, – az nem lehet, az tavaly őszkor meghalt.

– Meghalt?! – mondá az előbbi még inkább bámulva – mikor tulajdon szemeimmel láttam; szép barna ember, feleségestül, gyermekestül jött, s te azt mondod, meghalt.

– Én csak azt mondtam, hogy a kislaki gulyásnak öcscse meghalt, – szólt Gazsi nyugodtan, – az, kit annak gondolsz, élhet, nem bánom, akármeddig, csak István gulyás öcscse soha sem lesz belőle.

– De mikor mondom, hogy az, – szólt a másik hevesen, – azt hiszed, nem ismerem István gulyást? esztendők óta nem sokat voltam nálatok, de fiatalabb korunkban István és én jó pajtások voltunk. Most is, mikor öcscse feleségét s két gyerekét ide hozta, nálam hált meg. Az egyik beteges volt, de a másik szép gyerek, – különb ember válik belőle, mint apjából, nem hiába, hogy Pistának híják, mint öreg bátyját s engem is. No, hiszed-e már, hogy csakugyan a kislaki gulyás testvéréhez foglak vezetni? – tevé hozzá, míg Gazsi s az öreg János szemeikkel integettek egymásnak.

– Fejemet teszem rá, – mondá Csavargós a huszárhoz, midőn hosszú beszélgetés után gazdájok lefeküdt s elaludt, – az, kiről szól, nem más, mint Viola maga.

– Magam is azt hiszem, – válaszolt János halkan, – de hallgass, míg hozzá nem vezetett; ne mondd gazdánknak, kivel van dolga!

– Majd bámul – mondá a másik, – ha azt hallja, hogy szomszédja, kit semmi embernek mondott, Viola volt. No, holnap meglátjuk. – S ezzel Csavargós a tűz mellé heverve, alvásra készült, míg az öreg János minden fáradsága mellett még soká hánykolódott fekhelyén. Meggyőződve arról, hogy Violát megtalálta, újra kétkedni kezdett, nem lenne-e mégis jobb, ha őt békén hagyja? – Szegény, úgy látszik, becsületes emberré lett – gondolá magában, – minek bántsam? Tengelyi urat semmi esetre nem fogják felakasztani, s ki tudja, ha Viola kezökbe kerül, megtartják-e szavokat? s akkor, ha felesége kétségbeesik, s szegény gyermekei árvaságra jutnak, ki más lesz oka, mint én, mert alávaló espion módjára jártam utána. – Belső küzdelmében Jánost csak az vigasztalá, hogy ha Violát fölkereste is, abból még nem következik, hogy őt a vármegyének fel fogja adni, s ha vele szólhat, talán módot találhat, hogy Tengelyi megszabadujlon s Viola még se kerüljön fogságba. – Eleget szenvedett szegény, s most bizonyosan boldog; hisz oly szép gyermekei vannak, – ments meg Isten, hogy én rontsam meg szerencséjét. – S e megnyugtató gondolatok között a jótékony álom végre elnyomta őt is.

Térjünk most vissza Violához, kit történetünk folyama alatt hosszabb ideig elveszténk szemünk elől, s kit most, mint olvasóim kétségen kívül gyanítják, a kislaki gulyás testvérének neve alatt azon tanyán találunk, melyhez Csavargós ismerőse a keresőket vezetni igérte. E tanya bővebb leirását bátran elhagyhatom, nem hiszem, hogy olvasóim között olyan legyen, ki életében gulyástanyát nem látott. S ilynemű épületek hazánkban, kevés kivétellel, hasonlítanak egymáshoz. Viola tanyája a jobbak közé tartozott, s minden esetre olyan vala, melyben szegény ember jól érezheté magát. Háza nem vala oly nagy s kényelmes, mint az, melyet Tiszaréten egykor lakott, de a nádfödél, újra kiigazítva, megőrzé lakóit az eső ellen, fehér falai tisztaságukban messze világítának a nagy róna fölött, hol mérföldre más emberi lak nem állt, s maga ez elhagyottság, melyben az utas szemei előtt feltűnt, a kis háznak a lakhatóság s kényelem különös szinét adák. Megette hosszú dombsor emelkedett, alján, hol az erdő régen kivágatott, ritka, de terebélyes fákkal, fölebb sürű erdővel, mely mérföldekre terjedett, míg e dombok alatt, a meddig a szem láthatott, határtalanul nyúlt el a nagy rónaság, s egyes tornyokon, melyek itt-ott a láthatáron feltűntek, s a nagy síkon legelő nyájakon kívül semmi nem volt, mi a nézőt arra emlékezteté, hogy lakott földön jár. Közel a házhoz istálló, s mellette néhány fészer s szénaboglya állt, ajtaja előtt egy pár bozontos kuvasz nyujtózott a tavaszi nap meleg sugáraiban.

Viola boldog lehetett új lakhelyén. A menedéket, melyet keresett, feltalálta, s távol volt az emberek társaságától, mi annak, ki, mint ő, tőlök sokat szenvedett s csak új üldözéseket várhat, már magában egy neme a szerencsének; – boldog lehetett volna, mondom, ha boldogságunk csak jelen helyzetünktől függne. – Miután azonban ez nem így van, az öreg János erősen csalódott, midőn őt szerencsésnek gondolá. Már csak az, hogy életének előbbi szinhelyét elhagyni kényteleníttetett, elkeseríté örömeit, ha reá új körében ilyenek vártak volna is. Valamint műveltebb ember, kinek a természet szivet adott, honából kitiltva, soha megelégedettnek nem érezheti magát, s ha a szerencse rá halmozná minden adományait, az idegenek közt mindig magányosnak s elhagyottnak érzi magát: úgy ragaszkodnak a nép szegényebb osztályai nemcsak a honhoz, de születésök helyéhez. Életök szűkebb körökben foly le, s az összes hazának eszméje tőlök közönségesen távolabb fekszik, hogysem azt tisztán felfogni képesek volnának. Az utolsó paraszt szereti hazáját, szereti, mint oly valamit, mit teljesen megfogni s értelmezni nem tud, de minek nagysága előtt meghajlik s mi iránt magát háladatossággal lekötve érezi, – hasonló szeretettel ahhoz, melylyel az ember Isten iránt viseltetik; de a szegény embernek valóságos hazája az, melyet szivének semmi nem pótolhat ki: a falu, melyben született, a kis hely, hol ifjú napjait tölté. Helyhezd őt tíz mérföldre születése helyétől, s a gondolat, hogy a magyar korona birodalmában maradt, nem fogja enyhíteni fájdalmát, melylyel falujától megvált. A hely, hol első éveit tölté s szüléinek szerény laka vagy talán sirja áll, a kis mező, melyen évekig dolgozott, a fák, melyek alatt annyiszor megpihent, a kút, melynél talán kedvesével először találkozott, kipótolhatatlanok – emlékei nem a nemzet, hanem családja vagy szomszédai történetéből állanak, s ha új lakhelyén az emberek ugyanazon nyelven szólnak is, fog-e velök ugyanazon tárgyakról beszélhetni, melyeken kívül való érdekkel előtte semmi nem bir? Nem fog-e mint idegen állani az idegenek között, majdnem épen úgy, mintha honát hagyta volna el? mintha falutornyának láthatárán kívül nem volna más hely a világon, hol magát egészen otthonosnak érezheti. S nem egy egész-e életünk, melynek egyes pillanatait szétszaggatnunk nem lehet, melynek örömei nagy részben reményeinkben fekszenek, melynek boldogságát emlékeink föltételezik? s mi volt Violának akár multjában, akár jövőjében, mire megnyugvással tekinthetett? Mint a nyári vész, mely a bérczen átvonulva, azt nemcsak zöldjétől s virágaitól fosztja meg, de néha lemossa földjét s csak terméketlen sziklákat hágy maga után, így sorsunk csapásai néha jelen örömeinknél többet rontanak el. A kebel, mely fölött átvonultak, pusztán marad utánok, azon része, melyben örömei termettek, elveszett, s nyájas napok jöhetnek ismét, de a sziv örökre terméketlenné vált: ilyen volt az, mit Viola szenvedett. Felejtheté-e az emberek igazságtalanságát, s hogy napjait fenevadként üldözve tölté? felejtheté-e, mit önmaga tett, s mi előtt, valahányszor reá gondolt, egész valója borzadott? Nem volt-e gyilkos? nem fertőzteté-e embervér kétszer kezeit? s miként reméljen szerencsét ő, kit lelkiismerete soha nyugodni nem hágy, ki a jövő pillanatban mindentől, mit még tulajdonának nevez, megfosztva láthatja magát? A jövő szüntelen fenyegetve állt a szerencsétlen előtt. Még senki az egész vidéken nem ismeré valódi nevét, s ura s azok, kikkel érintkezésbe jött, a kislaki gulyás öcscsének tarták őt; de nem függött-e egész biztossága egy hajszálon? Ha egykori ismerősei közül valaki e vidékre jő vagy véletlen által kisül, hogy idegen útlevéllel s név alatt jött, nem fog-e világosságra jönni minden? s akkor mi vár reá, ki már halálra itéltetett? Violának remegni kellett minden embertől, kit tanyájához közeledni látott; remegni tulajdon kis fiától, hogy ártatlan beszélgetéseivel szüleit el ne árulja; s van-e kín ennél nagyobb? Mégis mindemellett Viola végre talán megszokta volna helyzetét, s ha nem is szerencsésnek, legalább nyugodtnak érezheté magát. A végzet, mely az embernek ön helyzete meghatározására oly kevés befolyást adott, pótlékul úgy alkotá szivét, hogy minden helyzetbe végre bele tudjon szokni. Ha Viola nejét, mint reménylé, boldogan láthatja, szeretetében, melyet iránta s gyermekei iránt érzett, talán megfeledkezhetett volna mindenről, még a veszélyről is, mely őt szüntelen környezé; hisz maga Damokles kardja, ha valakinek évekig feje fölött lebegne, végre el fogná veszteni ijesztő hatalmát. De ez nem történt.

Zsuzsinak nem sok kelle, hogy magát szerencsésnek érezhesse. Egy vala ő azon lények közül, kiknek Isten, midőn a földre küldé, hivattatásul azt adá, hogy szeressenek, s míg ennek megfelelhetett, ő boldognak érzé magát. Míg maga mellett férjét s gyermekeit látja, míg éltének minden pillanatait nekik szentelheti, míg róluk gondoskodhatik, míg értök dolgozhatik, ő nem kiván többet. Midőn a szegény asszony férjét szabadon látá, s gyermekeivel a kislaki gulyás kocsiján új lakhelye felé utazott, egészen boldognak érezé magát. Éltének legfőbb reménye teljesült, s minden, a mit szenvedett, elenyészett a boldogság érzete előtt, mely lelkét tölté. Távol az emberektől, messze eddigi élete szinhelyétől, hol senki férjét nem ismeri s egészen új életet kezdhet: ez vala évek óta egyedüli vágya, s ez teljesült. Letérdepelt, midőn új tanyája küszöbén átlépett, s forró imájában, melylyel Istenhez emelkedett, csak mély hálálát mondá ki, mintha nem volna semmi, mit ennyi boldogság után még kérnie lehetne.

E boldogság azonban nem tartott sokáig. Vannak lények a világon, melyek csak vagy határtalanul boldogok, vagy egészen szerencsétlenek lehetnek, s Zsuzsi ezek közé tartozott. Ha kedveseit megtarthatja, mennyek országában nincs öröm, mely után vágyódnék, az egyen kívül, hogy a szeretet, melylyel övéit öleli, öröklő leend; ha ezektől megfosztatik, van-e valami, mi őt bánatában vigasztalhatná? S ez történt.

Kisebb gyermeke mindig gyenge s beteges volt. – Miként is lehetne máskép? – szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede arczán azon szomorú kifejezést vevé észre, mely kis gyermekeknél testi betegségnek legbiztosabb jele, – keservet szítt emlőimről, s keserű könyeimmel mostam le arczáról mosolygását. Szelid kék szeme, mióta megnyilt, nem látott mást, mint bánatot maga körül; miként ne lenne szegény gyermek szomorú? – A nyugtalan életmód, melyre anyja az utolsó időben kényszeríttetett s melyben e gyönge gyermek osztozott vele; a hideg őszi levegő, melynek órákig ki volt téve, s végre a sebes út, midőn az egész család új lakhelyére sietett, látszó hatással voltak úgy is bizonytalan egészségére. Fölgerjedett állapotában, míg férje élteért aggódott, Zsuzsi nem is vevé észre a változást, mely kisdedén történt; de alig ért új házához, hova pár nappal később Viola is megjött, midőn a veszélyt gyanítani kezdve, egyszersmind minden reményről is lemondott. – Néhány nap mulva, melyet a legnagyobb aggodalommal töltött, a gyermek meghalt, s egy kis sir a tanya mellett mindaz, mi Zsuzsinak kis kedveséből maradt.

E gyermek halála az anyának mélyen fájt, még inkább talán, mint máskor fájt volna, mert e csapás boldogsága közepett váratlanul érte szivét; de midőn férje szomorúságát észrevevé, ki gyermeke halálában Istennek büntetését látá, Zsuzsi érzé, hogy férjének vigasztalásra van szüksége s legyőzé még anyai keservét is. – Ki tudja, – szólt sokszor, – talán jobb volt gyermekemnek, hogy elhagyá e világot, hol eddig is csak szenvedett. Talán Isten csak azért küldé ránk ez új szerencsétlenséget, hogy fölötte nagy boldogságunkban el ne bízzuk magunkat, – s végre nem marad-e kis Pistám, ki naponként nő, s a legderekabb gyermek, kit valaha életemben láttam? S neki igaza volt; míg egy gyermeke marad a nőnek, kinek egész szeretetét adhatja, keserghet, de soha sorsa által egészen leveretni nem hagyja magát. A gyenge kéz, melynél gyermekét vezeti, egyszersmind legbiztosabb támasza éltének; s a kis Pista csakugyan szeretetreméltó gyermek volt. Víg, egészséges, minőt anya csak kivánhat, s e mellett oly nyájas és szerető, mintha sejdítené, hogy kis testvére halála után anyjának egész boldogsága tőle függ.

Tél közepe táján Pista himlőbe esett. Az anyának gondjait, melyekkel a beteget ápolá, nem fogom leirni; csak, ki anyát ily helyzetben látott, képzelheti mindazon szeretetet, mely egy asszony keblében megfér; csak ő tudja, mint lehet az anya gyermeke betegágya mellett, ugyanakkor, mikor szivét mondhatlan kínok töltik el, víg s mosolygó, csakhogy kedvesének néhány derült pillanatot szerezzen; egyedül ő ismeri azon erőt, mely míg használhat, mindent elbir és soha nem lankad el. Három kínos hét után, melyet remény s aggodalom közt töltött, végre meghalt e gyermeke is, s a szegény asszony, midőn e kedvesét testvére mellé fekteték, érzé, hogy ez után semmi nincs a földön, mi őt még boldoggá tehetné.

Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségéről, sőt elkövetett mindent, hogy fájdalmát férje előtt titkolja; de a sápadt arcz, melyet mosolyra kényszerített, az akaratlan fohász, mely néha mellét dagasztá, hangja, mely, ha valami által gyermekeire emlékeztetett, egyszerre remegni kezdett, míg maga elfordult, hogy férje a szemébe nyomuló cseppeket ne lássa, érthetőbben szóltak, mint bármily panasz, melyben a szerencsétlen anya fájdalmát kiöntheté; s Viola inkább szereté nejét, hogysem általa megcsalathatnék. Ő meglátta a titkolt könyek nyomát a kedves arczokon; megérté a soha ki nem mondott fájdalmat, s szilárd lelkét bánat töltötte el, keserűbb, mint melyet eddig életében érzett. Szenvedni látnunk, kit véghetetlenül szeretünk, s érzeni egyszersmind, hogy fájdalmát enyhítenünk nem lehet, van-e a világon ennél kínosabb érzemény? s Violának úgy látszott, hogy csak azért mentetett meg a haláltól, hogy élte kelyhének e legkeserűbb cseppjét kóstolják ajkai. – Én szerencsétlen, – szólt egykor magában, midőn a mezőn magánosan legelő marhája után nézve, szemeit a nagy rónán végig jártatá; – nem lesz-e hát elég mit eddig szenvedtem, még ezt is el kelle érnem?! Talán ha kiszenvedtem volna a halálbüntetést, könyörült volna Isten gyermekeimen, most a mindenható kedveseimben büntet. Kezeimet vér fertőzteti, de mit tehet Zsuzsim, mit tehetnek erről szegény gyermekeim? Irgalmas Isten, mit vétkezének ők ellened?!

Ismét ily gondolatokba merülve ült Viola a dombon, mely háza mögött emelkedett, midőn figyelmét a tányáról szokatlan kutyaugatás vonta magára, s szemeit arra fordítván, egy idegent látott egyenesen feléje közeledni. – Viola, mint helyzete javallá, egészen elkülönözve élt; maga a kislaki gulyás, mióta a tanyán lakott, csak egyszer látogatta meg őt; s a vidék pásztoremberei s szegény-legényei tapasztalván, hogy Viola velök semminemű czimboraságba ereszkedni nem akar, ritkán jöttek tanyájához, s ezért egy idegennek közeledése már magában is figyelmet gerjesztett; mennyivel nagyobb volt Viola bámulása, midőn a közeledőben, kinek vonásai előtte már távolról ismereteseknek látszottak, végre az alispán huszárjára ismert, s általa saját rég nem hallott nevén szólíttatott meg.

János, mihelyt a tanyát távolról meglátá, gulyás vezetőjének megköszönte fáradságát s Csavargóst vele küldötte el. Hogy Violával bizalmasabban szólhasson, csak maga jött, s Viola még mindig alig hitt szemének, midőn az öreg, máskor oly rendesen felöltözött katonát most parasztruhában a hosszú utazás alatt megnőtt szakállal látá maga előtt.

– Kend az János? – mondá bámulva, midőn szemeit a jövőre mereszté, – s ily öltözetben?

– Ugy-e furcsa? – válaszolt a másik jókedvűen, – hiába, meztelenül születtünk, s meztelenül fektetnek a sirba vagy legfölebb gatyában; a katona paraszt volt, s megint paraszttá válik, ez a világ forgása; s végre ez a ruha nem is oly rossz, csakhogy oly embernek, ki, mint én, sokáig begombolva járt, ha megszorítva nincs, mindig valamije hiányzik. Első napokban úgy tetszett, mintha nem is lennék felöltözve.

– De honnan és mi hozza kendet ily messze földre? – kérdé az előbbi.

Az öreg János, ki jelen járatának helyességéről egészen meggyőződve soha sem volt, megzavarodott e kérdésnél. – Hát csak meg akartalak látogatni, – mondá kis szünet után, mely alatt fejét vakará, – azaz fel akartalak keresni, – tevé hozzá még nagyobb zavarban, – fontos beszédem volna veled. Nem kell azért megijedni, öcsém, – szólt tovább, midőn a bámulást, melylyel Viola e szavaknál reá tekintett, észrevevé, – abból, mivel megigértem, hogy fel foglak keresni, nem következik ám, hogy másnak is megmondom, hol találhat. Szólok veled s azzal vége, te tehetsz, a mit legjobbnak látsz. Belőlem ugyan a teins urak, ha megnyúznak, sem fognak semmit kivenni; én még desertort nem adtam fel soha életemben.

Violának kiváncsisága e szavak által még inkább növekedett, s az öreg János, kérésének engedve, azonnal hozzáfogott utazása okainak előadásához. Nem szükséges, hogy az öreg huszárt kissé hosszas elbeszélésében kövessük; a benyomásról, melyet szavai Violára tevének, olvasóimnak úgy sem lehete fogalmuk. – Mily átkozott teremtés vagyok én, – mondá, szemeit kétségbeesve ég felé emelve, midőn Jánostól Tengelyi helyzetét hallá, – a kihez csak közelítek, gyűlölve vagy szeretve, szerencsétlenné teszek mindenkit. – Viola kezével takarta szemeit, s elmerülve fájdalmában, hallgatott.

– Látod-e, – szólt megnyugtatva az öreg huszár, – nem kell hinned, hogy Tengelyi úrnak oly igen rossz dolga van. Nincs is tömlöczben, hanem szobában tartják; enni, inni a mennyi kell; én magam szolgálom, s gondolhatod, hogy Ákos úrfinak jövendő ipjára van gondom; csak az az átkozott criminalis per, vagy nem tudom hogy’ hívják, ne volna! nem tudni mire ítélhetik, ha nem sül ki ártatlansága és akkor –

– Nem akartam-e javát? – szólt, a beszélőt szenvedélyesen félbeszakasztva, Viola, – ember nincs a világon, kinek annyit köszönhetek. Feleségem s gyermekimet fogadta fel házában; éltemet adtam volna érte; egy embernek vérét ontottam, mert azt hivém, hogy haszna kivánja – s hová vezetett háladatosságom? Hogy őt, a világ legbecsületesebb emberét tömlöczbe hoztam; s ha te nem jösz s helyzetéről nem tudósítasz, általam talán vesztőhelyre jut. Oh, János, miért fáradott kend, hogy a haláltól megmentsen? örömnap lesz az, melyben én meghalok! A veszett kutya, ha betegségét érzi, elfut a háztól, melynek kenyerét ette, hogy jóltevőit szerencsétlenné ne tegye; lám, én rosszabb vagyok a veszett kutyánál – legjobb barátimat rontom meg.

Az öreg Jánost mélyen meghatotta Viola fájdalma, s a mennyire lehetett, azzal vigasztalá a szerencsétlent, hogy talán mégis valami módot találhat, mi által Tengelyin segíteni lehet.

– Mi azt illeti, – szólt Viola valamivel nyugodtabban, – ne aggódjék kend. Három nap alatt Porváron lehetünk: az irományok, melyeket Macskaházytól elvittem, nálam vannak, véresek még most is, s ha az egészet, a mint történt, elmondom, Tengelyi úron gyanú nem maradhat.

Az öreg János gondolkozva csóválta fejét. – Öcsém, nem hiszem, hogy jó lesz – mondá, – ily dolgot jobb előre meggondolni. Oda menni könnyű. Itt vagyok, én, Viola, öltem meg Macskaházyt, – ezt minden gyerek elmondhatja; de ha egyszer bezártak, kiszabadulni, ez nehezebb, s arra kell gondolnunk. Igaz, az urak azt mondják, hogy éltednek nem lesz bántása, maga a viczispán is igérte; de végre, ki tudja? A mit az urak ily szegény embernek igérnek, arra nem mindig jó sokat adni, s úgy hiszem, tanácsosabb, ha előbb más módot próbálunk meg. Teszem, az irásokat nekem adod, én elviszem, elmondom, hogy veled szóltam, s mikor az irásokat átadtad, magad elbeszélted, hogy Macskaházyt te gyilkolád meg.

– Nem fogják hinni, – vágott szavába Viola.

– Jól van, – folytatá a huszár, – ha magamnak nem hiszik, még egy tanút hivok. Csavargós Gazsi igen jó gyerek, ki velem jött, s most a szomszéd gulyásnál van. Két becsületes tanú elég minden bizonyságra; vagy mert Gazsi talán nem egészen becsületes, s néha lopni szokott, elhíhatjuk magát a gulyást harmadiknak. Igy el kell hinniök. Te addig, míg mi Porváron ezeket valljuk, feleségeddel, gyermekeiddel tovább állsz, mikorra érted ide jőnek, üres helyedet találják. Mit mondasz, nem lesz-e ez jobb?

– Nincsenek többé gyermekeim, – szólt Viola, s arczán mondhatlan fájdalom kifejezése vala látható – az utolsót, kis Pistánkat, most két hónapja temettük el.

– Pistát? – mondá az öreg János, – kis Pistámat? hej, öcsém, az szörnyűség!

– Őt s kisebb testvérét – folytatá az előbbi remegő hangon; – gyermektelenül állok, s szegény Zsuzsi nem fogja soká túlélni kedveseit. Napról-napra fogy; hej szegény, nem éri meg a levelek hullását, melyek a fákon most hajtanak!

A két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett; Viola mély fájdalomba merülve, az öreg János könnyekbe lábadó szemekkel. – Bizony, öcsém – szólt végre az utóbbi meghatott hangon, – Isten tudja, miért bánik némely szegény emberrel oly keményen. Azt mondják, egy helyre jövünk végre valamennyien, mintha e földön csak úgy átmasiroznánk a másvilág felé: de meg kell vallani, azok, kik az arier gardba jutottak, néha elveszthetik türelmöket. Az elsők fölemésztenek mindent, övék az egész dicsőség, a hátulsóké a verés s koplalás. Életemben többször éltem ily nyomorúságot. Mikor a sereg retirál, a legbátrabbakat küldik hátra, s én háború idejében sokszor jártam úgy a leghátulsóbbak között; de lám, öcsém, ép akkor tanultam, hogy nem kell soha lemondani a világról. Mert először, ha az ily szolgálatnak vége van, okos generális mindig a legutolsókat dicséri s jutalmazza meg a többiek előtt, s bizony az Úr Isten is csak így tesz majd a más világon; s azután nem tudja senki, miként fordul még a szerencse. Hála Istennek, feleséged még megvan. Neked még tíz gyermeked lehet. Igaz, nem lesz olyan, mint a kis Pista volt, oly kedves gyerek nincs, s nem egyhamar lesz széles e világon, de gyerek, s lám én mindig azt mondom, a kinek még gyermeke lehet, az nem tudja soha, mily szerencse vár reá. Öcsém, én csak azt mondom neked, bolond lennél, ha a tekintetes urak kezébe adnád magadat; erre még mindig időd marad.

Viola meghatva hallgatá végig az öreg katona tanácsait, de midőn János, feleletet várva, szemeit fiatalabb társára függeszté, ez szomorúan rázta fejét. – Nem tudja kend, mennyit szenvedtem már eddig is, máskép nem adná e tanácsot, – így válaszolt. – Ne adjam magamat biráim kezébe, s kerüljem el büntetésemet még tovább: ezt javasolja kend? De azt hiszi-e, hogy az, mit így szenvedek, nem százszorta súlyosabb minden büntetésnél, melyet reám mondhatnak? Halálra fognak ítélni, igen, én megérdemeltem; de mi egy halál a legkínzóbb, azon szüntelen remegéshez képest, melyben élek, mióta itt lakom! Húsz mérföldre mentem el onnan hazulról; de mi húsz mérföld? Mint kend most, úgy más akárki fölkereshetett vagy véletlenül rám ismerhetett. Ha valakit távolról házam felé jőni láttam, hányszor nem bújtam el a leggyávább teremtésként az erdőben; ha uram, vagy más valaki előbbi életemről kérdezett, hányszor nem érezém a vért arczomba tolulni, midőn remegve, mint gonosztevő birája előtt, oly kérdésekre feleltem, melyek véletlenül s különös szándék nélkül tétettek. Igy élni, János, nem élet; ha felakasztanak, csak pokolbeli kínoktól mentenek meg.

– Már felakasztani nem fognak, – szólt közbe János biztatva. – A viczispán, hála Istennek, összeveszett feleségével, és azóta egészen más emberré lett. Megigérte, hogy életednek semmi esetre bántása nem lesz, s ő bizonyosan meg fogja tartani szavát; azaz, ha lehet – tevé hozzá; – de ki tudja, bir-e a többiekkel? s én mindig azt mondom, sokkal jobb, ha –

– Ne szóljon kend nekem erről többet, – szakítá félbe a szólót Viola, – tudom, hogy szándéka jó, de én el vagyok határozva. Hígye el, mióta gyermekeim meghaltak, sokszor gondolkoztam arról, nem lenne-e jobb, ha magamat önként átadom a törvénynek? s talán ha kend nem jő, s Tengelyi úr szerencsétlenségét meg nem tudom is, feladtam volna magamat önként, csakhogy a kínoktól megszabaduljak, melyek között most élek. Mielőtt kis Pistám meghalt – s szegény gyerek úgy el volt csúfitva himlői által, kend nem is ismert volna reá, csak édes szelid szava maradt meg, még most is mintha fülembe csengeni hallanám – mit is akartam mondani? – tevé hozzá szemeit kezével törülve, – ha fiamra gondolok, megfelejtkezem mindenről. – Igen, mielőtt kis Pistám meghalt, egész betegsége alatt mindig csak arra kért, hogy többé zsiványnyá ne legyek. Ugy-e apám, nem lesz zsivány többé? Ez volt az utolsó szó, mit tőle hallottam; s ha itt maradok, ugyan teljesíthetem-e ezen kérését? Jőjjön a legalávalóbb gonosztevő, kivel zsivány koromban találkoztam, s ismerjen rám, nem kényszeríthet-e csak az által, mert titkomat tudja, minden alávalóságra, sőt a legundokabb gonosztettre? Mihelyt nevemen szólíthat, szolgája vagyok, s így becsületességem csak a véletlentől függ.

János, érezve e szavak valóságát, felsóhajtott.

– Látja kend, a ki kezét embervérbe mártotta, annak meg kell halnia, – folytatá az előbbi, – sokszor gondolkoztam erről, s látom, hogy ez természetes. Az embernek úgy sincs nyugodalma ily tett után. Ha biráim elítéltek, nyugodt leszek; a nélkül lelkiisméretem nem hagy pihenni. Igaz, nem volt soha szándékomban valakit megölni; nem én, hanem a sors akarta, hogy gyilkossá legyek; de akkor a sors azt is akarta, hogy gyilkosságomért szenvedjek; s mit ér, ha ellene küzködöm?

– Igen, de Zsuzsi mit fog csinálni!? – mondá János mély fohászszal.

Viola egy ideig hallgatott; arczán leirhatlan fájdalom kifejezése vala látható; ujjai görcsösen összeszorultak a bot körül, melyet kezében tartott; melle feszült, mintha szét akarna repedni. – Mit fog Zsuzsi csinálni halálom után? – szólt végre remegő hangon, – oh ha erre gondolok, elhágy bátorságom! De mit tehetek? Ha látnám, hogy a szegény asszonynak keservét enyhíthetem; ha nem volna oly szerencsétlen, hogy teljes meggyőződésem szerint még szerencsétlenebbé halálom által nem válhatik: nincs kín a világon, melyet nem tűrnék el. Ha lelkiisméretem furdalna is, ha remegve kellene töltenem életem minden napjait, ha tudom, hogy örökre elkárhozom: hígye el, János, én elviselném mindezt panasz nélkül, csak azt látnám, hogy életem Zsuzsinak vigasztalására van. De a szegény asszonynak szive telve van színig keservével, abba sem új bánat, sem vigasztalás nem fér, sőt jelenlétem csak azon egy könnyebbségtől fosztja meg, mit talán abban találna, hogy szabadon sirhatna. A helyett, hogy vigasztalnám, csak nehezítem fájdalmát, melyet előttem elnyomni iparkodik, s mely csak annyival inkább nehezül lelkére. Nem, nem! – folytatá szenvedélyesen, – ezt nem tűrhetem tovább; történjék, minek történnie kell, egyszerre. Talán ha én is meghaltam, megkönyörül rajta Isten s elveszi e világról, hol azoknak, kik Violát szerették, úgy sincs nyughelyök; s ha nem, legalább, ha engem felakasztottak, nincs többé mitől félnie, s jó emberek majd gondját viselik. Kösse össze kezeimet, János, s vezessen egyenesen Porvárra, ez legjobb, mit velem tehet.

János Viola szavaiból látá, hogy határozata megváltozhatlan, s annyival kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel inkább érzé azon okoknak helyességét, melyeket ez támogatására felhozott. – Utoljára is talán igazad van, – mondá rövid gondolkozás után. – Felakasztani nem fognak, arra fogadni mernék, s rád nézve is talán jobb, ha strófodat kiálltad, legalább azután szabad ember vagy. De mi a megkötözést illeti, az ostobaság volna. Ha magad akaratából jösz, érdemednek fogják tulajdonítani, s annyival kisebb büntetésed lesz. Isten ments meg, hogy én vezesselek oda; éltem végnapjáig szégyenleném, ha valaki azt mondaná: Violát az öreg János fogta meg.

– Jól van, – szólt Viola rövid gondolkozás után, – ha kend jobban szereti, menjen előre, s mondja Tengelyi úrnak, ne féljen, legfölebb négy nap mulva Porváron leszek. Bojtárom nem sokára haza jő, marhámat arra bizhatom, s Zsuzsinak is mondhatok valamit, hogy ha elmegyek, meg ne ijeszszem; úgy is elég nehezen fogok megválni.

– Mindenesetre legjobb lesz öcsém, – szólt az öreg János, – ha már rászántad magadat, jobb, ha legalább most Zsuzsinak nem szólsz. Később, ha egyszer Porváron vagy, majd én magam jövök feleségedért; s ha a viczispántól meghallja, hogy éltedet nem bántják, maga is nyugodtabb lesz. Ne félj öcsém – tevé hozzá, Viola vállára ütve, – még végre minden jó lesz, egy pár esztendőre bezárnak, s azután ismét mint becsületes ember térsz vissza Tiszarétre. De mennem kell, – szólt körültekintve, – Zsuzsi haza jöhetne, s ha nálad lát, főkép ily ruhában, bizonyosan megijed. Isten veled, öcsém. – S ezzel az öreg huszár ismét a ház felé indult, hol lovát hagyta. Miután kevés lépésre haladott, János egyszerre megfordult s visszajött. – Tudod-e öcsém – mondá Violához, ki az előbbi helyen megállt, – elfelejtettem mondani, ha határozatodat megbánod, ne jőjj. Tőlem bizony, míg magad el nem jősz, senki tanyád helyét megtudni nem fogja. Legfölebb azt mondják, az öreg János nagyobb szamár, mint maga gondolta, mert Violát nem tudta feltalálni. Az se baj. Isten veled. – S ezzel János, a nélkül, hogy feleletre várna, ismét útnak indult; s Viola nem sokára lovának távozó kopogásából hallá, hogy a tanyát sietve elhagyá.

– Hát életemnek legalább valami haszna lehet, – így szólt magában; – Tengelyi jótevőm, meg akartam hálálni tettét, s csak új szerencsétlenségbe kevertem; ettől meg fogom menteni. Óh, de Zsuzsimból mi lesz!? – Viola fájdalmas gondolatokba merülten fejét kezére támasztva ült ott, mikor neje haza jött, s őt megszólítva, mély ábrándjaiból fölébreszté: neki úgy látszott, hogy férje sirt; de a szegény asszony gyermekei sirjától jött, s e könyekben nem látott semmi feltünőt.