VI.

Sokak előtt feltünő lesz, vélem, ha még a nemzetiség is előitéletül nézetik a bölcsészeti müvelődés ellenében; talán annál feltünőbb, hogy épen jó magam állitok fel ilyen nézetet. Azonban én a nemzetiséget elismérém, fejtegetém az irodalom más terén; de ha bölcsészetben általános becsre nem méltatom, ez sincs ok nélkül. – A nemzetiség szép szó; alkalmazása igen helyén esik az ember lelki életének alsóbb fokozatán, midőn szellemén a természeti befolyások után előállnak az égalji, életmód utáni sajátságok, a földirati helyzet és fajtaiság különbségei; s épen azért bölcsészeknél, kik a bölcsészetet nem a tiszta, minden fékeitől ment szabad gondolkodás, hanem a lélektan utján keresik, megjárja. Ily módon van szó nemzeti vagy égaljhoz és más módositó befolyásokhoz alkalmazkodó bölcsészetről.

Azonban nem kell sokáig tépelődni fölötte, hogy belássuk, miszerint ez nem más mint a helyiség adaléka; és gyönyörüen veszi ki magát a költészetben és mind abban, mi ehez tartozik. Már a felsőbb foku szellemi élet, a vallás, körében kevesebb sulya van a nemzetiség fogalmának; vagy tulajdonkép nemzeti vallásról csak addig lehet szó, mig valamely nép a kezdeti állapotot éli, s az érzések árnyalatai szerint tudja magát legjobban kifejezni; azaz, mig a főigazságokat, melyek tulajdonkép eszmék, gondolatok, az érzés nyelvén szólaltatja, s az ész tárgyait is érzési felfogással teszi magaévá. Ezért van együtt minden ifju népnél költészet, vallás, bölcsészet még fejletlen, egymástól külön nem vált, azaz feltisztulatlan gyermeteg állapotban. Vallás, bölcsészet, mely a primitiv világnézlettel azonos, igen jól neveztethetik nemzetinek; de hozzájok járulván a gondolkodás, mindkettő változik és idővel kinő a nemzeti korból, ellenben a költészet soha sem nőhet ki veszedelme nélkül.

A nemzetiség elve tehát folytonosan erős a költészetben, gyöngébb a vallásban, végképen megszünik utóbb a bölcsészetben. Ezt igy tanitja a történet, a mivelődés története is, mely tulajdonkép az emberi szellemnek az események folytában nyilvánult másolata. Első korban minden nép az ösztön és tapintat sugallata szerint tesz és vesz. A szellemi világ ezen kezdő fokozata teljesen öntudatlan, mint a természet. Egyes gondolkozók helyett a közérzület uralkodik a lelkekben, az egészben. A nemzet mint egy raj. Ez a kor a kiválólag nemzeti kor. Mint ha mondanók: nem okoskodnak a történet felett, hanem csinálják. A szellem közvetlenül hat; az ész beéli s elvegyiti magát szóba, tettbe, mint rendeltetés, mint hivatás. A népek első müveltsége, nyelvben polgári szerkezetben ezen öntudatlan tudalom gyermekei a közvetlenség bélyegével, s induló pontjai minden utóbbi előhaladásnak. Annálfogva eddiginél nagyobb előszeretettel fordul ma minden nemzet az előidők hagyományaihoz, hogy megtudja, mi volt, ki volt ő egykor a történetben; hogy mai felvilágosult eszével lássa: micsoda figyelemre méltó nyomait s ereklyéit leli öntetteiben az észnek; hogy lássa: minő eszmélkedései voltak az ősöknek valami, embernél magasb lényről, természetben dolgozó munkásságról, halál utáni állapotról, erkölcsi rendről, az örök dijról, vagy a jutalom és megtorlásról; mert ezek csak akkor övéi, ha bennök a gondolat, mint magaéiban ismér magára; s viszont csak igy vetnek sulyt a nemzeti tudalom mérlegébe. A nemzet ha nem érzi multját, elveszti jelenét. A nemzet volt, van és lesz – a tudalom által.

A kezdeti müveltségben tehát már benvannak a bölcsészet csirái, különösen a nyelv alakjában vagy először még csak szó szerint, mihez járulnak minden mese, monda, hagyományfélék, mint ugyanannyi eszmeburkok. A szókat meg kell érteni, magyarázni, a burkokat lefejteni. Én már ezekről irtam a közmondások alkalmával; egyenesen kijelentvén, hogy a közmondások nem átalános igazságok, hanem leginkább az állapotokból és körülményekből kifejlett állitások. Hasonlóan itél Hetényi: „felednünk nem kell, hogy bár becsesek ezen közmondások: a rendszeres bölcsészet hiányát azonban mégis soha ki nem pótolhatják. Sok közmondásaink részint csak félig meddig igazak, részint nem tiszta morált rejtenek magokban.“ – Afféle régiségi burvárlatok, mint a bátor Ipolyi Arnoldéi, a történetnyomozásinál sokkal többre becsülendők világnézleti tekintetben. Azok szinte bölcsészeti magvak, ébrények, melyekből egyképen fejlődhetik mind a mellett csodagyermek és Antinous.

Mindezen érzékleti, vagy ha tetszik közvetlen, első szemre való felfogásai az igazságnak, a gondolatnak azonban nem adnak nemzeti bölcsészetet; sőt egyedül akkor kezdenek becsültetni, mikor a magára térő, magát fölismérő lélek mintegy visszatekint a multba, s örvend birodalmának, hogy a homályos eredeti müveltségtől a napfényi tisztaságra birt bölcsészeti igazságokig minden az ő műve, először ugyan öntudatlan, de később öntudattá viradott állapotban. Ez oka, hogy a szélsőségek itt is, mint másutt érintkeznek, és a kezdeti müveltséghez oly szivesen hajlik a valódi bölcsészileg müvelt elme; mig a közrendü értelem föl sem veszi azt; habár mindennek, még egytemes elvnek, is vallja a nemzetiséget, ereklyéit pedig századok óta tapossa.

A bölcsészet, mint egyetemes igazságok tudománya, a tiszta gondolattal foglalkodik, vagy azon adataival a szellemnek, melyek az egy és megoszthatlan ész nevében a föld népei által, nemzetiségre való tekintet nélkül, egyformán fogatnak fel. A természeti, erkölcsi és polgárzati befolyások, minők az égalji helyzet, földirati fekvés, fajtaiság, élet, keresetmód, népekkeli hasznos vagy káros szomszédság, érintkezés stb. tagadhatlanul nyomnak bélyeget a nemzet arczára, enyhesebb vagy ridegebb modort bölcsészetére, de lelkét, melynek minden lényege a gondolkodás, nem alakitják kivételessé. Én igen nagy kedvteléssel olvashatom a népek jellemzéseit a szerint, a mint az éjszaki vagy déli sark felé, forró vagy mérsékelt égöv alatt élnek, meglep az a sok minden ujdonság, eredetiség, melyet csak a saját módu élet adhat: de azt nem hiszem, hogy a gondolat, az eszme fokozatai máskép fejlődnének egyik mint másik oldalán a földnek; azaz: más volna az állomány és járulék (substantia és accidens), a fő és melléknév (substantivum és adjectivum) egyiknek, mint másiknak. A honnan ezen kérdésre: mi, főnévvel; erre: minő, melléknévvel; erre: mit csinál, igével fog válaszolni minden nyelv; hasonlóul a fölismert állomány és járulék közül soha sem fogja ez utóbbinak adni az elsőséget de semmiféle nép.

Mondhatnák ellenem, hogy ez igen elvont beszéd, légbe épült vár. Mind türhető ellenvetés, csak igazam legyen. Mind a mellett áll, hogy a bölcsészi gondolkodásba, kivált nálunk, szivesen vegyül be a nemzeti töprengés, óvakodás. E tekintetben legsajátságosabb nézetet Szontagh Gusztávnál ismérek, még a Propylaeumokból, hol a magyar filozofia megállapitása körül elmélkedvén igy szól: ha a kellő „föltételeket teljesitendjük akkor saját, önálló, akkor magyar filozofiával fogunk birni: azaz tárgyra ugyan nem, de szellemre s előadásra a többi müvelt nemzetekéitől különbözővel, ugy, mint a nyelvszokás megkülönbözteti a német filozofiát a francziától, ezt pedig az angoltól stb. mert minden nemzeteknek képzet módja mint az egyedeké, különböző.“ (280. l.) – Utóbb igy folytatja: „hazánk földe dél és éjszak között a középvonalon terül el, s nemzetünk szellemében az érzékiség és ész közt ritka egyensuly találtató, melynél fogva félszeg empirikai vagy raczionalisztikai kicsapongásokra nem lehet hajlandó (281. l.). Ugyanezen nézet hiven másoltatik elénk ismét ő nála, midőn az egyezményes bölcsészetről ir, állitván, hogy ez más kutfőből nem is eredhet, mint saját nemzeti szellemünkből, a mennyiben hazánk emlitett égalji helyzeténél fogva, a mi kedélyünkben „szerencsés arány s összehangzás van az érzékiség, érzemény és ész közt“ (7. l.).

Fölkérem az olvasót, hogy kisérjen figyelmével. – A mennyiben ritka egyensuly, szerencsés arány s összehangzás mondatik lelki tehetségeink között, legelsőbb is kérdés támadhat iránta: nem válik-e kivételessé a magyar elme épen az által, mint a kender vagy más növény a föld után? Ha már ezen arány vagy egyensuly elménk javára van, s előnyössé tesz bennünket valamely talpra esett bölcsészet birásában: miért nem tüntettük ki eddig magunkat tudomány, ipar, mesterség stb. minden ágaiban a müveltségnek? Ha tán nem üt ki előnyünkre, akkor ne emlegessük, mert megint Jornandest fogunk, a ki hun eleinket nem is tartá emberi fajnak. – Van a német embernek esze? tudakozá egy könnyelmü franczia régen. – De továbbá legyen az a szerencsés arány és összehangzás tény, abból más nem következik, mint hogy az ugy van; mert az egész égalji fekvés oly bizonytalan fölvét, melynek igazsága egy pár évnél tovább ki nem állja; számtalan mellékkörülmények dolgozván körülötte. Ha ezen égalj csakugyan oly erős befolyásu, meg kellene látszani nyomának a történetből, mely szerint minden fajta nép, mely itt hosszabb ideig élt, megkapá ama szerencsés arányt, s összehangzást elmei tehetségeire nézve, mikor nagyszerü fölfedezéssel örvendeztethetők vala meg a világot, ha a kozmikai viszonyoknak a föld ezen pontján oly hatékony voltát bizonyithatók be. – Utoljára az arány és összehangzás oly kategória, mely szerint a lélek nem a maga lényegében fogatik fel, hanem inkább anyagi módra, s külsőlegesen. Ez ellene van a lélek állományiságának; s arányról az elme tehetségeinél csak beteg állapotban lehet szólani, midőn mintegy fensőbb fokról alábbira sülyed a lélek, s oda esik a külső befolyások, körülmények urasága alá; különben az oly élő, eleven egység, mely szerint ellenére van minden olyas felfogás, mintha külön, önállókul nézhető erők vagy tehetségekből, vagy épen vegyülékből, melyek egymáshoz igy vagy amugy aránylanak, állana. Bármennyire alaposnak látszik is azért az égalj utáni arány felhozása, ez magában igen kevés a tömérdek összemunkáló befolyások nagy seregéből, melyek előszámlálása nem is a bölcsész dolga. A mi pedig az arányt, összehangzást illeti, mindkettő alrendü kategória és megjárja például a tapasztalatiság világában, hol fődolog a mennyiség, ezeknek egymáshozi viszonya, mit legjobban fejezünk ki számokkal. Lehet példaul a magyar szellemben arány az ész és érzék között akkor is, ha kevesebb eszünk van mint másnak, mert akkor érzékünk is kevesebb; mikor változván egyik oldal, változni kell a másiknak is; és az arány mégis ugyanaz marad, p. 4: 8 = 16: 32. Itt az arány egy, a különböző oldalak mellett is, azaz semmit se mond. Hasonlóul szinte gyönge kategória az öszhangzás, a lelki tehetségekre alkalmazva. – A öszhangzás tulajdonkép a különbözők egymáshoz tartozása, egymássali egyezése. Azért helyén van szinek, hangok ellentétei s összeegyezésénél. A szellem és tehetségei, t. i. az ész, érzékiség más nemü ellentétek; itt mindegyik ellentét a másikat is magában foglalja; más szóval: eszmei a viszony, mert nincs oly egyes tehetsége szellemünknek, hogy munkásságában ott nem volna mindig az egész lélek, akár itél, akár emlékezik stb. A sulyegyen épen alkalmatlan, ide nem való kifejezés; népszerűnek talán népszerü, de semmi esetre sem bölcsészi.

De legvastagabb tévedés mégis ott mutatkozik Szontagh beszédében, a hol azt irja, hogy minden nemzet képzetmódja különböző levén, birhat is különböző filozofiával mindegyik. E ponton ismét le kell mondanom minden kedvező czimről az alaposságon kivül, ha szinte unalmas lennék is. Abból, hogy minden nemzet képzetmódja különböző, nem az következik, hogy külön filozofiája is legyen, hanem az, hogy különböző nyelve; a minthogy ugy is van. Honnan tehát Sz. tévedése? Onnan, hogy a képzetet a gondolat helyére emeli, s a bölcsészet alapjaul veti; holott a képzet épen azért képzet, hogy azt a mi magában egy és ugyanaz, különbözőleg tudja előállitani; p. ezen gondolatot: szellem, a latin és magyar nyelv a szél fuvásának külső jelensége után adja elő; a német pedig Geist-nak mondja talán eredeti s nem átvitt értelmű szóval. Igy a hegy, latinul (mons), talán a franczia monter (fölmegy) igével rokonosan azon képzettől van véve, hogy föl kell reá menni, a német Berg talán a bergen, verbergen (elrejt) igével rokonos, mit én tudom? de azt látom, hogy ugyanazon tárgyat különböző oldal vagy szempontbul nevezték el a nyelvek különbözőleg, máskép az egész világ nyelve egy volna; a minthogy a rokonság épen a képzetek olykori lehető egyezésébül ered, okvetlenül; mert a különbség nem általános, ugyanazért a képzetek össze is jöhetnek; például ha nyelvünk a némettel összevág a dolgok lényegének a volt, Wesen (gewesen) rokon nyelvtani alaku, értelmű szók visszaadásában; ha eszik, essen egymással külsőleg is egyezők, stb. – Innen igen természetesen lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészetre, poezisra való kisebb nagyobb hajlamáról a szerint, a mint észi vagy érzéki, lényeges vagy látszati oldalt és szempontot emel ki egyes szavaival a dologból, melynek nevet ad, s melynek, mint tudatik, többféle jegyei, mondományai lehetnek s vannak.

A képzetnek a gondolattali fölcserélése igen fontos az egyetemes bölcsészeti müvelődésre nézve; s a bölcsészetnek, mint tudománynak, szemrehányásul felhordott érthetlensége, homálykeresési büne innen ered. Azonban ki tehet róla, hogy a dolgokon nemcsak képzet lebeg, hanem gondolat, azaz törvény, lényeg is dul és forr bennök? Ki tehet róla, ha valamely bölcsészeti felekezet meg van győződve felőle hogy a tárgyakról csak azt lehet tudni: mi viszonyban vannak hozzánk, és nem semmit arról: mik azok magokban, mi az ő voltjok, mint ezt a kanti bölcsészet némelyek szerint oly világosan kideritette. A bölcsészet homályt nem keres, hanem mind a mellett nehezen érthető, mert kevés embernek van hozzá feje, hogy a gondolatot tisztán, nem odavaló vegyülék nélkül meg tudja ragadni s tartani. Ha pedig valaki nagyon könnyen akar végezni vele: példák mutatják, minő sarkalatosan téved. Mert a bölcsészet tárgya a gondolat; mi egyenlően fejlődik minden népnél; igy ha tárgyára nézve, mint Szontagh is mondja, nincs magyar azaz nemzeti bölcsészet, az a kérdés: bölcsészet-e oly tanitmány, mely nem a bölcsészet tárgyával foglalkozik; s érdemli-e az, hogy a nemzetiségi jelző több legyen rajta gunyévnél, czifra szónál? Más szóval: lehete tárgyán kivül vagy inkább tárgya nélkül a bölcsészet akár német, akár franczia, akár angol stb.?

Mi játszik hát oly lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy mint Hetényi ugy Szontagh is ekképen tanitanak: van egyéni, van nemzeti és van világfilozofia? – Az utóbbi bölcsész e tekintetben igy fejti ki nézetét: ha az öngondolkodó ember önmagát el akarván határozni, szükségkép bölcselkedik: az ez uton támadt filozofiai meggyőződése egyéni filozofiája. Nemzet egyénekből áll, és pedig föld, éghajlat, történet, állodalmi formák és százados szokások befolyásánál fogva magát más nemzetektől némi saját közös jellem által megkülönböztető egyénekből, mely sajátság bölcselkedésökre sem maradhat hatás nélkül, mit a tapasztalás is kétségtelenné tesz, bizonyitván, mikép van filozofiája a gyakorlati szellemü angolnak: a skot iskola (talán inkább a locke-i?); az életrevaló francziának az ekklekticzizmus; a német szobatudósok filozofiája pedig életben is oly hasznavehetlen mint önmagok. Van tehát nemzeti filozofia is, és pedig nemcsak nyelvre de szellemre is különböző. Ezt az irodalmi történet is elisméri, angol, franczia, német stb. filozofiáról beszélvén. Mivel pedig az emberi természet lényegre nézve egy, s ugyanaz minden emberben és minden nemzetben, és egy s ugyanaz az igazság is lényeges tartalmára, azaz egyetemes igazságaira nézve: ez oknál fogva minden igaz egyéni, s nemzeti filozofiának is lényeges tartalmára nézve egynek s ugyanannak, tehát világfilozofiának kell lenni12).

Más szókkal: az egyetemes igazság, a lényeges tartalom egy és ugyanaz minden egyénben, nemzetben, s ez világfilozofia is; a mi pedig nem lényeges, az nem is filozofia sem egyénben sem nemzetben; annálfogva apródonként s a müveltség eléhaladásával le is hull, mint a kaczagány, az ivadékokról, kik a szerint vesznek fel uj módokat életben, viseletben, gondolkodásban, a mint szorosabban ragaszkodnak a tudat eszméjéhez, az emberi lélek lényeges tartalmához, vagy nem; a mint mélyebben kutatják az igazság megalapitását vagy elfogadják, mint készet, készen levőt további vizsgálat nélkül más hitelére, tekintélyére; mikor nem a bölcsészet tárgya más, mert ez ugyanaz és egy mindig, hanem felfogási módja, ez pedig egyre megy ki a Sz. által ugynevezett képzetmóddal, miről már feljebb szólottam.

Tehát az játszik efféle lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy a mit csak gondolat és fogalom alakjában bir a tudalom mint tartalmat és lényeget; a képzet alakjában is birni akarják szinről szinre, mikép birják azok neveit a nyelvben, a szókban, vagy birni akarják a szint a szivárvány változatai, veres, zöld stb. nélkül. Továbbá az játszik lidérczi játékot, hogy a különösséget, minő a nemzetiség, egyetemessé ohajtják tenni, midőn bölcsészetre is át viszik, mely pedig egyetemes igazságok tudománya. E részben, bármint törjük is fejünket, a dolgok rendin nem segithetünk; ugyanazért hasztalan keressük a bölcsészetet egy vagy más nemzetnél, mert azt egyik sem müvelte ki maga, hanem a többivel együtt; s ugy a mint ma történeti fejlődésében előttünk áll, nem egyes hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Igy az egész nemzeti bölcsészet kérdése csak mint kezdet vagy folytatás található fel a tudomány történetében. Ha tehát mondatik: van görög, franczia, angol, német stb. bölcsészet, ez nem azt teszi, mint a lélektani uton járó filozofok akarják, hogy talán eme nemzetek oly saját bölcsészettel élnének, minő nyelvök, hanem azt, hogy bizonyos mértékig, többé kevésbbé volt befolyásuk a tudomány fejlesztésére, virágoztatására. Mi ránk nézve sem az következik, hogy tehát legyen magyar bölcsészet is, hanem az, hogy szellemi becsünk, s nemzeti méltóságunk tekintetéből, az igazság iránti hódolatból igyekezzünk befolyni az isteni és emberi dolgok isméretének tudományába, s helyet foglalni a gondolkodó, eszmélkedő népek között. Ekkor ki fog nyilvánulni: minő lényeges adalékkal járultunk a szellem országának müveléséhez s ekkor és ennyiben lesz magyar bölcsészet, mint van görög, franczia, angol, német stb.; leszen a nyelv mint közeg által, mely épen arra való, hogy szellemi kötelék létére ne csak az egy sorsu és vérü nép vagy nemzet tagjait kösse össze, hanem az isméretek csatornáján az emberiséggel is egyesitsen. A nyelv az a csodálatos eszköz, melyen a nemzeti különösségek közé mind jobban oltatnak be a cselekvés, a gondolkodás egyetemes módjai; csak az a nyelv mondható igazán müveltnek, mely különös létére is fölvette magába az egyetemes eléhaladást; igy valódi egyetemességre fokozta fel a nemzeti különösséget; mikor lesz a nemzet, minden sajátságának, egyéniségének megtartása mellett is a szó igaz értelmében müvelt, pallérozott. És ez a nemzeti egyéniség egyetemessége.