V.

Sükerülvén, ugy gondolom, kimutatni egyes szók és gondolatjárás után, hogy bölcsészek közbejötte s munkássága nélkül is bir nyelvünk oly alakokat, melyek közönséges használatu és divatu kifejezés létökre is elég alkalmasak, hogy bennök a bölcsészeti gondolkodás honosan érezze magát: nem tehetek jobbat, mint ha ugyanezt még folytatom. Az ily kisérlet, ha kissé tán nem épen a legmulatságosabb is, de hasznos lehet. A nyelvet ugy szeretjük igazán, ha értjük. Azért van nagy rokonság, belsőség a nyelvtan és hazafiság között. Minden szó méltó, hogy a bölcsész által figyelemben tartassék, s annál méltóbb, mennél többször hallik panasz és vád a bölcsészet homálykeresése, józan értelemtőli eltérése miatt. Mindkettő oly igaz és alapos vád, minő alapos és igaz a bölcsészet, mely teszi. Okos ember homályt nem keres; hanem ha lelt, elháritja, vagy legalább megvivja; legroszabb esetben figyeltet a nehézségre. A süker nem jő mindig oly könnyen; s a nehézség olykor süker. – Kérem az olvasó figyelmét!

Az ilyen szók, mint feljebb mondám: semmi, valami, ugyannyi kategóriak; különösen az utolsót szabadjon nekem most elemezni. Valami ebből van öszszetéve: való és mi, németül Etwas. Értelmét ilyen formán fejthetjük ki: a dolgok misége rendesen tagadás; mert nem tudom megmondani tulajdonkép: mi a rét, hanemha oly formán, hogy eltagadom: nem legelő, nem ugar, nem szántóföld, vagy mint Spinoza kiejti: omnis determinatio est negatio. – Szólani oly valóról, létről, melyet nem tudunk megmondani, hogy mi, annyit tesz, mint azt létező tagadásnak, azaz valaminek mondani. Igy a valami létező tagadás, meglevő mi, való mi7). Sehol nem láttam jobban összevágni a nyelv és bölcsészet ugyanazonságát. A fölvett szó magyarul van jól alkotva, de Erdmann német bölcsész által jól kimagyarázva. Fogalmát, ha a bölcsészet ki nem fejtette volna, a német Etwasnak is a magyar nyelvből lehetne kitalálni. A magyar szó a bölcsészet maga. Az a kérdés: eset-e az, vagy észi kényszerüség, hogy a német bölcs ugy fejti ki az Etwas fogalmát, mint a hogy a magyar megalkotta?

Nyelvünkben továbbá a volt szó főnévileg jelenti a lényeget, p. voltaképen, a dolog volta, mivolta, stb. Hogyan történhetik ez? Miért jelenthet egy mult időféle igenév épen lényeget, azaz a dolgok belsejét? A szó ellen, ugy hiszem, nem tehetni kifogást sem józan ész, sem hazai nyelvszokás nézpontjából. Ezt minden magyar ember iskola nélkül is megérti, sőt épen az iskolátlan nép használja leggyakrabban, mert a tudományos nyelvben ez idő szerint inkább használtatik a lényeg. És mégis a volt szó a legmélyebb felfogás után valódi spekulativ szellemben van alkotva, minden egyszerüsége daczára. Nem untatok senkit azzal, mikép fejlődik a tiszta lét lényeggé (volttá) a logikában, mert ez a tudomány körébe való, hanem utalok ismét Erdmann emlitett munkájára, hol ez olvasható: „Indem in unserer (t. i. német) Sprache das aufgehobene Seyn (azaz Wesen, volt, lényeg) als das Gewesene bezeichnet wird, spielt sie (die Sprache) sinnig8). – Épen ugy mint a magyarban, mert a német Wesen, gewesen épen az, a mi volt, voltaképen. És ha dicsekszik a német tudós, hogy e szó alakja és jelentése után oly elmés játéka találtatik nyelvében a bölcsészeti szellemnek: nem épen a mi nyelvünk bölcsészeti hajlamának is köti-e a koszorút? Tehát volt am. lényeg. Mi lehet itt a valódi mélyelmüség? Hiszen a mi szavunk oly régi, és a magyar nép talán igen együgyü arra, hogy bölcsészeti mélyelmü szavakat csinált legyen valaha. Sőt inkább! Épen ily gyermeteg alkotásban fekszik a jelentesség. – Tehát próbáljuk megfejteni, kérvén az olvasót, hogy türje el, ön nyelve érdekében, a kissé foglyos magyarázatot.

Előbb ismerjük meg a tárgyakat külsejök s közvetlenségökben, mint belsőleg és közvetve; más szóval: a lét, vagy a dolgok, a mint vannak, csak kezdetét adják az ismeretnek, általa és általok emelkedünk feljebb: külsőrűl a belsőre; példaul: megismérem a növény levelét, virágát, gyümölcsét stb; de ezek egyenként és külön állókul tetszenek egymás mellett és után, azaz elhervadnak, véget érnek; s vajjon oda van-e a növény? Épen nem; hanem levél, virág, gyümölcs, a melyek már nincsenek a növényen közvetlenül, megvannak a növény magvában, lényegében közvetve; egyrészt mint elmult lények, tehát mint voltak vannak meg, másrészt a mult, mint időbeli távolság, nem a közvetlen, közel levő, hanem a messzibb fekvő, érzékeink felett eső létet akarja kifejezni. Ez a volt szónak, melyet atyáink valóban mélyelmüleg, egyenesen a spekulativ bölcsészet javára teremtettek, lehető, alakot és értelmet összehozó magyarázata. Igy a volt = fölemett lét (aufgehobenes Seyn). – Lényeg az, miben a külsőségek megszüntek önállókul mutatkozni; azaz visszatértek az alapba: a lét volttá tökélyesült, a volt: meglevő mult.

A Ding 9) (nem is tudom, hogy tegyem ki magyarul; legyen: dolog) magában sok különféle tulajdonok egészlete. Azon tulajdonokra nézve, melyek a dolog miségét teszik, a haben (das Haben) szóval él a német nyelv. „Aber diese Uebertragung des Habens auf das Seyende ist ungenau; mond egy német iró, mintha tán értett volna magyarul és mondandá: helyesebb a magyar nyelvszokás, mert a haben igét a létigével adja vissza: van neki (er, sie, es hat), stb. A német bölcs tulajdonkép ezt akarja tisztázni: van a dolgokban miség és minőség (Qualität und Eigenschaft). Miség példaul a gőzben a rugalmasság, tehát oly határozmány, mely nélkül a gőz nem gőz. Ellenben annak fehér szine, példaul, csak minőség, azaz nem lényeges tulajdon. Ezen nem lényeges tulajdonok birására hagyja meg német bölcsészünk a haben igét; a lényegesre nem. – És folytatja, mivel a lényegesre, a voltra, is át szókták vinni a haben ige használatát: a mult (volt) idő igen sok nyelvben azzal formáltatik (hat gelebt, und geliebet. Schiller). – Ellenkezőleg nálunk, magyaroknál, mindig a lét ige járja a mult idők alakitása körűl, példaul: szerettem vala, volna, legyen.

A magyar alak tehát bölcsészibb, a mennyiben több mult idő a létige segélyével áll elő; de hogy a német nyelv a seyn és haben igékkel külön él a miség és minőség előadására, ez, tagadni nem lehet, mély vonás a nyelvben; ellenben a magyar mind a miség, mind a minőség kitételére egy igét (van) használ, s ez nyelvészeti szegénység. Hajdan azonban, jól tudjuk, a vallani volt az, a mi most a német haben. Vajjon ne fogjuk-e itt megjegyezni, hogy eleink a jövendő időre mondák a lesz, levén igét, mig most jelenre is mondják már, nem mint régen: binös vallván, hanem: levén. Ne jegyezzük-e meg, hogy Pesthi Gábor10) irá: az orozlán üvölteni, orditani foga azaz kezde, mely ige mai nap ezen értelmét nem birja már, hanem e helyett segéde a jövő időnek. Lám, ezen igékkel vagy félbeszakadt használatukkal egyegy bölcsészeti szabatosság és nyelvtani készlet kallódott el a nyelvnek müveletlenül hagyása miatt. Most ennyi valahai készlet daczára, pedig mindegyik a lét körében mozog, sem vagyunk képesek egy szóban kitenni azt a müfolyamot, melyben egymást követi a levés, nemlevés, példaul: midőn a növény virága elhull (nem lesz), azonnal és minden félbeszakadás nélkül is folytattatik a lét a gyümölcs előálltával; mire a német oly kimeritőleg birja werden (das Werden) szavát. Ilyen lett, vagy lehetett volna nálunk a lesz ige, mely szintén jövendőt alakitott, mint a német werden, ha jelenné nem fordittatik; vagy a fog (kezd) ige, mely ma jövőt alkot, ha ez értelemben is kifejti származékait. Mert a kezdet épen oly állapot, vagy oly foka a létnek, mikor a dolog van is, nincs is, azaz indul a létesülés felé, s csak „a vége választja meg.“ Ugy szintén más oldalról meg volna nyerve tudalmunknak a bölcsészetből kimaradhatlan lét és levés szó szerinti különbsége, mint értelmileg különbözők, melyek elsejére spekulativ iróink a van igét, de a mi még nem főnév, használnák, ha kétségbe nem esnék a másik fél, mely minden van és vanságféle szótul világba megy.

De egyes szóknál minden esetre nagyobb az ugynevezett itéletek alakitása. Az itélésben rend szerint három szóra van szükség. Első az alany, második a mondomány, harmadik a kapocs, példaul: homo est mortalis; der Mensch ist sterblich. A magyar nyelvnek három helyett elég két szó. Ő a kapocsszóval (est, ist) nem gondol; ez, meglehet, aggodalommal is tölté el a logika idegen müveltségü tanárait az itélés alakitása iránt; azonban a magyar nyelv ez által nem kevésbbé bölcsészi. Szerencsénkre egy idegen tudósnál ezt olvasom erre: falsch ist es von einer Verbindung der Seiten des Urtheils zu sprechen, da, wenn von einer Verbindung die Rede ist, die Verbundenen als auch ohne Verbindung für sich vorhanden gedacht werden11). Ezt én ugy értem, hogy az est, ist kopula nem tartozik oda észileg az itélés formájához, hanem az csak nyelvtani fölösleg a bölcsészet rovására, mert az együvé tartozó fogalmak nélküle is összeköttetnek az elme által; tehát nem szükség ott láttatnia, külön szóban előállittatnia, mert az itélés nem a szem dolga, hanem az elmeé. Az itélés magyar alakja az igazán bölcsészi. Nincs benne kopula; például: a lélek halhatlan. – Én soha sem birom megfogni, mikép tudott egy német bölcs, Hegel, ily magyarosan, vagy az ős magyar ezelőtt már századokkal oly hegeli módra gondolkozni. Igy szövi be magát az ész a nyelv szavaiba s gondolatformáiba, mikép gubójába a selymér. Szók, melyek minden meggondolás nélkül peregnek ajkainkon, s talán csak egyszerre mint rögtönzések állhattak elő, mély elmére utalnak vissza. A nép elméje itt is oly bölcsészinek mutatkozik, mint ugyancsak az én kezem alatt egyszer már költői tökélyben is világittatott fel. Az érthetlennek mondott idegen bölcsész, meg az együgyűnek vélt magyar nép gondolkodása üt együvé. Pap Endre költészete jut eszembe. A bölcset nála egy kis gyerek vezérli haza lámpásával. Ilyen lámpás a nyelvszellem. Együtt járnak mellette a bölcs és a gyermek. – Az adatok, melyekkel szolgálék, egy részt mint ezer évnél idősebb alakai nyelvünknek, más részt a mi javunkra esett fölfedezései egy nagy elmének, valók, kétségbe vonhatlanok. Nyelvünk és a bölcs észjárása igazolják egymást. A német bölcset a magyar nyelv, a magyar nyelvet a német bölcs teszi érthetővé. Talán kin Németországban értünk is gondolkoznak. Meglehet; kivált ha elhagyjuk magunkat. De minden esetre köszönjük meg Hegelnek, hogy logikai itélésünk alakját a kopula kihagyásaért, a multnak létigével alkotását stb. az egész világ ellenére s nyelvünk ismérete nélkül, tisztán a gondolkodás szigorával, igazolta. Nyelvünkben tagadjam-e meg az észszerüségét, vagy nyelvünkkel együtt Hegelt is az egekig emeljem? Kár, hogy ezt hamarább nem tudtuk! Talán nem kelt volna oly veszett hire közöttünk bölcsészetének.

De még mindeddig sincs megmondva, miért nem való oda az itélés alakjába a kapocsszó (est, ist). Megmagyarázom. Az elmélődő bölcsészet itt is fáklyát visz előttünk. Már föntebb volt róla szó, hogy a tárgyakban vannak lényeges tulajdonok épen ugy mint kevesbbé lényegesek, melyeket nem lehet ugyanazon egy igével kifejezni, mert nemcsak miség és lényeg, hanem fogalom szerinti mondományok is vannak a tárgyakban. Az est ist, van tulajdonkép igen kevest mondanak a tárgyról, vagy mikor azt mondjuk a tárgyról, hogy van (est, ist), semmi nagy dolgot nem mondottunk; annálfogva végetlen a különbség az ily itélések között: dies Haus ist roth, és: dies Haus ist zweckmässig: mert a vörös szin nem tartozik a tárgy (ház) lényegéhez; ellenben a czélszerüség igen is. A vörösség csak van, csak olyan lét, a mely akár nem volna; ellenben a czélszerüség már nemcsak van, hanem valódilag is van; azaz valódi létet föltétez; a valódiság pedig nem puszta lét (van); igy nem is alkalmas reá azt mondani az itélésben, hogy ist (zweckmässig), hanem jobb ha elhagyatik a kopula kivétel nélkül mint a magyar nyelvben; mert az itélés az elme dolga, nem pedig puszta, merev nyelvtani külső alak.

És ha csakugyan annyi szembe tünő nyomai láthatók nyelvünkben a valódi spekulativ hajlamnak, a mi elvitázhatlan; ha példákat még talán bővebben is lehetne felhozni, a miről jót állok, és végre ha ezek csakugyan tőrül fakadt módjai a magyar elme járásának: van-e ok nyelvi oldalról félni, aggódni az elmélődő bölcsészet iránt; mikor a legmakacsabbnak látszó nevezékek (terminus technicus) a közéletben, a köznép ajkán mondhatlan idők óta forgandók? – A szót tehát birjuk, de hagyományilag, mint gyermekdajka a mesét; de csak közönyösen, mintha nem is a mi elménk szülte, alkotta, hanem valahonnan kölcsönözte volna. Igy járt gondatlanul a szőlőmunkás Pompéji romjai felett sok időn át, igy a nyáj Ninive betemetett dőledékein. A szó hanggá lett, visszaesett az állatiság körébe, mert elfeledtük értelmezés által lelkünkhöz is lekötni, a tudalomban megszilárditani. S most midőn én talán a mulasztott hazai és nyelvészi kötelességet elvállalom s teszem, nem vagyok biztositva, hogy a józan ész meg ne támadjon unalmas, de a nyelv és hazai észjárás nevében véghez vitt magyarázataimért. Igy fajul el az ivadék, s romlik meg a nyelv és a lélek.

Nagy örömemre szolgálna ezek után, ha kimagyaráztatnék: mi elsőséggel jár az, ha népnek, minő a magyar, mely annyiszor volt már hajlandó könnyelmüségre, hogy bizony nem lehet félteni, mintha meg találna szakadni a rettentő nagy gondolkodásban, ha népnek, minő a magyar, egyre az ajáltatik, mit tanulni nem kell, hanem csak tudni – a józan ész szerint? Édes józan eszem! beh felvitte isten dolgodat! De mind a mellett nem terem-e meg igen könnyen a józan észszel babona, tudatlanság, tespedés, minden erkölcsi és anyagi rosz a döghalálig? Ellenben minden nagy dolgon, mely az emberiséget elővitte, a gondolkodás mély és komoly, nyugodt és fenséges nyomai látszanak. – Nem, a magyar népet ne féltsük, ne kiméljük. Kimutattuk, mennyire tudunk distingválni, mint alkotmányos testület, mint jogtudós nép. Vas a feje, ki egy magyar ügyvédnél több adatot megbir, és boszorkány, a ki találékonyabb. Az ily népet kár kimélni; sőt ha lehetséges, erővel is neki kellene verni a gondolkodásnak, mint nyájat az usztatónak, hogy ne csak distingváljon mindig, hanem spekuláljon is. De mi azt teszszük, hogy népszerü okoskodásokkal a fölületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget, hogy tengjen rajtok, mint a rászaféreg, mint a hernyó, s hervaszsza az élet növényét. A mult idők müveltsége igy és ez okbul volt egyoldalu. A legjobb elmék erejét pozitiv dolgok emészték föl az igazság nevében. És nyertük a külsőség, fölszinesség minden czifráját a vitézkötéstől a czimek és szóvirág tarkaságaig. Itt erősen tudtunk különböztetni. Mindenkinek megvolt saját czime; ugy járt ki részére a tisztelet. Egyiknek irtuk megkülönböztetett, másiknak hivatalos, igy tovább: alázatos, mély stb. tisztelettel, vagy csak: jóakarattal. Egyiknek voltunk alázatos szolgái, másiknak köteles, harmadiknak kész, negyediknek kész köteles szolgái. – Nyertük a törvény magyarázatának tűhegyre állitott atomisztikus felhasogatását, az indisczernibiliumok imaginaczióját, csináltunk szavakat: „judlium, birsagium, incattus“ s több ilyen barbarizmusokat. – A mely népben a külsőségek felfogására oly készség s annyi ügyesség, hogy nyolcz száz esztendő óta mindig csak distingvál, ez a nép megérdemli, hogy bölcsészeti dolgokra nézve ne kiméltessék; ez lesz neki jó, kétség kivül. A mely nép ugy tudott koholni, furni, faragni idegen nyelvet, tudja elvégre a magaét is. A sok dubietások után üdvére lesz mélyebben avattatnia az elmélkedésbe mint eddig, hogy könnyünek találja egyszer már a gondolkodás fejtörő munkáját is. – Nem volt más czélom, mióta iróvá lettem, mint, ha isten engedi, legalább egy vonallal tenni mélyebbé a hazai gondolkodást. Ez adja minden munkásságom erényét, hibáját. Ez legyen óvásom az ugynevezett józan ész bölcsészei ellenében.