VIII.

Visszatekintve röviden a mondottakra, ugy hiszem, hogy érvényre vivtam fel azon állitásomat, hogy bölcsészetünk mai emelkedésének akadályai sem a multban nem keresendők, sem valami rendfölötti dolgok, hanem különösen három előitélet, ugymint életrevalóság, népszerü köznyelv, és nemzetiség követelése. Első eredett a tárgyilagosság elégtelen felfogásából, mely szerint e kategória igen takarékosan pusztán a tapintható, vagy érzékelhető világban mondatik érvényesnek, mikor hit, isten, halhatlanság stb. metafizikai lények aztán nem birthatnak tárgyilagossággal, s az eszme csak eszmének marad az érzékeinket meghaladó tulban, létrejöhetlen elvontságban. Másik eredett azon képesség számba vétele nélkül, mely a nyelvekben, különösen a magyarban is, feltalálható, t. i. a bölcsészeti hajlam; mintha szó és gondolat örökre kivül esnének egymáson, s a népek nyelvalkotó tehetsége minden ihletést, öntudatlan tudalmat végkép nélkülözne. A harmadik előitélet a különös fogalomnak egyetemesre átviteléből származott, mely szerint nemzetiségi sajátságok, idő és tér utáni adalékok vétetnek föl bölcsészeti alapul, holott a bölcsészet egyetemességek tudása, vagy a gondolat tudománya. Legnevezetesebb pedig, hogy mindez előitéletek a józan ész nevében tanittatnak, ápoltatnak.

Mielőtt azonban tovább mennék, elő kell adni nézeteimet az annyiszor emlitett józan ész körül azon kérdés fölvetésével; megmaradhatunk-e ezen vezető ige szövétnekénél minden isméreteink szerzésében; elegendő-e a józan ész bölcselkedésre? – Első boldogság a jó ész; mondják már közéletben, mintha mondatnék: van rosz ész is. Hasonlóul mondatik valakire, midőn nem helyes gazdálkodás, viselet után jobbra tér: elővette a jobbik eszét. Azonban ez még mind nem józan ész. Hanem látunk jeleneteket embertársaink között, midőn egynémely a nélkül hogy tudományosan müvelte volna magát reá: jól gazdálkodik, kalmárkodik. Hivatalviselésben ügyesen, óvatosan jár el, keze alatt minden sükerül, annálfogva szokták reá mondani: életrevaló, józan eszü; de leginkább mégis azt tartják felőle, hogy szerencse fia. A józan ész tehát, a vele született hajlam és ügyességnél fogva egész erélylyel üt szét a köznapi valódiság között, és rendin van a dolog. Egy falusi biró, egy csendbiztos igen könnyen államférfit s rendőrfőnököt fog megszégyeniteni vele. A mi való: való; e tekintetben a magyar népnél sok józan észt lehet tapasztalni. Nevezzük tapintatnak, természetes gondolkodásnak, vagy az ész fortélyának: mindegy, de az csakugyan igen dicséretes, jóravaló tehetség, istennek különös ajándéka. Mind a mellett ugy látszik, miszerint a józan ész nem elegendő magában, hogy az ember nagyra menjen vele, s ahoz még egyéb is kell. Egyes józan eszüre, ki rendesen a mi népünknél falu esze, falu szája, őszintén szokták elmondani: püspök lett volna belőle, ha iskolába járatják. És e ponton a józan ész, midőn maga magát igy felfogja s megitéli, a tetőzést éri el, s bebizonyitja józanságát, az önisméretben.

Hanem a józan ész elméletét elrontották a bölcsészek, midőn többet csináltak belőle, mint a mi; többet fogtak rá, mint a mennyi tőle telik. A józan ész idom, mely felsőbb rangu nevelés, müvelés nélkül természetesen tud, s itél s annál biztosabban, mennél szükebb körre van szoritva. Az eredeti, vagy ehez közel eső állapotban élő népeknél uralkodó nézpont; a természet fia megeszméli vele az időjárást, az egy két napra való jövendőt, a legközelebbi tárgyakat, s kimondja felőlök itéletét szabadon, őszintén, föltétlenül. Ha tán csalódnék, nem sokat törődik vagy pirul miatta, hanem más oldalrul kerül a tárgynak, s a mit kivesz belőle, minden elfogultság nélkül elfogadja; és csalódjék bár ezerszer, mindig elül kezdi s gyermetegül vallja be: az ember nem isten; nem lehet mindentudó. Igy a józan ész. Ha keresnők: miféle népnél van legjobban kifejlődve, előhozhatnók Pallas után mindjárt a kalmukokat, Haraszty amerikai utazásából az indiánokat, kikről csodálatra méltó adatok olvashatók, p. megismerik a láb nyomáról az életkort, és a láb nyomát lehullott leveleken stb. A pásztorembernek szinte sok józan esze van. Lehajlik éjtszaka a föld szineig, s ugy nézi marháit az ég enyhében. Mondhatnók: van az isméretnek oly alsóbb köre, melyhez szintén igy le kell hajolni, s a józan ész ez ismekörben járja meg mint vezető elv.

De alkalmazzuk csak felsőbb ismefokon, kérdezzük itéletét túl a szomszédos közvetlenségen, meglátjuk, minő sokképen törik ki az emberből előitélet, önfejü dacz alakjában, de együgyüen sőt nevetségesen is majd. Emlékezzünk vissza elmult néhány évünk tapasztalatira, ki volt, a ki okot is tudott mellette mondani, hogy jobb a régi mint az ujmódi gazdálkodás? Széchenyit rendesen a józan ész nevében ostromolták, ő a zavart eszmékről alapos, érdekes leczkét ada elleneseinek, midőn fölfedezte nekik, hogy a lótenyésztés nem hazafisági, hanem gazdászati osztályba tartozik. Ezóta nem is hallom, a gazdálkodásban legalább, a józan ész emlegetését; azt szivesebben mondják okszerünek, ellentétül a régihez, mely igazán a józan ész szerint folyt. Aztán nem tudom, minő rangu észt tulajdonitsak azon igen tisztelt hazafiaknak, kik féltek, hogy a gőzhajó elveszti a tutalyosokat, elkergeti a halakat, rontja a partokat, drágává teszi a piaczot; hogy a gőzkocsi tönkre viszi a szegény fuvarosokat; vagy mint tapasztaltuk, azon értelmes nagy sokságnak, mely kétkedett benne, ha termelhet-e a világ annyi vasat, hogy ki lehessen rakni vele az utat, mint kővel szokás, ha már csakugyan vasutat akarnak épiteni. Hasonlóul nem tudom, követelhetem-e a józan észtől, hogy felfogja, megértse: mikép csakugyan a föld forog a nap körül; hogy van abban valami becs, ha őseinkről sokat akarunk tudni; ha kivánatos előttünk távol országok ismérete; ha nyelvünket hasonlitgatjuk, bölcsészileg fejtegetjük; ha mesterinasnak előbb pontokat és vonalokat irunk, mint azt mondanók, hogy példaul a kerékgyártó inas „pingáljon nekünk egy hátulsó kereket, a szabósuhancz pingáljon egy szál czérnat.“ És pedig mennyi van ilyen felfogás; de hát szabad-e kérdeni: józan-e vagy nem józan? és melyik ilyen vagy amolyan? Mi lehet nagyobb áldás emberen, mint a nevelés, mind a mellett belátta-e szükséges voltát minden, a kiről föl lehetett tenni, hogy bir józan észszel? Még nem régen is több gond volt nálunk a dolgokra, mint személyekre; juh, marhanemesités hamarább lett közteendővé, mint az ember nemesitése, és mondatott, hogy a nevelt ember csak jobban fogná érezni bajait. A falusi asszony pedig azért nem hagyá irásra tanittatni leányát, hogy levelet fog küldeni szeretőjének. – Nem lehet megmondani, mi mindent lehet és nem lehet várni, tudomány dolgában a józan észtől. Az utazók beszélnek Amerikában egy szép láttani csalódásról, mely, mikor eléretik, azonnal elenyész. Látszik valaminek, de semmi. Point, no-point. A hol keresem, nincs, a hol nem keresem, találom. Ha nevelést adok a józan észhez, elrontom; ha e nélkül veszem, elvet sértek. Vagy a józan ész lesz oda, vagy az elv. Sohasem tudom, hol kezdjek valamit vele; mennyi kell vagy nem kell hozzá a tudományos müveltségből.

Firenczében láttam egy föstvényt, mely Galileit ábrázolja, a mint a mozgás elméletét egy haránt lapon szemlélteti, fejtegeti. Ott lebeg az uj eszme a tudós feje körül minden villanyosságával. Körötte pedig papok gyülvék össze itéletmondásra; s meglátszik rajtok, hogy remegnek az istentelen gondolattól, melyet a bölcs földünk mozgásárul kiejte. Azért előhozatik a szentkönyv. Czáfolatot keresnek benne a tudós ellen, ki várja itéletét. – Mi lehetett akkor ez embernek lelkében, minő kin, minő fájdalom! Vajjon melyiket hitte akkor józan ész emberének a világ; és kit hisz ma; s vajjon épen józan, vagy talán müvelt észnek inkább? Sokat merengtem azóta e képen, mely avatlanok elől el van zárva, és hasonlitgatám egybe a fájdalmakat, melyek dulhatják ember belsőjét a méltatlanság, a vesztés, a csalódások miatt. De midőn, mert több esze van mint másnak, szándékosan, okoskodva üldöztetik a tudós, a mi több, vallás és erkölcs rontója, emberiség káromlója gyanánt is kiáltatik ki a világ előtt, ez oly kegyetlenség, igaztalanság, mely csak a józan észtől telhetik ki. Ugy tetszik, hogy ilyenkor az emberi lény végetlen részébe dulakodik be a gyötrelem, s bennünk, noha csalódom, az isteni fáj. – Galilei arcza e föstvényen mély és nyugodt. – Még oly ritka példáját sem láttam a józan észnek, mint Pilátusban, ki nem itélt hanem megmosá kezeit.

Elvégre téhát miben látjuk szerepelni az ugynevezett józan észt? Az eszme története ugy tanitja, hogy az ujitók, akár Galilei, mint természetbuvár, akár Széchenyi, mint államgazdász, akár Kazinczy, mint nyelvész. lett legyen az, rendszerint a józan észtől kapják az első ellenmondást; legalább a legelső követ mindig annak nevében és még hozzá, teljes jóakarással dobják az ujitóra. A józan észnek tehát van joga ellene szólni az ujnak; van joga makacsnak lenni, és bevásni az előbbeni szük világnézletbe, s bolondnak tartani mást, mint tartatott Fulton, Colombo. Van joga nyilvánosan vádolni a legüdvösbet, szóval: van joga lenni farizeusnak és irástudónak. Igy a józan ész mindig a bevégzettet akarja, vitatja; ujjá megeredni, megujhodni már nincs módjában. Ellenben a szellem mind a mellett folytatja maga utját, viszi elő a világot, mialatt a régi emberek kidölnek és ujabbak állanak helyökbe. És mert a józan ész mindig a bevégzettet akarja, örömest ragaszkodik a kész igazságokhoz, melyeket valamely bölcsészeti vagy politikai felekezet valaha elvekké tett, mintegy örökig tartó érvényességgel felruházott. Ilyen igazság és elv példaul a stoa bölcseitől: a természettel egyezőleg élni; aztán sok számos egyes tételek, a magok körülményeiből, az egészből kikapva, minők nagy részt Horácz müszabályai; a a közép ut dicsérete: legjobb a közepes szerencse; extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita! Baco mondatai a tapasztalati bölcsészeknél; aztán a régi: „semmi sincs az értelemben, mi nem volt az érzésben;“ ilyen volt a nemesi szabadság ezen szavakban: réven, vámon nem fizet. Mindezen bölcsészeti, erkölcsi, politikai igazságok nagyon kedvesek az értelem előtt, és épen azért kedvesek, mivel oly kereken kiválnak az egészből, mikor aztán ily különösségben az idők megszokásai által minden perczben kész pénzül szolgálhatnak. A törvénytudók, gazdák, orvosok aztán az ilyeket „maximákká“ dolgozzák ki, s az ügyvéd nem is ügyvéd, ha ezeket nem tudja; a gazda leginkább időjárást jósol velök, az orvos pedig életrendi szabályokat csinál belőlök versben, prózában. De a megszokás, az avulás ezeket is megrontja előbb utóbb; mint példaul a stoikus tételt: „naturae convenienter vivere“ mivé tette az a nagy megnyugvás, mely szerint oly bizton támaszkodtak hozzá, hogy utoljára elvesztette valódi értelmét s egészen a külső, gyepes és árnyékos természetet értették alatta. Oka, mert a tétel bölcsészeti tekintélyre volt emelve, s vétkellették közelebbről venni vizsgálat ala; mig nem szájantivá lön annyira, hogy semmi köze sem maradt vele az észnek; vagy ellenkezőleg ismét felkapva, mint Rousseaunál, egyetemessé tétetett mindenkép. Ha ezek kiavulnak, onnan van, mert az emberi ész tulment rajtok, a nélkül, hogy a magok helyén lemondana rólok, miért csak módjával, annak rendi szerint, és többé nem általánosságban isméri el igazságukat. Példaul „a természettel egyezőleg élni“ vajmi szép dolog „bizonyos“ tekintetben; de azért nem szaggatjuk fel vassineinket, távirdai sodronyainkat, bárminő természet elleni dolgokul látszottak is valaha. –

Bölcsészetben a józan ész rövid de hatékony szerepléssel mutakozott a skotoknál ezelőtt száz esztendővel. Reid volt a józan ész tanainak legméltóbb hirdetője a legelső felüdülés pillanatában, a mint a Hume skepszise által megdolgozott bölcsészet kezdé magát ujra összeszedni. Szerinte „vannak az ember lelkében bizonyos, a tapasztalástól független alapigazságok, melyek után kell okoskodni, s okoskodik is nemcsak minden ember, hanem a legmélyebb gondolkozásu bölcs is, ha t. i. értelmesen akar okoskodni. Ezen alapigazságok mintegy ösztönszerüleg határozzák el az értelem itéléseit, s kiállitják mint tartalom, a közös emberi érzelmet (common sense). Mihelyt az ember ezen alapigazságokat megérti, kénytelen azonnal hozzájok állani. A képesség, hogy megérthessük, velünk született és közös minden emberrel. Hozzá se nevelés se müvelés nem kivántatik. Hanem szükség hogy az értelem ki legyen fejlődve, érettségig jutva, s balitélettől szabadon. Az ilyen elvek léte közönségesen elismertett13). E tudomány tételei két osztálybeliek. Elsőben vannak az igaz és bizonyos, másikban a valószinü isméretek. Utóbbiakhoz tartozik p. ez: két tanu hihetőbbé teszi a vallomást, mint egy, ha másként a tanuk egyforma hitelüek; aztán ama newtoni tétel: tulajdonok, melyek az eddigi tapasztalás szerint minden testben és az anyaghoz szoros viszonyban találtatók, az anyag egyetemes tulajdonai tartoznak lenni. Ezek valószinüek. – Az alapigazságokat vagy az első rendbelieket nem lehet kétségbe hozni, vagy ha igen, az nem tarthat sokáig. Azokat nem lehet tulajdonkép s egyenesen bebizonyitani; hanem megforditva (indirecte) az által lesznek bizonyithatók, hogy ellentétök mindig nyilvánvaló lehetlenség. Tételei közül nevezetesbek: 1) mindaz, mit belsőleg a tudalomban észreveszünk, igaz. 2) Minden gondolat, érzemés valamely alanyéi; ez az én vagy a lélek. 3) Minden, a mire tisztán emlékszünk, valósággal volt. Az emlerő oly közvetlen bizonyosságot ad, mint a jelen tárgy tudalma. 4) Meddig a tudalom és emlerő visszament, mindig ugyanazon én, ugyanazon személy voltam. 5) A dolgok, melyeket külérzékeinkkel világosan szemlélünk, kivülünk valósággal megvannak. Az emberi természethez tartozik az érzékek tanuságában korlátlanul megbizni, még mielőtt nevelés, hamis képzet megrontották volna. Érzékek által ismerjük szüleinket, rokonainkat, barátaink s embertársainkat. Általok veszünk minden oktatást. Egész társas éltünk azon bizalmon nyugszik, melylyel az érzéki tanuság igaz volta iránt vagyunk. – Ellenben az eszmeiség (idealismus) alkalmatlan rendszer. Megfoszt szüleink, rokonink, barátink, polgártársainktól; jóakaratunk elől a tárgyakat elvonja, tökélyünk és üdvünknek árt, s viszályban áll tudalmunk és érzésünkkel. Ugyancsak felhordja Reid, hogy Cartes, Malebranche, Locke, Berkeley hadat üzentek a józan észnek, bölcsészetökkel. 6) A mit értelmünk világosan és teljesen ismér s mint hamisat vagy igazat különböztet meg, az ugy van. Egyedül az érzelem azon tehetségünk, melylyel itélhetünk, gondolkozhatunk. Hume állitását, miszerint az ész nem elve a mi cselekvéseinknek, hanem szenvedélyink s hajlamink szolgálója, Reid azzal verte vissza, hogy az emberi cselekvések különféle czéljai közt olyanok is vannak, melyekről ész (Vernunft, reason) nélkül még csak fogalmat sem szerezhetünk. Ha ilyen fogalmaink vannak, ezek után cselekszünk, s ezek észi, vagy okossági elvek (rational principles). –

Ugy látszott, hogy az egységesnek hitt közös érzelmen alapuló bölcsészet összeforrasztja ismét azt a sebet, mely a skepticzizmus által üttetett a tudományon. Az élet s bölcsészet kibékülése váraték tőle; s voltak is követői. Benne valami realitás mutatkozott volna az empirizmus számára; tehát tisztult és növekedett volna a tartalom; mind a mellett a bölcsészeti fejlődés átugrá a közös érzelem vagy józan ész tanát, mert ez csupa bizonytalanság. Volt idő, midőn az egész világ hitte, példaul, hogy a nap forog a föld körül s ez mozdulatlanul áll középen, mégsem volt igaz e vélemény. Igy a józan ész bölcsészete semmit sem gyámolitott a tapasztalás esendő voltán, hanem megmaradt maga is esendő tapasztalásnak, melyet még Locke tanaiban megdönte Hume, s nem volt többé szükség megdönteni.

A mi a skot bölcsészetben kecsegtető, az tulajdonkép az előbbeni metafizikának, melyet Wolf után Baumgarten, Crusius, Mendelsohn egészen ellapositottak, lett volna ellentéte, ugy szintén belső forrása isméreteinknek, mely értelemben jótékonyan, szépen dolgoztatott fel morálra leginkább ugyan magok a skotok, de francziák s németek által is. Az a sok illendőségtan mind itt veszi gyökerét, s befutá a világot, mint valamely folyondár növény. Bölcsészek dolgozták az „etiquette, convenance“ rejtelmeit, világba lépő ifjak, leányok számára ilyforma czimek alatt: a nyájas, vidám társalgó stb. Ezt aztán előkelő szeretettel mondák a szó szoros értelmében gyakorlatnak, életszépitő mesterségnek, az iskolát az élet elejének, a könyvet utlevelének.

A skot bölcsészeti elv, a mint látszik, a szellemet valamely választott ponton akarja meglepni s alapul lefoglalni: a hajlamok, érzések válságos pontján. Erkölcsi érzelem, rokonszenv, jóakarat, sok minden jó dolgozik együvé, hogy a bennünk levő kötelességérzet kifejlődjék, az isméret megalapittassék. – „Az ily okoskodás,“ mond egy bölcsész „a tapasztalásból ered, és mind a mellett kényszerünek akar látszani valamely erő után. Példaul: a társalmiság oly mozzanat, mely megvan a tapasztalásban; a társaság hasznot terem az embernek. Hol alapszik tehát a társaság kényszerüsége? A társalmi hajlamban. Igy szokták általvetni a természettudósok az okot és okozatot egymás helyére; név szerint hogy a villanyos tünemények alapja az erő, mely azokat előhozza. Ez puszta visszalépés a külsőrül a belsőre, meglevőrül a gondoltra, ugy hogy ez ismét meglevőül tekintetik. De mindez annak tudalma nélkül esik, hogy alakra nézve átmenetel van a fogalomtól a létbe, és visszájára; tartalomra nézve pedig a tünemény valóságos esetiség. Látjuk a villanyt, épen ugy mint azt, hogy az emberek társalmiság által ösztönöztetnek, rokonszenvvel birnak stb.“ – A közös érzelem, vagy közrendü értelem bölcsészete a mint hamar felkapott, ugy hamar is letünt; s Hume óta, ki a tapasztalást megkétlette, s ez által lényeges mozzanatot hoza elő a bölcsészeti haladásban, angol bölcsészetről, tudománytörténeti szempontból, mai nap már nem lehet beszélni.

Az, hogy a közös érzelem az észt csak ugy mellesleg veszi, még eltürhető; hanem felötlik, legalább én előttem, Pristley azon észrevétele, mely szerint ez a különben illödelmes elmélet megöli az igazság keresése körüli türelmet, s annyira téveszti követőit, hogy örömest czivakodnak és gorombák. – Ez, a nélkül, hogy kapnék a gyönge oldalak felhajhászásán, nálunk szinten megtörtént, ismétlődött. Az a nagy tüz és pathósz, melylyel nálunk az „előre járó gondolkodás nélküli“, mondhatnám pisztolyból kilőtt, igazság védetik, ajáltatik, fejünkbe veretik: igazán fejbeverés. Az ember nem tudja, mikor mondják bolondnak, eszeveszettnek, ha nem hódol mindjárt az ugynevezett józan ész tanainak. Még az előadási modor is rendesen oly emelt hangu, hogy az ember kisértetbe jő azonnal valamely lármás nemzet bölcsészeteül tartani az egészet. – Gar és zaj, gőg és szánakozás más emberfiak iránt. Csakugyan meglátszanék ez elmélet dogmája, követőin?

A régi (wolfi) bölcsészet maga ellenkezőjévé, azaz egyoldalu idealizmusból egyoldalu tapasztalatiságba fenczezvén át, a közérzelem bölcsészete más alakot öltve mint alanyi értelmi bölcsészet állott elő, s született az ugynevezett viszelmélő (reflektáló) gondolkodás. Ennek az a tulajdona, miről már én többször tettem szót, hogy igen szeret különböztetni, mikor elvonván (abstrahálván) egymástól a tárgy jegyeit, örökösen különit, s különitéseiben makacsul megmarad. Mint józan ész, nagyra van vele, hogy ellenébe tétetik az okoskodó észnek s magának e fölött gyakorlati elsőséget követel. Igy a józan ész, máskép közös érzelem, tartalmára nézve gazdagnak, formájára nézve legegyszerűbbnek, első tekintetre belátható világosnak (selfevident) hivén magát, magánál sem többet, sem világosabban tudni nem enged. A mi ezen tul van, agyrém, hóbort. Igazság az érzéki valósulás. A gondolat csak gondolat; eszmét, gondolatot tárgyilagos lét nem illet; ezek egyedül akkor valók, ha érzéki szemlélet járul hozzájok. „Midőn a gondolkodás igy lemond az észről, az igazság fogalmát veszti el, csak annyira levén szoritva, hogy alanyi igazságot, tüneményt, csak oly valamit ismérjen meg, a mi nem egy a dolog természetével. A tudat vélemés rangjára esik alá.“

A közvetlenül ismérő tehetség, vagy a skotok közérzelme itt egy fokkal magasbbá rangozta magát. Többé nem gondolás nélküli munkásság, hanem ugyancsak különböztető eljárás lön belőle különösen Kant föllépése által. Mind a skotok, mind Kant Hume után és ellen keltek föl, de a skotok bölcselkedése helyszerü maradt, mig a kanti észjárás elfoglalá a világot; mely két irány mintegy az ősökhez való visszatéres örömével nálunk mai nap, állitólag, előkelően pártoltatik, s ezuttal legyen elég rólok ennyit mondani. – Legközelebb visszatérünk a hazai bölcsészethez. –