IX.

Irodalmunkban a bölcsészet leginkább a kijelölt két uton müvelteték a legujabb idő szerint, melyhez számitható az eszmei bölcselkedés is noha csak kezdetileg még s alig egy pár elme hozzájárultával; miről igen kora volna ezuttal végleg itélni; mind a mellett egy két szó nem fog ártani utóbb, jelenségei felől. A közérzelmi bölcsészetet Hetényi fogta fel, a kantit Szontagh; végre pedig megtörtént a fuzió, melyben a kettő egygyé olvadott s én ki fogom mutatni mindkettejök irataiból, miképen jött e két gondolkodó fej kölcsönhatásba egymással apródonként, mignem csakugyan megállapodtak egy nagy szóban, melyet czimeül ajánlanak föl valamely magyar bölcsészetnek.

Előadom pedig legelsőben is Hetényi tanait, észjárását lehető röviden, mégis világosan. – Hetényi bölcsészetének legelső hire a m. t. társaság kebelében pendült meg egy pályairattal, valamint ott érte el tetőzése fokát is a „Magyar Parthenon“ felolvasásával. Az előbb emlitett pályairat megjelent az uj Tudtár második kötetében14); a Parthenon pedig a Magyar akademiai Értesitő füzeteiben15). E két dolgozat, mint kezdet és vég, függ össze, sőt ez utolsó épen összesége akar lenni mindannak, mi Hetényi lelkét mint bölcsészet izgatta, hevitette, s igy amaz első, valamint a közbe eső számos értekezéseket is magába foglalja. Mind a mellett lássuk gondolkodása menetelét.

Hetényi midőn emlitett pályairatával a bölcsészet eszméjének meghatározásába ereszkedett, igy fejezte ki magát a filozofiáról: az, „magános és társas életünk szépitésére vezérlő, a természet, főleg emberi és müvészet lelkébe mélyen beható vizsgálódás utján szerzett elveknek alapos és erős rendszere (80. lap).“ – Kifejtvén ez értelmezés tartalmát, ily tételeket állit: „a filozofia tárgyai nem annyira iskolaiak, mint életbeliek; nemcsak magunkra vitetik ez a tudomány, hanem a társaságra is; a mi a társas és magános életre nézve nem érdekes, az az iskola dolga. Induljon a filozofia elvekből és adatokból; a tudást a gondolástól szorosan megkülönböztetvén. Legyen rendszeres; nem töredékes, hanem összefüggő, következetes, törvényharczczal vagy antinomiákkal magán nem segitő. Végre fejtse az élet kérdéseit, kövesse a szerény életszépitést, kalobiotismust: ez az én saját eredeti rendszerem (81. lap).“ – Hetényi tehát, midőn értelmezte a bölcsészetet, tökéletesen hitte, hogy uj rendszert fedeze föl, de milyet, még nem mondotta meg világosan, hanem ugyanazon pályairatának vége felé már hagy sejtetni valamit felőle, midőn földicsérvén különösen a német filozofiát, „mely Kant elveire épittetett“; igy szól: „visszatértünk a tiszta izlés, természetes ész, és erkölcsi egyszerü érzelmek16) harmoniájához; és ezen egyezmény mód nélkül szépiti saját és társas életünket“ (151. lap).

Ugyanis „ezen (kanti) bölcselkedési rendszer nemcsak az iskolában pendült meg, hanem a nagy világban is, a tudósok minden osztályai között érdeket gerjesztett; utóbb folyóiratokban sőt költészek munkáiban is megjelent. Reformálta Némethonban a szentirás magyarázást. Nyert általa sokat a hittudomány, morál és kultus“ (158). „Még szembetünőbb befolyása a nemzetek polgári életére nézve (159. l.).“

Igy mutatkozott Hetényi előtt, pályairata szerint, a kanti bölcsészet; hogy utoljára visszavonja állitásait, meggyőződéseit felőle. Mert nem soká, ugymint 1841. elején az Athenaeumban17) ily czimet, s czim alatt értekezést olvasunk Hetényitől: az egyezményes rendszerről, hol azonnal „ujdon és teljes joggal magyar filozofiai rendszernek“ nevezi azt, mint valamely fensőbb filozofiát. Egyezmény, serinte, „a fensőbb filozofia legérdekesb kérdése, nem az, mit az iskola tüz ki magának; jelesen: melyik az a bő erü elv, melyből az egész filozofiát ki lehet fejteni, vagy pedig, egy-e a lét a tudattal, vagy ezek külön nemü dolgok-e? Hadd rágódjanak ezek megfejtésén az iskolai bölcselők (Athen. febr. 18. szám).

Hetényi, mondom, tökéletesen hitte, hogy fölfedezte az egyetlen bölcsészetet in natura, s nem szünt meg örvendezéseit folyvást jelentgetni, mind a mellett az Athenaeum szerkesztői nem tarták az értekezést bölcsészetinek, hanem a tárgymutatóban oda sorozák a nyelv és „aesthetika“ rovat alá ily czimek közé: Goethe és Schiller; mü és élv; s okunk van hinni, hogy ezt nem tették ok nélkül, vagy tévedésbül, hiszen mindjárt utóbb oda sorozhatták volna a bölcsészeti rovatba, hol Szeremlei Gábor értekezése: „bevezetés az uj filozofiába;“ Könyves Tóth Mihályé: „rationalismus és supernaturalismus“ állanak; miből ugy vélekedhetünk, hogy Hetényi fölfedezése inkább a szépészet mint filozofia mezején történt az „Athenaeum“ szerkesztői előtt is.

Azonban az egyezményes rendszernek, a fölfedező gondolkodása szerint, eszthetikainál magasabb rendeltetés volt szánva; tudnillik egyenesen bölcsészeti. Nagyobb mérvü előadása, és kiépitése az egésznek, Hetényi halála után, az Akademiai Értesitőben láta világot, s mondhatni nem kevés figyelmet gerjeszte az irodalomban. Ha igazat kell vallanom, én sohasem voltam elragadtatva Hetényi bölcsészete által; s az akademiának azon tagjai közé tartozom, kik, midőn Hetényi rendes tagi székfoglalót olvasott fel az akademia termében, megunván „az ész és filozofia fennségéről“ szóló értekezést, a titoknoki szobába vonultak ki néhányan. „Hát filozofia ez?“ kérdé tőlem egy tag, ki még hamarább igyekezett menekülni.

Szokása volt tudnillik Hetényinek elragadtatni tárgyától vagy belé szerelmesedni annyira, hogy más hozzá sem juthatott a sok szuperlativustól, föltételtől, posztulátumtól. A honnan az a szerencsétlenség is megesett rajta, mi némely szüléken, hogy mikor igen dicsérik saját gyermeköket, annál kevésbbé tudják megszerettetni másokkal. És mégis a mi neki nem sükerült, az a nyelv, az előadás. Mert nézze meg bár ki az ő előadási nyelvét: meg fogja látni, hogy ama dekantáló modor az irodalmak történetében azon időszakra esik, mikor már veszti elevenségét az eszme, s romló félben van a világ. Nem is hagy annálfogva semmit az olvasó vagy hallgatóra, hogy utána gondoljon a tárgynak, s elmélkedjék fölötte, hanem elmond mindent oly bőven és nagyitva, mintha csak ugyan elmondana mindent, és nem is volna szükség többé ujra találkoznunk, hogy beszélhetnénk megint felőle valamit. Izlés embere, ki meg szokta választani, hol, mit és mennyit mondjon valamiről, ki a tárgyat önmaga ereje által is engedi hatni, undort kap az ilyentől; egyszersmind megszökik ama sok minden jótul, mely reá erővel tolatik a bölcsészet kegyelméből.

Minden további kétkedés nélkül mondhatni, hogy a bölcsészet és annak eszméje van ez által lealacsonitva és pedig csendes hatalmu természetéből kivéve, zörgő géppé változtatva, mely lármáz és altat mint a malom. Valóban az a türelmetlenség, várni nem tudás, melylyel Hetényi a bölcsészet imádását sürgette, hasznait a közvetlen szomszédságig elénk hozta, mutogatta: repczetermesztőre emlékeztet inkább, ki minél hamarább szeretné felcsipni a jövedelmet, mint bölcsészre, kinek tudni kell várni, kinek elég magában örvendeni a nyilvánosság tapsai nélkül is. Hetényi pedig ebben volt gyönge, legalább nem oly szeretetre méltó, hogy meg ne unassék, midőn egy akademiai értekezést megrakva posztulátumaival, szuperlativusaival mind az olvasó mind a hallgató részéről teljes kimerülésig zaklat. Nem csuda ennélfogva, ha az ember szabadulni ohajt és másutt keres enyhülést gondolkozó elméjének, mint oly sétahelyen, hol fátul nem látszik az erdő.

Ide igtatok példaul egy idézetet Hetényi Parthenonából, hadd éreztessem az olvasóval, mint nem kell irni bölcsésznek, ki férfiakhoz ir. „Az ész, mely záloga isteni eredetünknek, oly fenséges lény, hogy ha ez az őt sokkép leverő állati szükség, előitélet, szenvedély bilincseiből kiszabadulhat, a józan bölcselés által magasb kiképeztetést nyer, a széptani izléssel párosulhat, és, mint a nap, a ködökön felülemelkedve, fényszekerén diadallal tündökölhet, tisztán emberivé, széppé és boldoggá teheti mind az egyéni, mind a társalmi életet; mely életszépség vagy harmónia aztán csalhatlanul tetőpontja minden szellemi vágyainknak, czélja létünknek, legfőbb indoka minden cselekvényeinknek. Ennél én sarkalatosabb, magasb, életérdekesb igazságot, főbb elvet nem ismerek, mely, ugy vélem, viszhangzik minden emberészben és szivben; ugyanazért méltó, hogy minden filozofia alapelveül tekintessék sőt tétessék.“

Szükségtelen mondani, hogy ily bölcselkedésnél nincs könnyebb. Mert föltéve, hogy, ha ez meg ez történik az észszel: akkor az ész legérdekesb, magasb, sarkalatosabb stb. Ez csupa föltét, kivánalom, követelés; de hát addig, mig az megeshetnék, mint csináljunk az észszel? Lemondjunk róla, vagy elvárjuk, mig bilincseiből kiszabadulhat, párosulhat, tündökölhet? Ez az ugró pont, ez az égető kérdés! Látnivaló hogy a legszebb szavak el vannak vesztegetve utópiai gondolatokra, s a legközelebbi lépés helyett a legtávolabbi van szemmel tartva; s mondatik hogy ez életbölcseség és nem szobai tudósság!

De mielőtt végitéletet kérnék az olvasótul ama lelkesedéssel vitatott egyezményre, szállá fonom ki Hetényi okoskodásait. Hetényi mikor bölcsészeti nézeteit „Magyar Parthenon“ czim alatt egybe alakitá, hihetőleg azon kéziratát dolgozta ujra, melyből az „Athenaeum“ ban közle már mutatványt, mint emlitém. Legalább a tartalom teljesen egy; s az egyezmény vitatása oly módu és irányu. E részben Hetényi elméje állhatatos és saját nyomon járó. Ő csakugyan horda fejében egy eszmét, gondolatot, melyért tuda lelkesülni, fáradni megnyugvás nélkül. Jele, hogy szerette a bölcsészetet. – A magyar Parthenon előcsarnokának, ugy veszem ki, három oszlopa van: ész, élet és harmónia. Hetényi e hármat a görög világban leli együtt, s különösen Szokratesban hiszi megtestesitve oly formán, hogy Szokrates elisméré ugyan Anaxagoras tanát az észről – νȣς – „de ő már nem az eget és földet tevé vizsgálata tárgyaul, hanem az ember és ennek erkölcsi életét tüzé ki tanulmányul, és azt: mi szépiti, mi rutitja annak életét.“ Ámde, folytatja H., „a tudat viszketegétől elfoglalt zofizmus“ szüknek lelé e tudományt. Már Plató tulment rajta. Igy Arisztoteles, Antiszthenes, Zeno, Arisztipp és Epikur. – „Ezen szomoru jelenet korunkban szinte megujult. Kant, eleinte visszatért Szokrates elveihez, de majd az isméret és tudat alaposságát vette kérdés alá, és ez által oly általános alanyiságba sülyedt, mely az őt követőkben gyógyithatlan kórbetegséggé válván, az egész filozofiának ferde irányt adott.“ „Mihelyt elveté (Kant) az alanyiság Éris-almáját, rögtön felkapá azt Fichte“, s annyira vitte hogy „Schelling ezt megsokallá, de azért az egyoldalu idealizmus édes mérgétől szabadulni mégsem birt; mert Fichte alanyi idealizmusát tárgylagos idealizmussá csavarta, mi ép annyi, mint fábul csinált vas karika.“ – Továbbá „Schelling hogy kiszabaduljon a kelepczéből, az azonságtanban, keresett védelmet, egyesitve, sőt – mirabile dictu! – egynek és azonnak mondva a tudatot a léttel. A tudatot a léttel ugyan,“ mond Hetényi, „öszhangba lehet hozni, de azt állitni, hogy ezek egyek és azonok, ez már csakugyan gunyüzés az emberi köz észjárással; mert hányszor megesik, miként a gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit ő most tenni nem irtózik, mégis ezen öntudattal ellenkezőleg cselekszik.“ – „Sőt Hegel még vállat vonit és nagy hidegen azt mondja: a filozofia csak az által filozofia, hogy az értelemnek és józan észnek ellene mond, mely viszonyban a filozofia világa általán fogva megfordult világ.“

Természetesen, hogy Hetényi többé nem a régi becsülője Kantnak, annyival kevésbbé aztán utódainak, kik, mint fölebb láttuk, történeti haladványban müvelték a bölcsészetet. Egyszersmind értékét veszszük Hetényi állitásának „az emberi köz észjárás“ felől, mire szintén megadatott már a felelet azon illető rang kimutatásával, melyet az ugynevezett józan ész számára isméreteink szerzése körül megállapitottunk.

Eme balvégzetü meghasonlása Hetényinek a jelennel, hol semmi életrevaló bölcsészetet nem lát, sőt csaknem őrülteknek mondja ujabbkori hőseit, okozá, hogy lépést tegyen hátra felé, s visszatérjen a mult századba, s dicséretet hangoztasson a közérzelem, az illem bölcsészetének, melyről szintén volt emlékezet a VIII. szakasz elején. „Ezen, még a mult században ajánlatos, szerényen haladó, alapos filozofia,“ mond ő, „korunkban elpártolva az élettől, a józan észjárástól, a lélektan soha nem nélkülözhető vezérletétől, el a tiszta, világos, igazán tanitni és épitni akaró előadástól, napjainkban ellenkező ösvényre tért;… iszonyu alanyiság-állitásba sülyedt.“ – Ilyen állitások után joggal gyanitható hogy Hetényi kész akarva tette tul magát igen sok tudnivalón, s itélt oly dolgok és elmékről, melyeket és kiket ugy nem ismért, mint ha sohasem történtek és voltak volna.

„Csekélységem tehát,“ irja ő nagy szerényen, „a divattá vált általános alanyiságnak az általános harmonizmust teszi ellenébe, mely egységet, öszhangot állit ugyan a világban létezni, de oly nemüt, minő van a jó zenében; harmonizmusom helyet ad mind a mérsékelt idealizmus, mind az empirizmusnak, és meg nem engedi, hogy ezek egymás ellen irtó háborut kezdjenek.“ – Hetényi már ugy véli, hogy az általános alanyiság (helyesen eszmeiség) védői elnézik, ha eszme és tapasztalat, tudat és lét kiirtják egymást, és mindenben ellenkezőt tanitanak azzal, mit az ő „igénytelen“ harmonizmusa vall, tanit, parancsol. Az általános eszmeiség (absolutus idealismus) neki lélektani csoda, szörnyü tévely, tébolydai kórhoz illő gondolatok, herosztratusi merény, rögeszmén alapuló zofizmus. – Ki nem fog itt a rhetorika diadalaira emlékezni az ujoncz vitatkozók virágkorából, s különösen ki nem fog itt a valódi magyar bölcsészet hangzatos voltán megdöbbenni. Ha már a kezdet is ilyen, hát a folytatása minő lehet!

Hetényinek megvan a maga jó oldala. Erkölcs, életszépités stb. minden, minden kész szivvel igértetik, két kézzel nyujtatik általa; de ovást kell tenni az ő „szerény, mérsékelt, igénytelen“ eszmeisége, idealizmusa ellen. Roszul jő ki bölcsészetben ez a nagy ovakodás, ez a nagy középszerüség. Nagy és mély gondolkodás ellen, melyről azt mondják, hogy nem veszi be az élet, hogy érthetlen, miért oly nagy szenvelemmel táborozni! De mégis ha bőviben volnánk a mély gondolkodóknak! Ha vérünkben volna, magyarokul, merni az eszmék világában! El kell ismérni továbbá, hogy Hetényi bölcsészete járatlanra csábitó, jártasra gyötrő; levén minden rend és szigor nélkül, mire amaz nem gondol, mi nélkül emez utolsó el nem lehet. Az ő elméje fuladásig telve volt jóra való eszmékkel, melyek szónoki beszédben, erkölcsi tanitásban, mint sok olvasás, buvárlás utáni halmaz isméret, jól fogtak volna elhelyezkedni, de bölcsészetnek igen szónoklat, rendszernek igen esetlenség. Ő nem szereti a rendszert. Ki is mondja ellenszenvét iránta; mintha bennünket valaha megrontott volna már erkölcs- vagy országilag is a rendszer. Be is teljesedik rajta, hogy „a magyar Parthenon előcsarnokai“ meglehetős zavar, mondhatni, szószaporitás, mert a mit a három első lapon ir, a többi ugyanannak rhetorikai változata; őrizkedvén folytonosan és számos helyen a tovább lépéstől, mint egy miniszter, mondván: „most róla (a harmonisztikárol) csak ennyit! Majd annak helyén és idejében megmondom. Itt többet a harmonisztikai metafizikáról mondani nem lehet.“

Hetényi felől tehát nem tudjuk, mi volt tulajdonkép az a harmonisztikai metafizika; ugy látszik, hogy későbbi idők tanulmányai előtt fog, ha ugyan fog, egyszer tisztába jőni az egésznek szerkezete. Némi ösmértetésül ide igtatok egy helyet a magyar Parthenon előcsarnokaiból, melyben a harmónia igy magasztaltatik: „roppant eszme a harmónia; világtörvény, éltetője a sféráknak ép ugy mint a parányi lényeknek. Kulcsa ez a világegyetemnek, melynek uralma alatt áll a porszem ugy, mint a fönséges napország. Ez teszi lényét a test és lélek minden gyönyörének; ez központja minden szebb és nagyszerübb eszméknek; ennek törvénye legfensőbb, melytől foly ki mind fenn, mind alatt minden törvény. Ez fentartja uralmát minden szabály és norma mellett és fölött. Ez törvényadója minden magasságnak és mélységnek: ennek trónját tiszteli különösen minden élet, és ha tőle eltér, a halálnak esik martalékul. Megfoghatlan lelke ez a világnak, irányadója minden alárendelt erőnek. Ez állitá meg a szellemi és testi világ fejleménye rendét, és ennek pálczája alatt áll minden lény, minden élet, minden törvény. A mi amaz alól elvonja magát, az mint törvénysérv, más egyéb mint rut, valótlan és jogtalan nem lehet. Ez mint legfelsőbb lény, magánal fensőbb hatalmat nem ismérhet; azért a szellemi világban is olyan, mint a kozmikaiban az általános sulyerő, melynek uralma alól a legtávolabb eső fényfelhők napjai is magokat ki nem vonhatják. Ez szolgál a bölcsnek kalauzul, midőn azon főlényhez tekint fel, kihez a hiuk vagy ritkán fordulnak, vagy ha fordulnak is, a szenvedély szele az érzelem világát gyakran eloltja bennök. Ez biztos vezérök, midőn a világ nagy könyvébe tekintenek, mely fénylő csillagbetűvel szól hozzájok; ez iránytüjök, midőn saját testök óramüvét vizsgáljak, ez, midőn az ész, a tudományok és a müvészet, ez, midőn a családi és társalmi élet viszonyait fürkészik“18).

Tehát ez az alapgondolat; s a fentebbi előadás ennek magasztassá lenni akaró kifejezése, de nem egyéb rhetorikai dagálynál, mindenes, üres egyetemességnél. Képzelhetni, mennyi sok törődés előzhette meg eme nagy eredményül felmutatott nyilatkozványt. Sok van itt összefoglalva, minek igazolása nincs máskép, hanem ha csak mondva; nem sajnálandó-e annálfogva, ha, jó, rosz eredménynyel bár, örökre elmaradt az egyezményes bölcsészetnek, mely különösen magyar bölcsészet is, bevégzett felalkotása? Igy Hetényi rejtély, mint én hiszem, magának, rejtély maradt még inkább a világnak. És akad-e majd, ki e nyomokat lépve, utjába igazodik, folytatni szerencsés a félbeszakadtat?

Részemről oda járulok meggyőződésemmel, hogy Hetényi hallott az általános eszmeiségről, s talán rémlett is előtte valami annak természete felől, de az igazságnak végire járni elmulatta; s megnyugvék az ellennézetü bölcsészek vádjai, kifogásai, ellenvetéseiben. Ugy tartom továbbá, hogy az egyezményes bölcsészet emberi tehetségeink, talán az érzelemmel áttört ész s képzelődéssel fokozott gondolat titkos, rejtélyes forrásából ered, s homályos vidékekre fut ki, félig bölcsészetnek, félig költészetnek. Ezért ragaszkodik oly lelkesülten a görögökhöz, név szerint a görög világ kihimzett és nagyitott harmóniájához, de minden esetre olyanhoz, mi letünt immár az élet szinvonaláról. Más idők, más erkölcsök! Ha mégis életfilozofiárul van vele szó, ezt csak a multra, a görög életre kell és szabad érteni, nem a jelenre; de igy aztán élet és tudomány alig ha fog használni nekünk, a kik sem görögök, sem rómaiak, de még csak pogányok sem vagyunk immár.