XVI.

Ugy tetszik, legalább nekem, hogy az a fenséges tudomány, melyet mondaszerü adatból Püthágorás óta filozofiának hi a tudós világ, jelen korunkban megállapodott. Lehet, hogy az időjárás vön uj fordulatot, s az ugynevezett gyakorlati szellemeknek viradt fel, de hihetőbb mégis, hogy valami nagy esemény történt a tudomány életében, mely miatt, vagy mert akadály, vagy mert fontos előhaladás, lehetlen kissé hosszabb időre meg nem állapodni; első esetben, hogy elhárittassék; másodikban, hogy reá mivelődjek a kor, s utána érjenek az elmék. Én ez utolsót hiszem.

E részben a német szellemet illeti a dicsőség. Ezt bevallani az igazságnak vitt hódolat. Egyszersmind állithatjuk, hogy a bölcsészet elérte férfikorát, vagy legalább tulvan a fejlődési korszak vergődésein. Ezen nyilatkozattal, megvallom, azon tudósainknak ohajtok egy kis örömet szerezni, kik a németországi bölcsészeti mozgalmakban, miképen Kant óta történt, megrovandónak lelék a rendszerek egymásutáni gyors következését. De ugyanazon tudósainknak mondok más oldalrul keserüséget, ha állitom, hogy ilyes felfogással s ellenvetéssel akaratlanul is elárulják, hogy igen elmaradtak, vagy tévuton járnak, talán vég meghasonlásban is vannak a mai bölcsészeti tudalommal.

Ma már nem igen nagy szerencse az a bölcsészet, mely tapasztalat, kétely, birálat s több efféle vezérige után indul. A tudomány megnyeré immár a lehető szervületet, s amaz elemekből elfogadta mindazt, mi bennök életrevaló, elsajátitható volt; minek öntáplálkozása végett hasznát vehette. Hasonlóul elvirultak a váladékos (ekklektikus) bölcsészet tavaszi napjai; szinte késői dolgok a nemzeti bölcsészet ferdén látott alakulásai: az angol vagy skot közérzék, a franczia felvilágosodás, a német alanyiság részszerintiségei.

A tudomány épületén egy uj emelet van készen; ezt kell meglaknunk, megerősitnünk, hogy tovább épithessünk. A szellem, ugy látszik, megfáradt a nagy munkában, s hosszabb időre pihen, a mig uj irányt lel. Láthatni ugyan mai nap is némely nyomokat, de koránsem uj, hanem csak megujitott kezdettel. Az eszmeiségnek (idealizmus) sükerült a rendszerbe ömlés, a tudományi alak megnyerése, mig a másik oldal, az anyagiság, mind hiába küzd szervületért, alakért, elevenségért. Most tehát emez utóbbi ujra kezdi a harczot57), mint Macready Macbethe, mikor már haldoklásábul még egyszer fölemelkedik, s megerőteti magát utoljára. Mert mióta a természet, az anyagi világ is átszellemült, azaz tüneményeiben magánál fensőbbre, nemesebbre utal, senki okos nem lesz eléggé bohó a természettudományok itélő széke elé vonni az eszmeiség elvét. Pedig ez volt a rendes eljárás. A természet, mint tények országa, volt az itélőszék, a legfelsőbb biróság. Hányszor állittatott szembe egymással ész és anyag, szellem és természet? Mai nap épen a legnagyobb természetbuvárok, Liebig, Humboldt stb. tesznek tanuságot a szellem ügyében.

Ha tehát megujult az anyag és szellem ős kérdése, körülbelül annyi várható utána, mint a mi eddigelé történt, hogy az eszmeiség ujra megfelel magaért, föltevén, hogy legyen valakinek kedve folytatni a vesztett ügy csatáját.

Erre gondoltam én már, midőn a bölcsészeti fejlődés megállapodásáról szólottam. Legfőbb az, hogy ezalatt időt nyerünk elérni az előre haladott irodalmakat s egy szivonalra emelkedni velök. Csak az a kérdés: miképen használtassék fel az eltölteni való idő. Mert ennek is több módjai lehetnek. Nálunk az volt eddig szokásban, hogy a bölcsészeti vagy általán, tudományos jelenségeket a külföldön kelle megszeretnünk előbb s aztán nagy ügygyel, bajjal ültetnünk által, s honositani meg. Ilyenkor a mi tudósaink belé kapaszkodva egy egy külföldi nagyságba, vitték a nevét s tudományát csudálatra méltó buzgósággal, tüzzel, vassal; inkább mint honfitársai oda haza. Sohasem szerették jobban Coccejust, Voetiust, Ramus Pétert saját népeik, mint mi. De az ellenkezővel, a gyülölettel is igy voltunk. Sohasem, üldözték jobban Hegelt oda haza, mint nálunk. Azonban a szeretet épen olyan volt mint a gyülölség: bün. Mind a kettő tekintély rovására történt; s ez mutatá és mutatja ma is azon álláspontat, melyet a bölcsészet, mint tudomány, irányában elfoglalva tartunk. Igy hallhatni közöttünk ma is sokféle bölcsészetről. Rousseau és Voltaire felől, ha tetszik, ujdonságképen csak jelenleg olvashatunk eligazitó elmélkedéseket. Van embere a mult századi bölcsészetnek oly meggyőződéssel, hogy a mi azóta történt, mind hiába történt. Igy rothasztjuk az életet fölösleges tudni valókkal, miket már régen el kellett volna felejteni, vagy csak annyit tartani meg belőlök, mennyit ételből a gyomor, t. i. a táplálkozásra szükségeset. – Mind e jelenségből mégis annyi esik dicséretül a magyarság szellemére, hogy nem volt oly habütése az eszmék mozgalmának Európában, mely közöttünk nem érzett volna. Mindenkor belé estünk a mozgalom körébe, s fejlett körültünk a szellemi tériség, mint naptól a világosság. Ez nagy szerencse, igy és nem máskép magyarázható meg, ha nem hullottunk ki, mint önmiveltségü nép, az idő rostájából.

De a mi bününk, szeretet és gyülölséggel egyiránt, igen természetes volt mind eddig. A népek egymásnak mesterei. Egyik a másiktól tanul; és nem mutathatni nemzetet a földön, melynek hiányzott volna a maga mestere. Történik aztán, hogy a kezdet durvasága lebárdoltatik a müveltség simitó befolyása által; s a nemzetek rokonulnak a pallérozódásban. Azért egy részről időelőtti volna kedvünket veszteni a munkához, mert még nagy tudományi multtal nem dicsekhetünk, de más részrül férfiatlan is, mert erőszegett állapotra mutatna, mintha félnénk a munkától. Tanuljunk csak más népeket, irodalmukat: meglátjuk, hogy a mi nem nekünk való, bizony nem ragad ránk erőszakosan, csak el ne hagyjon bennünket az eszmélkedés, a magunkra gondolás. Arra, hogy tudományban eredetiek, önállók legyünk, nem is oly szükséges a nemzeti eredetiség, mint az emberi szellemnek fölismerése. Költőénél e részben kedvezőbb a bölcsész sorsa, mivelhogy nem oly lényeges nála a nyelv és ebben rejlő forma, mint a költőnél. De ha még a költészet is idegen formák után müveli magát és még sincs elzárva előtte az eredetiség, mennyivel kevésbbé van okunk kételkedni magunkszerü bölcsészeti önállóságon, ha szinte ellene mondok is más részrül minden olyan lehető nemzeti bölcsészetnek, mely az értelmi és érzelmi természet valamely saját vegyülése, aránya után, égalji viszonyokból származnék, mint a „Propylaeumok“ szerzője akarja.

Bölcsészeti önállóságot azonban nem ujonnan fölmelegitett módok és elvek, oldalvásti elmélkedések, viszketeg különczségek adnak, hanem egyenlő méltatása mindannak, minálunk az idők folytán az eszme javára, s érdekében nyilatkozott. Ez volna már az a másik üdvös foglalkozási mód, melyet az eltölteni való idő alatt fölhasználtatni, nemzetünk s irodalmunk részéről, ohajtok. Tehát valamely történeti szempont volna elfoglalandó, s erről tekintendő át a magyar szellemnek e tárgy körüli forgódása.

Nem én vagyok első, ki ezt sürgetem. A magyar akademiáé e részben az elsőség, mert felállása után mindjárt, 1831-ben már fontosnak hitte pályakérdésül adni fel: tudományos mivelődésünk története időszakonként mit terjeszt elénkbe a filozofia állapotja iránt; és tekintvén a filozofiát, miben és mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél. És épen az, hogy nem én vagyok első, hanem az akademia, mutatja, miszerint tárgyam földeritése a nemzeti tudományosság ügyébe vág. A beadott pályamüvek lehet, hogy megfejtették a kérdést, de a további nyomozást nem tették fölöslegessé. Elismérve Balogh Pál és Hetényi pályairataik becsét – mert ők voltak a versenyzők – annyiban mégis hiányosnak mondható mindkettő, hogy első inkább támaszkodik a bölcsészet iróira, összeköttetésben a külfölddel; másik, történetére; az irók bővebb ismértetése nélkül. Mert ha kifonják is a tudomány történetének szálait, de az első csak halmazosan, nevek egymás után rakásával elégszik be; a második némi tartalmat is ád régi bölcsészeink irataibol, de mind a mellett csak egy pár helyen, mig legtöbb esetben nem hagyja belátni: honnan, mit és miért állit, ekképen nem vagyunk minden lépten biztositva iratában, hogy jó helyen járunk-e csakugyan; s a történeti alap mintha ingana lábaink alatt. Megértjük példaul, mikép Arisztotelest vagy Cartest követé egyik vagy másik bölcsészünk, de nem többet ennél; s nem marad egyéb hátra, mint szavukra hinni belátás nélkül.

Ez oldalrul kivánatos volna minden egyes bölcsészt át meg át tanulmányozni, s kivonatban közzé tenni, mások itélete alá is bocsátani az irodalom utján, hogy a holt kelme megelevenednék lelkeinkben. – Alapos reményeim vannak hozzá, hogy bárminő parlag is a mi régi tudományosságunk mezeje – mégis csak a mienk az – nem egy buvárkodó elmének fogja, épen ezért, maga felé ragadni szeretetét.

Ha mégis a történeti szempont fölvétele után aggodalom keletkeznék az iránt, hogy adataink sovány multra, szégyenlendő kezdetre fognának visszavezetni: ez a legalaptalanabb aggodalom volna, s épen ellenkező a történeti szemponttal. Hiszen a történetnek épen azt kell mutatni, a mi történt, a mi megesett; s megvallom, én nem volnék oly nagyra vele, mint közönségesen a történetirók, hogy a mi eleinknek a tüzimadással nem épen legalább való fogalmuk volt istenről. Sőt egyáltalában kétséges előttem minden nagy kezdet; akkor pedig, ha netalán az utódok a nagy kezdet után is alászállottak, nevetséges. Sohasem vált szégyenére a görög elmének, különösen az ion iskolának, hogy Thales a vizet, Anaximenes a léget, Anaximander a vizet és léget, Heraklit a tüzet, Empedokles az elemek khaószi vegyületét tartá a dolgok kezdetének, mig Leucipp és Demokrit a parányokat (atomokat). Ki veti szemére a Püthágorás által alapitott olasz iskolának, hogy istent az anyaggal együtt hivé öröktőlinek s ezek egymásra mükődésének harmóniájából hozta ki a világot? Igy vagyunk a többi oskolákkal is. És miért nem volnánk igy továbbá minden egyes népekkel és tudósaikkal? Nekünk magyaroknak, utoljára is csak magunknak kell magunkat felfogni, megismerni; s vajjon aggodalmasan kell-e nyulnunk Laszkói Csókás Péter bölcsészetéhez, mert ő a lelkeket, a test halála után, egész saját, nekik való helyen egy nagy társaságban együtt tartja, mit bölcsésznek tudni alig lehet; piruljunk-e, ha Pósaházi előtt nem látszott épen nevetségesnek a föld napkörüli forgása, mig Sartori Bernát egy századdal utóbb is lehetlennek hitte azt?

Szokjunk hozzá észrevenni a kicsiségeket, majd rá kapunk a nagyra is. Hibábul, tévedésbül még a kicsi jó. A történeti szempont már legbiztosabban juttat bennünket eme nem irigylendő jóhoz; de ha egyszer nincs jobb, az is több semminél. És ha netalán ugy látnók, hogy az a nagy bölcsészeti tökély másutt is csak nagy idők és törekvések munkája s eredménye, nem kapnánk-e vidámságot, kedvet a tudományhoz inkább, mint bölcsészeink szokásos gyakorlatával, kik elsajátitván a fő eszméket a külföld tudósaitól, vadonat ujdonság gyanánt bevetik közinkbe rágódni és veszekedni rajtok mint Pósaházi korában Cartesen, Rozgonyi korában Kanton, Szontagh Gusztáv korában Hegelen? Ki látta fejleni azon körülményeket s föltéteket, melyek alatt, által és között az emlitett bölcsészek tudománya nem épen szörnyeteg szülött, vagy az emberi elmejárásnak ficzamos gyermeke, hanem rendes maga utjáni teremtmény gyanánt mutatkozik, s természetesnek találtatik? Senki! – Pedig ha egyszer bevétettek tudósaink által, kellett annak valami belső okának is lenni. Az nem lehetett puszta ránktapadás. Ily módok előadásával ohajtanám én elfoglalni egy időre bölcsészeti irodalmunkat. De még eddig elhanyagoltatott közöttünk a bölcsészetnek ily utu müvelése; szakadékos jelenetek mutatkoztak folytonos velebánás helyett. Fölvettük, letettük a tárgyat, mint a pert; s nem adván semmit lelkünk elevenségéből a tudományhoz, elidősült, elócskult a legszebb ujdonság is, mig végül hasznavehetlen jószág gyanánt rajtunk veszett, rajtunk száradt mint a gyalázat. Hiányzott a szerves munkásság, fejlődés.

Mindez semmi volna magában, ha némileg elvből nem történnék. Talán minden gonoszkodás nélkül állithatnám, hogy mi, magunk között elméletét állitottuk fel a nemgondolkodásnak. Valaki elkiáltá magát egy rosz órában, hogy a magyar szellem fellengősdi járásu, és legott elkezdtünk lenni gyakorlatiak, életbölcsek s ellenségei minden elmélődésnek. Hetényinek szüksége volt a gyakorlat erősbödésére, s igyekezett bebizonyitani, hogy a magyar „keleti faj“ és „gyakorlati irányu“; igy felhőt támasztott a szobatudósság ellen. S általában a tudós czimet gunyul szokták használni akademikusok épen ugy mint ujdonságirók, előtte utána, kivétel nélkül. Aztán velőnket veték latba, s mérlegelék az érzelmi és értelmi természet vegyarányát. Honnan mindez állitások? Felmutatta-e valaki: miben áll a magyarság szelleme, gondolatjárása kezdettől mostanig? Művelődési történetünk csak most kezdődik, mióta az irodalmat, s tudományosságot fejtegeti egy két elme, de még nem jutottunk el a magunk megismerésének határpontjához.

És legyen kárhoztatás nélkül mondva, de mégis megmondva egyszer és őszintén, hogy a történeti életére oly sokat adó magyar népnek bizony nem válik dicséretül az a fél meleg fél hideg indulat, melylyel a legujabb magyar irodalom történeti irányát fogadja, ha még most is csak áldozatul kell vinni az irónak minden tudományát, erkölcsi s anyagi haszon kétes kilátásával. Mit nem követ el az irodalom, hogy kellő méltánylást gerjeszszen Szalay, Teleki, Toldy e nemű vállalata iránt? Micsoda mesterséges az a kelet, mely a „Nemzeti könyvtárnak“ csináltátott? Az „Erdélyi történelmi tár,“ a tudós társasági „Magyar történelmi emlékek“ hasonló utánalátással remélhetik az életet. Az ember ohajtana ilyekrűl nem beszélni, mert kinos kinnal esik. De a kényszerüségnél, mely ilyekrül beszélni kötelességül teszi, fájdalmasb volna mégis a hallgatás.

Senkisem olvasta hivebben a történetirókat, mint én; de hát hol volt az a magyar történeti munka, mely kielégitett volna? Hadainkról, katonai erényeinkről meglehetősen hallottam; valamint jelenlenni véltem magamat nem egyszer a Rákoson vagy Budán a nemzet tanácskozásaiban. Figyelemmel voltam az ipar, czéh s jobbágyrendszer multjára, s már már történetiró lett belőlem, de mind nem láttam, mind nem találtam még fel azt a lényeget, vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az én bölcsészet-történelmi dolgozatomnak. Mikép a föstész, midőn arczot másol, a szemet rajzolja ki legelőbb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: ugy kerestem én azt a szemet, melyen a magyarság szellemébe láthassak, s nem találtam.

Kiki megérthet, hogy az én tekintetem s vágyódásom belső történet után sovárog, melyhez az irodalom ismérete ad vezérvilágot. De az irodalomnak sem minden ága ver ide. Mert más valamely tudomány története a nemzet irodalmában, más ismét oly tudományé, mely magának a nemzetnek belső története, s alaplényiségére vonatkozik. Mint az egyes igen rég óta vesz és tesz, alkot és ront az életben, mielőtt teljes tudalommal birna minde felől: ugy a nemzet. És pedig a szellemnek ilyféle nyilatkozása hiába mondatik egyesben ifjui megnemgondolásnak, nemzetben kezdeti müveletlen kornak; annál jobban magyaráz és fest mindkettő. Nem ok nélkül vetettem hát én magamat utána ilyen mozgalmaknak a magyarság szellemi életében; nem ok nélkül kerestem össze a nemzet dalait, közmondásait, meséit, s ohajtanám ismérni most bölcsészetét. Nekem az alapvonásokat nem adja ki a polgári vagy világi történet. Nekem a polgári élet körülményessége, közel és távoli befolyásoktól függése a legmeglepőbb eseményeket adhatja had és békében; de maga az egész polgári élet olyan, hol sokan csinálnak egyet. Melyik a sok közül a mester, nem birom kivenni, mert gyakran a vezér is vezettetik. A szellem függ, határoztatik. Mennyi játéka van mindenféle ingernek az ember lelke körül. A dicsvágy még legártatlanabb, noha legbizonyosb. De a kül s erőszaki befolyások! Ha észreveszem is a sok egyesben a nemzeti lelket, de sokkal inkább rajta kapjuk a szellemet az igazságon, midőn is ten, világ, lélek eszméivel foglalkozva lepjük meg az egyest; midőn gondolatait, és érzelmeit vallás, bölcsészet aztán szépmüvekben tárja elménk, szivünk elé; s ugy gondolom, hogy eme dolgok ismérete az a szem, melyen a nemzet lelkébe pillanthatunk.

Nem kisebb tehát ohajtásom, mint belátást, meggyőződést szerezni arról: micsoda fokát birja meg szellemünk az elmélkedésnek, s mi a magyarnak belső embere a gondolkodás szerint; s hogyan mutatkozik ez a bölcsészet történetében. És ha mind ezt ki tudnók fejteni, magyarázni! Ha módunk esnék a földig alázott bölcsészeti müveltséget nem lábra állitani, hanem mélyebb sülyedéstől megovni! Mert ha százszor derűl is aranyidő az anyagi érdekekre, melyek hatalom és nyervágy uralkodása által szinte divattá emelvék: még sem fognak lehullni magasságukból az égnek csillagai, melyek a világutazót vezetik; ezek pedig épen a magas metafizikai eszmék, a szellemi világ vezérszövétnekei. És ha csakugyan elvéljük s meggondoljuk: miben áll parányiságunk, mint nemzeté, saját népé; mi vitte elő eddigi sorsunkat vallás, polgárzatban; mi az, minek nevében annyiszor formáltattunk ujjá ezer év alatt: ugy fogjuk találni, hogy az mindig és kivétel nélkül valamely észiség, változott meggyőződés, emberiségünkhöz méltóbb felfogás, értelmi alap nevében s érdekében történt; és ha külön czimet szán is müvében az anyag ügyének a történetiró, s megjegyzi az időt, mikor külső jóllét, vagyon előmenetelt vőnek: mégis a nagy életet intéző mozzanatok mindig az eszme, az igazság, a magasabb gondolkodás ereje által születtek; sőt magának az anyaginak többre becsülése is onnan van, mert tisztultabb felfogás bánik vele; holott értelmi gyarapodás, eszmék körüli jártasság nélkül az anyag igen könnyen megöl.

Mivel pedig nálunk hamar elszaggatják egymástól az élő igazságot, minő például ez is, hogy anyag nincs szellem nélkül, s megforditva, de mégis emez utolsó a nemesb, óvást teszek minden egyoldalu, ügyvédi felfogás ellen, mely csak ellentétek szerint, a maga eltépett állapotában képes fölismerni az igazságot, s arra, hogy anyagot és szellemet összerüen, együttesen fogjon fel, végkép gyarló, s egyáltalában képtelen Az ilyen felfogás ellen óvást teszek, s ujra mondom: ama nagy változások, melyek az európai népségek közt idegen magyar elemet megtartották, koronként elővitték, mindig az eszmeiség jelszava mellett történtek. Hogy ne volna hát érdekes tudni ama változások mélyebb fekvésü okát, vagyis az idő lelkében működött értelmet, meggyőződést; mert hogy a keresztyénség, a hübériség, a hitujitás, a szabadelvüség csak külsőleg ragadtak volna reánk, s nem meggyőződéseinkben vertek volna gyökeret, alapot: megfoghatlan. A történészet ugyan kijegyzi helyét most német és bizanczi, majd szláv és vegyes természetű befolyásoknak, ugyszinte bevon bennünket legujabb idő szerint, az európai bölcselkedés ármozgalmába: de kimagyarázni, okot fejteni még eddig vagy módjában nem állt, vegy érdekében. Ide járulnak azután a hidegség, közönyösség utáni meggyőződések az emberekben; például az a meggyőződés, hogy a magyar sohsem törődött az elvont eszmékkel; az nem természetéhez való; ha őseink nem sokat gondoltak velök, miért lennénk mi különbek, mint voltak apáink?

Ez igen fontos ötlet némely történeti egyoldalu miveltség előtt, de máskülönben nem igaz. Mind a mellett bizonyos, miszerint a kik a történetet az emberi szellemen kivül keresik, vagy történeteikből a tudat, a gondolat életét kitudják: előbb utóbb kiesnek a történetből mindenestűl magok is. Részletesség, töredékesség soha meg nem tart. – S megvallom, e ponton engem egyes, társalgási mondatok, önkénytelenül elejtett szavak is érdekelnek jóra való emberek szájából. Itt azonban nem szükség urát adnom: kitől, noha ma is élő magyar irótul hallottam ily határzott, egyenes nyilatkozatot: „a tudományok legközelebbi változása, tökélyesbülése abban fog határozódni, hogy a metafizika elenyészend közülök“. Egy ily mondat bárminő elszigeteltnek látszik is a papiroson, mégsem áll magában. Ám enyészszen ki a tudományok sorából minden metafizika, jobban lesz-e akkor? De a mondat egyáltalán helytelen. Hogy ez megtörténhetnék, embernek tulajdonlag nem kevesebbről, mint eszéről kellene lemondani. Azonban kérdés: lemondhat-e? A vakand tur, mert neki turni kell; az ember gondolkodik, mert ez által ember. De továbbá az sem hiábavaló kérdés: mi minden fogna ez esetben maradni tudománynak metafizika nélkül? Bizony legfölebb is meddő, sivatag tekintet a külvilágba, mint az állatok megrebbenése. Még csak heraldikára sem lehetne kilátásunk.

Igaz ugyan, miszerint nagy emberek, sőt egész tudós felekezetek ovakodtak a metafizikától. Névszerint Newton, de csak a természettanban; mind a mellett semmi sem bizonyosabb, mint hogy maga sem tette. Az ilyen ovakodási beszéd aztán nagy névi tekintély gyanánt foly ki a világba. Isten tudja, hány ember hiszen ugy mint ő kitalálta ejteni a szót, ha szinte nem érti is. Hasonlóul tilt a metafizikától az anyagi s tapasztalati bölcsész, de még sincs avagy csak egy is, hogy tudta volna óni magát Locketól kezdve Moleschottig.

Se a természet, se a szellemi világ nincs addig kiösmérve s kellően felfogva, mig átlátszóvá nem tétetett a buvárló gondolkodás által. Mint nem puszta vakeseményt látunk a természetben immár, ugy kell kiösmérszeni a szellemnek a történetből, mely az összes emberiség vagy egyes népfajok szerint válik emberiség vagy nemzet szellemvilágának tűkörévé. Mert a történet nem csak tények halmaza, előszámlálása; de sőt inkább a tények magok is akarat, elhatárzás, meggyőződés müveletei. E szerint a mi nálunk az idő folytán ténynyé vált, az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. Csak a tények és meggyőződések szigoru egybefoglalása viheti oda müveltségi haladásunkat, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk, magunk és az emberiség irányában önisméretté világositassék fel, s egész történelmi életünk átlátszóvá tétessék a nemzeti öntudalomban.

Ennyi, a mit mondani akartam, ennyi az, minek végbevitelére szólitom fel a magyar tudományosság embereit azon idő elfolyandása alatt, melyre a bölcsészet jelen korunkban megállapodott, vagy legalább megállapodni látszik. Különösen minden szeretettel fordulok a hazai bölcsészet müvelőihez. Emlékeztetem őket az eddigi foganatlan kisérletekre a bölcsészet utján, melyek mint rendesen idegenből jött mozdulatok, csak függelékei a külföld munkásságának, mint ügyekvés csak vesztegetése az erőnek, mint előmenet, csak toldozásai a szellem életének. Azonban a szellem soha sem fog előmenni a maga természetén kivül. A szellem élete a gondolkodás, előmenete a szervesség. És ha már az anyagi világban is oly szerepet játszik ez: mennyivel inkább a szellemiben. Sőt szervesség a szellem igazsága, egészlete. Azon kivül csak töredék, összefüggetlen részenkéntiség. Ohajtásom ennélfogva bölcsészetben is visszafordulni, meddig csak nyomokat lelünk, a mult emlékeihez. Helyezzük be hát magunkat, bölcsészetileg is, a történeti állás jogaiba, mint a költészeti oldalon eddigelé behelyeztük már. És midőn ezt ohajtom, nem beszélek valamely soha nem gyanitott eredetiségről, hanem gondolkodásról, olyanról a milyenről: ez lesz az eredetiség. Mert az eredetiségre nem szükség egyéb mint az emberi szellem buvárlása, fölismerése. Ez uton senki elől sincs elvéve az. Ily formán együtt vagyok azokkal, kik a külföldi bölcsészet mozgalmaitul ónak: de koránsem nemzetiségi önségből, hanem, mert szeretem hogy mi is gondolkozzunk, nehogy megemésztessék belső emberünk. Együtt vagyok továbbá azokkal is, kiket anyagiakban a külfölddeli verseny dicse ösztönöz: de reszketek ama szellemi szolgaság előtt, melybe már eddig is sülyedtünk, hogy eszméink, gondolataink sincsenek, mielőtt idegen könyvet át nem lapoztunk. Ez oly vivmány, melyért nem magunk fáradtunk; oly dicsőség, mely magunk előtt aláz meg; oly előmenetel, melyből még igen sok van elmaradva; oly nyereség, mely veszteséggel ér föl.

Tudom én hogy a gondolkodás egyetemesbe visz: a nemzetet összeköti az emberiséggel. Tudom hogy minden folyó a tengerbe siet, de mégis a tenger a folyók éltetője, folyók a tenger élete. Kölcsönhatásban áll egymással a kettő: nemzet és az emberiség, folyók és a tenger. Tudom, hogy a vizcsep természete nem más akár Tiszábul, akár Rajnábul merittessék, de mégis a Tisza délre foly, a a Rajna északra. Ilyen lenne talán az, mit a hazai bölcsészet neve alatt értek? Ugy vagyon! mert az egész csak hasonlitás. Hanem az igaz szó ennyiben áll: bölcsészeti multunk összeállitásábul folyó fogna elő állni a szellemi élet mozgalmával, elevenségével; és ki fogna tünni a munkarészlet, melyet a magyarság elméje vön a gondolkodás nehéz pályáján. Az a részlet, melyet nemzetünk az ész, a tulajdonképi emberiség ügyében leszolgált. Azon illetőség, mely reánk mint nemzetre, az emberiség egy családára, világpolgári kötelesség gyanánt esett a közös teendőbül.

Vajha senki ne lássa magát oly nagynak, hogy kicsit lásson ebben s méltatlan magához! Vajha előitéleteink földet veszitsenek a bölcsészet mezején, s adassék ellenkezőleg tám az önisméretnek és a nemzeti tudalomnak az által, hogy az idők rendiben mindig volt annyi életrevalósága szellemünknek hogy, ha rátelt az idő, szert foga rendesen a szellem, a gondolkodás nehéz, de dicső munkájában. Öt hat század beszélhet nálunk a bölcsészetről; s a mit ők beszélnek, az lesz a magyarság szelleme, s bölcsészete okvetlenül.