XV.

Előadtam az egyezményes rendszert ugy, a mint előkelő bajnokai tárgyalták, s hagyák fölismerszeni eddigelé. E rendszer kórságát, ugy hiszem, kimutattam, s véleményemet felőle őszintén, bátran kitüntetvén, igyekeztem érthetően is szólani dolgokrul, tárgyakrul, melyek kevéssé sőt talán sohasem voltak fejtegetve irodalmunkban. Szembeszökőleg mutatkozott előttünk az egyezménynek Hetényi és Szontagh általi különböző magyarázata, magának a rendszernek a jelen idők és emberiség elleni fordulása; mikor csakugyan kétségbe vonhatni annyira emlegetett gyakorlatiságát; mi nálunk fölöttébb ajánlatos czime fogott volna lenni. Az is tisztába lön állitva, mi véknyan függ össze nemzetiségünkkel az egyezmény, nemcsak, hanem irodalom, melyben a fensőbb szellemi élet megindult, a nemzetiség koczkáztatása nélkül járhata, jára is különböző nyomokon, mint a régi görög vagy az ujabb kori nemzetek példája mutatja; sőt csak is ez a szellem szabadsága, élete oly bizonynyal mint az ellenkező eset rabsága és halála volna okvetlenül. Ez okbul óvást kell tenni minden saját és kizárólagos nemzeti bölcsészet ellen és pedig a bölcsészet nevében. Az nem lehetne más, mint hatalomszó, s a lélekre ráparancsolt szabatosság, miben soha sincs köszönet. Az egyezmény, mint önutu és saját módu keresése az igazságnak, ám virágozzék, és fejtse is magát lehető emberi szépségben, tökélyben közöttünk; mikor bizonyosan meg fogja érdemelni az irodalmi elösmerést; de a legszentebb érdekek, vallás és állam féltésének aggodalmaival táborozni körülte az igazságkeresés más módjainak rovására, s mintegy közvetve a hatalom éberségét, őrizkedését zaklatni föl kiválólag az eszmei bölcsészet ellen: hogyan lehet komoly férfiak szándoka, megfoghatatlan. Pedig nem kevesebb, mi az egyezmény hőseinek szavaiból kirí, s ez több mindennél. A vád noha terhes, de be van bizonyitva.

Szerencsére csak a mi kisded irodalmunkat emlitve is, tényleg máskép áll a bölcsészet ügye. Nem szükség hogy a történeti mezőre kibocsátkozzam, s kiszinezzem a a különböző filozofiai feleket. Azt mégis lehetlen mellőzni előadásom folytán hogy az üldözőbe vett spekulativ filozofiának, melyre Hetényi annyi kiméletlenséggel annyi nem tisztességes czimeket halmozott szent haragjában, Szontagh annyi sok helytelen élczet csinált könnyü jó kedvében, nemcsak multja van hanem, mint remélnünk szabad, jövendője is a magyar elmében s irodalomban. De megigérvén már, hogy elő fogom tárni a felőle kivehető nyomokat: ám legyen. Bár rövid leszek, előadásomból mégis ki fog tetszeni, hogy közöttünk e század eleje óta nem is volt élete, azaz előmenetele, gyarapodása más bölcsészetnek, mint az elmélődőnek. Mert a kanti rendszer vallói nem hogy fejtették volna tudományukat, hanem inkább megfeneklettek a dualizmus kettős zátonyán, vagy a mi nem jobb, visszaestek a Kant előtti tanokra, névszerint a skotok közérzelmi tanaira. Az ekklektikus, vagy más lehető felekezetbeli bölcsészek, azok ma is, mik hajdan: szedegetvén mindenünnen, vagy elülkezdvén szokás szerint az érzéki természetességen, melynél megállapodtak. – Továbbá gyakorlatiságot tekintve, nem ugyan a szabad ég alatti tárgyilagosság értelmében, hanem spekulativ szempontbul, az én magyar irodalmi buvárlataim s mindennapi észrevételeim nyomán, csak ott mutatkozik szembetűnő életrevalóság, hol a régi felfogási módokban kezd alábbhagyni az irodalom s az ujnak enged befolyást. Emlithetek tudományt, mely derék mivelői fáradozása mellett is azért halad kevésbbé sükeresen, mert mindez ideig sem fogadta be a spekulativ elmejárást; ilyen az összehasonlitó nyelvészet. Utoljára és az előbbeni adatokból, rövid irodalomtörténetként fog már eddigelé nyilatkozni az elmélődés ügye; melyben akár az irók számát, akár müveik bensőségét tekintsük, ha neveket emlitek, egynek sem lesz oka pirulni a társaságért, melyben emlittetik.

Kant után a bölcsészetnek két utja állt nyitva Európaszerte. Az eszmei ut követése mihamar nyilvánvaló lett irodalmunkban is. Erdély, hol a gondolkodás – mert költői alig voltak Erdélynek – oly régidők óta lel kedves tanyát, valamint Cartes korában Apáczai Cserével, ugy Fichteében is megelőzte Magyarországot Sipos Pál és Aranka György bölcsészeivel. Fichte mély forrongásu elmélkedéseit amaz előbbinek munkáiból érzé ki a magyar tudós világ még szászvárosi tanársága idejében már, majd később Sárospatakon, hová 1805. nov. 12-én iktattatott be tanárnak. Itt az irodalommal, különösen Kazinczyval jővén közelebbi ösmeretségbe, azonnal felhangzott az ember hire és iratott hozzá a nevezetessé vált „Manikheussá lettem“ kezdetü bölcsészköltői episztola. Száraz bölcselkedő valószinüleg unalommal fogja e költemény sötéttiszta merengéseit olvasni; de ha nincs megvonva tőle minden költői sugallat és elevenség, magas gyönyörrel kisérendi a gondolatok emez iránykereső tétováját, s kiveendi belőle az alanyiság erejét, a fichtei alapgondolatot. –

Schelling bölcsészetének, irja Balogh Pál36) jutalmazott bölcsészettörténeti pályamüvében, „különösen a természettudományokkal foglalatoskodók hódoltak.“ Tehát mint külföldön. Első, ki ezen filozofia szellemében szólott nyelvünkön, Zágoni Aranka György. Ő vénente bár, Kant bölcsészetét hallgatá Marosvásárhelyen, de később „olvasásai után természetbölcseleti nézeteknél állapodott meg.“ Ugyancsak Schelling követői voltak Pethe Ferencz, dr. Rácz István, dr. Bódogh Mihály. Nyiry „Mathesis intensorum“ czimű munkájával, nemkülönben schellingi befolyás után fogott uj rendszeren szólani. Készite is egy nagyobb munkát, mint buvárkodó elméjének maradandó emlékét, de a mely özvegye által, mint meghagyta volt, néhai gróf Teleki József pártolása alá tétetvén le, hová lett, még eddig nem tudhatni. Világosan kivehető a schellingi tudomány Balogh Sámuel bölcseletéből. Ő „az empirikusok és idealisták szektáit, mint két oldalt, mely az egységet alkotja, soha egymástól el nem választhatja, ha csak minden isméreteit felbontani nem akarja; ha értelme láttatik is azt megkülönböztetni, de az észben változatlanul áll az egység“37). Ugyancsak Schelling követőjeül vallja magát Balogh Pál; mégis ugy tartom, hogy az azonsági rendszer alkotójának senkire sem volt oly eldöntő befolyása mint Schediusra, ki valóban ott fogta fel a mestert, a hol legméltóbb volt felfogatni, t. i. az izlés dolgában és önálló eszthetikai kézikönyvét38) az azonsági bölcsészet ihletése után irta. Mocsy Mihály természettudományi értekezései hasonlóul Schellingre mutatnak vissza.

A hegeli észjárás, gondolkodás mint bölcsészet, majd negyven év óta isméretes már közöttünk, tehát szinte egykorulag németországi elhirhedtével. Tanát legelső ízben a széles tudományu Fejér Györgynél39) olvassuk 1818. évből, kinek a filozofia, Hegel szerint, „észtudomány, mennyire az egész létet megtudja.“ Azonban Fejér, ekklektikus létére már elvénél fogva sem gondola Hegel általános eszmeiségében netaláni oly önálló rendszerre, minő vala Kant birálati bölcsészete. Sőt a mennyiben Hegel a történeti fejlődés szálaira füzé az egész bölcsészetet, bizonyos, miszerint alig láttak rendszerében mást, mint valami bölcselkedő regényt a tudomány kedveért; igy kevésre becsülték; a hol pedig a gondolat határozmányaival, az eszme alkotmányával küzd és addig elé homályos, kemény nyelven szól: nem értették; s igy megint föl sem vették. Tüzetesen, világhirében felfogva Hegel bölcsészete jóval később, azaz 1830 után egy pár évvel, Pápán a ref. főiskolában kezde tanittatni Tarczy Lajos által, ki érte a tudományos világ háláját vivta ki magának. Mind a mellett nem talált köztetszésre. Ugy hallom, hogy a süker nem volt valami szembetünő. De nem is lehete alábbvaló mint azelőtt, Márton István idejében, Krug rendszerével, vagy akárkiével Pápán vagy másutt. Ha ismérjük a hazai tanintézetek állapotát, nem fogunk rajta csudálkozni. És megtörtént, a mi nem példátlan, de mégis jobb lett volna, ha soha meg nem történik, hogy a tanárnak megtiltatott Hegel szerint tartani előadásokat. Homéri kaczaj az alvilágban! Kant bölcsészete is tiltott portéka volt egy időben, Cartesiusé is. A sárospataki főiskolai évkönyvek bőven szólnak felőle, hogy a tanárnak kikötötték, megtiltották: ne tanitsa Cartesiust. A pápai esemény azóta sokképen használtatott fel mint adat, a hegeli tudomány ellen, nem ugyan békés, nyugodt érzelmü polgárok, vagy féltékeny vallásfelekezetek, vagy pedig türelmetlen kormány, hanem egyenesen bölcsészek által. Szerencsére! Mert, noha bölcsészeti müvelődésök kiskoruságát fogja is az eset ama bölcsészekre bizonyitani, mégis jobb hogy általok történt. Ne is tulajdonitsuk azt másnak mint ama hibás felfogásnak, hogy a bölcsészetet ugy nézték, mint szokták a kenyértudományt. Mégis eljárásuk épen oly igazán érdemli meg az „odium philosophicum“ czimet, mint a kölni jézsuitáké hajdan Reuchlin ellen azért, mert ez héberül is tudott, következéskép nem lehete jó keresztyén, méltán czégéreztetett mind e mai napig ösmeretes „odium theologicum“ nak. Ám szabadjon hinni az idők folyásárul, miszerint gyógyit a hibás nézeteken, és munkál az elmék éredésére; szabadjon egyuttal föltenni, hogy a nevezett főiskola igazgatósága nem veszi jó kedvvel, ha valaki bár legjobb akarattal is emliti eme tudomány elleni galád eljárást. Ez legyen vezeklése!

A pápai esemény vagy az uj filozofiának kitiltása nagy hirré ment ki az országban. Kezdtek róla himet varrni. Az 1836. Tud. Gyüjtemény VIII. és XI. kötete polemiát is hozott az uj tudomány ügyében N. J. mint támadó, Tarczy mint támadott fél között. Az egészben legnevezetesb, hogy N. J. a Tarczy oskolai kéziratának első és utolsó szakaszát metszé ki, s mutatta fel. No ennyiből ki ne fogná megitélhetni Hegelt, Tarczyt! Pár év mulva már nagyobb vita keletkezett az „Athenaeum“ elismert tekintélyű tudományos és szépirodalmi lapban. Vecsey, volt debreczeni tanár, gondolom, a pápai esemény hirére, sürgető kérdést intéze a hazai tudósokhoz: fedeznék föl: minő bölcsészet az a „hegelizmus.“ Warga, Szeremlei, Taubner mint jelzött hegelisták, szóltak a kérdés felvilágositása körül, de a csatát elvesztették. Mi e vitatkozásból emlékezetre méltó felmaradt, leginkább a különböztető értelem éles voltát, találó elmésségét mutatja egyik oldalon, mig a másikon nehéz mozgásu tanultság, hitszerű komolyság uralkodott. Nem annyira meggyőződést mint inkább nevetőket szerezni volt az erősebb fél törekvése. Ez a hangulat azóta folyvást is uralkodik bölcsészetünk „athenaeumi“ nyertes töredékén. Komoly egy dolog, midőn a filozofiát bohózatnak kell kisegiteni!

De a mi régi, nem tartja ki sokáig; s az ó tudomány ez erős védelem alatt összeomlott. Egy más felekezetnek kelle támadni uj néven, uj alapon. A szükség érzete hazai tünődéssel párosulva hozá elő a „magyar“ filozofiát Szontagh „Propylaeumaival“, melyből Hetényi hozzájárulta után „egyezményes,“ végre pedig egész neven „magyar egyezményes“ filozofia lett, mikép előadtam. A szükség érzete, mondám. Különben nehéz volna kimagyarázni ama hirtelen változást, mely szerint némelyek mihamar hagyák el a birálati rendszert és visszamentek a régibbhez, mikép az egyezményesek; vagy ellenkezőleg teljes odaadással estek az ujnak, mint, állitólag, a hegelisták. És imé e szavakban igazolva látnók valamely nem hegeli de nem is kanti gondolkodás feltünését. Nevezetes hogy ezen uj gondolkodás az igazi kantiak által, noha ellenök volt, nem fogadtatott egykedvüleg, mert ezek is jobban szitottak olyan ujhoz, mely az ő tudományuknál régibb, és a multra vezet, mint olyanhoz, mely fiatalabb és előre mutat. Épen ugy az uj felekezet minden más felekezettől különbözni akarva is, megegyezett másokkal annyiban, hogy ellensége lön az elmélődésnek; s ezen fölül magának igényelte a hegeliek meggyőzését, noha e dicsőség tulajdonlag Vecseyt illeti, ki pedig sohasem emlittetik az egyezményes bölcselkedők sorában. Igen természetes ily módon, ha nem általa nyert győzelem hatalomjeleit tűzvén ki mutató czimerűl, roszul találta be magát a győző szerepébe; azaz nagylelkű diadalmas nem lehetvén, hol könnyen nevető hol komoly feddőzésű, de mint két esetben, gunyolónál több nem telt ki belőle. Hanem a hegeli tudomány hiveinek vesztesége, mint az idő meg fogja mutatni, nem volt egyéb látszólagosnál. Azért igen jól tudák titkolni veretésök fájdalmát. A győzelem más oldalrol nem használtatván fel gazdája által, idegenre ment át, s ennek, mint nagyon természetes, roszul állt a nyertes örömét vallani. Gondolkodó elmének, ki valami előmenetelt vára e tudományos vitábul, alkalma és módja esett ily formán kérdést tenni nem egyszer: hát annyibul áll az egész irodalmi süker, hogy a bukott fél egyre gunyoltatik a nélkül, hogy a tudomány velőbe ható itészettel biráltatnék, czáfoltatnék máskép, mint az első egy két tételnek, a hegeli lét és nemlét kategóriának pelengérre állitásával. Semmi sem használt a hegeli rendszernek annyit, mint eme lovagiatlan eljárás. Kiváncsiak lettek reá az emberek, rokonszenvet tápláltak iránta, mely a jó indulatnál aztán nem állapodott meg, hanem lassanként elfoglalá az elméket, a vizsgálódó fejeket. Mert a nap süt, ha roszul beszélnek is róla, és a szellem munkás, ha nem foglalják is rendszerbe minduntalan. Mint előadám, az általános eszmeiség nem kellett; de a szóban erő volt és megtartá magát. Mulatságos e részben amaz eljárás, hogy az „eszmeiség,“ a mi ellen még eddig nem volt kifogás, elvettetett, az „általános,“ a mire kigyót békát kiáltottak, elfogadtatott. Diviserunt vestimenta ejus! Az „általános“ kifejezés divattá lett. Az is beszélt róla, a ki nem értette; de azért ugy beszélt róla, mintha értené. Annálfogva használván, használta roszul, mint Hetényi. Mert az a szellem titka, hogy az emberekhez, a felfogáshoz méri magát. Egyikre divat, másikra vélemény, harmadikra tudalom képében hat. Nincs mód ellene állni. Ha el nem fogadod önként, elfogadtatja magát veled kényszerüleg.

Mi lehete már korszerübb, mint általánosról, általános egyezményről beszélni? Korszerübb alig lehete más, de észszerübb volt minden bizonynyal az általános eszmeiség. Ugyanazért az ujonnan fölmerült egyezményes rendszer szóhajtásainak, a Kant és Fries lanyha tiszteletének közepette is megőrzék az elmék az ujabb elmélődés iránti vonzalmat, mignem a hegelizmus követésének hangja ujra megneszszent az irodalomban. Azaz másoknál is mutatkozott a hegeli nyom, nemcsak a régieknél, kik meggyőzettek, de csak egy perczig sem hagyták el zászlójukat. Sőt Horváth Czirill valamennyit megelőzé vizsgálódásaival, s ha nem számittaték a rontónak árult bölcsészet hiveihez, ildomos fölléptének tulajdonitható. Ő ugyanis nem csinála zajt szóval, hanem annál erősebben ragaszkodott az ujhoz tettleg. Régidő már az, mikor ő ily tételeket hirdete: 1) dolgok, melyeket nem látok, bizonyosan léteznek az észben; 2) nincs filozofiai rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék; 3) a történeti álláspont az, melyről most a józanabb rész a filozofiai tüneményeket vizsgálja; 4) a filozofiában puszta ellentéteknél vesztegelni káros egyoldaluság; 5) a rendszer mint egy organizmus; mely számtalan elemet elfogad, de valódilag csak azokat sajátitja el közülök, melyek megvalósitására szükségesek40). – Ezek mind Horváth Czirill, akarom mondani, az általános eszmeiség tételei. De ő nevet nem monda, különösen alig csak alig hogy emlité olykor Hegelt értekezéseiben, s nyugton maradt mind ez ideig. De nyugton maradt tudománya is. Mert noha épen ő állapitá meg közöttünk, hogy nincs bölcsészeti rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék: mégis épen az ő bölcsészi irányának ismértetésére van megjegyezve az Uj M. Muz. szerkesztője41) tollával, hogy a Horváth Czirill és Hetényi által követett bölcsészet „egymást kizáró, tagadó, engesztelhetlen.“ Ez, mint már volt érintve, nem áll. Az általános eszmeiség épen azért eszmeiség, hogy minden bölcsészeti mozzanatokat beölel, méltat, s felhasznál ön szervületének táplálatára. De áll igen is, minden másféle bölcsészetre, legyen az birálati, tapasztalati, anyagi stb; mert csak az eszmeiségben van végetlenség, általánosság; csak az eszme oly végetlen elv, hogy benne az anyag is megalapittathatik, mi az anyagról, megforditva, nem mondható; és igy az eszmeiség nem anyagiság; bármennyire szivesen ohajtják is némelyek összekötni Hegellel Moleschott Jakabot, Vogtot; mely utóbbiakat épen a hegeli tudomány védői szokták rendre utasitgatni Németországban, mint sok legujabb időbeli czáfolati példák mutatják.

Méltán gyanuba vehető ennélfogva egyrészrül szóban levő bölcsészeink önállása, másrésztül tudománytörténeti jártassága. Meglehet, s a valószinüség oda hajlik, hogy nem Hegel tudományát roszalják, hanem inkább nevét. Megvallom, nem ohajtom hogy e részben igazam legyen, de mégis legyen inkább nekem igazam, mint hogy iróinkra bebizonyodjék, miszerint ösmérve is üldözik Hegelt. Amaz gyarlóság volna, ez gyalázat. Mert vegyünk hazai tudósokat, kik párti érdekből, mely személyekre hajt, sohasem szólottak, s független vizsgálódási nyugalmat sőt tartózkodást tanusitottak az uj iránt, s becsülő figyelmmel vonzódtak a régi felé, minők a boldogult Fejér György, az élő Szilasy János és Purgstaller József: mindez irók ismérik Hegelt, felejték-e el magokat egy perczig is annyira, hogy belőle veszedelemnek státusra, egyházra lettek volna határzott jós papjai? Még Szilasy legtartózkodóbb. „Philosophiai tanulmányai“ nem mutatnak föltétlen odaömlést Hegel keblére, de visszataszitó ellenszenvet sem. Ő nem örült a győzőkkel, hanem folytatta elmélkedéseit, s mindjárt a Hegel miatti pör végződtével felolvasásokat tartott az Akademia kebelében. Azokból kitetszik, hogy csak nem bátorkodott hive lenni az ujabbkori bölcsészetnek, de megvallja, hogy „a vele való foglalkozás szép eszmékre szolgáltatott alkalmat,“ hanem rendszere annyira homályosnak és beburkoltnak, iskolája oly ingatag és habozónak, részint bontó és rontónak látszott előtte, hogy vele társaságba lépni nem tartá tanácsosnak42). Ennek daczára mégis fontos Hegelre nézve ugyancsak Szilasy nyilatkozata. „Részemrül nem bánom, itéljen Hegel felől kiki, a hogyan neki tetszik; de azt mint bizonyost állitom, hogy Hegel és iskolája mellőzvén a logika, metafizika és pszükhologia s más effélékre való befolyást, különösen hatott a filozofián alapuló nagyobb tudományokra, milyenek a theologia, politika, hisztória, fizika és az eszthetika43). Annyi vád ellen, mennyi Hegelre nálunk szóraték, ez is igen elég védelem. Mit mondjak Purgstallerről, ki évek óta egyezményesnek, s a mi ezzel azonos jelentésü, az általános eszmeiség ellenségének is hireszteltetik? Ő, ugy veszem észre, bölcsészeti meggyőződéseivel másutt áll, mint állott akkor, mikor „Észtan, vagyis gondolkodás és ismetan“ czimü bölcsészeti munkáját irta. Névszerint az ujabbkori elmélődésre vonatkozólag, kimélettel, mi az elismerésnek csalhatlan kezdete, szól Hegelről. Világosan kimondá e bölcsészünk, hogy a Hegelre hányt kövek, vagy saját szavaival: „a régen elhunytra (Hegelre) szórt kárhoztatás nincs eléggé okkal támogatva; s föltéve hogy rendszerében pantheizmus rejlik, tiszte a kritikának szigoruan vizsgálni: van-e czáfolhatlan észokkal támogatva; mert tegyük, hogy ama világnézet tudományilag van igazolva, ugy a tudomány kénytelen azt türni44). Fejér Györgyöt már idéztem, s körömhöz képest illően méltattam.

A most emlitett bölcsészek egyike sem állván vitában Hegel miatt senkivel, pártatlanság tekintetében valamennyi szaktársaikat felülhaladják, Ők, egyen kivül, ma is élő és legmunkásb müvelői a bölcsészetnek irodalmunkban. Rólok és utánok önként jut eszembe az egyháziak, különösen a kegyesrendiek nagy érdeme a bölcsészet körül. Kegyesrendi volt Cörver Elek is, és épen egy századdal előzte meg mai utódait, midőn a peripatetika filozofia után oly sükerrel és első müködött az akkoriban felkapott wolfi bölcsészet meghonositására, hagyván szent hagyományt szellemi örököseinek.

Irodalomtörténeti tényül, s teljes határozottsággal állitható ezen adatok szerint, hogy az ujabb elmélődés midőn megbukni látszott, nem bukott el, hanem csak védelmezői hanyatlottak meg. Ez okbul reá, mint olyanra hivatkozni, mint történettani lényre mutatni, még igen korai. Sőt inkább élő elevenség az közöttünk. Mert nem felfogta-e ujból az elmélődés ügyét Térey még 1843-ban mindjárt Szontagh ellen, birálván ennek Propylaeumait45); aztán nem tört-e egész bátorsággal lándzsát Hetényivel46) Bocsor István ugyanez időtájban47); mig a régi harczosok mindegyike folyvást hive maradt az ujnak e jelen óraig, sőt egyes tudományokra is többen átvitték a hegeli bölcsészetet, mint különösen nevelésre Warga és Szeremlei; ez utóbbi a jogbölcsészetre is; ki, miután még 1841-ben adta volna ki a hegeli rendszert ily czim alatt „Az uj filozofia szellemvilági fejletében48), 1849. év folytán jelent meg tőle “Jogbölcsészet49). Mindkettő önállóan. Folytassam-e a neveléstan ujabb alakulását? Csak jó emlékezettel fordulok vissza néhány sorocskára, melyet ama nemes törekvésü, alföldi kisded irói kör, a „Néptanitók könyvének“ alapitói50) Hegel ügyében jó alkalommal Eötvös ellen, ki az uj kor Arisztotelesét kárhoztatja, mert igy tanit: „a mi van, az jó,“ védelem gyanánt elmondottak. Emlitsem-e továbbá a „Protestans theologiai könyvtár“ dolgozó társait, s ujból egy kis önczélu szaktudós irodalmi kört, mely Hagenbach után a velőkig van meghatva az ujabb kori bölcsészet által? Ők a theologiát Schleiermacher elvein, a mint ezeket a hegeli befolyás meghatotta s módositotta, irják, tanitják; s egyuttal beösmerik, hogy mai nap puszta józan észszel, tudomány dolgában, nem sokra mehetni. Még nem szóltam a történetirásról, jog- és széptanról. Nem is akarok oly határzott itéletet mondani, mint ha példaul az ujabb és valóban uj történészek, Csengeri, Szalay, Wenzel iskolailag tanulták volna be Hegelt, s kapnák az ihletést utána. Ilyet nem mondok, mert négy fal közötti elmélkedéseiket nem ismérem. Igaz mégis, hogy munkálataik át meg áttörvék a hegeli elmejárás verőfényével. Sőt többet mondok. Henszlmann Imréről, önvallomása után, mihez nem fér kifogás, tudom, hogy sohasem foglalkodott Hegel széptanával, mégis, mint én kimutattam, semmi sem igazolja ugy egymást, mint Hegel theoriáját Henszlmann gyakorlata, az viszont ezt, elannyira, hogy mindkettőnek széptani nézetei, habár különböző oldalrul indultak is, egy nagy igazsággá jöttek össze, mint én az egykor kigunyolt „eleven, czélirányos, jellemző“ három szépalakot a hegelféle „jelvi, remek és regényes“ müformákkal ugyanegynek bizonyitám51). Mondhatnék s pedig egész jámborsággal, magamrul is annyit, hogy előbb voltak afféle meggyőződéseim gondolkodás után, mint tanulmányaim könyvből; de hát ki hisz mai világban az irói önvallomásoknak? Végezetül legyen az eszmei bölcsészet javára felhozva Győry Sándor 52) nagy becsü értekezése az Uj M. Muzeumból. Őt nehezen fogja érthetni könnyed külföldi tanultság, ifjusági kapkodás ellenvetése. „Az emberiség eszményi fejlődése,“ ez az értekezés czime, az uj filozofia sarkköveit rakogatja le. Hadd szóljon Győry maga. „Az általános filozofia, mint egy másik uj korszak az elméleti világban nagy részvétet gerjesztett és szintugy számos követőkre mint megtámadókra talált. Legkellemetlenebb benyomást talán az tehetett az elmélkedni szerető közönségre, hogy a legmélyebb gondolkozó fők, milyenek minden kétségen kivül az általános filozofia alapitói, ugy hurczoltattak, meglehet méltatlanul, a fel nem világositott nagy közönség törvénytelen itélő széke elibe, mint éretlen gyermekek vagy szinte tébolyodottak. Az általános filozofia követői közönségesen idealizmussal, pantheizmussal, atheizmussal, erkölcs elleniségre vezető elvekkel, fatalizmussal vádoltatnak és minden egyébbel, ha van még valami, mely irántok gyülöletet gerjeszthet. Ezen vádaktól távol azon férfiak nyilvános élete, a kiknek tanitmányait látjuk előnkbe terjesztve, és ha a filozofiában elégnek tartatik néhány betanult szavakkal vitázni, azoknak értelmét hol ide hol amoda huzni vonni, azokhoz következtetéseket aggatni, mind addig mignem föltett eredményünkhöz jutunk, ugy hadd menjen a maga utján, nem sokat törődünk vele.“ – Igy szól Győry Sándor elfogulatlanul és eléggé idős korában, hogy éltesek által ifjunak ne kisebbittessék; és fejtegetvén az ujabbkori elmélődést, ezen tételben mondja ki megnyugvását, s az eszme iránti hódolatát: „korunk az általános filozofia kifejlődésénél állapodott meg;“ és ez alapon szövi további okoskodásait az emberiség eszményi (talán inkább eszmei53)) kifejlődése körül. Elég, elég, hogy az eszmeiség ócsárlói ellen bástyát találtunk legyen okoskodásaiban. –

A helyett, hogy a tudományoknak nem a divatos vagy jobban: a régi skot- és kantféle bölcsészet nyomán való haladását részletesen és tovább is bizonyitgatnám, egyedül a nyelvészetről van egy két szóm, részint magam igazolása végett, részint a nyelv körüli más más utú törekvések összehozására. Én, mint másban, ugy itt is szeretem együtt tartani az elméket, s nem látok semmi veszedelmet abban, ha Czuczor egyik, Hunfalvy másik utat követi a nyelvtan megalapításában. Ez nincs az én általam követett bölcsészet ellen; azonban más oldalról nem kis aggodalmak keletkeztek az iránt: lehet-e Czuczor utját jogositani. Én, részemről, jogositottnak hiszem, tartom; s nem támasztok gyanut okok ellen, ok nélkül. De honnan van hát nyelvészeink aggodalma, kik a bölcsészeti nyelvészettől, mint Hunfalvy Pál, féltik a nyelvet? Felelet: nem elegendő bölcsészeti műveltségből, vagyis az egyoldalu gondolkodásból, mely szerint a történeti vagy összehasonlító nyelvészek elvetnek mindent, a mit a nyelv külső történetéből nem merithetnek, vagy más szóval: semmit sem hagynak az élő tudalomra, a nyelvösztön és érzékre, holott a magyar nyelv nem oly teljesen bevégzett jószág még, melynek csak története volna már, hanem van folyvást eleven, munkás élete, szülemlő képessége, mely szerint ha nem teremt is minden nap uj alakot, de legalább ujraszülheti a régieket, mint ujra is szüle már sokat; nem is említve az egyszerüséget, mely a tisztultság, éredés tagadhatlan jele. – Hibáznak továbbá nyelvészeink abban, hogy a nyelvet, mint bölcsészetit, nem a képzet, hanem teljesen a gondolkodás müvének hiszik; legalább ide vág Hunfalvy Pálnak ellenem felhozott okoskodása, melyben a betük jelentességet, az organizmus szolgálatát a nyelv körül, elveti. Mert ha valamit állitok is „a magyar betük ősjelentéséről,“ ez még nem azt teszi, hogy annak „minden más nyelv betüiről is okvetlenül“ állani kell. Épen az a nyelvek sajátsága, hogy bennök nem azon abstrakt egyetemesség dolgozik, mely nem is egyéb, mint egyetemesség, hogy a mi egy nyelvben történik, másikban is ugy történjék. Épen abban áll a nyelvek szelleme, hogy a mit egyik nép igy fejez ki: a másik amugy fejezi ki, vagyis a dolgot, mely egy és ugyanaz, p. a napot, egyik mondja nap-nak, a másik sol-nak a harmadik Sonne-nak, igy az isten, világ stb. szavak végetlenül. A mit már élő nyelv körül tudni lehet, az nem foglaltatik mindig oklevelekben. Sőt a nyelv élete épen a tudalom maga. Soha se keressünk azért oly egyetemességet, a mi csak névleg az, ne különösen nyelvekben; ne is fogja rám senki, mintha én olyan bolondot állitanék, „hogy egyedül a mi nyelvünk hű lenyomata az emberi organizmusnak, s a többi nyelvek elkorcsosultak“54); mert ez az én bölcsészeti meggyőződésemmel ellenkezik; holott más oldalrul nem csudálom, ha olyanokért tétetem felelőssé, a mik a régi elvont bölcsészeti gondolkodással épen egyeznek. Ilyen már az a meggyőződés, „hogy a nyelv bölcsészeti müvelése az élő tudalom és ezer meg ezer példák nyomán fölösleges, mert a bölcsészet egyetemes tudalom dolga, igy tehát bölcsészeti nyelvmüvelés után a nyelvek között nem volna különbség, holott a tapasztalás ellenkezőt tanit.“ És épen mert a tapasztalás ellenkezőt tanit, azaz a nyelvek különbségét: ezért kell lenni a magyar nyelvben is valami különböztető határozmánynak, tulajdonkép sajátságnak. És ez a sajátság nem épen az, mi a magyar nyelvnek, példaul az uralaltaji nyelvek közül, mint felmaradt rész, jut, hanem az, a mi a magyarnyelvet folyvást élteté s virágoztatá addig is, mig uralaltaji nyelvekről nem is álmodtunk. Ez pedig a nyelv mai élete, melynek törvénye nincs megirva előre a rokonság határai között.

Hasonlóul hiába való törekvés „a magyar nyelvnek minden izikéjét oklevelesen meghatározni“ akarni, mert a nyelv oly szabad alkotásnak is helyt ád, minő a legszilajabb költői képzelődés vagy kedvcsapongás mögött sem marad hátra. Én tisztelem az összehasonlitó nyelvészetet, s erről Hunfalvy P. is vön értesülést, hanem az még nem minden. És Hunfalvytól nem vehető épen rosz néven, ha emlitvén „a hires filozofia tudományt,“ kicsinléssel szól felőle, mert ez neki már szokása, másfelől az a bölcsészeti gondolkodás, a melyre munkáiban ismerhetni, nem is egyéb mai nap, mint csak épen hires. Ő, hiszem azon bölcsészetről szól kicsinléssel, a melyet ösmér; tudnillik a magáéról; ez jogában áll.

A nyelv, mint emberi szellem müve, dolgok tárgyak neve. A dolog vagy tárgy (nap, isten, világ) ugyanegy; a név (nyelvek szerint) különböző, hasonló vagy épen ellentétes. Lucus a non lucendo. De a dolgok nem üres, holt lények, hanem bennök erők, törvények munkálnak, nyilatkoznak; és pedig elménk meg szokta különböztetni bennök a lényegest a látszattól, az allományit (substantiale) a járulékitól. Egyik tárgyat elnevezé az ember egyik, másikat másik tulajdona után; vagy épen a magyar ember a lényegi, másik csak a látszati oldalt vette észre, s fogadta el inditóul a dolog elnevezése végett. Sőt tetszett valamely nyelvnek ugy és nem máskép álkotni szót, mint Humboldt irja: aus freier Lust, teremtői játékból: ki veheti kérdőre? Az összehasonlitó nyelvész? Soha! A mit a képzetek társakozása egy Shakspearenél, egy Jean Paulnál vagy magánál a népnél, dalai, meséi, közmondásaiban szabad, senkitől nem engedelmezett, de nem is kért módon összehoz: mindazt előhozhatja, mindazt a szabadságot követheti a nyelv és jaj a nyelvnek, a mely ebbeli szabadságát nem követi, nem használja, mert megkövesül, elveszti szülemlő erejét utóvégre. Mondom, ismét mondom, „okleveli bizonyosságot“ ne keressetek a nyelvben; ne is feszitsétek a szellemet a tudvalevő szabályokra, és ugy ne a nyelvben, mint ne egyebütt. A maga önutú, szeszélyes, daczos alakaiban a nyelvet követni, a nyomokat kimutatni, ez nem épen oly csekélység, mint pusztán az adatok emberei gyanitják. Tiz összehasonlitó nyelvészünk lesz addig, mig nem kettő olyan, minőt, előbbiek után, ohajtok, Czuczorban pedig jó formán birunk is már.

Ha tehát történik, hogy valamely tárgyat ez a nyelv talán lényegi, amaz ellenkezőleg látszati oldalrul foga föl és nevezett el, és erre a betük vagy hangok segitségét sajátságos módon vette igénybe: nem lehet-e szólni bölcsészeti nyelvmüvelésről, mint ezt, Czuczor után, tömérdek példában isméri a magyar olvasó már eddigelé? És ha nyelvünkben talán inkább lényegi mint látszati oldaláról van elnevezve a dolog, nem mondhatni-e, hogy a magyar elme inkább bölcsészi mint költői határozmányait ragadta meg annak, vagy mgforditva? Igy a bölcsészeti nyelvmüvelésről, igenis, lehet sőt kell szólni, ha nem akarjuk egyoldaluságban szilárditani meg a nyelvészetet, mitől isten őrizzen. De ez a bölcsészeti nyelvmüvelés korántsem azt teszi, hogy mindig kategóriákat pergessünk ajkainkon; hanem ez uton lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészeti vagy költői hajlamáról, de akár ezt, akár azt mondjuk, mindig bölcsészkedve, okot fejtve szólunk, különben az egész nyelvészetet igen közönyös dolognak tartom, olyannak, melyben semmi sincs egyéb emlékezeti tudatnál, a lélek bensősége nélkül.

Mindezektől azonban elüt Hunfalvy P. értelme a bölcsészeti nyelvmüvelésre nézve. Szerinte „bölcselmi magyar nyelvtudomány az leend egyszer, mely felfogva a nyelvek közötti egyezést és különbséget, fel az altaji nyelvek általános jellemét, azok mélyébe hat, s a magyar nyelvnek minden izikéjét oklevelesen meghatározza“55). A mi ezenkivül van, szerinte, ráfogás, ugyhivés. Látni való, hogy ő pusztán csak adatokat szeret a nyelvben még pedig irott adatokat. Ez igen fontos egy dolog, de az élőnek van élete is nemcsak története, jövője is, nemcsak multja. Én ezt is becsülöm Czuczorral és Lugossy és Ballagival együtt, mig ő csak amazokhoz ragaszkodik. Ez érdeme egy részrül, mert munkássága eddigelé is bámulatos, és hibája más részrül, mert türelmetlensége már is kiállhatlan. A bölcsészeti nyelvmüvelés nem törli el a nyelvek közötti különbséget, ha bár egyes hangokat, szókat végső elemekig bonczol is. Ugyanazon hangot máskép veszi más nép. Ugyanazon tárgyat más tulajdonság után nevezi el más nyelv. Ugyanazon nyelvtani alakot más módon szerkeszti más nyelv. A hang egy, de a felfogás különböző. A tárgy egy, de sokfélék a benne fekvő tulajdonok. Egy az értelem, de más az alak, p. a mondat formája.

Ha tehát emliti Hunfalvy, hogy nem tudja: „miért nevezte el az ökröt a régi hindu a vah (vehere) szótul, a görög a boare-tul s a magyar az öklelni-tul;“ ha nem látja be „azon belső metafizikus szükséget, melynél fogva különböző uton nevezték el a nyelvcsinálók az ökröt;“ és ha „az erre adandó felelettől függ az igazság, melynek hódolni fog“56): ugy előbbeniekben kész az eligazitó felelet. Hiszen a magyar sajtói Tárczában hozza fel maga Hunfalvy, hogy „némelyek a szanszkr. uksan-t (taurus) seminatornak értelmezik.“ Hogy ez épen valami nagy metafizikus szükség volna, arra semmi szükség, mert a nyelv a képzet dolga, nem pedig a gondolaté s épen azért különböző. Ha a gondolaté volna, ugy nem volna különböző; mert a gondolat egy és ugyanaz, p. az ökör sehol sem tartozik nem szarvas állatok közé, de tulajdonai után egy osztályba eshetik lóval, tevével; s a lovat, tevét is el lehet vala nevezni vah (vehere) szótul a nélkül, hogy mindaztal ló és teve összetévesztetnék az ökörrel. De az öklelni-tul lovat már nem igen fog nyelv nevezni soha, mert a ló nem öklel. És igy a metafizikus szükség mindössze is a dolog, a tárgy maga. „Vah (vehere), seminator öklel, boare,“ mind tulajdonságai az ökörnek, ennélfogva lehete is közülök akármelyik után neveztetnie; mint nem fogna meglepni, ha körme, szarvai után neveztetnék is valamely nyelvben talán szarvasnak, körmösnek stb.; mikor csak annyiban volna beleszólója a bölcsészetnek, a mennyiben elitélné hogy melyik nyelv nevezi lényegesb vagy kevésbbé lényeges oldal után ugyanazon tárgyat. – Igy jár el szellemünk a nyelvalkotás körül. És gyanus az a bölcsészet, mely nem tudhatni vél oly dolgokat, melyeket még nem tud, ellenkezőleg nem tudni vall olyakat, melyeket tudhat. Ennélfogva semmi nagy bölcseséget nem látok abban, hogy „miért nem jelent a menni szó repülni-t.“ Ez a szőrszálhasogatásnál is finomabb, és lehet, hogy igen gyakorlati, de a „lét és tudat“ bölcsészetének vele semmi köze. – Térjünk vissza ennek ügyéhez közelebbrül és végezetre.