Oh gyönyörü tavaszidő,

Szerencsétlen uj esztendő!

A kit akarsz megujitasz,

Engem pedig szomoritasz. –

Gyerünk alá, jó katonák,

Az alföldre Kecskemétre,

Ott próbáljunk jó szerencsét,

Talán Isten jobban adja.

Mennek vala az alföldre;

Oláh Gerő, vitéz legény,

Talál elő egy nagy őzet,

Mindjárt mondja fakó lónak:

Édes lovam, fakó lovam,

Érjük el ama nagy őzet.

A fakó ló csak eléri,

Oláh Gerő csak ellövi.

Mindjárt mondja az urának:

Uram, uram, Oláh Gerő,

Ne kergess én rajtam őzet,

Ha törököt nem fogsz, nem vágsz.

Paripája mind addig fut,

A mig ura oda nem jut,

Habos tajték róla szakad,

Elesvén, egy árkon akad.

Vigy ki innen, jó lovacskám,

Szépen nevelt jó maczkócskám,

Elhidd bizony meghizlallak,

Őz után már nem nyargallak.

Mondom, rajtam bátor szivvel

Pogányt vághatsz erős kézzel,

De te két élű tőröddel

Őzet űztél fegyvereddel.

Hozz ki még egyszer, jó lovam,

Meglátd, törökre lesz utam.

Bor, pecsenye lesz abrakod,

Nem leszen többé panaszod.

Hordozd bátran bus szivemet,

Keresd fel régi kedvemet,

Hidd el, majd a pogány oszol,

Oláh Gerő a hol harczol.

Ülj fel hát, ne félj töröktől,

Én is hizom pogány vértől,

Terjeszd tovább is hiredet,

Keményitsd meg személyedet.

-188-