ELŐSZÓ, A MELY UTÓSZÓNAK IS OLVASHATÓ

Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:

– Én is.

És némelyek hozzáteszik:

– A császár könyvtárosa ő, és Priszkosz barátja; bölcs és becsületes ember; a szíve arany.

Én vagyok az a Zéta, s azt mondom, hogy engem nem ismer senki. Igaz, hogy a császár könyvtárosa vagyok, és hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok; a becsületem se folt nélkül való; és hát emberszeretetről szólhat-e az olyan, a ki ölt?

Én öltem. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam ebben a könyvemben őszintén. A bölcsességemet is megitélhetik ebből, vagyis a bolondságomat, a melynél nagyobbat ember még nem követett el.

Aztán mondják meg ők is, hogy ismertek-e engem? Dehogy ismertek! Az emberek nem ismerik egymást. Dsidsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrző angyalom, s nyitva van előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arczát lehet ismerni, s az arcza nem ő. Ő az arcza mögött van. Láthatatlan.

Egy leány tanított erre engem. -2-