I.

Tizenkét esztendős voltam, mikor az apám eladott rabszolgának. Kénytelen volt vele: Trákiában élt, a kelet-római birodalomban, és adóért zaklatták. Abban az időben kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek bőréből. A világ a hunok nevével volt tele. A szegény trák embernek elhajtották a marháját, hogy a hunoknak legyen mit megenniök. Anyám is meghalt. Hat gyermek maradt, meg egy tehén. Apámnak nem volt más tennivalója, csak az, hogy vagy engem adjon el, vagy a tehenet.

Hát engem adott el.

Elhajóztunk Konstantinápolyba. Apám bemeszelte a lábamat, és fölállított a piaczon a pallóra, a hol a többi rabszolga is állott.

Volt ott ilyen magamkorú fiú száz is.

Engem először egy ruhakereskedő kérdezett meg, utána egy zöldselyem kendős öreg asszony. Apám tíz aranyat kért értem. Megnevették.

Azután egy büszke tógás úr jött. Két rabszolga nyitott neki utat a nép közt. Attól az apám csak két aranyat kért. Az úr megadta. -3-

Akkor apám sirvafakadt és megcsókolt, és azt mondta:

– Emlékezzél meg rólam, ha kedvez a szerencse. Mert azért adtalak olcsón ennek az úrnak, hogy a szerencsének mindig útjában légy.

Soha nem láttam többé az én jó édesapámat.

Az úr, a ki megvett, nagyméltóságú barna ember volt. A fejét úgy forgatta, mint a sziklán ülő sas. Lábát úgy rakta, mintha mindig diadalmenete volna.

Maksziminosz volt a neve.

A hogy hazaérkeztünk, engem csakhamar megfürösztöttek és szép fehér ingbe öltöztettek. A derekamat fekete szíjjal övezték át. Azután Maksziminosz úr galléron fogott és bevitt a kertbe.

Három gyermek játszott ott egy platánfa alatt.

– No itt van a ti rabszolgátok, – mondotta Maksziminosz. Teofil a neve. – Mulassatok vele, a hogyan akartok.

A gyermekek körülbelül egykorúsak voltak velem. Alig egy évnyi különbség volt közöttük. Hasonlítottak az apjukhoz, csakhogy az olyan volt, mint a bivaly, a gyermekei meg mint a tücskök.

Hát egyszerre nagy ujjongással kerepeltek körül, s az első órában én is fölvidultam, hiszen csak játszópajtásnak kellek! Azonban csakhamar tisztázódott a helyzetem. A gyermekek engem olyanféle ajándéknak tekintettek, mint mikor kutyát, macskát vagy bárányt kapnak.

Kiállítottak czélba és czitrommal dobáltak. Nekem ez a játék mulatságos volt, míg el nem találtak, azután már csak nekik volt mulatságos. Később, hogy elbődültem és a gyepre feküdtem, csollánnal verték a lábam meztelenjét. Megbőszültem: rárohantam a legnagyobb fiúra, és úgy fellöktem, hogy a feje a fának koppant.

A fiúk megrémültek, s a nevelőjüket hívták. Én magam is megijedtem, de gondoltam: hívjanak bárkit, megmondom, hogy bántak velem a gonoszok. -4-

A nevelő csakhamar ott-termett. A mint megértette mi történt, bámulva nézett reám.

– Uram, – sírtam neki – ezek a fiúk bántottak engem.

– Nem vagy-e rabszolga? – ordította a szemem közé.

Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az megint megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bőrömből.

Aznaptól fogva örökös nyeggetés volt a sorsom. Ha talán elfojtom a szenvedéseim kitörését, megúnják, de én akkor tizenkét esztendős voltam, s abban a korban az ember őszinte. Nem birtam mást mutatni, csak a fogam haragos fehérét. Az ellenkezésem mulattatta őket. A rabszolga haragszik, hadd haragudjék még jobban! Ha megpukkad is mérgében, nem tehet ellenünk semmit!

Igy ingerkedik a gyermek a lánczra kötött kutyával is.

Azt nem mondhatom, hogy az apjok és anyjok előtt mertek volna bántani, csak mikor magunk voltunk, vagy ha csak a többi rabszolga látta. Mennyire kivetkőzik a rabszolga az emberségéből, ott láttam. Egyik se merte őket megszólni, sőt inkább velök nevettek. Kedves mulatságuk volt, hogy bekenték sárral az arczomat, vagy kötelet kötöttek a nyakamba, s hóhérosdit játszottak. A nagyobbik fölment a fára és engem fölfelé húzott. A kisebbik fogta a kezemet hátul. A kétségbeesésem és az ordításom volt a mulatságuk.

Vagy azt mondták: játszunk vak koldust. Bekötötték a szememet és a szökőkúthoz vittek. Háttal állítottak a medenczének s átlöktek a vízbe.

Vagy kutyát kötöttek a hátamra s ütötték. Az eb kínjában a nyakamat és fülemet harapdálta.

Vagy összekötötték a két lábamat s kényszerítettek, hogy ugrálva járjak. Mikor a rózsabokrokhoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé. -5-

Vagy mikor tengerparti sétán kisértem őket, bedobták a botjukat a tengerbe s azt parancsolták, hogy hozzam ki. Nekem az nem volt nehéz: jól tudtam úszni. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé úszszak, kavicscsal dobáltak.

Otthon az ételembe beleköptek vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba sündisznóbőrt rejtettek, a lepedőm alá. A hajamat leöntötték ragasztóval.

És nekem mindezt tűrnöm kellett, mert rabszolga voltam.

Sokszor kértem őket sírva:

– Úrfiak, játszunk szépen, ne kínozzatok engem. Én sok játékot tudok.

Tudtam is, játszottunk is, de aztán ha megunták, megint csak az én jajgatásom volt a legérdekesebb játék.

Körülbelül egy hete voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az ebédemet s elbujtam. A kertben bujtam el. Azt gondoltam, nem jövök elő, míg csak a tanítójok nem hívja őket. Bebujtam egy sűrű tamariszkuszbokor alá és ott elaludtam.

Nem tudom, meddig lapultam ott: rettenetes kínra ébredtem föl. Az egyik lábam égett. Forgácsot tettek a lábam ujja közé, s meggyujtották. A három fiú nevetett, szinte sikitoztak a nagy nevetésben.

Kiugrottam a bokor alól s nekik rohantam. Egyiket jobbra, másikat balra löktem. A harmadikat pofon vágtam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé esett; magam is a fűre hemperedtem és sírva nyálazgattam a lábamat.

Az ordításra előfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén beszélgetett egy vendégével és lekiáltott a kertbe, hogy mi az?

Válaszul az egyik rabszolga megragadott és fölvonszolt dühösen az erkélyre.

– Ez a kölyök, – mondotta – ismét összeverte az úrfiakat!

Láttam, mint sárgul el a gőgös nagyúr; láttam, -6- hogy a vendég iránt való tekintetből mint nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével, hogy vigyenek el. Ebben az intésben benne volt az is, hogy megkorbácsoljanak.

– Uram! – kiáltottam a térdemre esve – tűzzel égették a lábamat!

De a rabszolga elragadott.

Akkor annyira megvertek, hogy utána mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim folytak szünetlenül.

Talán négy nap is beletellett, míg ki birtam újból vánszorogni.

Gondoltam: délelőtt van; az úrfiak tanulnak és ilyenkor nincs a kertben senki. Hát lementem és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat szereti a napfényt.

Ahogy ott nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen kövér ember sétál, a ki az úrral akkor az erkélyen beszélgetett.

Csak egyedül sétált és gondolkozva. A ruhája tejfelszínű ünnepi tóga, nem olyan széles szegésű, mint a szenátoroké, de azért arra valló.

Gondoltam: most már nem kelek föl. Ez nem házbeli, ez nem bánt engem.

A kövéres úr megállt és megszólított:

– Beteg vagy kisfiú?

Erre a jóságos hangra megeredt a könnyem.

– Óh uram, – feleltem bizalmasan, mintha csak apámnak szólanék – igen megvertek. És különösen a kupám fáj és a hátam is nagyon fáj.

S leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt az egész testem és kék-zöld az ütésektől.

S ahogy ő szótlanul nézett, gyermeki bőbeszédűséggel panaszkodtam:

– Úgy bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a lábamra, aztán azon nevettek. Senki se büntette meg őket. Azután mikor ott feküdtem összeverten az udvaron, ők is rám estek, rugdostak, vertek: Nesze! nesze! Kell pofon? Nesze! -7- Óh uram, meghalok én itt ebben a házban, érzem, hogy meghalok.

Amint így eljajgatom a panaszomat, egyszer csak ott terem Maksziminosz úr és üdvözli a vendégét.

Az kezet nyújt és így szól:

– Nem adnád el nekem ezt a kis rabszolgát?

– Ingyen odaadom! Szives örömest! – felelte Makziminosz. Az én házamnál már úgyis türhetetlen.

– Ingyen nem fogadom el, – válaszolta a vendég – hanem itt egy arany, hogy színe legyen a vételnek.

– Ahogy akarod, – felelte Maksziminosz udvariasan.

Darabig a kertben járkáltak és beszélgettek. Azután a kövér úr kézen-fogott, és elvitt magával három-négy utczán át egy kétemeletes kis házba, a melynek az alsó fele kő, a felső fele fa, amint ebben a városban szokás építkezni.

Ez az én megmentőm, Priszkosz rétor volt.

Magányosan élt a ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy ősz görög asszony volt a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a második emeletre. Ott ágyba fektetett és olajjal kent be fejemtől sarkamig.

Mikor teljesen fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott nekem. Az egyik ünnepi, gyapjuból szőtt fehér ruha volt, zöld selyemmel szegett. A másik hétköznapi ruha, közönséges vászonból való.

Délelőtt az asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába mentem. Délután a szebbik ruhát vettem magamra és a császári palotába mentem a gazdámmal. Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom alatt. De milyen büszkén vittem!

A gazdám jó volt hozzám. Néha megsimogatott és megveregette az arczomat. Néha tréfából Zétának nevezett, aztán hogy ezt az asszony is meghallotta, ő is Zétának hítt. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.

Később, hogy az asszony elöregedett, az én dolgom -8- is megszaporodott. Nekem kellett a gazdám ruháit tisztítanom, a saruit festenem, vásárolni, mécsest tölteni, söpörni, szóval az apró házi munkát végezni. De én minden dolgot szívesen, buzgón teljesítettem.

A gazdám évről-évre jobban szeretett. A tanítóm figyelmeztette egyszer, hogy valami különösen erős a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott előttem hat sort Homeroszból. Elmondtam neki hiba nélkül. Magam se tudom, hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy a mit figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a harmadik esztendőmben másolásokra fogott.

Az nagy hasznomra vált. A császári könyvtárban csupa okos ember másolt. Azok tanácscsal segítettek nekem, s a beszélgetéseikből sokat tanultam.

Tőlök tudtam meg azt is, hogy a rabszolgának a nyolczadik évi rabsága után rendesen szabadság jár, de van olyan rabszolga is, a melyik örökre le van kötve az urához. Én nem tudtam, melyik rendbe tartozom, s nem kivántam a gazdámtól elszakadni.

A lefolyt nyolcz év alatt igen összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak a szolgálataimért szeretett, hanem azért is, mert filozófiai és történelmi témákról beszélhetett velem. Ismertem Plátót, Arisztoteleszt, Herodotoszt, Plutarchost, Szvetonioszt, a filozófusokat, grammatikusokat, kicsibe nagyjába minden tudományt ismertem. A gazdám mindig tőlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassankint az eleven kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.

Egy napon feltünt nekem, hogy reggel a gazdám nem szól hozzám. Én szoktam őt beretválni s én szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig elmondta, mit álmodott s bár egyikünk se hitt az álmok jelentésében, mind a ketten találgattuk, hogy mit jelent?

Hát mondom: egy kora tavaszi napon nem szól -9- hozzám semmit. Már a reggeli tejet is betettem az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:

– Hogy aludtál uram? Mit álmodtál az éjtszaka?

De erre se felelt. Néha rámpillantott és szomorú volt a tekintete.

Mi lelhette? – tünődtem magamban.

Végre megszólalt:

– Mennyi a pénzünk Zéta?

– Mint tegnap, uram: hetvenöt szolidus és háromszázhárom szeszterczius.

– És a vörös bőrzacskóban?

– Kilenczvenhat szolidus, vagyis egy fontnyi aranynál valamivel több.

Az a bőrzacskó külön fülkében állt, s egy fából faragott Jézus-fej volt az elfödője.

Arról a zacskóról azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy embernek, azé. A nevét nem mondta és én nem is kérdeztem. A pénzt különben mindig én tartottam számon. A kulcs is nálam volt.

– Add ide a vörös bőrzacskót – mondotta tompa hangon. – Tégy még hozzá négy aranyat, hogy legyen száz.

Oda tettem neki a pénzt az asztalra.

Nyugtalanul sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam és szintén nyugtalanul néztem reá.

Egyszer aztán megáll és azt mondja:

– Zéta fiam, tudod-e, mi nap van ma?

– Szombat, feleltem – április 3-ika. E napon alapította Antiókia városát Szeleukusz Nikátor; e napon kezdődött Nagy Heródes fiainak az uralkodása; és e napon halt meg némelyek szerint, a mi urunk Jézus.

– Ez igaz, – mondotta Priszkosz, újból föl és alá járva a szobában.

Aztán megint megállt és szólott:

– Ott van a naplóim között a 440-ik év. Törd föl a pecsétet és nyiss rá április 3-ra. Olvasd el. -10-

Kivettem a kis iratcsomót. Fölbontottam és olvastam:

«Reggel a császár hivatott magához. Hosszan tanácskoztunk a margusi békekötésen. A hunok királyára ez nem kötés, csak nekünk kötés. Jaj ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét. Délután Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül bántak vele. Megesett rajta a szívem. Magamhoz váltottam. A neve Teofil.»

Elolvastam hangosan és zavarodottan néztem a gazdámra.

– Ma nyolcz éve ennek, – szólt Priszkosz megindulástól rezgő hangon. – Szabad vagy.

Én se szólni, se mozdulni nem birtam.

Prikosz fölvette a bőrzacskót:

– Ime, – mondotta – ezt neked raktam félre. Mától fogva süveget viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz, vagy beállhatsz katonának; szóval mától fogva csak annak emelsz süveget, a kinek akarsz.

Nekem egyszerre könybe borult a szemem.

– Oh, jó uram! – rebegtem térdre borulva. – Ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hogyan gondolod azt, hogy nélküled éljek!

– Kelj föl, – felelte az öreg elérzékenyülten. – Jól van no…

Valami szépet akart mondani, azt láttam a szeméről meg az ajka mozgásáról, de utoljára is nem tudott mást mondani, csak mosolygott meghatottan és pislogva:

– Hát ilyen bolond ember vagy te?

Én könnyezve feleltem:

– Neked köszönhetem, hogy kiemeltél az állati sorból; neked köszönhetem, hogy világossága van az én értelmemnek. Nem korbácscsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép ruhába járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te tanítottál-e arra, hogy az ember csak a a szívével érdemelheti meg az ember nevet?

– Jó – mondotta bólogatva. -11-

Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a levelet átadták.

És egyszercsak hangot változtatva, szinte együgyű arczczal kérdezte:

– Hát eljössz-e velem a barbárokhoz?

– Atillához? – kérdeztem megdöbbenve.

– Oda ám, – felelte szinte búsan Priszkosz. – Egy pár nap mulva oda kell mennünk.

Leült és maga elé nézett.

– Atillához? – kérdem újból.

Mert ez az ujság fejbeütésként hatott reám. Az uramat máskor is küldözte a császár, a hova okos ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?

S ezen a viharon át, a mely agyamat megrohanta, tisztázódni kezdett előttem a helyzet. A minap hun követek jöttek a császárunkhoz, Teodoziuszhoz, nagysüvegű, aranylánczoktól zörgő barna emberek. Voltak valami öten. Az uramat minden órában hivatták az udvarhoz, vagy hozzánk szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappanember, hol Maksziminosz, a császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk hasonlított néha a csendes őrültek házához, de a császári palota méginkább. A nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak, s a szemükben hol aggodalom borongott, hol pedig ravaszság csillogott.

A hun urak levelet hoztak a császárnak Atillától. A levélben Atilla azokat a szökevényeket követelte, a kik a római birodalomban lappanganak, továbbá azt követelte, hogy az Iszter (Duna) mellékén ne szántsanak, vessenek a császár népei, mert az a föld az övé és ahogyan fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az volt a kivánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illiriában, hanem ötnapi járással beljebb Naiszoszban (Nisszában, Szerbia) a két birodalom határán.

Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a levelet átadták. Az uram mögött álltam és láttam az udvart sápadt szorongásban, míg Vigilász tolmács a levelet mondatról-mondatra fordította.

A császár megkönnyebbülten lélekzett, mikor Vigilász -12- a levél végére ért, a hol Atilla jó egészséget kivánt a császárnak.

Némi rosszakarattal gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de törődtek is ők a szófejtéssel! A fő az, hogy Atilla nem vért kiván, hanem csak aranyat.

– Van-e még valami izenete ő felségének? – kérdezte a császár szinte alázatosan a mord hun követektől.

– Van, – felelte Edekon, egy vállas, nyalkabajuszú ember. – Azt izeni, hogy máskor ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egyingű fráterek legyenek azok, hanem országod főfő jelesei közül valók: szenátorok vagy legalább is konzulok.

S a hogy a hun szólott, mintha csak ő volna a császár, Theodoziusz meg az Atilla kengyeltisztítója.

A császár mindenre nyájasan bólintott, azután átadta a követeket Krizafiosznak, hogy addig, míg a válasz elkészül, kenje őket mézzel.

A válasz napokig készült, s az én jó uramnak nem egy hajaszála őszült meg belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a betűk mozogni tudnának, válaszunk betűi térden csúsznának Atilla szeme elé. Gyalázat a neved alázat! A művelt Európa hajlong a barbár Ázsia előtt!

A császár alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét becsapkodni a római birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett küldje el a fővezérét.

Mindez egy pillanat alatt átrohant az emlékezetemen, s kérdem az uramat:

– És kivel mégy uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt, úgy-e?

– Nem, – felelte az uram – egy jobbképű embert: Maksziminoszt.

Tehát az első gazdámat.

– Követlek uram, a hova mégy, – feleltem alázatosan. Aztán talán nem is olyan fekete a hun, mint a milyennek festik! -13-

– Gondold meg!

– Meggondoltam.

– Azok az emberek vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az elesett ember mellét, és a fogukkal harapják ki belőle a még dobogó szivet!

Éreztem, hogy elsápadok. A vértől mindig irtóztam, ha csak emlegették is, s abban az időben a ki rosszul aludt, hunokkal álmodott. Azonban az uramat annyira szerettem, hogy leküzdöttem a félelmemet és így feleltem neki:

– Én a te árnyékod vagyok, jó uram: követlek az egész világon át.

– No jó, – felelte az öreg – hát akkor csak szedd össze fiam, a miket gondolsz, hogy elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát bezárjuk. Aztán nézd: itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fűszert, a mit az egyiptomi kalmárok árulnak, meg egynehány krokodilusbőrt, meg piros szattyánt, rézgyűrűket, fülbevalókat, szóval mindent, a miről gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra válik. Dehát igazán eljösz velem?

– Oh uram, – feleltem most már a szívemnek minden melegével – el nem hagylak én téged sohasem! -14-