IX.

A város izgalomban volt, mint a rajzó méhkas. Az utakat locsolták és falevéllel, fűvel hintették be. A sátorok előtt férfiak és nők öltözködtek. A fehér lovak sörényét, farkát befestették börzsönynyel vagy sárga festékkel. A sátorok külső részét virágos szőnyegekkel aggatták tele.

Siettünk, hogy Maksziminoszszal idejekorán visszakerülhessünk a fővezér palotájába, a mi meg is történt. A fővezér egy szolgája az emeletre vezetett bennünket és szobát jelölt ki, a melynek ablakából leláthattunk a néptől nyüzsgő főútra és a királyi palotáig elnyúló térségre.

A nyüzsgés egyre sűrűbbé vált. Délfelé a lovasok eltisztultak a főútról, s a helyüket fehér ruhába öltözött nők foglalták el.

A nap már az ég közepén delelt, mikor a királyi palota tornyából erős kürthang rikoltott alá. Néhány percz mulva három vágtató-lovas porzott fel keletről a főutczán és megállott a fővezér előtt. -51-

A királyi palotából is elővonult egy különös menet.

A fővezér szót váltott velök, aztán aranynyal hímzett könnyű mentét akasztott a nyakába. Valami harmincz fiatal előkelő hun csoportosult köréje. Köztük öt ifjúnak a süvegén arany karika ragyogott. A legfiatalabbik tizennégy-tizenöt éves lehetett. Az az egy égszinkék selyemruhába volt öltözve.

Hát azok valamennyien a király fiai voltak.

A vezér megindult velök Atilla elé.

Negyedóra mulva már hallottuk a nép örömzúgását a távolból. Hasonlított az kezdetben a tenger morajlásához, de aztán, hogy nőttön-nőtt, nem tudom semmihez se hasonlítani.

Akkor a királyi palotából is elővonult egy különös menet. Fehér selyemben pompázó asszonyok, fehér lovakon. A lovak kicsinyek voltak s minden lovat apród vezetett.

A női lovasok egy féldióalakú nagy aranyozott réda köré csoportosultak. A rédában királyi hölgy ült: halavány és sovány asszony. Mellette egy tíz éves hosszúhajú fiúcska.

Az volt a főkirályné: Rika asszony. A gyermek meg: Csaba királyfi.

A rédát négy ló vonta. A réda hátulján egy vigyorgó fekete női rabszolga állt és pávatollból készült ernyőt tartott a királyné fölé.

Amint megjelentek, a nép mosolyogva kiáltozta:

– Éljen Csaba! Éljen!

S a kis Csaba mosolyogva intett mindenfelé a süvegével.

Később hallottam, hogy miért tüntetik ki annyira azt az egy királyfit. Hát azért, mert annak a születésekor a papok azt jósolták, hogy a hun nép Atilla halála után széthull, mint szélben a polyva, de az a királyfi mégis megmenti a nemzetet a megsemmisüléstől.

A királyné mellett lovagló tündérek között megismerem Emőkét. Mennybe ragadva érzem a szívemet! A lelkem ott lebeg mellette, míg csak meg nem -52- gyorsul a réda. Csakhamar eltünik az egész álomkép csoport.

De ime előföllegzik a királyi násznép úti pora. Napsütésben gomolygó aranyköd. Legelőször is kilovagol belőle egy kungorgós bajszú, zászlós vitéz. A zászló nagy, fehér. Rajta aranynyal hímzett sas röpköd. Hun nyelven: turul.

Következik egy gyalog zenekar: vérszin ruhában. Hangszerük fából való tárogató és dob, meg különféle csontból való sípok és két nagy rézcsincsa.

A muzsikusok körülbelül százan vannak. Az egyik dobosuk szerecsen. A többi zenész se lapos orrú hun. Lehet különben, hogy hunok, csakhogy a muzsikus hunokat talán gyermekkoruktól kezdve nevelik a zenére, s azért nem lapítják be az orrukat.

A hun zene különös a római fülnek, de jól lehet rá lépni. Annyiszor hallottam az ünnepi utczai melódiájukat, hogy nem nehéz lekótáznom. Hát ez az:

Léptetve

A zenészek nyomán aranytól és ezüsttől ragyogó lovasok jelennek meg. Valamennyinek a süvegénél hatalmas zöld ág. Mintha egy erdő jönne.

A nép mind a főútra tolong. Az első sorban a -53- hun leányok és hun asszonyok állnak. A sok leány csupa fehér fátyol. A fiatal asszonyok fején aranypillangós női süveg.

Atilla nagy fehér lovon jő. Mellette lovagol jobbról a kis Csaba királyfi, balról a fővezér. Mögöttük a királyfiak. Utánok vonul be az asszonyhad. Rika királyné aranyozott rédájában az új menyecske. Az arczát nem látni, oly sűrűn befátyolozta. Csak a fején levő zöld koszorú jelzi, hogy ő a legújabb. A rózsalevélből csinált koszorún mogyorónyi gyémántok villognak.

A rédát a királynék és udvari hölgyek rajozzák körül. Most már a menyasszonyt kivéve senkinek az arczán sincs fátyol. Emőkét újra megismerem köztük. Világos-szürke lovon ül. A lovat egy apród vezeti. A fátyolát ő is hátravetette, s beletűzte a végét aranyos övébe.

A fátyol nagy divat nálok és énnekem is tetszik. A nők minden ünnepi alkalommal fehérbe öltöznek; az előkelő nők hétköznap is.

Mikor Atilla odaért a nők sorához, a sok asszony, a sok leány valami hun dalba kezd. Ennyi nőt egyszerre énekelni sohasem hallottam. Ha nem láttam volna őket, azt hittem volna, hogy meghasadt a menny, s az angyalok millióinak kara hangzik le a földre.

A fővezér háza előtt lombokból összeválogatott széles ernyő alatt álltak a hun vezérek asszonyai, a mágnás asszonyok.

Mink az ablakokban ácsorogtunk, s mink is persze az ünnepi ruhánkban.

Amint Atilla közeledett, a mágnásasszonyok eléje indultak s az út közepén csoportosultak össze.

A fővezér felesége tálat tartott a kezében, s egy másik asszony serleget.

Mikor Atilla hozzájok érkezett, a süvegéhez emelte a kezét és üdvözletet intett nekik.

De akkor is szimpla szürke ruhába volt öltözve, csak a süvege volt tornyosabb, mint a többié, s rajta valami -54- különös nagy gyémántos forgó villogott. No, meg a paripájának a szerszáma volt csupa arany.

A tálat és serleget ezüst asztalkára tették és két apród fölnyujtotta Atillának.

A király kivett egy falat ételt. Én bizony nem láttam jól, hogy kenyér volt-e vagy hús? Valami jelentősége volt annak az egy falat ételnek és egy korty italnak. Talán az évszak ujdonságát adták, talán azt mondták vele, hogy a hazatérőnek az itthon való étel és ital a legkedvesebb.

Minden arcz örömtől mosolygott. Az éneklő leánycsoport ekközben fölgyülekezett Atilla és a királynék csoportja köré. Emőke is mosolygott. Nem nézett reám, nem is láthatott volna a ház előtt levő hársfától, de hogy ő mosolygott, nekem is vidámság szállta meg a szivemet: én is mosolyogtam.

Abban a pillanatban szerettem Atillát, a hun népet, az ünnepet, a napot, a földet. Szerettem volna megcsókolni mindenkit, még a lovakat is!

Aztán Atilla tovább haladt s utána húzódott a hosszú nászsereg. Minden lovon színes fátyolok, minden süvegen virág.

Csáthék visszavonultak a palotába és az erkélyről nézték tovább a néphullámzást. Mink még ott maradtunk. Néztük, hogyan kisérik be Atillát a nők és testőrök a zászlókkal díszített palotába, s hogyan ujjong és éljenez a nép, s azután hogyan marad ott a palota körül a nagy embersokaság. A nők ott zengték tovább az éneküket. Hasonlított az a jelenet ahhoz, mikor a méhek rajzás után a kason belől és a kason kívül mozdulatlanul állanak és csak a szárnyukat rezgetik. Ember és állat oly egy az érzésben!

Később, hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány vén szerecsen keltett nagy vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott ide-oda a nép között, miközben széles fakarddal hadonászott és különféle nyelven rikoltozott. -55-

– Ez a király udvari bolondja, – mondották. – Cerkó a neve.

Már jól elmult dél, mikor a fővezér hozzánk küldötte Csáthot, hogy az uraink üljenek az asztalhoz. Őmaga nem fog részt venni az ebéden, mert jelentést kell mondania Atillának a hadjáratról és a fia balesetéről, hanem ott lesz a felesége meg a családja.

– És ott leszek én is, – mondotta Csáth.

E szerint Emőke is ott lesz az asztalnál.

A szivem elszorult. Az uramra néztem, hogy nem rendel-e maga mögé? Néha lakomákon mögötte kellett állanom és ő római szokás szerint a hajamba törülte a kezét.

Irgalom Istene, ha most is odarendel az uram és Emőke előtt így megaláz!

Az uram segített ki a zavaromból, mikor így szólt:

– Egy óra mulva hozz föl egy tál datolyát a legszebbik ezüsttálban. Hozd be az ajtón, s állj meg vele ott, a hol Maksziminosz úr ül. Ő fogja elvenni tőled.

Tehát nem vár az én asztali szolgálatomra!

A datolyát hamar összerendeztem. Szépen levelekre raktam, s középre néhány kis virágot illesztettem. Aztán neki álltam a hajamat rendezni. Bekentem az uram finom nárduszával és középen kétfelé választottam, mint a szabademberek szokták. Inkább kiállom, hogy megszidjon az uram a kenőcséért, mintsemhogy beletörűlje a hajamba az ujjait.

Mikor a homokóra az egy felé pergett, fölfogtam a kis tálat és mentem az emeletre.

Az ebédlő ajtaja nyitva volt. Pecsenyeszag áramlott ki rajta. Ültek ott valami huszan. Az asztalfőn a fővezér neje, egy ékszertől csillogó idős asszony. Mellette jobbról Maksziminosz, balról az én uram, aztán nők és férfiak vegyesen.

Egy minutumig álltam az ajtó mellett: vártam, hogy az uram meglásson. Ekközben Emőkére is pillantottam. Ült egy szeplős leány mellett, a ki valamit fecsegett -56- neki. Emőke gyöngyházas késsel vágott egy pulykaczombot. Vidámak voltak mindnyájan. Csak Emőke volt komoly. Ne tudom miért.