LI.

Ki győzött? Ki vesztett? Ez a kérdés hányódott bennem, a mennyire az öldöklő szomjúságban gondolkozhattam.

– Öcsöd? – kiáltottam a hunnak, – ki nyerte meg a csatát?

– Még nincs vége, – felelte még bágyadtabb hangon, mint az előbb szólott.

– Honnan tudod?

– A tábor csöndes, mind a kettő.

– Tehát alszanak.

– Nem. Vigyáznak, vagy talán bekerítik egymást.

– Eszerint holnap is csata lesz.

– Eltart ez egy hétig is.

Elborzadtam.

– Hát minket nem visznek haza?

– Lehet, hogy reggel értünk jönnek.

– Hát nem bizonyos?

– Nem. Csak ott szedik a sebeseket, a hol nem küzdenek.

– Neked mi bajod?

– A hasamat átszúrták.

– Nagy a seb?

– A dárda a hátamon jött ki.

Nem beszéltem vele többet. Ez az ember már halott. Csak a szája mozog még.

Kis idő mulva nyöszörögve szólott: -229-

– Vizet adj.

A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést, olykor egy elkeseredett vagy síró kiáltást. De tűz már nem bolygott a mezőn. Csak a fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harczosok tehát ébren vannak.

Közelemben latin nyöszörgést hallottam:

– Aquam! Aquam!

Arra gondoltam, hogy ha valaki kihúzhatna engem innen, lótól-lóig másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság égett bennem. Ehhez hasonló kínt nem éreztem soha.

– Aquam! – hangzott ismét most a lábam irányában, de ugyanazon a hangon, amin előbb.

Észrevettem, hogy a szomjas római harczos jár, vagy legalább is mászik.

– Amice! – kiáltottam reá.

– Aquam! – felelte vissza, – da mihi bibere! (Adj innom!)

– Tudsz járni?

– Tudok valamelyest, csak nem látok semmit. Mind a két szememre vak vagyok.

– A látó se lát, olyan a sötétség.

– De az én szememet kilőtték nyíllal. Mind a kettőt egyszerre. Adj vizet, ha van istened!

Ezt mondva, hozzám mászott.

– Hát én adok, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy halott fekszik rajta.

– És van vized?

– Nincs, de keresek.

– Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt a vértől, hogy a ló szügyig gázolt benne.

– A lovam ezen a tájon esett el. Azon van borom.

Míg így beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott. -230-

– Te hun vagy! – szólt megdöbbenve.

Bizonyára a vállamon levő kaczagányról ismert hunnak.

– Mit tesz az? – feleltem. – Te is sebesült vagy, én is. És mind a ketten szomjazunk.

Megfogta a két karomat, és húzni próbált, de nem nagy erővel.

– Gyenge vagyok, – mondta lihegve. – Mikor leestem, a lovak megtiportak. A czombom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a szememből, és én itt meghalok.

És sírva folytatta:

– Oh kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik meg a katona!

– Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a ballábamat. Vagy a nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.

Átvánszorgott a másik oldalra.

– Ez a te lábad?

– Nem.

– Ez?

– Az sem.

– Akkor nem tudom melyik.

– Csak jer a hangom iránt.

Kis idő mulva éreztem, hogy a lábam fölszabadul. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam az egyik ló nyergébe, s nagynehezen föl birtam annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. De ugyanakkor olyan kín nyilalt a térdembe, a minőt soha nem éreztem.

– Jer hát! – mondotta a római.

Nem feleltem neki, csak egy nehéz nyögés szakadt ki belőlem.

– No, – unszolt újra az ember. – Mozogsz-e már? Megtettem, a mit kivántál.

– Nem birok! – nyögtem végre. – Nem birok mozdulni se. A térdemen iszonyú seb lehet.

És visszahanyatlottam. -231-

– Mondd meg legalább, merre keressem a lovadat?

– Nem tudom. Csak tapogass meg minden lovat. Hátul a nyereg-kápára van akasztva.

Néhány percz mulva utána szóltam:

– Ha megtalálod, hozz nekem is.

Hogy a fájdalom megszünt, újból a térdemre tapogattam. Akkor éreztem, hogy a mit én nagy sebnek tapogatok, az nem egyéb, mint aludt vér. Ujjam a térdemnél valami keménységbe ütközött, a mire ismét végignyilalt rajtam a kín.

Perczek teltek belé, míg ezt a fájdalmat is elszivogattam. Azután újra lenyultam a térdemhez és akkor már igen óvatosan. Igy sikerült kitapogatnom, hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.

Ha kiránthatnám… talán nem érezném azt a gyötrelmes kínt. Valami lándzsát csak találok, és annak a segítségével reggelig elsántikálok a táborba. Ha virradatkor az ütközetet folytatják, legalább nem tipornak agyon.

Nem mertem mingyárt megcselekedni. Bágyadt voltam, s láz nehezített. Nem tudom hogyan, de a tyúkom jutott egy perczre az eszembe, a sánta fekete tyúk, a melyik otthon hozzám szelidült. A láz képeiben, a melyek elém lebegtek, őt láttam hozzám sántikálni, úgy mint otthon.

– Pipikém, – rebegtem – te kis rongyos ördög. No várj, adok vizet.

S föl akartam kelni, de újra belegyökemlett a kin a térdembe. Arra föleszméltem. Hogy a fájdalom szünetelt, s a könnyeimet is letöröltem, a lábamat mereven tartva, följebb huzódtam az élettelen lóra.

Akkor láttam az éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tőlem, beláthatatlanul hosszú vonalban igen sok fáklya ég, s mozog föl s alá. A fáklyák fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábor közelében vagyok. -232-

Mit akarnak a rómaiak? Talán fáklyavilágnál akarnak harczot kezdeni.

Megfordítottam a fejemet a hun tábor felé. Ott csak az őrtüzek égtek, apró, vörös csillagokként, a mennyire a holttest-halmokon át odaláttam.

Mennyi idő lehet? Talán éjfél van. Az égen sűrű fekete felhők vonulnak észak felé, csak olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, a melyen át látni lehet egynéhány csillagot.

– Öcsöd!

Nem felel.

Helyette egy percz mulva halk nyöszörgéssel hallom ezt a szót:

– Anyám! Anyám!

Valami fiatal hun harczos hívja haldoklásában az édesanyját.

*

A római táborból folyton az az egyhangú csörömpölés hallatszik, a mely a mozgó tábor szokott moraja. Mit akarnak? Talán ráindulnak a hunra, s ebben a pokoli sötétségben küzdenek tovább. De nem: ez lehetetlen. Hiszen fáklyafénynél harczolni nem lehet, a sötétségben egymást ölnék.

Óvatosan körülmarkoltam a lándzsahegyet; összeszorítottam szememet, fogamat, s kirántottam.