LII.

Oh áldott napfény áldott hajnala! Csakhogy újra mossa hűsítő harmatod eltikkadt arczomat!

Álomból ébredek-e? vagy ájulásból? nem tudom. De a szemem szinte iszsza az ég gyönyörű pirosságát! A fejem oly nehéz, hogy alig birom fölemelni. Talán a sisaktól? Csakugyan a fejemen van még. De a kezem is, mintha ólomból volna. Össze kell szednem minden erőmet, hogy le tudjam venni a sisakot. -233-

Most a fejem is fáj.

Nézem a sisakot. Be van horpadva, szakadva. Nyulok a fejemre. A hajam össze van tapadva a vértől. A sisak beszakadásán látom, hogy pallossal csaptak reám, még pedig hátulról. Nem merem megtapogatni a fejemet.

Körülnézek.

Két ló között ülök, s körülöttem frankok, hunok és burgundok hevernek mozdulatlanul. Kettő arczczal van fölfelé. Az egyik bozontos szakállú burgund. A másik egy fiatal frank, a kinek kicsüng az egyik szeme. Túlfelől négy fegyveres holttest fekszik egymáson, s egy ötödik mint valami diványon ül rajtok, s mintha mellére hajló fejjel aludnék. Hun az, és dárda van átütve rajta.

Rákiáltok:

– Öcsöd!

Nem felel. Nem is mozdul.

A csatatér holttesttel van tele. Emberek, paripák, fegyverek rendetlen összevisszaságban. Egy meztelen kar is fekszik itt magányosan. Vállban csapta le valaki. Az ujján aranygyűrű. És véres az egész kar.

Most csönd van. Nem nyöszörög, nem jajgat senki. A levegő hűvös, noha érzem, hogy sebláz forrózza a fejemet.

Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Ki van a meztelen mellem, és az is véres.

Megpróbálok fölhuzakodni. A bal lábam jó, de a jobb láb… erős fájdalom késztet vigyázatra. Látom, hogy a térdem megdagadt.

A bal lábam és kezem segítségével mégis föl tudok húzódni. Egy frank harczos fekszik fej nélkül, hanyatt a ló mellett, s görcsösen szorítja most is a dárdáját.

A dárda hegye felém áll. Csak a kezemet kell kinyújtanom. De még így is csavarnom kell egyet rajta, hogy kivegyem a kezéből. -234-

A dárda segítségével föl tudok ülni a ló tomporára.

Látom a mezőt nagy messzeségben. Nincs egy négyszögölnyi tiszta tér rajta. Össze-vissza fekvő ló és ember. Egy frank halott négykézláb áll. Érthetetlen.

Amint a reggeli párának az utolsó fátyola is elszáll, ellátok a hun táborig.

A szekerek várfalformán körítik, s előttök lovas őrök állnak mindenfelé.

Nézem a római tábort, azaz hogy nézném, de nem látom semerre.

A fejem nehéz. A nyelvem száraz, mint a tapló.

Ha valaki egy pohár vizet adna, odaadnám érte a hátralevő életemet.

Igy mulik el egy negyedóra.

Ekkor a hun tábor felől kürtölést és kiáltásokat hallok.

Arra fordítom a fejemet.

Látom, hogy a lovas őrök errefelé jönnek. A lovak nagy szökemlésekkel közelítenek felém.

Intek nekik, hogy hozzám! De azok csak a messzeséget vizsgálják.

Az egyik mellettem vágtat el. Rám se néz. Összevissza nyargalnak, mintha megvesztek volna!

Időnkint hallom a kiáltásukat:

– Megszöktek!

Egyrésze tovább halad kelet felé, másrésze visszanyargal.

A tábor fölzendül, mint a méhkas. Hallom a síposok vidám zenéjét, s a folyton erősödő zürzavaros lármát.

Most már tudom, minek örülnek: a rómaiak megszöktek az éjjel.

Várom, hogy kidől a táborból a sokaság és fölszedi a halottakat, sebesülteket. De nem jönnek. Atilla bizonyosan cselt gyanít s együtttartja a tábort; csupán néhány száz lovas repül szét a világ -235- minden tája felé, hogy fölfedezze a netalán lappangó ellenséget.

Félóra mulva mégis látom, hogy előözönlenek a szekerek közül a papok, a jámborok, meg a halászugorok.

A csatamezőn itt-ott kezek és süvegek emelkednek föl, s kiáltozás kezdődik:

– Ide! Ide!

Egy fűzfavesszőből font paizs hever a közelemben. Beleszúrom a dárdát és fölemelem.

– Ide! Ide!

De mikor jutnak el hozzám!

Végre lovasok is szállingóznak elő, s bejárják a csatateret. Nem vesznek föl senkit, csak amint látom, a holtakat nézik.

Egy óra eltelik belé, míg hozzám jut egy. Kiáltok neki:

– Bátyám!

– Mingyárt jönnek érted is, – feleli jólelkűen.

– Mért nem jön ki az egész tábor, – szóltam panaszosan – hiszen sokan vagyunk sebesültek?

– Atilla nem ereszti – feleli a lovas. – Még meglehet, hogy a római a hátunkba kerül.

S tovább haladt.

Egy másik sebesült kiáltott:

– Ki volt az a király, a kit az éjjel temettek?

– Theodorik, – felelte a lovas.

S a halottakat átugrálva ment tovább. Aztán sokáig nem közelített felénk senki.

Pedig a táborból folyton özönlöttek még kifelé és szedték a halottakon levő kincseket s fegyvereket. A főrend bent a táborban vigadott: kihallatszott hozzánk a síposok zenéje.

A kezem már százszor elfáradt az integetésben, s az örökkévalóság órája is lejárt, mikorra hozzám is elérkezett végre a segítő kéz.

Adtak innom, s targonczára tettek. A patakhoz vittek, a hová a többi sebesültet is hordták. -236-

A patak még akkor is vörösbor színű volt. A partján tömérdek halott hevert.

A papok, szarmata asszonyok és az ugorok mostak, kötöztek bennünket, míg a többi a harcztéren bolyongott és összeszedte az értékeket.

Hallottam, hogy csupán lónyeregből szedtek vagy száz szekérre valót. De felét se vitték el: máglyákat raktak belőle a mezőn, hogy elégessék rajta azokat a halottakat, a kik vagy előkelő urak voltak, vagy csapatvezetők, vagy zoltánok. Némelyik máglya csupa törött lándzsanyelekből, fapajzsokból és kocsirészekből rakódott.

Azokat a hunokat is máglyára hordták, a kiknek az élők között maradt atyjafia.

Nekem csak a fejemen meg a lábamon volt seb. Azt mondanám: szörnyűség volt a lábamra ránézni, de vétkezném a panaszommal, mert hiszen olyan sebesülteket láttam, hogy behunytam a szememet.

Azok a jó pogány papok! Áldja meg az Isten különösen Szodorót közöttük, az kötötte be a lábamat egy bellonot halottról szakított vászonnal.

De ezer meg ezer sebesült vár az ápolásra; arra már nem kaptam embert, hogy a gazdámhoz vigyenek.

Hiába kiáltottam, hol Bialra, hol Bucsára, hol az ugoroknak, hol az asszonyoknak.

Ott hagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget, lófejet, süveget, s azt mondták, várjuk meg, míg ránk is kerül sor.

Az egészségesek persze vagy mulattak, vagy zsákmányoltak. Mink meg ott feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harczolva s rettegve, hogy egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, – a hollóknak.

Az öreg Lúpusz püspök is ott szorgalmatoskodott a sebesültek között. Rákiáltottam latinul:

– Uram, egy szóra!

Ő aztán hozzám is jött, s igérte, hogy estére, -237- mikor visszatér a táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek között.

Másnap Atilla belovagolta a csatateret. Eljött hozzánk is, és itt-ott vigasztaló szót mondott. De a gazdám nem volt a kiséretében. Meghalt-e? vagy részegen feküdt? nem tudtam.

Már akkor forróság volt rajtam. Egyszer fölültem és vért hánytam.

Arra a mellettem fekvő sebesült, egy Esztár nevű zoltán rám kiáltott:

– Tyhű az apád sarkantyúját, csoma van tebenned!

Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A csatából megmenekültem. A pestisbe bele estem.