LIII.

Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.

Láttam, hogy engem elhagynak, s éreztem, hogy a csoma növekvő erővel gyullad belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, s én még mindig kapaszkodtam az élet gondolatába.

– Emberek! – könyörögtem a mellettem elmenőknek – vigyetek engem is.

Nem is feleltek.

Azután egyenkint szólongattam őket:

– Tardos, könyörülj rajtam! Sukoró, ne hagyj itt vesznem! Czobor, mozduljon meg a szived!

Czobor meg is állt, s a vállát vonogatta:

– Mit használ neked, ha beviszlek is. Csoma van benned az ebattát!

– Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.

Rázta a fejét; pökött, és tovább ment.

Én magam maradtam. Egy lófej volt a párnám, holttestek a társaságom; szálldosó hollók az eléneklőim. -238-

A mezőn kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák, s megzendült a táltosok gyászéneke. Tompa dobpergés és búgó kürtök szava kísérte az éneket, s a hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáiknak azokat, a kiket a csatában levágtak.

Hány máglya volt ott? és hány embert égettek el? nem tudom. Bizonyára csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni, – erdő kellett volna.

Aztán az égetés is elmult. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása, s a kerengő hollók károgása.

És én feküdtem sebben és lázban tovább.

Időnkint elkábultam, időnkint egy-egy perczre visszatért az eszméletem.

Mikor leszállt az est, s előtündököltek az égen a nyári csillagok, a halál érzete végtelen gyászszal borult reám.

Már az elhagyottság se bántott, már abba is belenyugodtam, hogy az életem kialszik.

Csak éjjel ne halnék meg, csak még egyszer látnám a reggelt, a piros hajnalt, a fölkelő napot! Ez volt minden vágyam. És hogy még egyszer ihatnék, ebben a földi életben.

Már régen éreztem, hogy valami különös nyomás érdekli olykor a derekamat. Éjjel a csatatéren is kellemetlenkedett, de akkor annyira elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam vele. Most gépiesen odanyulok, azt vélve, hogy valami nagy ütésből támadt daganat van a derekam táján. Hát lám, mire tapintok: a tömlőre! a boros tömlőre, a mit a gazdám adott a csata előtt!

Akkor a nagy zavarban a nyereg helyett az övemre akasztottam, mert arra gondoltam, hogy a ló kidőlhet alattam, s akkor elvész a borom is. Most eszelkedek rá. Semmi se látszott bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem meg a reggelt, s mégis átlobbant rajtam az öröm érzete. -239-

Fogammal téptem ki a dugót s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással; és ittam és ittam…

A savanyú, méregerős bor, vagy inkább eczet, áldott csillapító ital volt most nekem. Éreztem, hogy átjárja minden eremet, inamat. Az ember a szájával iszik, de én akkor egész testemmel ittam. Minden porczikám, testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velőmbe belement, beleszívódott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz.

Aztán elaludtam.

Meddig tartott az alvásom? nem tudom. Lehet hogy egy napig, lehet, hogy kettőig. Az arczomat záporeső verte. Dörgött és villámlott. Villámlott és dörgött.

Én hanyatt feküdtem, s a kezemmel védtem az arczomat.

Ekközben láttam, hogy a világosság nappali, éreztem, hogy az eső átveri a köntösömet.

Félóra mulva elállt a zápor s a nap kisütött. A lábamat víz mosta csendesen. Ijedten vettem észre, hogy a patak megáradt, s annak a vize terjedez.

A víz pedig nőttön-nőtt. De sárga iszapos víz helyett biborszinű piszkos víz hömpölygött a mederben. A csatatérről folyó víz volt az. A hogy fölültem, láttam, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyílak, dárdák, szénacsomók.

A víz egyre nőtt. Már a derekem alá is befolyt s emelgetett.

No a szerencsétlenség sokféle módot küld, hogy meghaljak.

A halottak egyre úsznak előttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a harmadik oldalt. Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek tízével, húszával, utaznak a habos veres vízben. S bukdácsolnak, integetnek, mintha azt mondanák: Oh de jó vízben utazni a másvilágra! jer velünk, Zéta!

Olykor egyik megáll és forog. Az ujonnan érkezők -240- hozzáütődnek és vele forognak. Aztán egy nagy társaság jön egyszerre, eltolja a forgókat s új halottak kerengenek. De a milyen gyorsan összeállt a társaság, ép olyan gyorsan szét is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy marad, egy félig levágott nyakú római, kinek feje a vállára van billenve. Az magában kereng néhány perczig, aztán az is tovább úszik.

Már a mellemet is ellepte a víz. Változatosságképen egy nagy rossz híd lebeg felém. A híd rövid s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam, hogy az a híd elvihetne engem a táborba.

A mint hozzám ért, belekapaszkodtam görcsösen.

Testem pehelyként lebegett a hűs hullámokban, s mentem a híddal, a halottakkal, mentem hosszan, folytonosan, ringatózva, magam se tudom, hova.

Mikor arra a helyre értünk, a hol a tábort gondoltam, láttam, hogy a térség üres. Sehol egy sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét feketélő tűzhelyek mutatták, hogy ott volt Attila tábora.

A parton egy farkas ivott a vízből. Sokat ehetett, mert jóízűt ivott.

Mentem a vízzel tovább.

*

Végre estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal huzogálták ki a halottakat s úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.

Engem is kihúztak, s bámulva álltak körül.

– Könyörüljetek, – mondottam – vigyetek házba, adjatok ennem!

De azok nem értettek. Katalaunok voltak: se nem frank, se nem burgundi, se nem gót. Eddig csak holt tanuit látták a csatának, most, hogy egy élő került eléjük a csatából, ugyancsak megbámultak. -241-

Végre egy papot pillantottam meg közöttük.

Annak szólottam latinul:

– Reverendissime domine! én Lúpusz püspöknek a rabja vagyok.

Aztán nem tudom, mi történt velem.