LV.

Tavaszszal, amint elment a hó, a pestis újra megjelent a városban. Eleinte öt-tiz halott naponkint, később húsz-harmincz.

A püspök husvét napján fölszentelt engem papnak, hogy legyen, a ki segítsen gyóntatni, temetni.

Én belenyugodtam, hogy pap leszek. Emőke a régi édessége, tündérképe maradt a lelkemnek, de mit használ, ha visszatérek is, – gondoltam – én a csatában vitézül harczoltam, de fejet nem vittem a -247- táborba a rovók elé. Hát ha lesz is tanum rá, hogy gyáván nem viseltem magamat, Csáth legföljebb fölszabadít a rabságból, de se vagyont nem kapok, se méltóságot olyat, hogy Emőkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember vagyok, itt a kezemet csókolják, úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az életem s remélhetem, hogy hamar püspök leszek, mert hiszen ezen a vidéken nálamnál képzettebb ember nem akad.

Hanem a pestis! Át kell rajta jutni.

Mikor már húsznál többen haltak naponkint, nem adtuk föl többé az utolsó kenetet, nem győztük. A paptársaink részint meghaltak, részint a hegyek közé vonult lakossághoz mentek. Mert valami ezren ott maradtak a hegyek között, a hova Atilla elől menekültek s nem mertek hazatérni. Utoljára csak hárman maradtunk. A püspök már szakácsot és cselédeket tartott, hogy a házzal ne legyen dolgunk, de még úgy se győztük.

Májusban már ötven-hatvan-hetven halottunk volt. naponkint. A csatatér halottai megmérgezték a levegőt s a haldoklók lehelete megmérgezte a fönnjárókat. Volt olyan ház, hogy az egész család kipusztult belőle. Volt olyan utcza, hogy nem maradt benne két lakó.

De juniusban mégis csökkent valamit a halál ereje: szépen szállottunk visszafelé.

Már csak ketten voltunk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a csoma. A halottakat a templom elé hordták. Ott adtuk föl a generális bűnfeloldozást s onnan temettünk minden második órában.

Egy juliusi napon gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel ujságolta, hogy a polgár reám hagyta minden vagyonát.

– Áldassék az Úr neve, – mondotta az öreg – mennyi jót teszel te ebből!

Másnap megnéztük a hagyatékot: egy szép emeletes ház, három paripa, tömérdek kép, szép fegyverek, bútorok és hétszáztiz arany. -248-

A pénzt átadtam a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába; a házat és benne levő holmit meg átadtam a város birójának, hogy veresse dobra, ha majd a pestis megszünik.

Hanem mikor a három paripát megnéztük, nekem csak megdobbant a szivem. Sok ideig nem tudtam szóhoz jutni.

Aznap este, mikor a püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen a város birójához és megzörgettem az ablakát:

– Kelj föl uram, és hozd az én házamnak a kulcsát.

Kijött félig öltözetlenül, ijedten:

– Mi történt?

– Még az éjjel Párisba kell mennem. Az öreg papokat kért és nem adtak. Néhány noviciust hozok. Holnap délutánra itt leszek.

Bementem a szobába és magamhoz vettem a fegyverek közül egy kardot, lándzsát és egy íjjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. A ruhámat kicseréltem egy bársonyból való meggyszínű ruhával, a sarumat térdig szíjjazható ünnepi saruval. A sarun aranysarkantyú volt. Rajta hagytam. Sarkantyú nélkül nem lehet lovagolni.

A biró nem csodálkozott az öltözetemen: a vidék tele volt farkassal.

Kiválasztottam a legjobb paripát és czo föl sárga! köd előttem, köd utánam!