LVI.

Sárguló ősz volt, mikor sok hányódás után elérkeztem a Balatonhoz, s estére a Duna partjára, a hol a kürtömmel jelet fujtam.

Néhány percz mulva jött a dereglye. Egy öreges ember állt benne.

A Duna közepén egy akkora kis zátony feketélt, mint -249- egy bivaly háta. Abba ütközött a dereglye. Az öreg kilépett és az íjját fölvonta és kiáltott:

– Ki vagy és mit akarsz?

– Hun vagyok, mint te és haza utazok.

– Miért jöttél haza?

– Mert kedvem tartotta, – feleltem boszúsan.

– De az apád ragyogóját: nem addig van a! Nem tudod-e, hogy beléd ereszthetem a nyilamat?!

– Már mér eresztenéd belém?

– Mert hitvány szökevény vagy!

– Megálljunk, – mondottam – úgy látom nem értjük egymást. Én a katalaunok földjéről jövök, a tavalyi csatából.

Erre az álla leesett.

– Hát nem a római hadjáratból jösz?

– Nem. Ott van a had mostan?

– Ott.

Erre meg nekem esett le az állam.

A hun újra beleállt a dereglyébe s hozzám evezett. Vizsgálódva nézte a ruhámat aztán az arczomat.

– Átviszlek, – mondotta – de magad lásd a végét.

– Mért?

– Mert hazudol.

Nem feleseltem vele. Tovább mentem volna, de a lovam fáradt volt. Meg kellett hálnom a révészeknél.

A vacsoránál összebarátkoztunk, mert sok olyant beszéltem a csatáról, a mit nem tudtak. Mikor aztán megnyertem őket, én kérdezősködtem:

– Mikor indult el Atilla Itáliába?

– Alig hogy hazaért. Csak éppen pihent egypár hetet, meg a lovakat erősítette. A mint a tél mérge elmult, azonnal megindult.

– Hát Csáth élve jutott-e haza?

– Élve, – felelték.

Aztán a városi emberekről kérdezősködtem, de nem tudtak semmit. A révészek és határőrök többnyire ugorok. Van köztük rokkant hun is itt-ott. Örökké a -250- vizen élnek s halászat, vadászat a foglalkozásuk. Minden száz lépésre van egy nádkunyhó. Az egész Hunország így van őrökkel körülkerítve.

Másnap jókor reggel útnak indultam, s estére már elém tündököltek Atilla fapalotájának a tornyai.

Micsoda zavaros érzések hánykolódtak bennem, le nem írhatom. Szívem égbeszállón repdesett, de az aggodalom is elém sötétlett szüntelen. Meglátom hát Emőkét, meglátom az én álmaim virágát, meglátom talán még ma. De jaj nekem, ha más karjára borultan találom! Ne add Istenem, hogy megérjem azt a napot, a melyen nagyságos asszonynak kell őt szólítanom!

Végiglovagoltam a város nagy utczáján. Micsoda csöndes, néptelen város ez mostan! Csak asszonyok és gyermekek lézengenek benne.

A királyi palota előtt mégis látok lóháton ülő fegyveres embereket. A királyi asszonyok őrsége az: béna harczosok, öreg közhunok, betegen honn maradt testőrök, meg Atilla cselédségének a kétharmada.

Szorongó szívvel lovagolok be a kapun. A cselédek, rabok bámulva néznek reám, de olyan hidegen, mintha idegen volnék.

– Jó estét, Uzura! – kiáltom az ajtónállónak.

Uzura elejti a dárdát.

– Egeknek ura! – ordítja. – Te vagy, Zéta?

– Persze, hogy én vagyok!

Az ember beüvölt a házba:

– Zéta jött meg!

S úgy megölel, mintha fia volnék.

A cselédek, rabok is kirobognak. Mikorra leszállok a lóról, már egy leány a nyakamat öleli és sírva csókolgat.

Nézem, hogy ki az? Hát Dsidsia. Alig ismerek rá, úgy megnőtt.

De a többi is szivesen ölel meg; a kezemet szorongatják. Egyszerre hatan is kérdezik, hogy hogy vagyok, nem haltam-e meg? -251-

Aztán tolnak és ragadnak föl az öreg úrhoz, Barakonyhoz.

A két gyerek is örömmel siet hozzám s én engedelmet kérek, hogy megcsókolhassam az arczukat.

Csak egyet nem látok, a kit legjobban szeretnék látni. Szívemet annyira veri a rossz sejtelem, hogy csak hebegve tudok az asszonyomnak és az öreg úrnak felelgetni.

Végre nagy szorongással megkérdezem:

– Egészségesek mindnyájan?

– Mindnyájan, Zéta.

– A ki-kisasszony is?

– Az is, Zéta.

– És nem be-beteg a ki-kisasszony?

– Nem, Zéta. Vadászni ment ki Rika nagyasszonynyal. Holnap bizonyosan elhivat a nagyasszony, mert megsiratott téged. Az uram azzal jött haza, hogy csoma ragadt rád, meghaltál.

Fél teher leesett rólam. Ha Emőke asszony volna már, Csáthné bizonyára nem azzal felelt volna, hogy a kisasszony vadászni van, hanem azzal, hogy nem kisasszony az már hékás, stb.

– Hát a nemzetes úrnak nem esett baja a harczban? – kérdeztem szórakozottan. – Én azt gondoltam: ő halt meg.

– Dehogy halt. Nem szokott az meghalni, – felelte az asszony nevetve.

– És sokáig odamarad-e? Nem gondolod-e, asszonyom, hogy jó lenne, ha talán utána mennék?

– Mész a pokolba, – felelte az asszony. – Hiszen ősz van. Mikorra odaérnél, jönnek haza.

– És az én vitézségemről szólt-e az uram valamit?

– Nem, Zéta. Azt mondja, hogy mindjárt a harcz elején elvesztél a szeme elől.

Ez elszomorított. Nem volt kedvem tovább beszélgetni. Egy napi pihenőt kértem, azután parancsoljanak, a mit akarnak.

A konyhában azon az estén nagy ünnep volt. -252- A rabok és a cselédek mind begyültek, hogy a szavamat hallgassák.

Rába asszony palacsintát sütött és bort rakott az asztalra. A saját karosszékébe ültetett és kedves fiamnak nevezett. Dsidsiát mellém ültették, a mitől nekem ugyan viszketett az orrom s a boszúságomat még fokozta az, hogy a leány ünnepi ruhába öltözötten ült be s őszi rózsákból való csokrot tett elém egy bögrében.

Hát én aztán elmondtam nekik mindenféle hányodásomat, a csatát, a megmenekülésemet. Megmutattam nekik a térdem sebét, a fejem sebét, s ők bámultak nagy áhitattal.

– No, – azt mondja Gyöngyi cseléd – nem hiába imádkozott érted Dsidsia.

– Miért imádkozott? – feleltem vállat vonva. – Mije vagyok Dsidsiának és mim ő énnekem?

És ekkor a leányhoz fordultam:

– Egyáltalában nem értelek, Dsidsia. Hiszen jó, jó, hogy érdeklődöl a sorsom iránt, de az mégis illetlen cselekedet volt tőled, hogy mikor megjöttem, úgy ugrottál a nyakamba, mintha tudja az Isten, micsoda módon megilletne ez. Az ilyesmit kerüld jövőben, mert félreértésekre szolgáltatna okot. És te most már nagy leány vagy, vigyáznod kell a jó hírnevedre is.

Dsidsia hátradőlt a széken. Az arcza elszíntelenedett.

Én azonban mintha meg se láttam volna. Az asztalra csaptam:

– A tyúkom, a kis fekete ördög, megvan-e még?

A cselédek nevettek s Uzurára néztek.

Uzora elvörösödött.

– No, mi az?

– Hát – mondja végtére Rába asszony – Uzura föláldozta a te emlékedre. Mikor hallotta, hogy meghaltál, agyoncsapta s elégettük, hogy a másvilágon is tyúkod legyen. -253-