LX.

Három hét multán megérkezett Atilla.

Fogadására ünnepi színt öltött a város. A hegyekből száz meg száz szekér fenyőgalyat hoztak, s fölékesítették a sátorokat és hidakat.

A királyasszonyok a város széléig mentek eléje.

Már délben megjelent a had eleje: a jászok és gótok, büszkén lengetve nyilaktól átlyukgatott lobogóikat. Azután jött a tömérdek rab, egy végtelenül bús menet, többnyire fiatal ember, s fiatal nő, asszony és leány vegyesen. Mind barna ember, mind rongyos és szomorú. Kisérték őket hunok és gepidák.

Estefelé kürtök rivallása jelezte, hogy közeledik Atilla is. A síposok zenéjét már messziről lehetett hallani. A város népe lóháton ment eléje. A férfiak a süvegüket lengették. A nők a fátyolukat. S örömkiáltozás vegyült a zenébe.

A király kézintéssel üdvözölte az asszonyokat. Csupán a gyermekeit csókolta meg.

A város szélétől kezdve vége volt a rendnek. Minden hun harczos a felesége nyakába esett és a gyerekeit csókolgatta. Sátorról-sátorra lehetett látni, mint szedik le a fáradt lovasról a pajzsot, a köpönyeget, mint vizsgálják az udvarra állított rabot, a ki egyedül áll a bánatával az általános örömben.

Az én gazdám házinépe is eléje ment az úrnak. A két gyermek mellé én is ki voltam rendelve.

Bezzeg elbámult Csáth, mikor meglátott. Alig akart hinni a szemének.

– Hogy mersz elejbém jönni! – kiáltotta aztán tréfás haraggal, – hiszen te meg vagy halva!

– Oh, jó uram, – feleltem udvariasan, – éppen az bizonyítja az én hozzád való hűségemet, hogy holtan is visszajövök a szolgálatodra.

A várost azon az estén zajos jövés-menés, csengés-bongás, muzsikaszó töltötte be. Az utczákon mindenütt fáklya égett s a nép a sátorok előtt nagy tűznél -266- sütött-főzött, vigadott. A hegedősök hol itt, hol ott egyenként vagy páronkint dalolták a dicsőség dalait; az igricek sípoltak, a kvád zenészek dudáltak. Sarkantyú pengett és daltól zengett a város. Minden hun hozott haza, ha többet nem: egy hordó isztriai bort. Azt itták a nóta mellé.

Éjfél felé Atilla is előjött a palotából s fáklyások között, víg zeneszó mellett, végiglovagolt a városon. Meg megállt egy-egy sátornál, a hol nagy volt a világosság és a hol sokan mulattak; ivott a feléje nyújtott kupából; kezet szorított az öregekkel s a nép viharos éljenzése között lovagolt tovább.

Másnap megérkezett a derék had a zsákmányszállító szekerekkel.

Csáth délben hivatott.

Itt az óra, gondoltam dobogó szívvel, Csáth fölment a rabság alól.

Hát ő szólott is róla.

– Fiam, – mondotta, – tudom, hogy harczoltál a katalauni síkon, s egy pár nap mulva meg is vizsgáljuk az érdemeidet, de mostan nincs idő. Atillának kellesz, mert sok a dolog. Én odaajándékoztalak. Hát csak fogd a holmidat és jelentkezzél Rusztinál vagy Ména-Sághnál a királyi palotában.

Mintha villám sujtott volna belém, úgy hatott rám Csáthnak a szava. Mit ér nekem, hogy fölment a szolgaságtól, ha áttesznek a király íródiákjai közé.

– Uram, – feleltem bágyadtan, – legyen az akaratod szerint, de engedd kijelentenem, hogy nehéz nekem megválnom a te házadtól.

– Én is sajnállak, – mondotta vállat rántva, – de hiába: a diákok közül meghalt csomában három és a zsákmány szétosztásánál sok a dolog. Én elvégre kapok helyetted másik rabot.

Oly nagy volt a kétségbeesésem, hogy csak álltam ott, mintha gyökeret vert volna a lábam. Könybe lábadó szemem Emőkére fordult, mintha tőle várnék segítséget. -267-

Emőke pedig a gyertya lángjába nézett, egykedvű, merengő nézéssel.