LIX.

Estefelé Emőke hazatért. Egy zsemlyeszínű lovon járt akkor. Alacsony kis kedves ló volt az. Ott legelészett mindig a ház körül, s akárki szólt neki, hozzáment. Olyan volt, mint a kutya.

Tudtam, hogy el fogja mondani az anyjának: miket beszéltem a királynénál és hogy fölhivatnak vacsora után. De vajjon azért hivat-e föl, hogy ő maga is szólhasson velem?

Az ajtó előtt két sűrű lombú tamariszk-fa piroslott. (Nem tudom, honnan kerülhetett oda: talán éppen az én hazámból hozta Csáth a feleségének.) Az alatt szoktam ülni, mikor a gazdámat vártam. Akkor este is odaültem, hogy ha hivatnak, kéznél legyek.

Várakozásomban nem is csalódtam. Még jóformán vacsora végén se voltak, kiszólt Dsidsia az emeleti ablakon: -263-

– Zéta! Nem láttátok Zétát? Mondjátok neki, hogy jőjjön föl.

Az asztalnál ültek. A két gyermek mellett ott ült egy kisasszonyforma leány is, a kit én még nem ismertem. Az öregapó képe már olyan volt, mint a piros posztó a bortól.

– Zéta, – mondottá az asszony, – te el se beszélted nekünk, a mit a királynénál beszéltél.

– Oh asszonyom, – feleltem mentegetődzve, – hiszen ha csak a csatát magát beszélném el, az is eltartana egy hétig. És ha csak az én uram cselekedeteit beszélném, az is betöltené a mai estét.

– Hát láttad az én uramat a harczban?

– De láttam ám asszonyom. A vihar volt ő emberi alakban.

S míg Csáthnak a tetteit beszéltem, szomorúan gondoltam arra, hogy lám a királynénál leültettek engem, itt meg állva kell beszélnem.

A féllábamra még sántítottam s nehezemre esett a huzamos állás.

Egész este Csáthról beszéltem, mert gondoltam, hogy Csáthéknál Csáth az érdekes. Az asszony valóban áttüzesedve hallgatott. A két kis gyermeknek is nyitva maradt a szája. Csak az öreg Barakony pislogott a kancsó mellett, s emelgette bokros ősz szemöldökét.

– No, – azt mondja egyszer, – én negyvenöt csatában voltam, de a negyvenöt csatáról nem beszéltem ennyit összesen, mint ez a kölyök erről az egyről.

Meghiszem, azt gondoltam. A műveletlen embert épen az jellemzi, hogy lát, hall, mozog a világban, de semmi se jegyződik bele a fejébe; vagy ha belejegyződik is, el nem rendeződik, mert nincs értelme, a mely rendbe aggatná a tapasztalatait.

Az öreg ivott egyet és folytatta:

– Már mindenki hős. Ha egy ellenséget levág, százat beszél róla. Bezzeg azelőtt nem így vót. -264- A régi világba harczolt az ember és hallgatott. De ma már… Ha apáink föltámadnának, nem ismernének reánk.

A gyermekek szeme már ragadt az álmosságtól. Az öreg is laposokat pillantott. Csak az asszony nem akart betelni a beszédemmel, meg Emőke.

– Várj kissé a szóval, mondotta az asszony. – A gyermekeket lefektetjük.

Azzal bevitték a gyermekeket. A harmadik szobából kihangzott, hogy az egyik gyermek, a Dédes, minden áron vissza akar térni s harczolnak vele.

Az öreg aludt.

Magunk voltunk Emőkével.

Csend volt, csak a három ezüst-mécses serczegett olykoron.

Emőke magafeledten nézett reám.

Végre megszólaltam:

– Kisasszonyom…

S hogy erre nem felelt, halkan folytattam:

– Nincs-e valami mondani valód?

– Ha anyám bejön, beszélj Atilláról. Szép lehetett, mikor megjelent a sereg előtt aranyos sisakban… Oh, de szép lehetett az az ember! szép, mint egy földön járó isten!

És maga elé merült a tekintete.

Csáthné visszatért. Beszéltem Atilláról. Olyan apróra elmondtam azt a jelenetet, mintha festőnek beszélném.

Emőke fölkönyökölt az asztalra és szinte nyelt a tekintetével. Arczát a mécsfény rózsaszínűre festette. A keze gömbölyű volt, mint a márványnimfák karjai.

Dsidsia az árnyékban állott, a kárpit mellett. S ahogy engem nézett, a szeme égett, mint két szentjánosbogár. -265-