LXII.
Havonkint egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, a melyre a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. A kinek több felesége volt egynél, azt vitte el, a ki több fiat szült neki.
Azon a télen engem is beszólítottak az első ilyen vacsorához. Atillának sok előkelő rabja volt. Azok mellé kellettem tolmácsnak.
Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is ott láttam először. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika asszony ült, baloldalán hű öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint következtek a többiek. A nők úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.
A királyasszonyok mellett a vendégkirályok ültek, meg azok a rabherczegek, a kiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.
A nők abban a fehér hunviseletben voltak, a melyben Atilla nászakor láttam őket. Fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon és a mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog; piros saru a lábukon.
A férfiak ruhája különféle színű kamuka és bársony. A csizmájuk szintén piros.
A termet ezer viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst. Csupán Atilla előtt van fatányér és fapohár.
Mert ő megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék bársony ruha. Gyűrűt se visel.
A lakoma csendben kezdődött, csak akkor melegedett föl a társaság, mikor Atilla az első tál étel után kezébe vette a fapoharat és így szólt:
– Köszöntöm az én családomat. Az én családom az hun nemzet. Isten szeressen bennünket!
Akkor mindenki fölállt és ivott egy kortyot a király egészségére.
Valami hatszázan voltak jelen a vacsorán.
-275-
A zene szólt az egész vacsora alatt, de minduntalan félbeszakadt, mert hol az egyik hun állott föl, hol a másik és mondott rövid köszöntőt. Hallottam Oresztesztől, hogy azelőtt Rof király idejében hosszú köszöntőket mondottak a hunok, de Atilla azzal szoktatta le őket, hogy közbevágott:
– Elég! Tudjuk, mit akarsz mondani!
Azóta mindenki igyekszik rövidre fogni a mondókáját.
A harmadik tál étel után elhallgatott a zene, s a termet halk és vidám társalgás töltötte be.
Az én szemem folyton Emőkén bolygott. Ott ült ő két idegen királyfi között és az átellenes szomszédjaival beszélgetett.
Azután az asztalt fölszedték, s azalatt a terem túlsó felén a fiatal párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt játszott.
Végre Atilla intett a zenészeknek.
Mindig ő kezdte meg a tánczot. Az már nem rang szerint történt, hanem a mint eszébe jutott.
Azon az estén Emőkének nyújtotta a kezét.
A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy a kik legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak tánczra.
A hun táncz nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos lejtésekkel kezdődik. A tánczosok eleinte csak egymás kezét fogták, később szembeállnak egymással és egymás szemébe nézve ringatóznak.
Láttam Emőkén, hogy boldog. Tekintete szinte mámorosan merült a király szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket olyan komolyan tánczolni. És ha Emőke soha el nem szédítette volna a lelkemet, a mint ott lebegett akkor az Atilla karjain, álomvilági alakká vált, a kinek testi súlya nincsen, földönléte, mint a délibáb.
A tánczosok táncz közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá legközelebbivel. Emőke Todomér gót vezérnek -276- jutott, Atilla pedig Ildikót kapta el, azt a szőke germán királyleányt, a kit Rika asszonynál láttam.
Én egy oszlophoz támaszkodva néztem őket. A táncz szép volt. Látszott az embereken, hogy nemcsak a testük tánczol, hanem a lelkük is. A zene ritmusa ekközben megélénkült: sarkantyúpengés verte ki a fordulókat. A tánczosok el-elbocsátották a nőket s ide-oda hajlongtak, meg elkapták őket s a viharzó vígra vált zenében forgószélként járták.
Az arczok kipirultak. Szoknyák suhogtak, csizmák topogtak. Rengett a palota.
Aztán megint lassúra vált a zene, s fokonkint lassúdott olyanná, mint a hogyan kezdődött.
Atilla előttem járta a tánczot. A hogy föl-alá léptek andalgón, láttam, hogy Ildikó nagy, kék szemei vidáman néznek Atillára s Atilla szeme is visszamosolyog reá.
