LXIII.

Másnap híre futott a palotában, hogy Attilla követeket indított az éjjel a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét Ildikónak, s a leány azt felelte, hogy ha az apja beleegyezik, ő nem mond nemet.

Azon éjjel csakugyan elutazott Csáth, Dorog és Orgovány. Senki se tudta, hogy hova.

Én nem sokat törődtem velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug, scir, turcziling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal induljanak az Alsó-Dunához és várják meg Atillát, mert a tavaszon Konstantinápoly ellen indulunk.

Az új császár ugyanis, Marcziánus, egy keménynyakú, vén katona, még a katalauni hadjárat előtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának: -277-

– Aranyat csak a barátaimnak adok, számodra csupán vasam van.

A mire Atilla hasonló rövidséggel válaszolt:

– Vasra én aczéllal felelek. Nézz magadnak másutt lakást; palotádra nekem van szükségem.

De hogy már akkor a rudunk nyugot felé állott, Marcziánusz békén maradt tőlünk. Azonban ütött az ő órája is. Atilla a tanácsban kijelentette, hogy mához egy évre ott ebédelünk Marcziánusz palotájában, s vele hordatja maga elé a tálakat.

Hát mondom, azon a napon sokat dolgoztam.

Este ismét a patriczius asszony izent át és én szívesen mentem.

Csáth csakugyan elutazott. Emőke bágyadt volt. Csáthné is fáradt volt az éjjeli mulatság után, s korán lefeküdt.

Emőke azonban velünk maradt.

A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy perczekhez jussak, a mikor Emőkével beszélhetek.

Meg akartam neki mondani, hogy nincs olyan nap, a melyen egy-két aranyat ne keresnék, s hogy a társaim minden jóval biztatnak. Konstantinápolyba pláne én leszek a vezető Atilla mellett harczolok, s bizonyos, hogy a harcz végén én is aranylánczokat viselek a nyakamban; félrecsapott süveggel járok és rabszolga hordja utánam a boros csutorát.

Jókedvem volt s tréfáltam, hogy Emőkét földerítsem. A halaványságát arra tudtam, hogy nem aludta ki magát. Dicsértem a tánczát, a ruháját s közben megírtam a levelet a patriczius asszony férjének.

No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved és hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad bánatában.

– Asszonyom, – mondottam a fejemet fölemelve, mióta itt vagy, meghiztál. Mit szólnak erre, ha hazaérkezel?

– Én nem tudom hogyan van, – felelte a könnyeit -278- törülgetve, – de magam is tapasztalom, hogy kövéredek.

Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patriczius asszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dsidsia fogta a kézilámpást és lekísérte őt a szobájába. Egy perczre magunkra maradtunk.

Emőke a kezemre tette a kezét és szólt beteges búsongással:

– Zéta, mi szomorúbb a halálnál?

Hogy erre megdöbbenve néztem reá, a fejét csendesen ingatva felelte:

– Az élet.

Én csak elhültem.

A szeme könyben úszott. Mit akart mondani? nem tudom. Az ilyen nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Az ember vár valamit. Én is vártam.

Ekközben Dsidsia visszatért. Emőke fölkelt, s bement a másik szobába annélkül, hogy elbúcsuzott volna.

A lépcsőn megszólítottam Dsidsiát:

– Mi baja a kisasszonyodnak: igen szomorú.

– Az, a mi nekem, – felelte Dsidsia.

– Hát neked mi bajod?

– Ki törődik az én bajommal?

Erre megbosszankodtam rá.

– Vigyen el az ördög, – mondottam, – hát nem lehetsz te énhozzám bizalmas?

Gondolkozva nézett rám és csak a szemöldökét emelgette, vállát vonogatta.

Megzavarodottan mentem a szállásomra, s egész éjjel az Emőke szava búgott a fejemben: «Mi szomorúbb a halálnál? Az élet.»

Másnap a patricziusnét kiváltották. Az ura maga jött el érte. Megkeresett engem az íróházban és megkérdezte, hogy nem nagy-e váltságom?

– Nem tudom, uram, – feleltem – nem kérdeztem.

– Hát – azt mondja, ha nem nagy, kiváltalak és -279- magam mellé veszlek, urrá teszlek. Mindenkinek föltüntek a leveleid. Olyan megható képet festettél a feleségemről, hogy a rokonok mind sírva várják.

– Köszönöm, feleltem kevély alázatossággal, – inkább vagyok én itt rab, mint nálatok uram, római pápa.

Megütközve nézett rám. S még a lépcsőn is csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy bolond vagyok.